Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Foo Fighters: But Here We Are

foofighters_c„It came in a flash / It came out of nowhere / It happened so fast / And then it was over" – adja meg a rá jellemző, mindent elsöprő szenvedéllyel Dave Grohl az új Foo Fighters-album alaphangulatát egy pattanásig feszült, mégis pozitív erővel telített arénahimnuszban, és gyakorlatilag menthetetlenül be is ránt vele. Mint már a címből, illetve a Rescued indításából is sejthető, a Taylor Hawkins váratlan és tragikus tavalyi halála, illetve Dave édesanyjának néhány hónappal későbbi elveszítése által ihletett But Here We Are nem elsődlegesen gyász-, hanem gyászfeldolgozó album. Ennek megfelelően ez alighanem a lehető legegészségesebb megközelítésű anyag, amit két haláleset után elkészíthetett a csapat. Mellesleg pedig az egyik, ha nem egyenesen a legjobb lemezük is egyben.

megjelenés:
2022
kiadó:
Roswell / RCA
pontszám:
9+1 /10

Szerinted hány pont?
( 47 Szavazat )

Többször is elgondolkodtam, vajon mit lépnék erre az albumra, ha csak a dolgot önmagát nézném, és nem ismerném a hátteret. Mindig arra jutottam: valószínűleg ugyanerre. Bár mindig is nagyon nagyra tartottam személyesen Dave-et és – szerelem nélkül ugyan, de – kedveltem a Foo Fighterst, az utóbbi jó néhány lemezük pár igazán ihletett pillanattól eltekintve összességében elég céltalan volt. Most viszont óhatatlanul is visszaköltözött a zenéjükbe a dráma, mélyre hatolnak a dalok, megpendítik azokat a bizonyos húrokat odabent. Minden pillanatban hallatszik, hogy ez itt most nem pusztán a következő kellemes, de alapvetően mégis inkább csak kötelezően kipipálandó anyag a diszkográfiában, amivel megint lehet két-három évig turnézni, hanem valóban jelentős állomás a zenekar történetében.

Cseppet sem lepett meg, hogy ennyire személyes háttérrel Grohl hosszú szünet után a dobok mögé is beült. Vagyis teljesen házon belül jártak a dolgok végére, Josh Freese-t csak azután vonták be a zenekari dolgokba, hogy már elkészült az album, és eljutottak a következő lépcsőfokra. Nem is hiszem, hogy bárkit közel lehetett volna engedni ezekhez a dalokhoz, érzelmileg ugyanis tényleg kifejezetten súlyos album a But Here We Are, e téren gyakorlatilag az összes eddigi Foo Fighters-lemezen túltesz. Minden dalt, minden szöveget beleng az elmúlás, a halál, az elengedés témaköre és hangulata: ha nem is lineárisan, de végigjárjuk a gyász tankönyvi fázisait ebben a tíz dalban, ami nem feltétlenül kellemes élmény, ám rejlik benne valami határozottan felemelő és megtisztító. Mondjuk ki, nagyon szép és méltó ez az egész így, ahogy van. És még a megterhelő pillanatok dacára is egyértelműen ott a dalokban a fény az alagút végén.

