Shock!

február 06.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

„Like thunder and lightning...”: John Sykesra emlékezünk

Mivel rákos megbetegedésének tényét nem hozták nyilvánosságra, totális sokként érte a rockszínteret John Sykes halálhírének néhány nappal ezelőtti bejelentése. Noha a Tygers Of Pan Tang, a Thin Lizzy, a Whitesnake és a Blue Murder egykori gitárosa régóta nem volt igazán aktív, a '80-as években olyan teljesítményt tett le az asztalra, ami azóta is etalonnak számít, játéka szó szerint sok-sok millió zenehallgatóhoz jutott el, és gitárosok komplett generációi nevelkedtek az általa feljátszott lemezeken. Sykes halálhíre bennünket is megrázott, így most rá emlékezünk.

skyes_1

Draveczki-Ury Ádám: Bizonyos mondatok nagyon rosszul öregszenek, és néha elég ehhez mindössze néhány nap is. Amikor a múlt héten megjelent évértékelőmben, évek óta kötelező jelleggel leírtam, hogy idén várnám végre mások mellett John Sykes új lemezét is, de kétlem, hogy képes lenne kiizzadni magából az évtizedes szinten esedékes restanciát, természetesen a legrosszabb rémálmomban sem erre gondoltam... Arra meg főleg nem, hogy Sykes talán már nem is élt, amikor leírtam ezeket a mondatokat. Az elhúzódó betegség ténye mindenesetre azt is magyarázná, miért nem kezdett semmit az évek óta kulcsra kész albummal...

Nem véletlenül dohogtam évek óta, minden egyes januári összegzésemben a lemez elmaradása miatt. John Sykes kölyökkoromtól fogva az egyik kedvenc gitárosomnak számított, ráadásul abból a kategóriából, akinek munkásságához csak még egyre jobban és jobban kötődtem, ahogy teltek-múltak az évek, mert még ennyi idő után is mindig tudtam újat, többet, mást felfedezni benne. Természetesen a Whitesnake 1987 albumának nagy slágereiben hallottam először gitározni – a klipekben ugye nem ő szerepelt, de ezt akkoriban még nem tudtam. Ez lett tőle az első albumom is, és nem kellett hozzá túl nagy zenerajongói rutin, hogy más Whitesnake-lemezekkel egymás mellé téve egyből levágjam: a '87 valójában nem elsősorban David Coverdale, hanem Sykes egészen döbbenetesen egyéni és monumentális hangzása, játéka, felfogása miatt olyan különleges. Érdemes egymás után meghallgatni az egy körrel korábbi Slide It In alapkiadását és a már vele újragenerálozott, amerikanizált verziót, mert elég jól hallatszik, mekkora változást hozott annak idején a zenekarba. Ha valahol, hát itt biztosan igaz, hogy nélküle minden másképp alakul, és akármennyire nem bírták egymást Daviddel, alighanem a vén kígyóbűvölő lenne az első a világon, aki habozás nélkül elismerné ezt.

Sykes ugyanis akárhová ment, ott és akkor egészen biztosan mindig vele volt a lehető legjobb az adott banda. A Spellbound meg a Crazy Nights alapozta meg a Tygers Of Pan Tang legendáriumát. A Thunder And Lightninggal új életet lehelt a Thin Lizzybe – nem rajta múlt, hogy Phil Lynott akkor már gyakorlatilag menthetetlen volt, és nem sikerült ismét tartósan pályára állítani a szerelvényt. A Slide It In után Amerikában is berobbanó 1987-es lemez a világ egyik legnagyobb rockbandájává tette a Whitesnake-et. És ugye ott volt utána a már teljes egészében saját gyermek, a Blue Murder, a legesszenciálisabban sykesos Sykes-formáció, ahol az a bizonyos két album gyakorlatilag betetőzte a gitáros munkásságát. Nincs okom tagadni, az 1989-es egyes lemezt én bizony még a felsorolt zseniális alapműveknél is jobban szeretem. De igazából szinte mindegyik egy lehetséges verzió arra, mit lehetne a kezébe nyomni valakinek, aki minden alapismeret nélkül szeretné tudni, mi fán terem a rockgitározás.

