Shock!

augusztus 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

At The Gates: To Drink From The Night Itself

atthegates_cAz At The Gatesről nem csak kultikus státusza miatt nehéz rosszat írni, hanem azért is, mert nagyon kevés olyan banda van, amely egy óriási szünet, majd a reunion és koncertezéssel töltött esztendők után gyakorlatilag teljes biztonsággal leszállít két olyan albumot, mint a négy évvel ezelőtti At War With Reality, most pedig a To Drink From The Night Itself. Furcsa tudomásul venni, de immár mintegy negyedszázada annak, hogy a Slaughter Of The Soul fenekestől felforgatta és átrendezte a színteret, a svédek pedig még mindig itt vannak, s rögtön az elején tisztázandó: nem is eredménytelenül. Számos legenda próbálkozik még mindig azzal, hogy egykori hírnevét meglovagolva úgy tegyenek, mintha az idő megállt volna. Az eredmény jobb esetben elnéző mosoly részünkről, rosszabban kínos ripacskodás tőlük. Az At The Gates pont nem ebbe a kategóriába tartozik, feltéve, ha tudomásul vesszük (s miért ne vennénk), hogy nem 1995-öt írunk, és a Slaughter immár történelem, még ha a mai napig élő és lüktető, óriási hatással bíró történelem is. Az ATG története az új korszakban tényleg egyetlen óriási jutalomjáték, s a hangsúly alapvetően a játékon van. Messziről kerüljük el a becsületes iparosmunka kifejezést, hiszen ez a meló jóval túlmutat egy egyszerű „csináljunk lemezt és pénzt rutinból" szisztémán. És nagyon úgy tűnik, hogy ezen még Anders Björler távozása és Jonas Stålhammar csatlakozása sem változtatott semmit.

megjelenés:
2018
kiadó:
Century Media
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Ami igaz volt az At War With Reality kapcsán, az itt is tökéletesen megállja a helyét. A stílus összetéveszthetetlen, az At The Gates mindig az marad, ami volt, amivel a zenészek és a hallgatók egyaránt tisztában vannak. Nincs is bűvészkedés, hókusz és pókusz, görcsös megfelelni vágyás. Fantázia azonban akad bőven a nem is kevés nótát felvonultató albumon, amelynek hallatán önkéntelenül az elegáns szó jutott az eszembe, mindenféle negatív előjel nélkül. Olyan játszi könnyedséggel szántanak végig az anyagon, mintha csak egy kedélyes sörözésen vennének részt, ahol kiváló a hangulat, s mindenki remekül érzi magát. A háttérben talán az áll, hogy magasról tesznek a legendastátuszra, és pont senkinek nem akarnak megfelelni. Zenélnek, úgy, ahogyan csak az At The Gates tud. Minek ehhez többet hozzátenni? Ugyan kinek kellene bizonyítaniuk? Jogos a megállapítás: egy önmagában is tökéletes, egykoron már lezárt életmű esetében minden további lépés csak hab a már egyébként is mesterien megalkotott tortán.

A To Drink From The Night Itself pontosan azt hozza, amit várunk tőle, már ha lehet ebben az esetben egyáltalán bármiféle elvárásról beszélni. Nincsenek elkószálások, önmegvalósító érdekességek, At The Gates ez töményen, ismerősen, összetéveszthetetlenül. A szokásosan ismerős, mégis jól kitalált riffek, apró, cselesen elhelyezett finomságok, amitől egy-egy nóta pár másodpercre finoman (elegánsan, igen, megint ez a szó) kizökken addigi zakatolásából, Tompa védjegyszerű üvöltése, Adrian Erlandsson hihetetlenül precíz és okos dobolása, s említtessék meg Stålhammar profizmusa is, ahogyan természetes könnyedséggel hozza a cifrázásokat és a stílust, amelyet persze elég alaposan ismer ahhoz, hogy ne kelljen rácsodálkoznia semmire.

