Shock!

augusztus 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Yngwie Malmsteen - Budapest, 2005. június 20.

Yngwie Malmsteen két éve számomra felejthetetlen bulit adott Pesten, gyakorlatilag az év koncertjét, pedig a 2003-as sem volt egy koncertínséges esztendő. A buli meglepően teltházasnak is bizonyult, na persze ez utólag belegondolva nem meglepő, hiszen a Maestro akkor először járt Magyarországon és emiatt boldog-boldogtalan elment őt megnézni.
időpont:
2005. június 20.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )
Gyakorlatilag mindenki: zenész, érdeklődő, újságíró egyaránt kíváncsi volt a “csodabogárra”, nem kevesen határainkon túlról. Utána nagy részüknek persze egy életre el is ment a kedvük, úgyhogy másodszorra már tényleg csak a rajongók, szimpatizánsok gyűltek össze.

Lightosabb volt tehát a nézőszám (de kínos azért nem), ez persze betudható az immár szokásossá vált brutális júniusi koncertdömpingnek is, meg hát azért idén mégiscsak majdnem kétszerese volt a jegyár a 2003-asnak – ez különösen érzékenyen érinthetett sokakat. Engem nem érdekelt, lesz ami lesz: Yngwie-t megnézzük – mondtam. Nem kis lemondással járt a dolog, hiszen a Dream Theater bulit hagytuk ki miatta (igaz, a gyepen csövezve azért meghallgattuk Petrucciékat is), de hát Malmsteen az Malmsteen.

Szerencsére ezúttal nem fárasztott minket a szervező baráti, Yngwie elé cseppet sem méltó előzenekarokkal (annyi esze meg gondolom, nincs a multi-szervezőirodának, hogy mondjuk betegye nyitóbandának a Nemesist – nyilván fingjuk nincs a hazai bandákról), sőt mi több, ezúttal a hasát sem csapta el a Mester, tehát nem kellett rá két órákat várni, mint legutóbb. Eleve érthetetlen volt viszont az Európa-turné időzítése, hiszen az Unleash The Fury album megjelenése július elejére volt/van kitűzve (Japánban már kapható egy ideje), így lemezbemutató körútnak csak bajosan volt nevezhető ez a túra. Viszont legalább ezúttal nem hangzott el az aktuális lemez nagy része sem, számítani lehetett tehát arra, hogy Yngwie kicsit mélyebben leás az életművében.

Végül is valamilyen szinten ez így is történt, hiszen a nyilvánvaló nyitónóta (Rising Force – alap!!!) után rögtön az elején volt Never Die a Seventh Signról, Masquerade a War To End All Wars lemezről, valamint a Demon Driver is elhangzott az Eclipse albumról, ami már csak azért is különlegesség, mert erről csak a Bedroom Eyes-t szokta játszani Yngwie, mint “slágert”. Ja, és hát a Don’t Let It End-re sem igen számítottam a Marching Outról – micsoda egy dal! Ezeken kívül pedig nagyjából kiszámítható volt a program, új nótaként pedig a Cherokee Warrior hangzott csak el, az is az Yngwie által énekelt blues-os, improvizációs szólóblokkban.

A Far Beyond The Sun mondjuk abból a szempontból szintén különlegesnek számított, hogy a dal kellős közepén barátunk berágott a technikusára, talán nem tetszett neki az aktuális gitár hangzása vagy behangolása és ennek kapcsán tanúi lehettünk egy jó kis Yngwie-féle hisztinek. Én a magam részérül remekül szórakoztam azon, hogy hősünk ki-be rohangált, hevesen gesztikulált, üvöltözött szegény palival (szájáról többször is leolvasható volt a “NOW!” szócska, hehe, más nem), földhöz csapta a gitárt. Közben pedig a szemmel láthatólag igen rutinos, érett korú technikus (bár lehet, hogy ezen a turnén őszült meg és lett alkoholista – mert ez utóbbi is nyomott hagyott már az ábrázatán) pedig kétségbeesetten próbálta elhárítani a hibát, amit amúgy nekünk nem sikerült azonosítani, hiszen alapvetően jól szólt a cucc, bár olyan véleményt is olvastam, hogy pocsék volt a gitársound.

