Shock!

Igazán impozáns a finn Catamenia új lemezének borítója, melyen két farkas acsarkodik egymással. Szépen komponált a kép, fantasztikus a hangulata. Reméltem, hogy a lemez is el fog bűvölni. Nos, maradéktalanul nem bűvölt el.

Szélvész, atmoszférikus blackként indít, hihetetlenül precíz kétlábdobbal - megjegyzem a sebesség elismerésre méltó, ennek ellenére még sincs húzása a dolognak - tekernek a gitárok, károg az énekes, meglepetés, újítás semmi. Na jó, a kilences dalban a károgáson kívül más hangon is megszólal a vokalista, de ez kevés. Itt a szintetizátorok is inkább űrösen puttyognak, mint atmoszférizálnak. Halkan, gusztusosan és keveset, mielőtt a szívéhez kap mindenki.

Korrektek a dalok, igazából ennyivel akár le is lehetne zárni a történetet. A gitártémák bár dallamosak, nincs meg bennük mondjuk a Dimmu vagy a Cradle zsenialitása. (A hármas dal halk refrénjében meg pusztuljak meg, ha nem Billy Idol Rebel Yell című slágerét véltem hallani...) A stílus szigorú korlátain belül mozognak, még az arcfestést sem tudták fantáziadúsan megoldani, bár a promótasak hátsó felén a kopasz fiatalember mázolmányát még akár érdekesnek is lehet találni, ha az ember nagyon unatkozik és black arcfestéseket szeretne nézegetni. Az egyik tag kezében az a baszott nagy halef is kb. annyira röhejes, mint az arcfestések. Hiába, a Satyricon igényességét kevés zenekar képes követni.

Visszatérve a zenére: jó-jó, de nincs igazán átütő szerzemény rajta, mondjuk aki csak erre a műfajra gerjed az biztos élvezni fogja akár a tekerést, akár az andalítóbb részeket. Az a baj, hogy globálisan a zenei átlag alatt maradnak, ez bizony közepes teljesítmény, még szundikálni is lehet rajta. Sajnálom, hogy nem feküdtek jobban rá a dallamos gitártémákra, az kifejezetten jól áll a zenekarnak. És valahogy túl puhán, erőtlenül szól a felvétel.
Másodvonalbeli csapat, csodaszép borítóval.