Shock!

Dallamos heavy rockjával a német Angel Dust valahogy mindig leragadt a középmezőnyben, pedig rengeteg, náluk mérföldekkel gyengébb csapat könyvelhet el magának nagyobb sikereket. Ki tudja miért. Talán mert az Angel Dust nem elég epikus, talán mert nem ijednek meg, ha lejjebb csúszik a húrok hangolása, amit ki is használnak egy-egy jófajta egyszerű döngölés erejéig - jelen korongon az Unreal Soulban mondjuk - és néha a billentyűs hangszereket nem csak aláfestésnek használják, hanem modernebb köntöst próbálnak varázsolni a dalokra.

Mindezt profi módon, szóval ezért nem értem, miért nincs nagyobb sikerük. Mindegy, azért vagyunk néhányan, akik értékelik a dallamos - valljuk be, sok helyütt germános - metalzenét. Az Of Human Bondage az utolsó néhány sorlemez stílusát folytatja, a speedesebb témák ugyanúgy elférnek a lemezen, mint a szívfájdító epikus líra, de a maibb, szaggatottabb riffelésű dalok sem lógnak ki a sorból. A csapatra amúgy is teljesen jellemző egyfajta szikár, lényegre törő riffelés és hangzás, néha olyan érzésem van, mintha a két ujjam között el tudnám csippenteni a soron következő riffet ami megszólal. Érdekes, hogy hatások tekintetében konkrétan nem tudnék mit mondani, illetve mégis, a hatos dalban (Unite) mintha az olasz Eldritch-et véltem volna felfedezni, az Angel Dust sem áll messze említett csapat világától - legalábbis az utolsó lemez előttig.

Nagyjából azzal is lehetne jellemezni az Angel Dustot, hogy végigdöngölnek egy albumnyi nótán, fogós, érdekes dallamokkal, profi zenészektől, de túl sok meglepetés nélkül. Az a fajta zene, amitől az embernek jókedve lesz egy unalmas hosszú nap után. A tizedik dal feldolgozás, Sealtől a Killer (igen, az a nagydarab, sebhelyes arcú fekete fickó), érdekes választás, és nem is sikerült túl rosszul.

Az Angel Dust nem tett mást, mint elkészítette legújabb sorlemezét, a már megszokott stílusban, ha eddig begyűjtötted a lemezeket, ennek is ott a helye a többi között.