Shock!

január 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Fieldy & Laura Morton: Korn - Függőség, hit, gyógyulás

fieldy_cA Korn az utolsó metálzenekar, amely (műfaji) változást, újdonságot hozott a szcénába. Ezzel nagyjából egyetérthetünk. Más kérdés, hogy ez a változás is már idestova huszonöt éve volt, és messzire is vezet az okoskodás, amibe olykor belekezd mindenki off- és online. Ráadásul a Korn minden alapító tagja ordítóan érdekes figura, így talán egy gigantikus Korn-lexikon lenne a legjobb ahhoz, ha szeretnénk többet tudni a tagok és a zenekar történetéről, de egyelőre elégedjünk meg a függőlegesen tartott basszusgitárok mestere, Fieldy, avagy Reggie Arvizu önéletrajzával, aminek fordítását és kiadását Dudich Ákosnak köszönhetjük.

Imádom az önéletrajzokat, tényleg. De nemcsak az utóbbi években kiadott zenész autobiográfákat olvasom habzsolva, régi keletű ez az érdeklődés, zsenge gyerekkoromban az egyik első ilyen olvasmányom Henri Perruchot-tól a Toulouse-Lautrec élete című könyv volt, amiből képszerűen megmaradtak történetek. Hogy miért olvastam ilyeneket is a pöttyös/csíkos lányregények mellett? Hát, mert hát ott volt a (nagy)mamám polcán, meg amúgy is érdekeltek a festmények (noha Lautrec képeit csak jóval később ismertem csak meg), akkor miért ne tudjak meg többet az alkotóról? Ez a kíváncsiság velem maradt, fene tudja, de talán tudat alatt ez lehetett az egyik mozgatórugója az újságosdinak is.

megjelenés: 2020
oldalszám: 216
fordította: Dudich Ákos
kiadó:
Konkrét Könyvek
Neked hogy tetszik?
( 13 Szavazat )

Arra már nem emlékszem, hogy mikor, hol hallottam először Kornt, valószínűleg valami videóklip lehetett, aztán persze jöttek a lemezek, de a Life Is Peachy volt az az, amitől tényleg elaléltam. A körítés és a tagok külseje sosem érdekelt, a rasztás-buggyosgatyás-melegítős-xxxl-es pólós aktuális metáldivat is távol állt tőlem, így noha annak ellenére, hogy általában rajongó típus vagyok, a Kornért sosem rajongtam olyan értelemben, mint mondjuk a Megadethért. Így a velük kapcsolatos sztorikba, interjúkba sem mentem bele túl mélyen, csak ami „szembejött”, de persze a fontosabb történésekkel tisztában voltam.

Fieldy nem túl szofisztikált alkat, így történetmesélése, amit Laura Morton vélhetően elég szépen felturbózhatott (mindjárt kifejtem, miért gondolom így), nem vezet irodalmi mélységekbe, helyette a pőre valóságot kapjuk. Nem túl meglepő a gyerekkori háttér: alkoholista zenész apa, széteső család, korán belekóstolt mindenfélébe, ahogy lenni szokott a kallódó tizenéveseknél, csak ugye Amerikában eléggé másfélék voltak akkor is a léptékek, mint mondjuk nálunk. Fieldy nem is vacakol sokat a gyerekkori élményekkel, történetekkel, elég gyorsan a zenekaros életének történeteibe vág, ami mindig roppant érdekes (számomra legalábbis), hiszen a neten még mindig elég szórványosan, inkább hiányosan dokumentált korai időszakok az érdekesek bármilyen csapat életéből. Az „egymásra találás”, a kezdeti lépések, a kémia megtalálása, majd az első konfliktusok, és az a bizonyos mágikus első lemezszerződés, ami innen nézve még mindig valami fura, másik galaxisban történő eseménysornak tűnik, hiába olvastam róla már sok más zenekaros könyvben.

