Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

At The Gates: At War With Reality

atthegates_cVégül csak megcsinálták... Pedig esküszöm, az At The Gates esetében akár fogadni is mertem volna rá, hogy nem lesz új album, hiszen minek is lenne ennyi idő után, ilyen életművel és örökséggel. Érdekes lenne egyszer megkérdezni a banda valamelyik tagjától, hogy volt-e szerepe korábbi konzekvens döntésük megváltoztatásában a Carcass tavalyi mintaszerű visszatérésének – nyilván nemmel válaszolnának, de hát ez még ugye önmagában nem jelent semmit... A lényeg mindenesetre ismét annyi, hogy az időnkénti koncertezésen túlmenően is visszatért egy olyan underground legenda, ahol tényleg indokolt az előbbi titulus, és már önmagában a lemez elkészültének ténye is rengeteg vitára ad okot. Maga a zenei anyag pedig nyilván szintén pro és kontra vélemények össztüze alá kerül majd a következő hetekben-hónapokban, éppúgy, ahogy a Surgical Steelről is a legvéglegetesebb álláspontok feszülnek egymásnak a megjelenése óta.

megjelenés:
2014
kiadó:
Century Media
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

A Carcass és az At The Gates közötti párhuzam több szempontból tökéletesen adja magát, de akadnak azért különbségek is. Az egyik legfontosabb ezek közül mindenképpen az, hogy miközben Jeff Walkeréknél akadt egy vitatottabb leszállóág is a magnum opusnak tekinthető Heartwork után, majd a zenekar kényszerből, már szétesve befejezte ténykedését, addig a svédek tényleg a csúcson, a legfontosabb mű, a halhatatlan Slaughter Of The Soul után adták be a kulcsot. Méghozzá úgy, hogy amíg aktívak voltak, az At The Gates igazából sosem számított akkora névnek még a föld alatt sem, mint a Carcass. Örökségük a feloszlás utáni években szökkent szárba, akkor kezdte boldog-boldogtalan őket emlegetni meg másolni, amikor a tagok már rég továbbléptek és mással foglalkoztak. Vagyis itt talán még nagyobb a kockázat, mint a Carcass esetében, hiszen tényleg egy makulátlan fényű mítosz éled újjá: Tompáéknál nem akadtak „na jó, de az már nem volt annyira erős, mint..." kategóriás megmozdulások, netán lehangoló, szétcsúszó leszállóág, és a fénykorban is sokkal kevesebben látták őket, mint ahányan ezt állítják magukról (hiszen akárki akármit mond, a beavatott kevesek körén kívül álló többség igazából csak akkor kezdte el hallgatni a lemezeiket, amikor már nem léteztek). Az At The Gates esetében tényleg teljesen kerek volt a sztori, és az ilyesmit nagyon nagy bátorságra vall megbolygatni, pláne ennyi év után.

Előre leszögezem: az At War With Reality szerintem a legjobb lemez, amit ezzel a háttérrel, ilyen múlttal letehetett az asztalra a zenekar. Nyilván most is lesznek olyanok, akik azon értetlenkednek, hogy de miért szól így meg úgy, és miért nem amúgy, meg különben is, a Terminal Spirit Disease sokkal jobb volt, én azonban már leszoktam arról, hogy ezen a szűrőn át nézzem a hasonló lemezeket. Majdnem két évtized telt el a befejezés óta, az életmű tulajdonképpen lezárt, így szerintem amolyan bónuszként kell nézni az anyagot, mert voltaképpen az is. Nyilván a Björler ikrek sem hiszik, hogy ez az anyag 2014-ben úgy hathat, mint annak idején a Terminal meg a Slaughter, és nem is kell úgy hatnia. Ez itt egyszerűen csak egy új album attól a bandától, amelyik a Carcass mellett az egyik legmegtermékenyítőbb hatást gyakorolta az underground extrém metalra az elmúlt két évtizedben. Méghozzá egy kifejezetten erős album, amit sikerült telepakolniuk izmos dalokkal.