Nem nagyon tudnék és nem is akarok számokat elemezni. Nagy valószínűséggel mindenki tökéletesen megtalálja a számítását, akit valaha is megcsapott az At The Gates szele. A jó érzékkel videósított címadó dal például tökéletesen tükrözi mindazt, ami az összeborulás óta jellemzi a zenekart: a betonbiztos stílust, azt a bizonyos elegáns agressziót és persze a megfelelési kényszer nélküli, szó legjobb értelmében vett örömzenét, amelyet tényleg csak nagyon kevesen tudnak ennyi év elteltével ennyire profin szállítani. Személyes kedvenceim az A Stare Bound In Stone, a Seas Of Starvation és természetesen a To Drink From The Night Itself. Az albumon gyakorlatilag minden rajta van, amitől az At The Gates az, ami, persze az alapműveknél lájtosabb formában, de nem hinném, hogy lenne ember, aki ezt számon kérné rajtuk.

Hogy befér-e majd az éves Top 10-be ez az album? Első blikkre azt mondanám, nem. De egyáltalán nem is lényeges. Vannak zenekarok, amelyek kívül állnak minden versenyen, megmérettetésen. Az ATG pont ez a kategória. Semmi nem hajtja őket, nincsenek lépéskényszerben, nem kell megmutatniuk a világnak, kik is ők. Szimplán összetolnak egy albumot, amellyel eszük ágában sincs megváltani semmit, senkinek nem akarnak bizonyítani, főleg maguknak nem. Valószínűleg a zenei tudás mellett éppen ez a görcsmentesség az, ami a To Drink From The Nightself anyagát is önmagában, alapból elfogadtatja velünk: egy nagyon kedvelhető, hallgatható, szimpatikus album, amely természetesen saját múltjából építkezik, de nem másolva, inkább szellemesen felidézve azt.

 

Hozzászólások 

 
#12 drughi 2018-06-14 18:26
Idézet - adamskij:
@bjorn
érdekes, nekem a Head of the Hydra az egyik kedvencem a AWWRről, benne van az a folk alapú téma, ami a régi ATG sajátja volt. az AWWR pedig ugyan jó lemez, de nagyon mértékkel ki van számolva, kevéssé tér el az elvárásoktól. gondolom, Anders volt még a fő dalszerző.

ehhez képest ez az új egy nagyon bátor anyag - a fenti kritika itt téved óriásit.
pont, hogy nagyon más, mint más ATG felvételek, több helyen igen kísérletező, új utakat kereső. Pl a csapatra jellemző triolás pengetés egészen visszaszorult és a hangzás sem az AWWR precíz, modern, kimért soundja; ebben van kosz, zsiger és próbatermi hangulat. ugyanígy a vonósok megjelenése is szuper felelevenítése a Terminalnak és a születéskori hegedűtémáknak.
Szóval a lemez az erősen recirkulált címadót a nagyon nem tipikus és merőben új zárótételig fokozatosan távolabbra merészkedik a róluk megszokott képről.
Szövegileg ugyan nem annyira absztrakt és összetett, mint az előzőé, de nem is annyira egyszerű, mint a Lurking Fearé. ami eléggé egy próbakörnek tűnik így utólag Stålhammart kipróbálandó.

Az elmult időszak alatt jobban belemélyedve a dalokba teljesen egyetértek. Egyedül a címadó ezzel az amugy furcsa sounddal nem tud akkorát ütni de a többi track kurvára müködik vagy csak átkell esni azon a számon hogy megszokd a lemez megszólalását, nem tudom. Már azt mondom hogy jobb mint a Reality, simán a Slaughter/Terminal mögé tudom sorolni. Minden szám elkezd müködni egy idő után, jellegzetes ATG de mégis egy kicsit más mint eddig. Tök igaz amit kiemeltél, a vonósok visszatérése rohadtul bejön, tényleg full Terminal érzésem lesz tőle. A Mirror Black második feléről még a Dimmu is beugrik kicsit. Kurvajó anyag lett na, simán kiemelkedik az éves mezőnyből eddig.
Idézet
 
 
+2 #11 adamskij 2018-06-06 16:44
Idézet - SiriKeeton:
Na de annyira azért nem, mint a PL..?