Utóbbiban természetesen a zenekar legendás dallamérzéke is nagy szerepet játszik, ugyanis ennek köszönhetően még a legmélyebben bánatos, lehúzós pillanatok is gyorsan fülbe ülnek. A Rescued azonnal ragad, a power-pop Under You vagy a szomorkás Hearing Voices is tökéletes Foo-himnusz, a Nothing At Allban mintha csak a The Romanticsszel jammelnének, a címadóra pedig már az első hallgatás után is csúcspontként emlékszik vissza az ember. Egyenesen briliáns, ahogy az elfojtott feszültség még a refrénnél is csak majdnem robban itt, ilyesféle hangulati egyensúlyozást tényleg nem semmi bravúr véghez vinni. A lemez utóbbi képességét külön is muszáj kiemelnem, ugyanis még csak gyanúja sem merülhet fel túlhajtott giccsnek, kirakatba kitett ingmegtépésnek – márpedig ezt a csapdát nem egyszerű ám elkerülni egy efféle anyagnál... Itt ehhez képest az olyan lassú-szomorkás dalok is egyszerűen csak emberiek, mint a The Glass vagy a Beyond Me. De még a Dave 17 éves lánya, Violet vokáljaival megerősített Show Me How sem érződik túlzásnak, hanem épp ellenkezőleg, kifejezetten megindító. A tízperces, a '70-es évek pszichedeliáját a Foo Fighters jellegzetes garázsrockos hangulataiba vegyítő, monumentális The Teacher eposz pedig egyenesen a zenekar valaha írt egyik leghatalmasabb dala. A lelassulós középrész Dave fátyolos énekével és a melankolikus gitárhangokkal nettó libabőr, ahogy van, a záró, elkeseredett goodbye-ok pedig aligha hagynak majd bárkit is érintetlenül, főleg, hogy rögvest utánaküldik a záró Restet. Utóbbi egyszálgitáros merengésből disszonáns, gerjedős '70-es évekbeli elszállásba torkolló fináléja után tényleg nehéz szóhoz jutni.

Nem lehet mindig feltenni a But Here We Are-t, mert óhatatlanul is rátelepszik a hallgatóra, de innentől kezdve érzésem szerint megkerülhetetlen lesz, ha valaki neadjisten hasonló élethelyzetbe kerül, mint Dave. Egyértelmű, hogy itt és most ki kellett adni magukból ezt az albumot, mert különben nem lehet folytatni, nem lehet továbbmenni egyenesen előre. Márpedig ezekben az élethelyzetekben ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy ne őrülj meg és ne rokkanj bele a történtekbe. Le a kalappal előttük, hogy ilyen intelligens, őszinte, józan módon sikerült megugraniuk ezt az elképesztően nehéz akadályt. (Ugyanezért lett egyébként annyira erős az új Depeche Mode is, pedig ott sem vártam már semmi igazán jelentőségteljeset.) Teljesen indokoltnak érzem azt a bizonyos egy pont pluszt, amit jelöltem a dobozkában.

 

Hozzászólások 

 
#13 Rapid Fire 2023-07-11 19:08
Idézet - robidog1984:
Idézet - Rapid Fire:
Hihetelen unalmas egy lemez.Monoton ötlettelen stb.
Ne legyen igazam, de Grohl egy elképesztő pózernek tűnik,
aki mások halálán akar keresni...


Azt addig értem, hogy egyszerű vagy mint a faék!
De miért kell ezt világgá kürtölni?


Szerintem te vagy a demagógia királya. A seggnyaló hisztije,
amit te produkálsz... Ezért a személyeskedés... Ennyit tudsz.
Idézet
 
 
#12 JamesKent 2023-07-07 21:15
Elég jó lemez lett. A Wasting light a kedvenc de ez is ott van.

Viszont Angertea - Darkmind kritika mikor lesz? Eddig az év hazai lemeze toronymagasan.
Idézet
 
 
#11 robidog1984 2023-07-07 18:52
Idézet - Rapid Fire:
Hihetelen unalmas egy lemez.Monoton ötlettelen stb.
Ne legyen igazam, de Grohl egy elképesztő pózernek tűnik,
aki mások halálán akar keresni...


Azt addig értem, hogy egyszerű vagy mint a faék!
De miért kell ezt világgá kürtölni?
Idézet
 
 
#10 Lipi 2023-07-07 15:19
Szuper lemez lett, pedig a Foo Fighterstől màr nem szàmítottam ilyen meghatározó lemezre a pàlyàjukat illetően, de nekem az "Echoes, silence..." lemez óta ez a legjobb lemezük.
Idézet
 
 
#9 hároméves férfi 2023-07-07 14:28
Idézet - Rapid Fire:
Hihetelen unalmas egy lemez.Monoton ötlettelen stb.
Ne legyen igazam, de Grohl egy elképesztő pózernek tűnik,
aki mások halálán akar keresni...