Sykes ugyanis szőke hajával, posztervigyorával, heroikus pózaival úgy nézett ki, mint egy isten, és mellé úgy gitározott, mint az ördög. Rengeteg óriási gitáros mozgott a színtéren a műfaj hőskorában, de csupán nagyon kevesen voltak hozzá foghatók: gyakorlatilag amint kilépett a reflektorfénybe a '80-as évek elején, máris teljesen kompakt figura volt, minden stimmelt nála a fazontól a soundon át a játékig. Többször használtam a gitározására én is különböző cikkekben a szuperszonikus jelzőt, és máig úgy gondolom, hogy nincs szó, ami ennél jobban körülírná azt az áthatolhatatlanul sűrű, tömény gitárfalat, azokat a szárnyaló szólókat. Ritmusozás és szólózás terén egyaránt tökéletes és etalon volt, amit letett az asztalra, és akkor még nem is beszéltünk arról, mennyire megelőzte a korát. Hogy mást ne mondjak, hallgasd meg például a Ptolemy-t az említett egyes Blue Murderről: Sykes már akkor Black Label Societyt gitározott, amikor Zakk még Ozzy mellett bontogatta a szárnyait alig huszonéves ifjú titánként... Ha pedig azt is hozzávesszük, hogy emellett még elsőrangú, a műfaj élvonalába kívánkozó szintű énekesnek is számított, az már valahol a pofátlanság kategóriája.

Természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy a fentiek mellé nagyon nehéz ember is, de hát ez már csak ilyen: a zsenikkel sosem egyszerű. Sykes sem ismert semmilyen mércét vagy szabálykönyvet a sajátján kívül, de még ezért is lehetett tisztelni, habár egészen biztos, hogy rengeteg óriási muzsikával lettünk szegényebbek legendás betonfejűsége miatt. Nem bírták elviselni egymást Coverdale-lel, így simán vette a kalapját a legdurvább platinasikerek kapujában, és aztán akárhogyan, akármekkora dollárhegyekkel is próbálgatták visszaédesgetni David mellé az évtizedek során, soha nem állt kötélnek. De simán visszahozta Scott Gorhammel a Thin Lizzyt is a '90-es évek második felében, Lynott nélkül, és még a mikrofont is bevállalta, miközben mindenki szentségtörést kiáltott. Mondanom sem kell, az idő és az eredmények őt igazolták – mit nem adnánk ma már egy olyan Lizzy-buliért is, amin ő áll a fronton, nem igaz? És mivel úgy érezte, hogy nem megfelelőek a körülmények, immáron negyedszázada nem adott ki teljes lemezt. Mi meg kénytelenek voltunk beérni a morzsákkal, mint például a Heaven's Missing An Angel megaballadával Glenn Hughes és Joe Lynn Turner első közös lemezén. Ami után persze egyből vonyítottunk egy Hughes/Sykes-albumért, annyira zseniális volt a végeredmény. De nem kaptuk meg. Ezt sem. Aztán lazán lelécelt Mike Portnoy és Billy Sheehan mellől is gyakorlatilag az utolsó pillanatban, hiába demóztak fel egy teljes albumot, kvázi egy hármas Blue Murdert a 2010-es évek elején: szó nélkül kifarolt a dologból, mert éppen nem volt olyanja. Persze így legalább nem is aprózta szét magát, de azért nagyon sok az a Nuclear Cowboy óta eltelt huszonöt év, így csak remélni tudom, hogy apránként kerül majd elő ez-az a hagyatékból, mert kétlem, hogy tétlenül ült volna otthon.

Szó szerint orrba-szájba hallgattam John zenekari és önálló albumait az elmúlt évtizedekben, fontos és mellékes, de kedves személyes emlékek tucatjai fűznek az olyan dalokhoz, mint a This Is The One, a Still Of The Night, a Bad Boys, a You're Gonna Break My Heart Again, a Riot, az Out Of Love Again, a Billy, a We All Fall Down és még hosszasan sorolhatnám. Az a bizonyos szuperszonikus sound, azok a vijjogó szólók, azok a kegyetlenül elfacsart, üveghangos súlyosságok szó szerint beépültek a DNS-embe. Lazán ott volt az öt örök kedvenc gitárosom között, így hiába nem volt már igazán aktív, nagyon megütött ez a mostani halálhír. Eleve régen is csupán nagyon kevés Sykeshoz fogható figura mozgott a színtéren, ma meg már elég simán ki merem jelenteni: soha nem lesz olyan, aki be tudja majd tölteni a helyét azon a képzeletbeli trónuson. Ráadásul gyakorlatilag tökéletes életművet hagyott maga után – ez is ritkább, mint a fehér holló.

Jó utat, John! Köszönök mindent!

Bertli Zoli: John Sykesról első emlékem, hogy nagyon menő a frizurája, és király szólói vannak, ugyanis a Whitesnake-ről ezek voltak az első benyomásaim, mikor először láttam a Still Of The Night klipjét. Maga a zene is tetszett, igaz, nem vesztem meg érte, de a füstös-ködös látvány, amely általában jellemezte azt az időszakot, eléggé bejött. Az már más kérdés, hogy mindez Adrian Vandenbergre értendő, csak akkor még nem tudtam, hogy a két figura nem ugyanaz, ugyanis olvasni róluk lehetetlen volt akkor, és csak jóval később szembesültem a ténnyel, hogy a lemezverzió és a videóklip külön életet él.