A fentieken túlmenően azért nehéz sok okosságot elmondani az At War With Realityről, mert az At The Gates stílusa annyira markáns és összekeverhetetlen, hogy önmagáért beszél. Hiába cincálták szét ezt a jellegzetes riffelést, ezeket a kalapáló tempókat Tompáék feloszlása óta amerikai és európai zenekarok kisebb hadseregei, amint a szövegelős, spanyol nyelvű intró után berobban a Death And The Labyrinth, egyből tudod, hogy a forráshoz érkeztél. Egyszerűen senki más nem szól így, senki más nem játszik így, senki más nem képes ennyire meggyőzően szállítani ezt a zenét. És igen, valóban semmi radikális újdonság nincs ebben az albumban magukhoz képest, de hát könyörgöm, hová újítsanak ennyi év után, bőven negyvenes fejjel? Nem elég, hogy egyszer már új fejlődési irányba terelték a komplett műfajt? Ráadásul az albumot hallgatva egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, hogy a banda felmelegítette és mindenféle további meggyőződés nélkül tálalja újra a '94-es vagy a '95-ös receptet, mert hallhatóan ma is fűti őket az a bizonyos tűz. Az alapverzióban nem egészen 45 perces album ennek megfelelően végig élvezetes hallgatnivaló, és stílusát, hangulatát tekintve is abszolút jutalomjáték-jellege van. És igen, amennyiben a csapat valami csoda folytán nem oszlik fel a Slaughter után, és mondjuk 1997-ben megjelenik a következő anyag, az alighanem másmilyen lett volna. Ennyi év után viszont egy további utak feltérképezésétől, netán elhajlásoktól maximálisan mentes, eszenciális mű érkezett. Az említett Carcass kissé talán bátrabban merített a saját különböző korszakaiból a Surgical Steelen, mint most az At The Gates, de végső soron ez sem baj, és az sem igaz, hogy nincsenek újdonságok. Tény, hogy ezek elsősorban hangszerelési, hangulati apróságok, viszont akkor is ott vannak, és általuk azért rendszeresen tetten érhető, hogy két évtized is eltelt a Slaughter óta. Ha kísérleteznének, akkor meg azért sírna mindenki szája...

A lemez gerincét azok a jellegzetes témák alkotják, amelyeket a '90-es évek első felében rendszerint úgy írtak le, mintha a Reign In Blood nyaktörő tempóit és intenzitását vegyítenéd mézédes gitárharmóniákkal, de Anders Björlerék nagyon odafigyeltek arra, hogy kerek dalok szülessenek karakteres riffekkel. Így aztán nem háromnegyed órányi egydimenziós szögelésről beszélünk, és mivel a lemezhossz is ideális, nem is fullad unalomba az album. A már említett Death And The Labyrinth, a címadó téma, a The Conspiracy Of The Blind vagy a The Head Of The Hydra pedig tényleg száz százalékos At The Gates-koncentrátumok, minden ott van bennük, amitől ez a zenekar annak idején annyira különleges volt: kíméletlenül durvák, mégis fogósak, dallamosak, és Tompa hisztérikus bömbölését is ugyanolyan elégedett mosollyal nyugtázza az ember, mint Anders és Martin Larsson míves szólóit vagy Adrian Erlandsson mindig a legjobbkor érkező pörgetéseit, díszítéseit. És akadnak azért kevésbé nyilvánvaló számok is, mint például a Heroes And Tombs, ahol a hangulatában és dallamában is slayeresen tenyérizzasztó kezdésből egy igencsak megfellebbezhetetlen, lidérces óriást kerekítenek. De akad némi csavar a The Circular Ruinsban is, amely ugyan szintén nagyon jellegzetes At The Gates, de pont ebben a formában biztosan nem születhetett volna meg mondjuk 1995-ben. Ha csak egy kedvencet mondhatnék, mégis az Eater Of Gods lenne az, ami egy tipikusabb téma, és talán a Slayer-hatások is konkrétabbak benne egy fokkal az illendőnél, mégis ellenállhatatlanul húz és rombol le mindent maga előtt az úton. A Jens Bogren-féle masszív hangzás ráadásul igazságot is szolgáltatott ezeknek a daloknak.