Persze szóba kerülnek a csajozások is, nem ANNYIRA plasztikusan szerencsére, mint máshol, az első, majd második túl korai, megfontolatlan házasság, és persze az italozás meg a drogok. Valahol érthető az egyenes út abba a sötét világba, amiben gyakorlatilag az összes zenekar megmerítkezett, amikor beütött a siker (vagy már jóval előtte), Fieldy esetében is borítékolható volt a folyamatos szétesés: nem túl erős egyéniség, illetve máshonnan nézve túl erősen konok, a saját feje után menő figura, aki konkrétan tényleg agresszív, baromi nagy faszfej volt nagyon-nagyon sok évig. Akkora seggfej, hogy ha csak ezeket a részeket olvasod a könyvében, biztos, hogy soha, de soha nem akarnál a közelébe menni. A barátnőivel is agresszíven viselkedő fickó kendőzetlenül mutatja be a hibáit, rávilágítva saját esendőségére és riasztóan ostoba tetteire. Mindezt úgy, hogy saját magát faszfejezi folyton, gyakorlatilag szinte végig meaculpázik a történtek miatt, a könyv nagy része folyamatos bocsánatkérés, és hát bizony akad is miért bocsánatot kérnie. Nem humorizálja el a dolgokat, noha akad pár viccesnek is ható történet. De néha kicsit riasztó is az őszinteség: tényleg akartam én ezt tudni róla? Mivel számomra nem rombol bálványt, így nem rázott meg különösebben az élettörténete, illetve nyilván felvontam párszor a szemöldököm, hogy húbasszus, ez azért súlyos… A Bibliát először kábé a könyv felénél említi, szóval ne képzeld azt, hogy hittéríteni akar a könyvével. Nem is erőlteti a témát addig, amikor az apja halálánál megtörtént nála az a bizonyos törés, ami miatt a vallás felé fordult, és szép lassan rendbe is rakta az életét. Tényleg lassan, szép lassan, mert nem megy az egyik napról a másikra annyira mélyről.

A többi zenekartagról és a zenekari történésekről pont annyit és úgy ír, amennyi a történetét kikerekíti, mivel vélhetően a könyvet egyfajta bocsánatkérésnek szánta – ne feledjük, 2009-ben jelent meg, tehát azóta rengeteg minden történt a zenekarral, de az a rész már elég szépen dokumentált a neten. Így a legsokkolóbbak talán a saját szavaival történő bocsánatkérő levélkék, amelyeket a zenekar tagjainak külön-külön fogalmazott a könyv írása közben, és azt szerette volna, ha itt olvassák először. Az előző mintegy 150 oldal fényében nem is csodálom. A levélkék az igazi Fieldyt mutatják, baromi egyszerűen fogalmazott, személyhez szóló mondatok, nincs bennük semmi kozmetikázás (már utólag a társszerző által), csupa bocsánatkérés és esdeklő szeretethullám, ami kicsit zavarba ejtő is persze, de leginkább a harmadik feleségéhez, Denához szóló levél az, aminek tartalma két lépés távolságból nézve rettenetesen vicces.

A könyv nagyjából utolsó húsz oldala foglalkozik Fieldy valláshoz fűződő kapcsolatával, és ugyan nem térít kimondva, de azért a sorok között nagyon is, kicsit persze naiv-kedves módon. Nyilván az ilyen súlyos drogosoknak, akik addikcióval küzdenek, gyakran csak egy másik, kevésbé egészségre ártalmas addikció segíthet kimászni a gödörből, ezért térnek meg sokan, és Fieldy is kimondja: „A Biblia vált az új drogommá. Függővé váltam, mindennap olvastam”. Pár oldallal később saját magának mond ellent: „Bár megszabadulnak régi függőségeiktől, cserébe újakra tesznek szert. Van, aki leállt a piával, de azóta láncdohányos (…) Nem ítélkezem, sőt azt mondom, ez még mindig jobb, mint a kábítószer- vagy alkoholfüggőség, de attól még addikció, vagyis nem jelent megnyugvást. Ahhoz, hogy az ember tiszta legyen, minden függőségétől meg kell szabadulnia.” Mindegy is, jó útra tért, normális családja lett, edzőteremben ledobta a felesleges kilókat, szeretettel neveli a gyerekeit, noha az olvasás (!) számukra fegyelmező/büntető eszköz, tehát remélhetőleg baromi rosszak a gyerekei, de igyekszik a tiszta úton maradni, tanult a hibáiból, és már egyáltalán nem az a faszfej, akiről a könyv nagy része szól. Ha bele szeretnél merülni a '90-es évek metáljának titokzatos, tengerentúli miliőjébe, ismerkedj meg Fieldyvel, és hallgass meg mellé néhány Korn-lemezt.