Később jött a kazettacserélgetős időszak a pajtikák körében, amikor járt nálam a Blue Murder is, de valamiért nem csavarodtam rá, mint ahogy a Whitesnake se vált hatalmas kedvencemmé sosem, egyik gitárossal sem. Van ilyen. Ugyanakkor ahogy tanulmányozni kezdtem ezeket a gitáros fazonokat, teljesen egyértelmű vált, miért kedvelték olyan sokan a readingi fószert. Talán nincs a mai napig sem olyan kéz & Les Paul páros, amelyből ennyire vastagon, öblösen, erősen szakadna ki a hang, amilyen szélesen ráront a hallgatóra a vibrato, Zakk Wylde ide meg oda, meg egyáltalán, az a riffelés, a gondolkodás markánsan sajátos volt Sykes részéről. Tényleg nem lehet összekeverni mással, az a helyzet.

A munkásságát ugyanakkor nem igazán siettem felgöngyölíteni, a Coverdale-lel kapcsolatos személyes vihara nem foglalkoztatott, így aztán megmarad az ellenfényes sziluettje a Gibsonnal, amint terpeszt a színpadon, terebélyes fürtjei szállnak jobbra-balra, amint énekli a Bad Boyst, amely számomra csakis vele nőtt össze.

Cseke Feri: Az nem létezik, hogy John Sykes sincs már többé... Eddie Van Halennel egyetemben, még ő sem tartozott ahhoz a generációhoz, akiknek lassan végleg lejár az idejük ezen a földön. A halhatatlanok csarnoka már így is színültig tele őstehetségekkel és tuti, hogy jobb zenék szólnak odaát már, mint a mi oldalunkon. Rejtélyes volt a csend az utóbbi tizen-huszon-nagyonsok évben a gitáros körül. Rejtélyes volt, mert azt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy egy olyan kivételes talentummal megáldott zenész, mint ő, akinek a játékából csak úgy ömlött a muzikalitás, teljes mértékben felhagyott volna a zenéléssel. A zeneipartól való eltávolodás persze valahol érthető. Nem mindenkinek hiányzik ez a cirkusz. Ámde amikor egy nagyon hosszú ideje ígérgetett szólólemez sincs még a kanyarban sem, ott azért már valami gyanús... És akkor hirtelen a nagy semmiből a napvilágra kerül a háttérbe húzódás valós oka is: a kegyetlen és halálos betegség, amit már nem lehetett tovább titokban tartani.

Nagyon sok gitáros él ezen a bolygón, akiről elmondhatjuk, hogy jól szólózik, sőt rengeteg híres gitáros él, akiről elmondhatjuk, hogy eszement jól szólózik és kiemelkedően ügyesen kezeli a hathúrost. Sykes viszont nem ebbe a kategóriába tartozott, ő már egy felsőbb szintet képviselt, egy egészen más dimenziót, akinél már tényleg elkezdhetünk komolyan beszélgetni a szólózásról. Kevesen tudják úgy megfogni a hangokat, ahogyan ő tette és még kevesebben vannak azok, akik gondolatokat, érzéseket is képesek kifejezni úgy egy gitárszólóval, hogy az beszédesebbnek tűnjön még az emberi szónál is. Sykes tökéletesre fejlesztette ennek a kifejezésmódnak a technikai részét, azonban nála is ott volt az a megtanulhatatlan plusz, az a spontán ösztönösség, szív és lélek, amivel úgy tudta megfűszerezni a játékát, hogy életre keljen benne minden élettapasztalata és amellyel még azokat is képes volt megérinteni vagy legalább valami elismerő hümmögésre késztetni, akiknek nem volt kifejezetten jó hallása.

Ahogy feltehetően a legtöbb korombelit, engem is a Still Of The Night szexualitástól túlfűtött klipje, a vérpezsdítően vonzó, néhai Tawny Kitaennel – David Coverdale akkori múzsájával és arájával – irányított oda a Whitesnake-hez, illetve Sykes egyszerre bombasztikus és elementáris gitározásához. Már maga az elsöprő erejű nóta is a ′80-as évek rockzenéjének tökéletes lenyomata volt, mintha a Led Zeppelin modernizálta és igazította volna magát az akkori korszellemhez húsz esztendővel később, és mindez persze nagyrészt Sykes érdeme is. Innen aztán már nem volt visszaút, az 1987-es lemez egy hurrikán erejével szippantott magához: a zenekar kiállása, a lehetetlen dalok, az amerikanizált sound, Covi frazírjai, a riffek és persze John nyújtásai, vibrátója már kölyökként is lenyűgöztek és lenyűgöznek a mai napig is. A Thin Lizzy, a Blue Murder, a Tygers és a szólólemezek csak ezután kerültek nálam a célkeresztbe, de azokról is ugyanilyen ódákat tudnék zengeni.