Nehéz pontozni ezt az albumot, főleg, amennyiben ragaszkodni akarok (márpedig ragaszkodni akarok) az új szisztémánkhoz, mivel valahol 8 és 9 között áll. Egyfelől stílusában kiemelkedő lemez, hiszen ezt a zenét ma sem játssza senki jobban az At The Gatesnél, beleértve ebbe a követők mellett az egykori pályatársakat is, másfelől viszont az sem kérdéses, hogy semmi igazán eget rengetőről nem beszélünk, nem beszélhetünk ennyi idő után. Az At War With Reality nem fog új kreatív lendületet adni a stílusnak, nem fognak a hatására zenekarokat alapítani, és ha újabb tizenkilenc év után szóba kerül egy beszélgetésben a csapat öröksége, nyilván akkor is a Slaughter Of The Soult emlegetjük majd először, ez az anyag pedig csak az első korszak mesterművei után jön szóba. Mert ilyen helyzetben egyszerűen nem történhet másképp. De ettől még ez egy nagyon kerek, önmagát baromira hallgattató és ütős album, tényleg igazi jutalomjáték. Így aztán nem is döntöm el, hogy 8 vagy 9, maradjunk a kettő között. És ennyit arról, hogy sokak szerint elegendő lenne az értékelésekhez az ötös skála is...

 

Hozzászólások 

 
#40 Szathmári Zoltán 2020-07-30 21:03
Az At War With Reality egy alapvetés. Nekem mindenképpen Ő a csúcs a diszkográfiában . Ezt annak hátterében merem kinyilatkoztatn i, hogy ismerem a zenekar minden eddig megjelent művét. A To Drink.... már nem hozza ugyanazt a szintet. Hozzám, a belsőmbe, melybe eljutott az ATWWR reality nem tudott úgy beékelődni, bevésődni.
Megjelenésekor rögtön megkaptam gyönyörű digipack csomagolásban. Szerencsére és nagy-nagy örömömre a vinyl ismétel előretörésével sikerült már ebben a formátumban is beszereznem. Nem bántam meg. Ahogy a barázdákból visszaköszön ez az elementáris erejű, brutál muzsika a Death And The Labirynth-tal, az mindenek fölötti. Tulajdonképpen egyetlen "töltelék" dal sem található itt. Végig szisztematikusa n felépített műről beszélhetünk itt. A kezdés, a lezárás logikus sorrendisége hibátlan. Nálam mégis van egy olyan szerzemény, ami a fenti kritikában nem kapott helyet, (nyilván minden szubjektív ) mégis elsőre ő talált be igazán. Sajnálom, hogy olyan rövid! Order Of Chaos.
Ezzel mindent elmodtam.
Idézet
 
 
+8 #39 Jézus 2015-12-11 18:32
Most, hogy írtatok a Slaughterről kritikát, visszatértem ide, hogy megint elolvassam ezt. Azt kell, hogy mondjam, az eltelt idő óta nemhogy meguntam volna, és kevesebbet hallgattam volna az AWWR-t, hanem épp ellenkezőleg, nincs olyan hét, hogy ne menne le teljesen az album. Nincsenek olyan dalok, amik kiemelkednének, és csak egyet-egyet hallgatnék meg (csak amikor tényleg kevés időm van és őket akarom hallgatni), hanem olyan alapmű született, hogy még mindig, minden egyes alkalommal lepörög az egész lemez. Egymás után meghallgatva egyáltalán nem mondható, hogy hozzák a régi dolgokat, a kötelezőt, amivel nem baszhatják fel a rajongótábort, mert nagyon érződik, hogy egy teljesen más albumról van szó. Érződik az is, hogy ugyanaz a zenekar, ugyanúgy odabasz a földhöz minden szám. de mégsem lehet rámondani, hogy bármennyire is a régi albumokon lovagolnának.
Nálam a Slaughter és az At War With Reality fej-fej mellett vannak az At The Gates történetében, ugyanabba a kategóriába sorolom őket, mindkettő zseniális. Egyértelmű, hogy aki a Slaughteren nőtt fel, és az az alap számára, az másképp tekint az új lemezre, épp ezért soha nem is fogja a kettőt összehasonlítan i.
Számomra mégis egy kalap alá vehetők, sőt, több szempontból jobban fekszik, mint a Slaugher. Kiforrt a stílusok, az eltelt évek alatt rengeteget tanultak, és tudják agyasabbá tenni azt, amivel már egyszer befutottak. Nem voltak kényszer alatt, hogy csináljanak egy albumot, nem siettek sehová, mikor elérkezettnek látták az időt, akkor hozzáfogtak, és addig csinálták, amíg jónak nem látták, ez látszik is az anyag kiforrottságán. Ami további előny, hogy sem az album, sem pedig a klipek, plakátok és más megnyilatkoztat ásuk nem tipikus, sőt, elgondolkodtató , mondanivalóval rendelkező (hála többek között Costin Chioreanu grafikusnak és a zenekarnak, meg gondolom a menedzsmentnek) . Pl. Heroes and Tombs, vagy Death and the Labyrinth klip hasonlítva a Blindedhoz is akár.
Idézet
 