 

Hozzászólások 

 
#14 Draveczki-Ury Ádám 2020-12-01 14:49
Idézet - Habbal:
Ez igaz, de az első lemezhez képest (ami 94-es), nem sokat újított a Korn se. Így ez a mondat kvázi azt jelentené, hogy azóta nem volt újdonság a metal-ban. Biztosan lehetne találni a 2000-es évekből is 1-2 példát.
Na mindegy, ezen nem fogunk összeveszni :D

Nagy, globálisan új dolog a stílusban szerintem sem történt a '90-es évek közepe óta, a mainstreamben ment a nu metal (vagy hívjuk akárhogy), az undergroundban párhuzamosan a göteborgi vagy melo-death vagy akármilyen irány, és kész. A metalcore is ezek talaján futott fel utána, vitázhatunk rajta, hogy mennyire volt tényleg új, vagy a meglévő dolgok szintetizálása.

Apró újítások, egy-egy újabb zenekar ma is akad, de komoly, tendencia-szintű újdonság, ami át is alakítja a dolgokat, nincs.
Idézet
 
 
#13 Habbal 2020-12-01 13:00
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Habbal:
"A Korn az utolsó metálzenekar, amely (műfaji) változást, újdonságot hozott a szcénába."
Ez nagyon erős kijelentés, és nem hinném, hogy igaz lenne.

95-ben Meshuggah - Destroy Erase Improve, 97-től Devin Townsend szóló karrierje, vagy ebben az évben Arcturus - La Masquerade Infernale. Szerintem ezek mind olyanok amik előtte nem voltak. Meshuggah-t ráadásul mondhatjuk stílusalapítóna k.

Ez így azért globálisan nézve nagyjából egy időben volt mind, a '90-es évek derekán.


Ez igaz, de az első lemezhez képest (ami 94-es), nem sokat újított a Korn se. Így ez a mondat kvázi azt jelentené, hogy azóta nem volt újdonság a metal-ban. Biztosan lehetne találni a 2000-es évekből is 1-2 példát.
Na mindegy, ezen nem fogunk összeveszni :D
Idézet
 
 
#12 Draveczki-Ury Ádám 2020-11-30 14:21
Idézet - Habbal:
"A Korn az utolsó metálzenekar, amely (műfaji) változást, újdonságot hozott a szcénába."
Ez nagyon erős kijelentés, és nem hinném, hogy igaz lenne.

95-ben Meshuggah - Destroy Erase Improve, 97-től Devin Townsend szóló karrierje, vagy ebben az évben Arcturus - La Masquerade Infernale. Szerintem ezek mind olyanok amik előtte nem voltak. Meshuggah-t ráadásul mondhatjuk stílusalapítóna k.

Ez így azért globálisan nézve nagyjából egy időben volt mind, a '90-es évek derekán.
Idézet
 
 
#11 Habbal 2020-11-30 14:18
"A Korn az utolsó metálzenekar, amely (műfaji) változást, újdonságot hozott a szcénába."
Ez nagyon erős kijelentés, és nem hinném, hogy igaz lenne.

95-ben Meshuggah - Destroy Erase Improve, 97-től Devin Townsend szóló karrierje, vagy ebben az évben Arcturus - La Masquerade Infernale. Szerintem ezek mind olyanok amik előtte nem voltak. Meshuggah-t ráadásul mondhatjuk stílusalapítóna k.
Idézet
 
 
#10 Dead again 2020-11-25 13:37
nikfisz kommentjével értek egyet. Hatalmas Kornos vagyok, életem zenekara, így nem volt kérdés, hogy begyűjtöm ezt az írást. Annak ellenére is, hogy érdekes módon pont Fieldy-vel szimpatizálok a legkevésbé a bandából. És a könyv csak megerősítette bennem azt a képet, ami lejött az interjúkból, meg a videókból. Persze, dicséretes, hogy megváltozott, és becsülöm, hogy tesz is érte, hogy minél jobb ember legyen. Valószínűleg most már tök jó fej. De visszatérve, több helyen olvastam szinte már hozsannázós írást erről az életrajzról, de nem akkora truváj, mint ahogy azt előadják. Ehhez persze lehet az is kellett, hogy megedzen Al Jourgensen könyve, ezek után már nem sok mindenen húztam fel a szemöldököm. Röviden: jó, de nem kihagyhatatlan.
Idézet
 
 
#9 Scud 2020-11-25 12:54
Én Head könyvét olvastam angolul. Amikor elkezd lejönni a drogokról, elég kemény, nem is az, hogy miket haluzott, hanem, hogy milyen mennyiségű drogot kellett kilapátolni a házából.
Idézet
 
 
#8 kornel 2020-11-24 20:44
Idézet - Equinox:
Én is szeretem az életrajzokat, meg úgy általában az interjúkat is, amikor sok minden előkerül. De nem vagyok Korn van, még azt se tudom elmondani, hogy minden lemezük lement vagy 1x, mert az sem igaz.