Isten veled és köszönünk mindent, Love Child... Nagy kár, hogy nem hagytál ránk még több zenét, s nagy kár, hogy az immár békés csendben pihenő, fekete '78-as Gibson Les Paul Customot már senki nem lesz képes olyan stílusosan és egyedi ízekkel megszólaltatni ahogyan te. We All Fall Down...

Danev György: Hosszú évek óta minden évértékelőmet úgy fejeztem be, hogy „jövőre talán"... Nem is évekig, inkább évtizedekig reménykedtem abban, hogy „jövőre talán" megjelenik John Sykes ötödik szólóalbuma. Szerettem volna lezárni vele azt a sort a gyűjteményemben, amire annyira büszke vagyok. Amikor ezeket a sorokat írom, az említett diszkográfia a pulton hever, összetört szívem darabjaival egyetemben. Két napja ugyanis mást sem hallgatok, és hatalmas fájdalommal konstatálom, hogy az az utolsó hiányzó fejezet már soha nem fog pontot tenni annak a páratlan karriernek a végére. Mert John valamiért nem akarta megosztani velünk. Telhetetlen és önző vagyok, igen. A nagyon jóból nyilván sosem elég, egyre többet akar belőle az ember. Persze ez legyen a legnagyobb baj. Bárcsak ez lenne... Január 21. óta ugyanis minduntalan könny szökik a szemembe, amikor rá gondolok. Eddie Van Halen elvesztésekor esett meg ez velem utoljára. Furcsa egy érzés ez. Mert adott volt valaki, akit soha nem ismertem személyesen, soha nem beszéltük egymással, spirituálisan mégis a részem volt több mint harminc éven át, a szellemisége pedig örökre belém ivódott.

Minden 1994 tavaszán kezdődött, 16 éves koromban. Jól emlékszem, de hogyan is felejthetném el? Az évszámok, statisztikák, múltbéli események, és egyéb mások számára teljességgel haszontalan információk elraktározása terén olyan vagyok, mint egy autista: a legjelentéktelenebb részletek is megvannak, mindazonáltal nem e képességnek köszönhetően tudom felidézni a sorsfordító pillanatot, amikor először találkoztam John játékával a Whitesnake 1987-es lemezén. Akkoriban már gitármániákus voltam, faltam a magazinokat, egyre több gitárlegenda felvételét gyűjtöttem be. Steve Vai volt a következő célpontom, mert mindenki róla beszélt, így aztán amikor a szóban forgó album bookletjében azt láttam, hogy ezen az albumon pont nem ő játszott, bevallom, kicsit csalódott lettem. John Sykes neve teljességgel ismeretlenül csengett, de azért adtam neki egy esélyt. Elindítottam az anyagot, néhány perc elteltével pedig azonnal tudtam, hogy új kedvencet avatok. Soha azelőtt egy képet sem láttam róla – a borítón sem találtam őt ábrázoló fotót –, de úgy voltam vele, hogy akár kopaszodó és pocakos ötvenes aggastyán is lehet, nálam bizony a legmagasabb polcon a helye! Meghatározó élmény volt szembesülni azzal a hallatlan energiákat mozgósító, állatias nyers erőt és túlfűtött szexualitást magába sűrítő gitározással, a lehetetlen módon kifacsart üveghangoktól hemzsegő, szteroidokkal felpumpált ritmusgitárhangzással, az elektromosságtól füstölgő, ugyanakkor kenyérre kenhetően krémes szólóhangszínnel, no meg a La Manche-csatornánál szélesebb, lenyűgözően érzelemdús vibrátótechnikával. Egy szó mint száz, nem esett nehezemre azonosulni mindazzal, amit képviselt.

sykes_2

Sykes pár nap leforgása alatt az egyik első és legfontosabb gitárhősömmé vált. Pontosan így tekintettem rá: a misztikus, láthatatlan gitárhős, aki a lejátszóban és a képzeletemben létezett. Aztán egy régi német Metal Hammerben megláttam az első fotót róla, ami a '85-ös Rock In Rión készült. Köldökig kigombolt piros-fekete csíkos ing, seggig érő szőke hajzuhatag, a szóló bűvöletében hátravetett fej, nem utolsósorban pedig a '78-as fekete Les Paul Custom, a Black Beauty. Akár egy földre szállt isten, a rocksztár archetípusa vagy éppen Farrah Fawcett férfi megfelelője, kinek hogy tetszik. Azt a képet – egy George Lynch-fotóval együtt – utána évekig a tárcámban hordtam. Az egyik korai magyar Hammerben Maróthy Zoli találóan úgy jellemezte őt, mint akinek „először a fazonját találták ki, és csak utána tanították meg gitározni, viszont utóbbi is nagyon jól sikerült". Ez nagyon tetszett. Tény, hogy nem akármilyen kisugárzással bírt, ami aztán kétélű fegyvernek bizonyult, és szerintem pontosan ezért nem maradhatott tovább a Whitesnake-ben. Ha David Coverdale vagy, a gitárosod pedig legalább olyan kiállással és karizmával bír, mint te, ráadásul énekesként is hasonló szinten áll, míg dalszerzőként egyenesen leoktat, akkor mit lehet tenni? Kell ez neked? Nem, ez azért több a soknál! IIyen emberrel senki sem osztja meg szívesen a rivaldafényt, a nőket meg a pénzt. Mindemellett ma is azt mondom, hogy nem bánom az idő előtt véget ért Whitesnake-kalandot, mert így végre a saját dolgát csinálhatta.