 
+2 #38 mamsiplény 2015-01-09 11:08
Üdv. Elértem az AT-t, meghallgattam sorban az ATG lemezeket. Továbbra is a Slaughter-t gondolom legjobbnak, nekem úgy tűnik, hogy az első 3 lemez fokozatosan tart a 4. irányába, amelyik végül úgy lett brutális és dinamikus, hogy mellette kifejezetten dallamos is. Csúcs, és azon a vonalon eléggé fokozhatatlanna k tűnik, talán ezért is lett vége. Szerintem az új lemez a Slaughter-t viszi tovább, és Chris tökéletesen leírta, hogy milyen is. Slaughter, At War, esetleg még Terminal sorrendben kerülhet a lejátszóba. Sokszor :)
Idézet - Chris92:
Nem vártam Slaughter Of The Soul folytatást, nem is kaptam. Viszont egy igényesen összerakott, remek számokkal teli, dinamikus hangzással felvértezett melodeath albumot annál inkább.
Idézet
 
 
+3 #37 mamsiplény 2014-12-01 13:30
ATG. Én csak a Slaughter-t ismerem tőlük. Abszolút alapvetésnek tűnt. Sajnos a többinek még nem néztem utának, de jó hír, hogy akár még jobbak is lehetnek. :) Bár lehet, hogy mégis a Slaugter a legjobb, mert a Metal-Archives-on UltraBoristól 38%-ot kapott, míg a With Fear csak 15%-ot. Vagy esetleg ez mégse mérvadó, mert ott minden ízléstúlvezérel t idióta kritikákat írogathat?
Az újat majd meghallgatom, ha már az AT-hez értem. Még csak az AR-nél vagyok.
Üdv
mamsiplény
Idézet
 
 
+5 #36 mamsiplény 2014-12-01 13:29
Idézet - nekem8:
Ugyanakkora szar lemez ez is, mint az idei lemezek 99,9%-a... kb 5 lemez jött ki idén, ami tényleg jó... sajnos.. ez van... a rock halott igaza van a kiss-es csókának... sajnálatos, de el kell temetni már ezt a műfajt mert már egy ideje nem létezik... de a régi szép emlékeket, lemezeket, szóval a régi rock zene emlékét mindenképpen meg kell őrizni, és tisztelettel emlékezni rá...

