Nem túl bizalomgerjesztő borítót tákoltak az amúgy is teljességgel ismeretlen Ezperenza lemezéhez, kb. a hetvenes évek cucilista kártyanaptárait idézi szegényke. A zene szerencsére nem. Illetve.... de ne szaladjunk előre. A zene abszolút ezredvégi modern metal, amerikai módra, a dolog ott hibádzik, hogy a csapat német, noha szerencsére a germanizmus cseppet sem érződik rajtuk.
A hangzás is modernkedő akar lenni, ám valahogy erőtlen és puha lesz az összkép, a dob meg egyszerűen borzasztóan élettelen, nagyjából egy hazai feltörekvő csapat hangzását hozzák.
A legnagyobb hibája a produkciónak az éneklés: annyira kínlódva ad ki minden hangot Jacek, amitől borzasztóan természetellenes hatást kelt minden, ráadásul a magas tartományok hallhatóan nem akarnak neki sikerülni, ám ő próbálkozik. Ha egy karcos, erős hang kerülne erre a zenei alapra normális énekdallamokkal, refrénekkel, akár még pofás zene is lehetne (bár egy jó dalszerző is elkelne a csapatba). Sajnos így a harmadik nóta tájékán óhatatlanul elunja az ember az egészet és nem lesz kíváncsi a többi nótára egyáltalán. Főleg, hogy ahogy haladunk, jön néhány plitty-plötty nóta, amivel nagyon nem lehet mit kezdeni. Erő, lendület nincs bennük, ilyenkor gondolkodom el erősen azon, hogy az ilyesféle zenészek miképp írnak nótát? Az jár a fejükben: írjunk minél jellegtelenebb témákból 3-4 percig tartó hangfolyományt? Szóval nem értem. És itt jön elő a kritika elején említett germanizmus: igazából mégis érezni rajtuk a németséget: ehhez a fajta amerikai zenéhez bizony odaát kell születni, nem Kocka- és Sörországba.
A csapat jelenleg élőhalott, mivel megjelent a lemez, aztán úgy gondolták nem koncerteznek, mindenféle személyes és zenei gondok miatt. Nos, ők tudják. Én bizony nem fogok a kardomba dőlni. Ez a lemez pedig átlagosan semmilyen teljesítmény.
