Shock!

Hat baljós tekintetű muzsikus alkotja a kriptalakók társulatát, a fent említett, hosszúcska című anyag pedig a második komplett munkájuk. Az általuk képviselt zene leginkább death-black-thrash keverék, amely módjával dallamos. Azaz: hol igen, hol meg nem. (Többnyire azért igen...)

Hörgős, károgós, bélzsigerlő frontemberi munka társul a többnyire kifejezetten agresszív, éjsötét tónusú szerzeményekhez. Az összkép mindenképp elvetemültebb, mint amit manapság a már-már trendinek számító dallamos death vagy black alatt értünk.

A tizenkét dalt valaminő megfontolásból három részre osztva tüntették fel a borítón - talán koncepciós jelleggel. (Bocsi, de a vérfagylaló rikoltozástól nem sűrűn értem a szöveget, ajándékból pedig nem mellékelték őket az anyaghoz.) A pattogósan nyitó Thrashomantic Overdrive óvatoskodó: közel sem a legsúlyosabb oldallal szembesíti a gyanútlan hallgatót. A mélyvíz még várat magára... A dallamvilág esetenként megtévesztően északi - például a Portals of Nightfall kifejezetten andalító percei alatt kedvünkre bólogathatunk a hófödte skandináv tájak képzetére... A Bonegrinder 1916 még mindig az aránylag visszafogott, mértékkel vérszopó mezsgyén egyensúlyoz. A Synthetic God kissé begorombul és léket tapos a kedélyállapotunkba. De még mindig nem durvább, mint egy árnyakkal teli Dark Tranquillity nóta.

A második szakaszba sorolt etűdök közül a méltósággal hömpölygő Where the Oceans Meet Eternity, illetve a kíméletlenül károgó Grave without a Name ismét tipikus északi fílinget idéz. Jócskán elborultra sikeredett a Once... in the Windblasted North és iszonyat elvetemült a W.A.R. Az album hátralévő részéről elmondható, hogy undokabb, mint az első fertály - noha az Open Fire azért még felmutat pár csipetnyi, jótékonyan odavetett dallamfoszlányt.

Helyenként szigorúan korhatáros, de azért javában hallgatható, vészterhesen sötét motyó.