Például a Blue Murdert, aminek albumait már tudatosan gyűjtöttem be. Sokáig még a '87-nél is többre taksáltam őket, így nem volt megállás: Sykes miatt ástam vissza a Thin Lizzyhez, ami aztán külön szerelem lett, majd a '90-es évek végén módszeresen beszereztem az összes japán szólólemezét is. Valódi kincsek voltak, főleg a Loveland, amit a legérettebb munkájának tartok, és ami hallatán még nagyobbra nőtt a szememben, mint énekes-dalszerző. Az utolsót, a Nuclear Cowboyt a megjelenésekor vettem meg, negyed évszázaddal ezelőtt, azóta viszont csak a várakozás maradt. Közben azért egyszer mellém szegődött a szerencse, amikor 2008. október 10-én láthattam őt a Thin Lizzy frontján. Mit is mondhatnék? Leírhatatlan élmény volt három méterről figyelni, ahogy ontja magából a klasszikus gitártémákat, miközben magától értetődő természetességgel és óriási alázattal énekli Phil Lynott sorait. Mellette Scott Gorham, mögötte Tommy Aldridge. Ááá, srácok, úgysem hiszitek el, de memoárként álljanak itt azok a fényképek, amiket egy olcsó és a mai viszonyokhoz képest kőkorszaki digitális kamerával készítettem a buli hevében az első sorból! A mai napig megmelengeti a szívemet ez a galéria, bármennyire is nem profi felvételek.

sykes_3

Van egy bakancslistám, mégpedig elég régóta. Illetve van több is, de ezen azok a nevek szerepelnek, akikkel interjút szeretnék még készíteni. Az évek során a névsor szerencsére egyre csak rövidült, most pedig a számomra legkedvesebb nevet is ki kell húznom róla, de ezt szomorúan teszem. Sykes-t sajnos soha nem sikerült mikrofon elé ültetni. Pedig úgy tizenöt éve egy közös ismerősünktől megkaptam a privát emailjét, és két-három alkalommal írtam is neki, válasz azonban soha nem érkezett. Nem szívtam mellre, mert nem is nagyon reméltem, hogy megtörténhet. Akárhányszor beszélgettem róla régi zenésztársaival, Marco Mendozával, Scott Gorhammel és Carmine Appice-szel, mindannyian azt mondták, hogy kár a gőzért, nekik sem szokott válaszolni, úgyhogy elengedtem ezt a kérdést egyszer s mindenkorra. Nem lehetett könnyű ember ő sem, tragikusan idő előtti halála azonban némileg megmagyarázta a hasztalan várakozást. Úgy értem, ki tudja, mióta harcolt már a rákkal? Lehet, hogy hosszú évek óta, csak nem verte nagydobra. Az nem az ő stílusa volt. Ha mondandója akadt, azt mindig a világ tudtára adta az idővel megkopott Black Beauty nyelvén, soha el nem évülő dalok formájában, és ez volt a lényeg. Ezentúl méginkább meg kell becsülni mindazt, amit kaptunk tőle.

Kiss Gábor: Hatalmas köszönet a Spellboundért, az 1987-ért és az egyes Blue Murderért! Nyugodj békében!

Pálinkás Vince: Sziporkázó játék, húsos riffek, lélekkel telített mélységű témák, emblematikus dalok, korszakos himnuszok, összetéveszthetetlen stílus, virtuozitással párosult dalszerzői készség, emberarcú rocksztár – az összes modoros közhelyet fel lehet sorolni John Sykes kapcsán, de minek. Egyrészt ott van a gitáros sokév(tized)es, színtértől való távolmaradásának-távolságtartásának ténye, ami arra enged következtetni, hogy kissé idegennek érezte korábbi közegét vagy annak bármelyik aspektusát, legyen az a zeneipari vagy a smúzolós rész; másrészt pedig mégiscsak a zene a fontos, amit csinált. Az pedig prémium rocktörténelem a javából: alig tucat stúdiólemez, de micsoda lemezek! A Thunder And Lightning a Thin Lizzy korábbi, egészen elképesztő életművéből is MOL-toronyként emelkedik ki, jelentős részben Sykes sziporkázó játékának köszönhetően – azelőtt is korszakos himnuszokat írt a csapat, de ezzel lenyomták a ′80-as évek elejének ifjú trónkövetelőit is. Az összetéveszthetetlen stílusú zenész a Whitesnake-be került aztán, ahol meghonosította a húsos riffeket, melyek jónéhány emblematikus dalt tettek nemhogy emlékezetessé, de saját magán túlnövő örökzölddé. Virtuozitással párosult dalszerzői készsége aztán a szerelemgyerek Blue Murderben érvényesült talán legjobban, ahol lélekkel telített mélységű témáit immár saját – kiváló – hangjával kísérte és ez a különleges, progresszív felhangokat sem nélkülöző, monumentális rockzene végül nemcsak a gitársznob körökben aratott sikert.

