Shock!

Oké, oké, kedvelem a fehér alapú borítókat, de ami sok az shock! Ez a lepedőbe csavart, barna ragasztószalaggal áttekert csonkolt hullás kép inkább szánalmasan béna, mint ijesztő, netán shockoló. A Denata három taggal bír, svédek, old-school thrash zenét játszanak (inkább a német vonalat), amiért nekem már elvből illene lelkesednem.

És mégsem bírok akár egy jókedvű mosolyt elereszteni, netán egy elismerő ajkbiggyesztésre sem vetemedek. Miért? Egész egyszerűen hiányzik a vér a zenéből, úgy tűnik a borítóra került az összes. Ebben a műfajban olyan dalokat illene írni, amitől az ember lába/keze/nyaka/akármije azonnal megindul, nem olyanokat, amitől álmosan csukódnak le a szemhéjak. Mintha beszedtek valami lassítót a srácok, pedig nem mondhatnám, hogy hű, de lassú lenne tempóilag a zene. De nem is gyors. A középtempó meg olyan színtelen-szagtalan. Hiányzik a feszesség (mondhatnám úgy is, hogy faszásság) a dalokból, mintha egy picit le lennének maradva mindig önnön maguktól. Pedig lenne itt egy-két riff, ami alapból tetszene, de... de valahogy mégsem áll össze a kép. Kár.

Most a nyolcadik tételnél az az érzésem, mintha eddig egy darab végeláthatatlan dal szólt volna. Amikor meg a "next in line" helyett azt lehet hallani, hogy "necsinálj", akkor végképp nem tudom komolyan venni őket. Mindehhez még a dobos is olyan kis bénácska. Kicsit sem érzi miképp kellene thrasht dobolni feszesen, ötletesen. Azt elárulom: nem így.
Utoljára feldolgoztak egy Celtic Frost nótát (Morbid Tales), na ez kivételesen egész pofásnak mondható, mondjuk nem is ők írták az alapokat.

Tartok tőle, ezzel a produktummal nem fognak bevonulni az örökkévalóságba.