Jaja, a csávó ezen a lemezen fog meggazdagodni. Eddig ingyenkonyhán ebédelt, nagy szüksége van a dodóra.
Idézet
 
 
#8 Rapid Fire 2023-07-07 13:40
Hihetelen unalmas egy lemez.Monoton ötlettelen stb.
Ne legyen igazam, de Grohl egy elképesztő pózernek tűnik,
aki mások halálán akar keresni...
Idézet
 
 
#7 valarmorgulisz 2023-07-07 10:17
A FF nem írt sosem csapnivaló lemezt, de talán ilyen jót sem. A Wasting Light óta kristálytisztán egyértelmű, hogy ez a legjobb albumuk, de talán az életmű egészébe illesztve is dobogós. Az év egyik legjobb album, a Show me how az év egyik legjobb dala. A tónusa, hangulata tényleg egészen elképesztő. Kár, hogy ilyen apropó kellett hozzá, hogy ezt meg tudják írni. Szerintem az erős 9-es a minimum rá.
Idézet
 
 
#6 Dead again 2023-07-06 17:13
Jó album lett, bár a dobhangzás nekem too soft, de biztos oka van annak, hogy ilyen lett. Örülök, hogy megint Dave ült a dobok mögé, mégha szomorú is az apropó. Tényleg egy rohadt nagy érzelmi hullámvasút a lemez. A Restnél nyomorúságosabb dalt meg még sosem írtak Daveék.
Idézet
 
 
#5 Montsegur 2023-07-06 14:13
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Martin:
Kedves Ádám, személyesen nem ismerjük egymást de rengeteg kritikádat olvastam már és tudom hogy rendszerint korrekt vagy, mégis most szeretném belinkelni egy korábbi írásod.
https://www.shockmagazin.hu/cd-kritika/avenged-sevenfold-nightmare
Ez és a jelenlegi cikk közt 13 év telt el és ez hosszú idő, viszont lemérhető vele mennyit változott a véleményed a gyászlemezekről . Helyenként majdhogynem ugyanazt írtad le a kettőről, csak másabb hangvétellel pedig a két lemez majdhogynem ugyanolyan szituációban készült el. (Annyi különbséggel hogy az egyik zenekarnak felfelé ívelt a pályája amikor elvesztették a dobosukat, a másik pedig már a csúcson van.)

A szituáció az elvesztett dobost illetően valóban hasonló, számomra alapvetően két eltérés van. A Nightmare-t tizenhárom év után sem tartom perfekt lemeznek, ezt meg közel igen. Bár a Nightmare még mindig jobb, mint az azóta készített dolgaik, ami a másik dologgal függ össze: hogy ott Rev fő dalszerző volt, ellentétben Hawkinsszal. Az a nagyfokú tanácstalanság és irányvesztettsé g, ami az A7X-nél bekövetkezett, valójában már a Nightmare-en megkezdődött, csak ezt akkor még nem láttuk. Itt szó sincs ilyenről.


Ezek után még kíváncsibb vagyok, mit fogtok írni az új A7X-ről... egyrészt látom nemzetközi oldalakon is, hogy a kritikusok és a kommentelők egy része vért hány tőle, másrészt nekem eddig az év legszórakoztató bb lemeze, rég hallgattam bármit is ekkora vigyorral :)))
Idézet
 
 
#4 Martin 2023-07-06 12:18
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Martin:
Kedves Ádám, személyesen nem ismerjük egymást de rengeteg kritikádat olvastam már és tudom hogy rendszerint korrekt vagy, mégis most szeretném belinkelni egy korábbi írásod.
https://www.shockmagazin.hu/cd-kritika/avenged-sevenfold-nightmare
Ez és a jelenlegi cikk közt 13 év telt el és ez hosszú idő, viszont lemérhető vele mennyit változott a véleményed a gyászlemezekről . Helyenként majdhogynem ugyanazt írtad le a kettőről, csak másabb hangvétellel pedig a két lemez majdhogynem ugyanolyan szituációban készült el. (Annyi különbséggel hogy az egyik zenekarnak felfelé ívelt a pályája amikor elvesztették a dobosukat, a másik pedig már a csúcson van.)