:) de, a PL is ide tartozik számomra. más kérdés, számosan nincsenek kibékülve a mostanra újra keményebb hangjukkal.
viszont hogy ne legyen teljesen off: Adrian dobolása sokkal jobban illik az ATGhez, mint a PLhoz, felvételen és élőben egyaránt.
Idézet
 
 
+2 #10 SiriKeeton 2018-06-06 15:05
Idézet - adamskij:
számomra az At the Gates ugyanúgy rajongásig szerethető 4xen túl is, mint az Alice in Chains, Ihsahn vagy a Perfect Circle.


Na de annyira azért nem, mint a PL..?
Idézet
 
 
+4 #9 adamskij 2018-06-04 19:11
@bjorn
érdekes, nekem a Head of the Hydra az egyik kedvencem a AWWRről, benne van az a folk alapú téma, ami a régi ATG sajátja volt. az AWWR pedig ugyan jó lemez, de nagyon mértékkel ki van számolva, kevéssé tér el az elvárásoktól. gondolom, Anders volt még a fő dalszerző.

ehhez képest ez az új egy nagyon bátor anyag - a fenti kritika itt téved óriásit.
pont, hogy nagyon más, mint más ATG felvételek, több helyen igen kísérletező, új utakat kereső. Pl a csapatra jellemző triolás pengetés egészen visszaszorult és a hangzás sem az AWWR precíz, modern, kimért soundja; ebben van kosz, zsiger és próbatermi hangulat. ugyanígy a vonósok megjelenése is szuper felelevenítése a Terminalnak és a születéskori hegedűtémáknak.
Szóval a lemez az erősen recirkulált címadót a nagyon nem tipikus és merőben új zárótételig fokozatosan távolabbra merészkedik a róluk megszokott képről.
Szövegileg ugyan nem annyira absztrakt és összetett, mint az előzőé, de nem is annyira egyszerű, mint a Lurking Fearé. ami eléggé egy próbakörnek tűnik így utólag Stålhammart kipróbálandó.

számomra az At the Gates ugyanúgy rajongásig szerethető 4xen túl is, mint az Alice in Chains, Ihsahn vagy a Perfect Circle.
Idézet
 
 
+1 #8 Bjorn 2018-06-02 09:34
Idézet - drughi:
Idézet - bjorn:
Az At War with Reality nem volt teljesen egységes szerintem. Pl. a The Book of Sand, Head Of The Hydra dalok egyszerűen nem voltak ATG szint számomra, meg volt még egy pár dal ahol leült a lemez.

Hát ez nagyon érdekes, az a két szám a legjobbak közül valo arrol a lemezről. Jo mondjuk nekem nagyon fekszik az az anyag (zseniális, mondjuk ki) de erős tulzásnak érzem hogy nem ATG szint. Az ujat még nem volt sok időm pörgetni de az hallatszik hogy minöségi cucc, ahogy elmondták már páran nem egy világmegváltás (minek is kéne?) "csak" egy nagyon erős dalokbol állo anyag. Azt még nem tudom hogy jobb e mint az előző de én azt is nagyon szeretem szoval nagy baj nincsen most sem. Már csak koncert kéne de izibe.


A book of sand erőltett és picit "kocka" szerintem. A head of hydrá meg a Dead Eye korabeli Hauntednek jól állna, de az ATGnek nem. Nekem amúgy a Terminal a kedvenc tőlük.
Idézet
 
 
+1 #7 Jézus 2018-06-01 13:25
Azzal egyetértek, hogy ez is teljes mértékben ATG-esszencia minden értelemben, és panaszra semmi ok, valószínűleg sokszor elő fog ez az album kerülni nálam, minden ütem földhöz ver.

Azt viszont bánom, hogy nem az AWWR vonalát folytatták tovább a szövegvilágban. Ott azért fel volt építve egy kiváló, elgondolkodtató témavilág, ami a zenétől függetlenül is megállta a helyét. Míg ezen az albumon a The Lurking Fear-féle horrorisztikus és baljós világon nem léptek tovább, ami fájó számomra.

Persze a 8-assal így is egyetértek úgy, hogy nálam az AWWR 10-es, igazi klasszikussá nőtte ki magát a megjelenése óta.
Idézet
 
 
#6 drughi 2018-06-01 11:48
Idézet - bjorn:
Az At War with Reality nem volt teljesen egységes szerintem. Pl. a The Book of Sand, Head Of The Hydra dalok egyszerűen nem voltak ATG szint számomra, meg volt még egy pár dal ahol leült a lemez.

