Az Eighteen Visions 2006-os cím nélküli lemeze az utóbbi évek méltatlanul elsikkadt mestermunkái közé tartozik, így aztán nem csoda, hogy az Orange Countyból elszármazott banda demoralizálódott és feloszlott, miután semmilyen kézzelfogható eredményt nem tudtak vele elérni. A hardcore vonalról érkezett csapat egészen sajátosan vegyítette az új évtized darkos, vastag riffes megközelítését a Def Leppardot idéző bombarefrénekkel, a végeredmény pedig önmagáért beszélt: tulajdonképpen egyetlen modernkori albumon sem éledt újjá annyira organikusan és mai módon a '80-as évek végének stadionrockja, mint ott.
A Burn Halo az énekes James Hart új zenekara, ahol már a pisztolyos-bölénykoponyás lemezborító és a fotók is is elárulják, hogy ez a formáció némileg mást képvisel, mint az Eighteen Visions, még ha a kapcsolódási pontok meg is vannak. Az egy kedves ismerős által rendkívül találóan csak stricicore-nak titulált stílus gyakorlatilag a múlté, ez itt sokkal inkább hagyományos rock'n'roll, mint az elődzenekar: Hart és új társai hasonlóan nyomulnak, mint mondjuk a Buckcherry vagy a Velvet Revolver. Azaz nyilvánvalóak a '80-as évekbeli hollywoodi alapok, de azért a modern amerikai rádiós rockzenék felé is kikacsingatnak.
Mivel James erőteljes, pimasz hangja és dallamérzéke a régi, a lemez természetesen jónéhány remek nótát rejt. Mindjárt a nyitó trió letaglózza az embert: az Avenged Sevenfold gitáros Synyster Gatesszel közösen jegyzett Dirty Little Girl igazi nagypofájú, hasító rock'n'roll bomba a legjobb Buckcherry hagyományoknak megfelelően, a Save Me hatalmas refrénje elől nincs menekvés, és a lazábbra vett Here With Me is kellemes a maga nyári hangulatával, könnyed gitárdallamaival. Ugyanígy kifektet a So Addicted és a Dead End Roads & Lost Highways kettőse is középtájt, pláne annak fényében, hogy talán ezekben érezni leginkább az Eighteen Visions örökségét: gitárokkal gazdagon megpakolt, ütős rockerhimnuszok robbanékony énektémákkal, sok-sok feelinggel, olyasféle érzésvilággal és dinamikával, mint mondjuk a legjobban sikerült Velvet Revolver nóták.
Ezek mellé azonban sajnos becsúszott néhány kevésbé karakteres szerzemény is. Főleg a lírai próbálkozásokat érzem íztelennek, jellegtelennek, ráadásul tizenkét dalból négy lassú egyértelműen túl soknak is tűnik. Elég lett volna, ha csak az ismét 18V-ízeket felvillantó Falling Fastert és a Back To The Streetet teszik fel az albumra, a Too Late To Tell You Now és a Saloon Song ezerszer hallott fordulatai helyett viszont sokkal jobban jártunk volna két riffes, húzós témával. Mondjuk olyanokkal, mint a szintén Synyster Gatesszel megerősített, sodró lendületű Anejo...
Nem tökéletes a Burn Halo bemutatkozása, de az utolsó Buckcherryt például lazán lenyomja, szóval ha gerjedsz a friss energiájú, ám hagyományos gyökerekből táplálkozó tökös, party animal rockzenékért, garantáltan találsz majd kedvenc dalokat a lemezen. Hart tagadhatatlanul tud valamit, szóval én Slashék helyében biztosan nem tökölnék tovább feleslegesen, mert itt a megfelelő ember Scott Weiland helyére...
Hozzászólások
2. A Burn Halo viszont sajnos csalódás volt, ha a számok nagy részében lett volna annyi kakaó, mint a Dirty Little Girlben, vagy az Anejo-ban, akkor jó lett volna..