Később a Thin Lizzyt is Phil Lynott emlékére indította újra erős ellenszélben, de egyrészt a zenei részbe sosem lehetett belekötni, másrészt az emberarcú rocksztár imázs a kétkedőket ha nem is elhallgattatta, de legalábbis mérsékelt kritikára ösztönözte. Amikor pedig már önjáró lett a gépezet, magára is tudta hagyni és elmolyolgatott szólólemezeivel, amelyek ugyan teljesen radar alatt maradtak, de mindegyik izgalmas hallgatnivaló. Nem gondolom, hogy a régóta belengetett új anyag felforgatta volna a világot, de bizonyára élvezettel hallgattuk volna – vagy talán fogjuk is egyszer, hiszen bizonyára elkészült belőle valamennyi. De ha sose fogjuk, akkor is mindig ott lesz ez a páratlan életmű: a kevesebb mindig több, sajnos ugyanakkor ez a megállapítás igaz a sorban távozó egykori nagyokra is, akik közül pedig sokan még bőven maradhatnának-maradhattak volna.

 

Hozzászólások 

 
#15 queensryche999 2025-02-02 18:12
Idézet - kamikaze:
Idézet - queensryche999:
Edit: még egyszer meghallgatva a bevezetőt, csak el akarta küldeni novemberben. (Igazából nem túl lényeges különbség, de legyünk precízek.)

Másik friss információ Sykes hivatalos weboldaláról egy közlemény, hogy 2024 december végén hunyt el, csak a bejelentés történt később. Illetve az örökösök hamarosan további hírekkel is jelentkeznek.


Igen, az alábbi videóban Dr. Nitro is egy "1959-2024" pillanatképet tett ki Johnról.(0:13)

Mielőtt egyéb hír-infó publikálásra kerül: John esetében konkrétan tudható (több forrásból), hogy vannak kiadható zenéi, egyrészt természetesen a régóta esedékes szólólemezén lévő dalok, másrészt azok a demók (vagy akár készre csiszolt, de ki nem adott dalok), amiket az elmúlt 20-25 évben felvett. Jó példa erre az eredetileg Bad Apple névre keresztelt projekttel felvett demó (Eddie Trunk szerint "more than a dozen songs") amit a Portnoy-Sheehan párossal rögzített, és amiből aztán Kotzennel a The Winery Dogs lett később.

Itt persze felmerül, mennyire korrekt kiadni bármit úgy, hogy John már nincs és nem vétózhatja meg. Ugyanakkor a halálhíre utáni "szeretetcunami" még engem is meglepett, pedig már életében is legendás volt - bárcsak ő is látná ezt. A világ rockszerető része tehát tárt karokkal várja, ha érkezik valami, még akkor is, ha ez nyilván keserédes ajándék lesz.
Idézet
 
 
#14 kamikaze 2025-02-02 10:37
Idézet - queensryche999:
Edit: még egyszer meghallgatva a bevezetőt, csak el akarta küldeni novemberben. (Igazából nem túl lényeges különbség, de legyünk precízek.)

Másik friss információ Sykes hivatalos weboldaláról egy közlemény, hogy 2024 december végén hunyt el, csak a bejelentés történt később. Illetve az örökösök hamarosan további hírekkel is jelentkeznek.
Idézet
 
 
#13 queensryche999 2025-02-01 22:15
Edit: még egyszer meghallgatva a bevezetőt, csak el akarta küldeni novemberben. (Igazából nem túl lényeges különbség, de legyünk precízek.)
Idézet
 
 
#12 queensryche999 2025-02-01 22:09
Idézet - queensryche999:
Nemrég szembe jött velem egy tavalyi nyári videó (tehát még relatíve friss) Sykes kapcsán, amit röviden megosztok azokkal, akiket esetleg érdekel.


Update: a Johnnak készült utolsó, harmadik gitár elkészítése, amit tavaly novemberben küldött el neki Dr. Nitro és ami már túl későn érkezett.

www.youtube.com/watch?v=kHgj6e2pdPU
Idézet
 
 
#11 Levike 2025-01-31 18:53
Nekem a thin lizzy mindig egy olyan dolog volt hogy majd meghallgatom valamikor. Most egy párszor meghallgattam a Thunder and Lightning-et és hat ez a muzsika szerintem 10/10.
Idézet
 
 
#10 queensryche999 2025-01-29 09:51
Nemrég szembe jött velem egy tavalyi nyári videó (tehát még relatíve friss) Sykes kapcsán, amit röviden megosztok azokkal, akiket esetleg érdekel.