Szia Nyóc! Én vagyok az egyik mínuszoló, lehet rólam véleményt alkotni. Tény és való, tudásom semmi és még a jövőbe sem látok, szóval majd 30-40 év múlva megbeszéljük, a maiak közül mi lett maradandó.
Jó lenne, ha annyira igazad lenne, amennyire lelkesen szórod a különböző témákba a rockhalált, mert se figyelemmel, se anyagiakkal nem bírom már ezt a zenei dömpinget. Egyszerűen olyan sok a zene, hogy akárhogy igyekszem, még mindig műveletlen balfék vagyok. Mondjuk a botfül se segít... Mikortól is kell kezdeni? A 60-as évek vége nagyon befigyel, de egyszerűsítve legyen 1970. Ha most ebben a szar érában van évi 5, ami jó, akkor az aranykorban biztos született évi 20 remekmű. Jól számolom? Két dekád menyországgal az szumma 400. A 90-es évek már nem volt olyan menő rockilag, ugye? Legyen évi 10, tehát van 500 alapművünk. Ehhez jön 2000 óta cirka 75 db. Ennyi lemezt megismerni, netalán kiismerni mezei zenehallgatókén t talán már nem is lehetséges. Tiszta szerencse, hogy csak évi 5 jó lemez születik. Melyik is volt idén ez az 5? Segítenél?
Egyébként meg fel a fejjel, a keserű emberek se élnek rövidebb ideig, mint a többiek. Csak szarabbul...
Mindössze egyvalamivel szállnék vitába: a zenét szerintem inkább hallgatni kell, mint tisztelettel emlékezni rá.
Idézet
 
 
-8 #35 nekem8 2014-11-28 21:02
Mondjuk aki tisztességtelen ül leminuszolta azt a véleményem, hogy a rock nem létezik, arról is meg van a véleményem.
El kell ismerni, hogy a mai bandák már bebizonyították : nem lesznek képesek továbbvinni a régi nagyok örökségeit. Ennek számtalan oka van, kár részletezni. Mondjon már egy mai rockbandát, aki nem a 90-es években vagy előbb kezdte a működését, és minőségi zenét játszik, olyant, ami maradandó lesz 30-40 év múlva is. Én ma ha akármelyik Hendrix lemezt előveszem, amit hallok, több mint csodálatos: olyan dalok, lemezek, amik kiállták az idő próbáját, és 100% hogy 80-100 év múlva is tetszik majd az embereknek. Már ha lesz mivel lejátszani a cd-ket, bakeliteket, kazettákat...
Idézet
 
 
+9 #34 Kiss Gábor (Shock!) 2014-11-28 19:53
Idézet - Khm:
Idézet - Oldboy:
Többször felfigyeltem már arra, hogy néhány lemez, ami hazánkban a szakma és a közönség értékítélete szerint az adott banda legnagyobb ...


Erre roppant egyszerű a magyarázat. Ebben az országban az a tuti amit a Hammer megmond, onnan volt a régi időben minden info, ha ott kikiáltottak valamit klasszikusnak vagy szarnak, akkor az úgy rögzült. Ugyanaz a helyzet mostanság is, csak éppen más a kontextus. A Cannibal Corpse koncertismertet ő az élő példa. A Cannibálok a Bleeding óta szemernyit sem változtak, fejlődtek, igaz, hogy magas színvonalon, de ugyanazt a lemezt adták ki x alkalommal, mégis leborulnak előtte, mert nagy csapat, van pénz reklámra, illik jó kritikával illetni, stb. stb. A Revocation annak ellenére, hogy százszor izgalmasabb muzsikát ír 2014-ben is, olvashattátok ti is, mit érdemelt, nem beszélve az Aeon-ról, akit még stílusilag se tudott beazonosítani a kedves koncertlátogató , majd arról véleményt formáló. Ez az album is halom trágya, aki ismeri a régi dalokat, az hallhatja, hogy a már kiadott dalokra részleti lettek egybegyúrva és kiadva, egyszerűen egy fölösleges kiadvány, teljesen értelmetlen is egyben. Érdekesebb dolgot is megfigyeltem, hogy nagyon sok írás nagyon sok részletében hasonlít a Hammerben megjelent írásokhoz, valahogy olyan, mintha az lenne az etalon. ha ott valami jó, itt is jó, ha ott valami szar, itt is az. Ez lehet, hogy totál véletlen, de valahogy véletlenek nem léteznek, Ott az Anaal Nathrakh ismertető. Az egy középszerű képződmény, mint a régi albumukhoz képest, mint a többséget nézve, ott magas szám, itt magas szám. Ez csak egy példa, de akinek van kedve, nézzen utána. Szóval a divat orientált, pénzen fizetett reklámbandák mindig is "húzó" nevek lesznek, az ilyen oldalak arra jók, hogy a szerkesztők egy kevés része ingyen koncertre jár, néha cuccokat kap, semhogy objektíven értékeljen valamit. Ennyi.


