Shock!

Egy év elmúltával jelent meg a Deadsoul Tribe (mikor lett a zenekar Deadsoul, nem Dead Soul volt régebben?) új albuma, ráadásul a lemez egy hónap alatt készült el, és nem csak a felvétel, hanem a dalok megírása, plusz a felvétel és keverés. Hm. Azért ezt nehezen hiszem el, nyilván folyamatosan rögzültek az ötletek, és csak a véglegesítés tartott ennyi ideig. Esetleg Devon nem aludt 30 napig egy másodpercet sem. Vagy rendelkezik időkibővítő-készülékkel.

Változott még annyi, hogy most Adel (dobos) is belefolyhatott picit a dalszerzésbe (egyébként ő az egyetlen a formációból, aki szerepelhet egyáltalán a lemezeken - a többiek csak a koncertcsapatban játszanak - nyilván csak azért, mert Devon nem tud dobolni), egy darab nótába sikerült belefolynia némelyest, ez The Long Ride Home.
Más nem nagyon változott.

Relatíve sokat hallgattam a lemezt, és próbáltam megállapítani, csak azért tetszik, mert ugyanolyan, mint az előzőek vagy tényleg jók a dalok. Furcsa, mert sok nóta olyan, mintha már hallottam volna korábban, a jól ismert Devonos dallamok, gitártémák sorozata hallható a zenében, egyáltalán nem mondható az el, hogy nagyon meglepett volna bármivel is. Hozza a szokásos színvonalat, amit lehet szeretni, illetve közömbösen elmenni mellette. A zenére talán még jobban hatott a Tool, és mintha visszakacsintósabb lenne egyik-másik szám a Psychotic Waltz felé. A Tool miatt talán még több pszichedelikusabb téma is felkerült mint eddig, illetve sokasodott a törzsi jellegű ritmus.

Mindezek mellett így is van olyan refrén, ami azonnal hat és nem lehet kipiszkálni a fülből jó ideig - To My Beloved, Waiting In Line. Ezek az igazán kiemelkedő pillanatok a lemezen, és talán az hiányzik nekem, hogy még több olyan nótát találjak, ami hasonló érzéseket mozgat meg bennem.

Szóval aki nem vár semmi mást a Deadsoul Tribe-tól, mint eddig, az szeretni fogja ezt az albumot is - Devon szépen dalol megint, a dalok andalítanak vagy felpezsdítenek - mégis most egy picit egy helyben topogásnak érzem az anyagot, valahogy az igazi vérforralást hiányolom a zenéből. Finomságokban nincs hiány, a zongorás Someday vagy a félig-meddig akusztikusgitáros Some Sane Advice a lágyabb témák híveinek szerez kellemes perceket. Aki az újdonságokat keresi, találhat ilyesmit is: a My Dying Wish kütyüs megoldásai nem mindennap fordulnak elő a DST repertoárjában.

A hangzás tökugyanolyan, mint eddig - valahogy eddig is mindig túl puhának, tompának éreztem, picit több karcot elviselnék a gitárokon, de hát ez van. Talán ez a hátulütője, ha ennyire mindent egy kézben tart valaki. Zenekar ide vagy oda, azért ez egy egyszemélyes projekt, ismerjük csak be.

No, így a végén megint tanácstalannak érzem magam: igazából tetszik a lemez, mikor hallgatom, nem nyúlkálok a stop gomb felé, de mégis valahogy most nem érzem annyira kereknek az egészet. Szerethető lemez, de önmagukhoz (illetve Devonhoz) képest ez számomra szerény.