Shock!

Tavalyi cucc, a mostanság egyre divatosabb zenékre vadászó Roadrunnertől. Mit mondjak? Nehezemre esett végighallgatni. Tipikus amerikai hip-hop metal. Rap, néha ének, minimalista riffek, amit gyorsan el lehet fogyasztani. Hamburger-zene.

Na jó, azért annyiban talán érdekes lehet jelen csapat, hogy besamplerezték James Brown gerappáját, vagy attól, hogy a basszusgitáros helyenként a hetvenes évek funky stílusában nyomja, mint ahogy a billentyűs részek is a Hot Chocolate-et idézik itt-ott.

Populárisnak populáris, és még azt sem mondanám, hogy valami giga-rendezvényen nem lenne szórakozató - tíz percig. De a mi hülye európai fülünk azért jórészt igényesebb zenékhez szokott és ez a tizenöt számon át tartó, majd ötven perces zenei maszturbáció iszonyatosan unalmas, pláne ha még a végén sem durran egyet. Én is lapozok, mielőtt idegességemben szét nem csapom a cd-lejátszómat.

A javukra írom, hogy jól szól a lemez. De hát ez már követelmény egy Roadrunneres csapattól ugye. A minőségi zene meg egyre inkább nem. Sajnos. Asszem, előveszem a szegecses dzsekimet és inkább áttérek a true metalra.