Lebuktunk...
Idézet
 
 
-4 #33 nekem8 2014-11-27 20:45
Idézet - asdasd:
Idézet - nekem8:
A lényeg hogy tőlem mindig megy a Mínusz, akármit is írsz kedves asd :))) Neked épkézláb gondolatod nem volt és nem is lesz ...


:(((

:(((
Idézet
 
 
+4 #32 asdasd 2014-11-27 20:33
Idézet - nekem8:
A lényeg hogy tőlem mindig megy a Mínusz, akármit is írsz kedves asd :))) Neked épkézláb gondolatod nem volt és nem is lesz ...


:(((
Idézet
 
 
-11 #31 nekem8 2014-11-27 19:30
A lényeg hogy tőlem mindig megy a Mínusz, akármit is írsz kedves asd :))) Neked épkézláb gondolatod nem volt és nem is lesz ...
Idézet
 
 
+10 #30 asdasd 2014-11-27 19:06
Idézet - Khm:
Ott az Anaal Nathrakh ismertető. Az egy középszerű képződmény, mint a régi albumukhoz képest, mint a többséget nézve, ott magas szám, itt magas szám. Ez csak egy példa, de akinek van kedve, nézzen utána. Szóval a divat orientált, pénzen fizetett reklámbandák mindig is "húzó" nevek lesznek, az ilyen oldalak arra jók, hogy a szerkesztők egy kevés része ingyen koncertre jár, néha cuccokat kap, semhogy objektíven értékeljen valamit. Ennyi.


tehát a cannibal corpse és az anaal nathrak divatorientált, pénzen fizetett reklámbandák, a szerkesztők pedig azért írnak róluk pozitívan, hogy ingyen elmehessenek a szánalmas koncerjeikre és ingyen kapják azokat a lemezeket, amit te ingyen letöltesz. világos.
a lényeg, hogy TE objektíven értékelsz.
Idézet
 
 
+5 #29 asdasd 2014-11-27 18:59
Idézet - Oldboy:
Többször felfigyeltem már arra, hogy néhány lemez, ami hazánkban a szakma és a közönség értékítélete szerint az adott banda legnagyobb alapvetésének számít, más helyeken nem ennyire egyértelműen klasszis mű. Az At the Gates esetében ugye a Slaughter of the Soul számít Magyarországon a No.1-nak. Ehhez képest a Metal Archives-on ez a korongjuk áll a leggyengébb átlaggal. Nem mondom, hogy a MA tévedhetetlen adatbázis, de a Slaughter-höz írt 20 kritika átlagban 68%-osra hozta ki a lemezt. Persze itt is hatalmasak az ízlésbeli különbségek, hisz van akinek 100%-ot, van akinek 0%-ot ér az ominózus opusz. Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy nem biztos, hogy a világ minden táján egyértelmű klasszikusként emlegetnek olyan lemezeket, amiket hazánkban annak titulálnak/tartunk...


nézd meg, hogy a metal-archives-on hogy áll a pantera.
ugyanolyan fenntartásokkal kell kezelni az underground sznobériát, mint a többit. én még jobban is utálom személy szerint.
Idézet
 
 
-2 #28 nekem8 2014-11-27 18:37
Idézet - Khm:
Érdekesebb dolgot is megfigyeltem, hogy nagyon sok írás nagyon sok részletében hasonlít a Hammerben megjelent írásokhoz, valahogy olyan, mintha az lenne az etalon. ha ott valami jó, itt is jó, ha ott valami szar, itt is az. Ez lehet, hogy totál véletlen, de valahogy véletlenek nem léteznek, Ott az Anaal Nathrakh ismertető. Az egy középszerű képződmény, mint a régi albumukhoz képest, mint a többséget nézve, ott magas szám, itt magas szám. Ez csak egy példa, de akinek van kedve, nézzen utána. Szóval a divat orientált, pénzen fizetett reklámbandák mindig is "húzó" nevek lesznek, az ilyen oldalak arra jók, hogy a szerkesztők egy kevés része ingyen koncertre jár, néha cuccokat kap, semhogy objektíven értékeljen valamit. Ennyi.