Az 8Bomb Custom Workshop youtube csatornáról van szó, amit "Dr. Nitro" néven egy tehetséges litván hangszer restauráló-építő srác üzemeltet.
Éppen egy Les Paul "Greeny" replikán dolgozott - az eredeti "Greeny" Peter Green legendás gitárja, amit később Gary Moore használt, majd több kézen keresztül Kirk Hammetthez került, aki ma is boldog tulaja -, amikor befutott egy privát email egy szintén Greeny replika megrendelésével kapcsolatban. A sztori alapján ez valamikor 2024 elején történhetett, de a dátumra még visszatérek. Dr. Nitro elmondása szerint nem fogad megrendeléseket , így tisztelettel épp visszautasított a volna a kérést, amikor meglátta az email feladójának a nevét: John Sykes. Ez nem hétköznapi, mert John saját elmondása szerint sem egy "cumputer guy", szinte sosem lehetett őt emailen, de sokszor még telefonon sem elérni (nem válaszolt) és ez (a sztorik alapján) már 10 éve is így volt. Először Dr. Nitro is azt gondolta, hogy átverés, de a következő nap megcsörrent a telefon és John volt az. (Egy rövid részletet bejátszott a videóban.)

A közös munka kezdetét vette, a videóban minden részletet elmond a hangszerről, ami végül nem a Greeny lett, hanem John '59-es burst Les Paul-jának replikája, de végül nem csak ez a gitár készült el.

Egy, már John halála után érkezett kommentre válaszolva Dr. Nitro leírta, hogy John mondta neki tavaly, hogy beteg (nem részletezte, hogy említette-e a betegsége nevét), amire aztán Drew Woerner (aki bizonyítottan, személyesen Johnhoz köthető kolléga/barát és szerepel a Bad Boy Live! creditsben is) azt írta egy kommentben, hogy Johnnal legutoljára 2024 novemberében találkozott, aki imádta a neki elkészített gitárt.

"John absolutely loved the guitar you built for him. He brought it the last time we got together in November. It is really a great guitar. I played it for several minutes. John felt it played better and sounded better than his real '59."

Ebből tehát tudhatjuk, hogy John még tavaly novemberben is volt olyan állapotban, hogy személyesen találkozzon egy barátjával.

A teljes videó:

www.youtube.com/watch?v=zv75po8RLnk
Idézet
 
 
#9 DéeL 2025-01-26 19:50
Tudom lényegtelen, de "papíron" dcemberben hunyt el, csak most hozták nyilvánoságra. Számomra az 1987 és a Thunder and Lightning a legmeghatározób b munkái.
Idézet
 
 
#8 Levike 2025-01-23 22:16
Amikor még minden igazi volt és nem műanyag! Egyike a legnagyobbaknak ….nyugodjék békében!
Idézet
 
 
#7 Én meg a rock 2025-01-23 20:15
Tessék, még egy zenei istenség, akit csak a halála után ismerek meg... pedig azt hittem, már minden fontosabb zenésszel képben vagyok... hát nem. De pótolom!!!
Idézet
 
 
#6 huroz 2025-01-23 16:34
Nagyon örülök, hogy ennyien méltattátol Johnt. Nem akarlak elszomorítani titeket de valószínűleg mégis rám volt zenéje a legnagyobb hatással. Szó szerint síró sokkot kaptam aznap hajnalban amikor valószínűleg az interneten az elsők között értesültem hálala híréről. Én ezzel a nagyon korai és kezdetleges, amatőr demómmal búcsúzom tőle: https://www.reverbnation.com/oximoronproject/song/33988181-is-this-love-alternative-short
Idézet
 
