Talján négyesfogat, powerben nyomulnak, ez a második albumuk. Szerintem már a nevük alapján sejthető, miféle mjuzikot tartalmaz a korong. Tempós, dallamos, klasszikus cucc, billentyűs színekkel és vokálokkal dúsítva. A bajom épp csak annyi velük, mint oly sok stílusbéli bandával: nincs bennük semmi egyedi. De a világon semmi.
Kellemes, fülbarát nóták sora, tökéletes háttérzene. Max Aguzzi énekesnek tiszta, aránylag erőteljes orgánuma van, de nem kiemelkedően egyéni, amit nyújt. A kórusok visszafogottak, emberszerűek, nem ugranak ránk ezerrel. Mind az énektémák, mind a zenei megoldások többnyire egyszerűek - szándékosan nem írok laposat, mert az effajta bandákkal állati jóindulatú vagyok, úgy bizony! Az egymás hegyén-hátán loholó szerzeményeket csupán a lírai hangulatokat pendítő The Pages I Never Wrote készteti megtorpanásra, melyben nyugis zongorajáték kíséri a történetet... és amely a legváratlanabb pillanatban hörren ránk. Amúgy kiemelkedő nóta annyira nincs, hogy az már fáj.
A borítón egy Sátán-féle szarvas, tarajos alak üldögél Rodin Gondolkodójának pózában s lesi az alant vonuló csuklyás alakokat a nagy vörösségben. Démoni kép egy kevésbé démoni banda albumához.
Ha belegebedek, akkor sem bírok többet írni róluk. Ahhoz többet kellett volna kisajtolniuk magukból. Ez így csak egy nagyon átlagos bazseva. Szürke csacsi a ködben.