A szituáció az elvesztett dobost illetően valóban hasonló, számomra alapvetően két eltérés van. A Nightmare-t tizenhárom év után sem tartom perfekt lemeznek, ezt meg közel igen. Bár a Nightmare még mindig jobb, mint az azóta készített dolgaik, ami a másik dologgal függ össze: hogy ott Rev fő dalszerző volt, ellentétben Hawkinsszal. Az a nagyfokú tanácstalanság és irányvesztettsé g, ami az A7X-nél bekövetkezett, valójában már a Nightmare-en megkezdődött, csak ezt akkor még nem láttuk. Itt szó sincs ilyenről.


Ez így korrekt és nem is tudok belekötni mert ez már egyéni ízlés dolga. Nekem a Nightmare egy közel 10 pontos album, ezt pedig eddig még csak két részletben tudtam végighallgatni pedig összességében nem egy hosszú lemez.
Idézet
 
 
#3 Draveczki-Ury Ádám 2023-07-06 11:23
Idézet - Martin:
Kedves Ádám, személyesen nem ismerjük egymást de rengeteg kritikádat olvastam már és tudom hogy rendszerint korrekt vagy, mégis most szeretném belinkelni egy korábbi írásod.
https://www.shockmagazin.hu/cd-kritika/avenged-sevenfold-nightmare
Ez és a jelenlegi cikk közt 13 év telt el és ez hosszú idő, viszont lemérhető vele mennyit változott a véleményed a gyászlemezekről . Helyenként majdhogynem ugyanazt írtad le a kettőről, csak másabb hangvétellel pedig a két lemez majdhogynem ugyanolyan szituációban készült el. (Annyi különbséggel hogy az egyik zenekarnak felfelé ívelt a pályája amikor elvesztették a dobosukat, a másik pedig már a csúcson van.)

A szituáció az elvesztett dobost illetően valóban hasonló, számomra alapvetően két eltérés van. A Nightmare-t tizenhárom év után sem tartom perfekt lemeznek, ezt meg közel igen. Bár a Nightmare még mindig jobb, mint az azóta készített dolgaik, ami a másik dologgal függ össze: hogy ott Rev fő dalszerző volt, ellentétben Hawkinsszal. Az a nagyfokú tanácstalanság és irányvesztettsé g, ami az A7X-nél bekövetkezett, valójában már a Nightmare-en megkezdődött, csak ezt akkor még nem láttuk. Itt szó sincs ilyenről.
Idézet
 
 
#2 Goodbye 2023-07-06 10:42
A Foo Fighters még mindig hozza a megszokott szintet. Ha már gyászlemezeknél tartunk, szerintem ez sokkal jobban sikerült mint a debütálás.
Idézet
 
 
#1 Martin 2023-07-06 09:21
Kedves Ádám, személyesen nem ismerjük egymást de rengeteg kritikádat olvastam már és tudom hogy rendszerint korrekt vagy, mégis most szeretném belinkelni egy korábbi írásod.
https://www.shockmagazin.hu/cd-kritika/avenged-sevenfold-nightmare
Ez és a jelenlegi cikk közt 13 év telt el és ez hosszú idő, viszont lemérhető vele mennyit változott a véleményed a gyászlemezekről . Helyenként majdhogynem ugyanazt írtad le a kettőről, csak másabb hangvétellel pedig a két lemez majdhogynem ugyanolyan szituációban készült el. (Annyi különbséggel hogy az egyik zenekarnak felfelé ívelt a pályája amikor elvesztették a dobosukat, a másik pedig már a csúcson van.)
Egyébként lényegében egyetértek veled ezzel a lemezzel kapcsolatban, de én még egyvégtében végighallgatni nem bírtam. Nem a szomorúsága miatt, hanem mert számomra néhol inkább unalomba fullad. Némely témát annyira elnyújtják rajta hogy csak a zenészek tehetsége menti meg a léptetéstől, de az sem mindig. Az őszintesége és a hitelessége példaértékű az egyszer biztos, csak hát néhol a kevesebb több lett volna. Az előző három albumnál mindenképp jobb, de a Wasting Light szintjét nem üti meg szerintem.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.