Hát ez nagyon érdekes, az a két szám a legjobbak közül valo arrol a lemezről. Jo mondjuk nekem nagyon fekszik az az anyag (zseniális, mondjuk ki) de erős tulzásnak érzem hogy nem ATG szint. Az ujat még nem volt sok időm pörgetni de az hallatszik hogy minöségi cucc, ahogy elmondták már páran nem egy világmegváltás (minek is kéne?) "csak" egy nagyon erős dalokbol állo anyag. Azt még nem tudom hogy jobb e mint az előző de én azt is nagyon szeretem szoval nagy baj nincsen most sem. Már csak koncert kéne de izibe.
Idézet
 
 
-1 #5 bjorn 2018-05-31 11:25
Idézet - bluevoodoo:
A Haunted sztem sokkal inkább megsínylette, hogy lelépett Anders, ott nekem mindkét lemez kapufa, pedig nagyon örültem, hogy Marco Arot visszahozták. Nekem bejött az At War is, de ez tényleg vmi brutálisan jó lett, sokkal jobb, mint az előző.


Nekem bejon mindket Haunted is. :) De ezt mar tudtad :)
Idézet
 
 
+4 #4 blackmagic 2018-05-31 11:06
Én simán odateszem a Slaughter mellé. Szeretem az "idősödő" zenekarok lemezeit. A koruk haladtával -tapasztalat stb.- őszintébbek a produktumok. Itt is ezt érzem, hogy átérzik az egészet. Nem dühből megy, hanem zsigerből. Remek album.
Idézet
 
 
+3 #3 bluevoodoo 2018-05-31 10:49
Idézet - bjorn:
Nagyon aggódtam az ATG miatt, mikor Anders kilépett. Elég nagy egyéniség, ő a fő dalszerző, a szólói élmény számba mentek blablabla.


A Haunted sztem sokkal inkább megsínylette, hogy lelépett Anders, ott nekem mindkét lemez kapufa, pedig nagyon örültem, hogy Marco Arot visszahozták. Nekem bejött az At War is, de ez tényleg vmi brutálisan jó lett, sokkal jobb, mint az előző.
Idézet
 
 
+11 #2 bjorn 2018-05-31 10:20
Nagyon aggódtam az ATG miatt, mikor Anders kilépett. Elég nagy egyéniség, ő a fő dalszerző, a szólói élmény számba mentek blablabla.
Viszont most újra megleptek. Szerintem az At War with Reality sokkal inkább "standard" At The Gates szint volt mint, ez a cucc.
Az At War with Reality nem volt teljesen egységes szerintem. Pl. a The Book of Sand, Head Of The Hydra dalok egyszerűen nem voltak ATG szint számomra, meg volt még egy pár dal ahol leült a lemez.
Ez viszont nagyon is egységes: brutális monolit az egész, amit dalonként nem is érdemes kivesézni. A hangulat, amit sugároz teljesen nyomasztó és elkeseredett. Imádom.
Kb. 5. hallgatás után kezdett kinyílni. Hosszútávon szerintem jobban fog működni mint az At War with Reality. Legalábbis nálam.
Idézet
 
 
+12 #1 19EmpEroR75 2018-05-31 06:23
Noha semmi bajom nem volt az At War with Reality-vel (sőt), de az új nekem valahogy jobban bejön. Annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy az újat töményebbnek érzem, mint az előzőt. Több hallgatás is kellett, hogy befogadjam.
De azt kell mondjam, ismét megcsinálták. Nyilván nem lesz már még egy Slaughter of the Soul, de hányszor váltsák meg a világot? Abszolút egyetértek, pozitív értelemben vett örömzenélés, minden görcsösség nélkül, pokoli sok munkával. Oké, nem ér fel a klasszikusokhoz (nem is várható el), de úgy merít a múltból, hogy nem hat görcsös múltba révedésnek.
Én a magam részéről hálás vagyok Tompáéknak, hogy nem rombolták szét az örökségüket, egészségesen tudnak együtt élni azzal és megint nem tudtak hibázni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.