Mindeközben a koncert persze nem szakadt félbe, a banda nagy elánnal nyomta tovább a számot, ami azért is volt érdekes, mert meghallgathattuk, milyen apró zenei finomságokkal van tele ez az amúgy is zseniális tétel. Persze aztán a Nagy Gyerek befejezte a hisztit, de amúgy látszott, hogy egyáltalán nincs jókedve alapból sem: lehetséges, hogy egyszerűen bal lábbal kelt; nem örült a kisebb számú, nem túl aktív közönségnek vagy egész egyszerűen csak az zavarta, hogy a PeCsa szabadterén párhuzamosan a Jamiroquai koncertezett. Nem hinném ugyan, hogy a funky-disco üdvöske közönséget lopott volna Yngwie-től, de esetleg az a tény, hogy valakivel “osztoznia” kell a koncerthelyszínen, esetleg zavarhatta gitárnyűvőnket. Nem baj, mindez alapvetően nem ment a koncert rovására, talán csak annyiban, hogy a zenésztársak ezúttal sokkal kevesebbet szólózhattak, mint legutóbb, illetve azért apróbb bakik is becsúsztak. Az egyik gitárorgia közepén pl. Dougie White bekonferálta Patrik Johansson dobszólóját, ami végül is nem volt, hanem Yngwie nyomta tovább, akkor éppen egy Brian May-es Brighton Rock Solo-szerű húrnyűvésbe kezdett bele.

Ezenkívül persze volt akusztikus bemutató, félplaybackes Concerto részlet, hagyományos gitárkínzás, fülsértő effektelés, egyszóval minden, amit egy Malmsteen-koncerttől elvárhat az ember – és persze mondanom sem kell, hogy minden óriási volt. Ez a pali tényleg egy zseni, élmény figyelni a játékát és akármilyen mufurc is éppen, valahol szerethető is: látni rajta, hogy a gitárnak él, a zenélést 100%-osan komolyan veszi, és ez mindenképpen tiszteletre méltó. Szerintem az allűrjeit fele olyan komolyan sem kell venni, mint amennyire hisszük – ha ez sikerül, akkor az előadás, a zene és a hangulat magával ragad. Pont ezért lehet talán, hogy Dougie White-tal annyira jól megtalálja vele a közös hangot: a lelazult skót gondoskodott arról, hogy a Maestro ne stresszelje túl magát, és csak sikerült kicsalnia egy-egy mosolyt belőle, végül pedig már folyamatosan össze-össze röhögtek.

Dougie amúgy semmit sem változott a januári Cornerstone koncert óta: ugyanaz a lepukkant fazon, aki halál lazán adja elő magát és a legnehezebb énektémákkal is megbirkózik. Pedig hát fel volt adva a lecke: Soto, Boals, Edman, Vescera dallamaival még ő is küszködött néha, de tisztességes munkát végzett – a Don’t Let It End bizonyult a “legnehezebb diónak”, de tegyük hozzá, ennek dallama annyira nehéz, hogy még maga Soto sem tudja tökéletesen visszaadni (halld a Live At The Gods anyagán a Malmsteen-egyveleget). Úgyhogy le a kalappal Dougie előtt, de ugyanez érvényes a zenekar többi tagjára is, hiszen, bár tudjuk, hogy Yngwie mellett nem zenélhet akárki, játékukkal csak emelték az amúgy is top-színvonalat. A már említett Patrik Johansson hihetetlenül feelingesen dobolt, élmény volt nézni és hallgatni. Joakim Svalberg billentyűs remekül illik Yngwie mellé fazonilag is, hiszen kigombolt fekete ingében, aranyláncával egy igaz pózőr rocksztár benyomását keltette, amikor pl. a monumentális szintiszőnyegeknél lement hídba meg ilyenek.

Mondjuk ami a fuxokat illeti, Zámbó Jimmy biztosan forgott volna a sírjában, ha láthatta volna Malmsteen ékszerkollekcióját: szegény Király ugyan több cuccot aggatott magára fénykorában, de ezek összértéke valószínűleg Yngwie Rolexének felét sem fedezné. És, hogy senkit ne hagyjunk ki a felsorolásból: a basszusgitárt ugyanaz az old school arc (azt a frizurát!), Mick Cervino kezelte, mint legutóbb, ő amolyan session-zenész lehet, mert elég egykedvűen pengette a négyhúrost.

Egyszóval, ez egy remek koncert volt, még ha egy kicsit szét is volt esve a banda. Az egyszer biztos, hogy idén nem ez kapja az év koncertje kitüntetést tőlem, de biztos az is, hogy Malmsteen koncertet kihagyni nem szabad. Mondjuk BZ kolléga nem tudom, mit szólt volna a 6 ezer forintos, nem kimondottan dekoratív designnal ellátott pólókhoz, illetve ezek aláfirkantott példányaihoz, amelyeket nem átallottak 10 ezerért (!!!) árusítani a merchandise pultnál; ne feledjük, hogy tanult kollégám már Bobby Rondinelli 2 ezres aláírt dobverőin is kiakadt. Tegyük hozzá: jogosan. Nem is tudom, milyen menedzsment-ötletek jöhetnek még ezután. Legközelebb majd belépőt szednek dedikálásnál is vagy mi az ördög???

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.