Shock!

Az Asphalt Horsemen bő két és fél évvel ezelőtt megjelent első albuma nem feltétlenül olyan típusú lemez volt, amelyre a hazai közönség egyből ráharap, de úgy érzem, ha lassan is, valahol azért kezd beérni az a munka és elhivatottság, amit a csapat belefektet a zenélésbe. Nem akarok olyan fennkölt megállapításokat tenni, miszerint a minőség előbb-utóbb utat tör magának, hiszen Lőrincz Kariék egyik fő példaképe, a Little Caesar sztorija a legjobb példa rá, mennyire nincs ez mindig így. De azért szívmelengető, hogy egy ennyire nem a hazai ízlésvilágban alkotó, semmilyen szempontból sem az itthon többé-kevésbé működő receptek alapján dolgozó csapat lemezbemutatóján manapság már kellemesen megtelik a Dürer középterme. A Brotherhood című második album alapján a csapat rá is szolgál a bizalomra.

A játék maradt ugyanaz: délies hatásokkal gazdagon ellátott, bluesos, de azért tökös, húzós hard rockban utazik az Asphalt Horsemen, amelyben az említett Little Caesar-féle amerikai vonal mellett valahol mélyen ott vannak a klasszikus brit rockzenék is. Karesz miatt a Whitesnake és David Coverdale eleve megkerülhetetlen, de inkább csak fűszerként színesítik a zenét ezek az elemek, és összességében nincs is jelentősége, hol éppen milyen hangulatok ugranak be egyes riffekről, szólókról, dallamokról. Főleg, hogy ez a stílus örök, és mindig, minden körülmények között életképes marad. Viszont csak akkor működik, ha valaki tényleg érzi – és az Asphalt Horsemen bizony érzi. Összességében talán kicsit direktebb, fogósabb ez a lemez, mint az előző volt, de lényeges különbségek azért nincsenek, és ez így van jól, hiszen ami nem tört el, azt nem kell megragasztani.

A legutóbbi albumról az egységesen magas színvonal mellett kicsit hiányoltam a csapat saját, külön bejáratú himnuszát – nos, ehhez a kategóriához ezúttal már egészen közel kerültek a Seize The Dayjel, amely a jövőben lazán válhat az Asphalt Horsemen kvázi-slágerévé. Egy roppant napfényes, laza és pozitív szerzeményről van szó tökéletesen elcsípett tempókkal, ahol nemcsak az együtténeklős refrén ül be elsőre a füledbe, hanem a verzedallamok is. De ugyanígy elsőre kiugrik a műsorból a nyitó Down In The Dirt konföderációs rock'n'rollja, a Slasht idéző szólóbetéttel ellátott Thank You, a húzós Mill Of Grief, a My Old Town belazult, herflis bluesa vagy a pörgős verzék után húhúzós, ragadós kórussal ellátott címadó is. A December nagyívűen szép balladája pedig némi szerencsével akár MTV-s sikereket is hozhatna a zenekarnak, ha most 1990-et írnánk, és nem a téli Budapesten írnám ezeket a sorokat egy gödöllői csapatról, hanem valahol egy dél-kaliforniai pálmafa árnyékában egy helyi alakulatról. Nemcsak a hangulat, hanem a színvonal is ezt az érát idézi.

A jól megformált dalok mellett a hangzását tekintve is korrekt Brotherhood leginkább a pozitív összhatás miatt hallgattatja magát. Azonnal hallatszik a zenén, hogy érett, felnőtt emberek játsszák, ez azonban nem öregességet jelent, hanem egyfajta letisztult, megnyerő, rokonszenves magabiztosságot. Nincs világrengető eredetiség vagy különösebb vívmány, de jó zenészek játszanak jó dalokat, amelyekre egy jó énekes kanyarít igazi énekdallamokat (mert ne kerteljünk, Magyarországon utóbbi sajnos még mindig nem általános). Akár úgy is mondhatom: nem mindig annak van igaza, aki a leghangosabban üvölt, és ezekre a dalokra egyszerűen odafigyelsz, mert kellemes hallgatni őket. Nem szaporítom tovább a szót, ez a tavalyi felhozatal számomra talán legjobb magyar albuma, amiről ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy magyar.