Viszont én úgy gondolom, hogy az In Flames énekügyileg a Claymenen kezdett kornosodni, érdemes megfigylni a samplerek mellett azokat a szavalt, mormogott részeket, azok mind kornosak szerintem. Fridén biztosan hallgatott Kornt.

Ja-ja,már a clayman-es klipeken ott van a vizuális párhuzam is,a Trigger-ről nem is beszélve.Plusz Passenger In reverse.
Idézet
 
 
#7 Equinox 2020-11-24 20:19
Én is szeretem az életrajzokat, meg úgy általában az interjúkat is, amikor sok minden előkerül. De nem vagyok Korn van, még azt se tudom elmondani, hogy minden lemezük lement vagy 1x, mert az sem igaz.

Viszont én úgy gondolom, hogy az In Flames énekügyileg a Claymenen kezdett kornosodni, érdemes megfigylni a samplerek mellett azokat a szavalt, mormogott részeket, azok mind kornosak szerintem. Fridén biztosan hallgatott Kornt.
Idézet
 
 
#6 kornel 2020-11-24 16:38
Idézet - Xanadu:
Idézet - kornel:
Életrajzi vonatkozású dolgokból nekem is jöhet bármi,ha a történet papírra kívánkozik.Ilyen szempontból a Tények és tanúk sorozat igazi aranybánya.Fieldy könyvéből a legnagyobb seggfejek egyikének jellemrajza bontakozik ki,jó adag műmájerséggel átitatva.Végig volt egy olyan érzésem,hogy ez nála nem csak az életmód számlájára írható.Mindazonáltal dicséretes,hogy változni tudott.A könyv kb utolsó harmada már túl száraz volt nekem,viszont sok Korn-t hallgattam közben,első kettő+Paradigm, Serenity ment.Baromi jók,azt kell mondjam.Utóbbiak alapján meg azt,hogy szépen öregedett a Korn.Kár,hogy az In Flames nem tudott ilyen pályaívet bejárni,de ez persze nem idevágó téma.Csak mindig ez ugrik be az utóbbi Korn anyagokat fülelve.


Csak kíváncsiságból: nem azért hozod fel az In Flamest, mert Fridén dallamos hangja, jobban mondva nyekergése eléggé hasonlít Davis tiszta énekstílusára? Legalábbis nekem régóta van egy ilyen fantazmagóriám. Na, meg a raszták, ugye. :D

Nem is annyira ez a nyekergős időszak,mert énekügyileg elvérzik Jonathan mellett,hanem igen,a 2004 körüli,mikor stílusban,fazon ban eléggé úgy hozta magát.Szóval nekem innentől datálódik a dolog.Bár Tompa-ra is eléggé hasonlított.Az In Flames elég szépen beépítette stílusába az akkori modern súlyosságokat,ú gyhogy valszeg innen is jön nálam ez a feeling.Simán kinézem Anders-ből,hogy nyomatta a Korn anyagokat.A Borders and shading-ről pl elsőre is a Korn ugrott be.Vagy ott a The chosen pessimist vmivel későbbről.Ezek szerintem mind jó momentumai az In Flames-nek.Ezért is elszomorító,mik or meghallom mondjuk a Black is the soul-t,hogy ők miért nem tudnak ilyet.
Idézet
 
 
#5 nikfisz 2020-11-24 15:35
Mint Szilvia,Én is imádom az önéletrajzi könyveket! (Kedvencem Duff könyve,a Gunsból) Fieldy könyvéről a Nincs kettő négy nélkül című film jutott az eszembe. Tudjátok,amikor az "agyturkász" azt ismételgeti Bud Spencernek:TI-PI-KUS! Na ez az önéletrajz is Tipikus. Kezdve a 'furcsa' gyerekkortól,a csontig rágott alkohol drog kombón át,a hatalmas bulizásokon keresztül,a megható végkifejletig...Ettől függetlenül tetszett a könyv,csak már uncsi. (Főleg Lemmy,Ozzy,Slas h,Duff,Steven Tyler után)
Idézet
 
 
#4 janomano 2020-11-24 13:34
"A Korn az utolsó metálzenekar, amely (műfaji) változást, újdonságot hozott a szcénába. Ezzel nagyjából egyetérthetünk."