Mondjuk én a hammert 2011 óta nem veszem már meg. Akkor az egyik kritikájukon úgy felhúztam magam, hogy akkor csapódott ki a biztosíték végleg és azt mondtam: na, ez volt az utolsó szám amit megvettem... természetesen az is igaz amit te írsz, de én csodálkozom a dolgon: tényleg van aki csak a hammerből, vagy ilyen olyan népszerű metalos hírportálon tájékozódik a jó rock, metal albumokat illetően? Most például a pink floyd lett lehúzva nagyjából mindenhol, holott a valaha készített lemezeik közül magasan az egyik legjobb. De ez csak az én véleményem.
Idézet
 
 
-3 #27 Khm 2014-11-27 16:45
Idézet - Oldboy:
Többször felfigyeltem már arra, hogy néhány lemez, ami hazánkban a szakma és a közönség értékítélete szerint az adott banda legnagyobb ...


Erre roppant egyszerű a magyarázat. Ebben az országban az a tuti amit a Hammer megmond, onnan volt a régi időben minden info, ha ott kikiáltottak valamit klasszikusnak vagy szarnak, akkor az úgy rögzült. Ugyanaz a helyzet mostanság is, csak éppen más a kontextus. A Cannibal Corpse koncertismertet ő az élő példa. A Cannibálok a Bleeding óta szemernyit sem változtak, fejlődtek, igaz, hogy magas színvonalon, de ugyanazt a lemezt adták ki x alkalommal, mégis leborulnak előtte, mert nagy csapat, van pénz reklámra, illik jó kritikával illetni, stb. stb. A Revocation annak ellenére, hogy százszor izgalmasabb muzsikát ír 2014-ben is, olvashattátok ti is, mit érdemelt, nem beszélve az Aeon-ról, akit még stílusilag se tudott beazonosítani a kedves koncertlátogató , majd arról véleményt formáló. Ez az album is halom trágya, aki ismeri a régi dalokat, az hallhatja, hogy a már kiadott dalokra részleti lettek egybegyúrva és kiadva, egyszerűen egy fölösleges kiadvány, teljesen értelmetlen is egyben. Érdekesebb dolgot is megfigyeltem, hogy nagyon sok írás nagyon sok részletében hasonlít a Hammerben megjelent írásokhoz, valahogy olyan, mintha az lenne az etalon. ha ott valami jó, itt is jó, ha ott valami szar, itt is az. Ez lehet, hogy totál véletlen, de valahogy véletlenek nem léteznek, Ott az Anaal Nathrakh ismertető. Az egy középszerű képződmény, mint a régi albumukhoz képest, mint a többséget nézve, ott magas szám, itt magas szám. Ez csak egy példa, de akinek van kedve, nézzen utána. Szóval a divat orientált, pénzen fizetett reklámbandák mindig is "húzó" nevek lesznek, az ilyen oldalak arra jók, hogy a szerkesztők egy kevés része ingyen koncertre jár, néha cuccokat kap, semhogy objektíven értékeljen valamit. Ennyi.
Idézet
 
 
-13 #26 nekem8 2014-11-27 13:11
Ugyanakkora szar lemez ez is, mint az idei lemezek 99,9%-a... kb 5 lemez jött ki idén, ami tényleg jó... sajnos.. ez van... a rock halott igaza van a kiss-es csókának... sajnálatos, de el kell temetni már ezt a műfajt mert már egy ideje nem létezik... de a régi szép emlékeket, lemezeket, szóval a régi rock zene emlékét mindenképpen meg kell őrizni, és tisztelettel emlékezni rá...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.