 
#5 kamikaze 2025-01-23 14:07
Szinte mindent leírtatok Sykes munkásságáról, ami fontos e rendkívül szomorú hír kapcsán. Legutóbb Eddie Van Halen elhunytakor éreztem hasonlóan, hogy ezt nem hiszem el, ilyen nincs! Most is minden előzetes információ nélkül, derült égből villámcsapáskén t jött a letaglózó közlemény.
Rockzenével való ismerkedésem során először Blackmore volt az isten, aztán jöttek sorban a trónkövetelők: EVH, Randy Rhoads, Gary Moore, majd John Sykes. Nem emlékszem, hogy mikor bukkant fel először Sykes neve, talán a Tygers Of Pan Tang Spellbound lemezén láttam. Aztán eladói ráhatásra (CD Pince) megvettem a Thin Lizzy Life koncertalbumát, pedig előzetesen a Live And Dangeroust szerettem volna, de rábeszéltek, hogy most ez az újdonság. Majd otthon meghallgatva padlót fogtam, ez kész, megdöbbentő hatású gitárjáték. Mondom a haveroknak, ezt figyeljétek, jobb, mint az akkori két friss kedvenc, az Iron Maiden, vagy a Judas Priest. Utóbbi Priest...Live! lemezét egyszerre vettem meg a Lizzyvel, és legnagyobb ámulatomra konstatáltam, hogy összességében a Lizzy keményebb, és sokkal jobban is szól, komolyabb az egész anyag. Sosem hittem volna korábban, mert azért nagyon más volt a két banda csapásiránya. Szóval a Lizzyben gitározik az a szőke gyerek, de nem James. Vagy mégis azonos lehet a Tygerses sráccal? (Hol volt még akkor internet, vagy bármiféle rocksajtó Magyarországon, amiben utána lehetett volna nézni?!). Aztán persze kiderült, hogy ugyanaz. A WS ez időtájt készülő ,,Év lemezére" már számítottam, és az maximálisan be is igazolta a várakozásokat. Innentől pedig végérvényesen új gitáros fenomén született, soha nem csalódtam benne. Legyen az a Blue Murder, vagy a szóló dolgai, mindig izgalmasnak találtam a műveit. Utólag meg egyértelművé vált a többször is hangoztatott állítás Sykesszal kapcsolatban, hogy amihez a zenében hozzányúlt, az mind arannyá vált! Még a vendégszereplés ek során (pl. Glenn Hughes, Derek Sherinian) is kifogástalan a játéka. Az életműve teljes és gyakorlatilag hibátlan!
Most pedig, hogy már nincs köztünk, annyit lehetne még esetleg tenni érte, hogy minden követ megmozgatni a hozzáférhető kiadatlan felvételeiért. Afféle bónuszként. Portnoyt rajongók tucatjai noszogatják mostanság a Sykesszal és Billy Sheehannal feljátszott 12 dal demójáért. Mike hozzáállását és ambícióit ismerve, ha nincs jogi akadálya, ez előbb vagy utóbb, de valamilyen formában szerintem meg lesz. Akár úgy, mint a DT archív sorozat.
Ennél nehezebb dió a feljátszott, de talán még nem teljesen kész Sykes szólólemez (Sy-Ops) sorsa. Össze kéne fogni a(z egykori) harcostársaknak , és ahogy pl. Jason Becker, vagy Randy Rhoads esetén, támogatni a futó projektet. David Coverdale is lehetne gáláns, és törleszthetne valamit a múltbéli hibákért. 70+-osan a kandalló mellett ücsörögve és minőségi bort kortyolgatva elgondolkozhatn a az archív anyagai rendezgetése közben, hogy miben segíthetne. Mert biztos lenne még pár ismert zenész, jóbarát, aki csatlakozna. De lehet, hogy csak álmodom.
A Sykes munkásságával még csak ezután ismerkedőknek pedig előbb a könnyebben befogadható albumokat ajánlanám, először is a Whitesnake 1987-et, koncertfelvétel ek közül pedig a Thin Lizzy Life/Live, vagy a Sykes Bad Boy Live albumát. A Blue Murder lemezek kissé nehezebben emészthető, de ugyancsak örök darabok, és azok is szenzációsak! Csalódás kizárva.
RIP John James Sykes!
Idézet
 
 
#4 teszter 2025-01-23 10:18
az a gitar az 1987 albumon... beszaras.
Idézet
 
 
#3 SGábor 2025-01-23 09:16
Annyira Sykes rajongó vagyok, hogy beszereztem a New Electric Warriors című NWOBHM válogatást, ahol szerepel John a Streetfighter zenekarával. Annyira Sykes rajongó vagyok, hogy a ki nem adott Sy-Ops lemez neten fellelhető 3 dalból a Drawning Of A Brand New Dayből, az Out Aliveból és Gates Of Hellből külön mini lemezt csináltam magamnak. Ajánlom mindenki figyelmébe ezeket a dalokat. Illetve a Youtube-on fellelhető egy video, ahol pár másodperces részletek vannak minden dalból. Óriási lemez lehetett volna...
Idézet
 
 
#2 queensryche999 2025-01-23 08:22
Köszi a megemlékezést, megérdemli! (Tudtam, hogy ti is nagyon kedvelitek - Ádámról és Györgyről legalábbis biztosan.)

Sok poszt, youtube csatorna és podcast foglalkozott vele a napokban, remélem ez az érdeklődés - ha nem ilyen mértékben - hosszútávon is megmarad John zenéje felé.
Idézet
 
 
#1 fronteirs 2025-01-23 07:57
Borzasztó nagy veszteségnek tartom őt, és azt is, hogy "csak ekkora életművet' hagyott maga után.
Sokkal többet érdemlő zseni volt ő.

Nyugodjon békében
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.