Akkor egy kis kommentokoskoda s, ha a Korn müfaji valtozast is, hozott beszelhetünk-e a metalon belüli valtozasrol vagy hagyjuk meg ezt pl.a Pantera, Nevermore, Nile, felig meddig, az elsö ket lemezes Machine Head fele a metalhoz azert inkabb közelebb levö bandaknak. Vagy ertelmezzük tagabban es a Faith No More, Chili hatasat is vegyük ide? Utobbi esetben teljesen helytallo a kijelentes.
En amugy elvagyok a Korn lemezeivel nemelyiket meg szeretem is, de azert, fenntartom azt hogy, regen es ma sem metal amit csinalnak.
(A Chuck Schuldiner akkori nyiltakozatait erdemes elövenni, ezt a vonalat egyaltalan nem tartotta metalnak, söt)
Idézet
 
 
#3 Xanadu 2020-11-24 13:08
Idézet - kornel:
Életrajzi vonatkozású dolgokból nekem is jöhet bármi,ha a történet papírra kívánkozik.Ilyen szempontból a Tények és tanúk sorozat igazi aranybánya.Fieldy könyvéből a legnagyobb seggfejek egyikének jellemrajza bontakozik ki,jó adag műmájerséggel átitatva.Végig volt egy olyan érzésem,hogy ez nála nem csak az életmód számlájára írható.Mindazonáltal dicséretes,hogy változni tudott.A könyv kb utolsó harmada már túl száraz volt nekem,viszont sok Korn-t hallgattam közben,első kettő+Paradigm, Serenity ment.Baromi jók,azt kell mondjam.Utóbbiak alapján meg azt,hogy szépen öregedett a Korn.Kár,hogy az In Flames nem tudott ilyen pályaívet bejárni,de ez persze nem idevágó téma.Csak mindig ez ugrik be az utóbbi Korn anyagokat fülelve.


Csak kíváncsiságból: nem azért hozod fel az In Flamest, mert Fridén dallamos hangja, jobban mondva nyekergése eléggé hasonlít Davis tiszta énekstílusára? Legalábbis nekem régóta van egy ilyen fantazmagóriám. Na, meg a raszták, ugye. :D
Idézet
 
 
#2 kornel 2020-11-24 10:15
Életrajzi vonatkozású dolgokból nekem is jöhet bármi,ha a történet papírra kívánkozik.Ilyen szempontból a Tények és tanúk sorozat igazi aranybánya.Fieldy könyvéből a legnagyobb seggfejek egyikének jellemrajza bontakozik ki,jó adag műmájerséggel átitatva.Végig volt egy olyan érzésem,hogy ez nála nem csak az életmód számlájára írható.Mindazonáltal dicséretes,hogy változni tudott.A könyv kb utolsó harmada már túl száraz volt nekem,viszont sok Korn-t hallgattam közben,első kettő+Paradigm, Serenity ment.Baromi jók,azt kell mondjam.Utóbbiak alapján meg azt,hogy szépen öregedett a Korn.Kár,hogy az In Flames nem tudott ilyen pályaívet bejárni,de ez persze nem idevágó téma.Csak mindig ez ugrik be az utóbbi Korn anyagokat fülelve.
Idézet
 
 
#1 Montsegur 2020-11-24 09:08
Köszi az írást, szerintem nekem ez az nagyon korrekt összefoglaló pont elég is lesz. Szeretem a Korn zenéjét, egyetértek azzal is, hogy ők alkottak utoljára valami újat a súlyosabb zenékben, de a tagok közül senki nem annyira szimpatikus nekem, hogy egy könyvnyi időt rááldozzak az életemből, így marad a lemezeik hallgatása. (Bár lehet, hogy ha majd lesz ilyen, egy őszinte Jonathan Davis-könyvnek azért adnék egy esélyt, az már valószínűleg egy pszichiátriai/pszichoterápiás szakkönyvnek is elmenne.)

Nem tudom, ezek után enyhítő körülménynek számít, hogy a Toulouse-Lautrec életrajzot én is olvastam? Sőt még a másikat, a Moulin Rouge-t is... :-)))
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.