Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Thin Lizzy, Run For Power - Budapest, 2012. november 13.

Bizarr belegondolni, hogy noha Phil Lynott lassan huszonhét éve halott, a Thin Lizzy kisebb-nagyobb pauzáktól eltekintve 1996 óta újra aktív, és folyamatosan változó felállásban turnézik szerte a világon. Scott Gorhamék persze a nyilvánvaló anyagi ellentételezés árnyoldalát is alaposan megtapasztalhatták ebben a bő másfél évtizedben, hiszen kevés zenekar kapott a nyakába annyi szart a közönségtől, mint ők. Még csak azt sem merném állítani, hogy a bírálatoknak nincs alapjuk, bár legkésőbb a 2000-es One Night Only koncertlemez idején mindenki számára világossá válhatott, hogy vitatható névhasználat ide vagy oda, a produkcióba zeneileg bajosan lehetne belekötni. A csapat azóta az egyik alapember, John Sykes távozását is kiheverte, és végül nélküle jutottak el a megjelenés előtt álló új lemezig, ami már más néven jön majd ki. Ezt csak díjazni tudom, de a hattagú formáció magyarországi koncertje ettől még abszolút méltó volt az egyik legklasszikusabb hard rock zenekar nevéhez.

időpont:
2012. november 13.
helyszín:
Budapest, PeCsa Music Hall
Neked hogy tetszett?
( 21 Szavazat )

Ki más passzolna jobban a Lizzy buli, mint egy Gary Moore tribute formáció? – kérdezhetné bárki. Nekem ugyan lennének tippjeim erre, hiszen manapság egyre több, Phil Lynott munkásságát bevallottan istenítő, több mint kiváló fiatal csapat hemzseg a színtéren a Gypsyhawktól kezdve a Witchcraften át egészen a Rival Sonsig, de közülük egyik sem csípte meg ezt a turnét, így maradt helyettük a hazai Run For Power. A Vámos Zsolt gitáros összehozta formációban ezen az estén nem Bátky „BZ" Zoltán, hanem a hasonlóan multifunkciós Kiss Zoltán énekelt, és teljesen korrekt módon nyomták a Moore mester hard rockos korszakához köthető dalokat. Az elhangzott témákban – Over The Hills And Far Away, Thunder Rising, Empty Rooms, Wild Frontier satöbbi – nagyítóval sem lehetne hibát találni, a kipróbált profikat tömörítő csapat meg nyilvánvalóan nem is barmolta szét az egytől egyig ezer pontos darabokat. Kellemes ráhangolónak bizonyultak, tribute-ozni nem is szabadna másképp, csak ilyen nívós formában.

Nem mertem volna előre megtippelni, hányan leszünk majd ezen a koncerten, de végül olyan négyszáz néző azért összegyűlt a PeCsában, és szép arányosan meg is töltötték a lefüggönyözött nagytermet. Szerintem ez aránylag korrekt, hiszen a Thin Lizzy a klasszikus korszakban sem volt több itthon egy szűk réteg kultikus favoritjánál (ezt akár úgy is mondhatom, hogy vélhetően akkor sem lett volna arénás teltház Budapesten, ha Lynott valami csoda folytán még élne, de az efféle megállapításoknak nyilván nincs sok értelme...). A kérdés másik oldala, hogy – amint arra a bevezetőben is utaltam – elég sajátos öszvér ez a formáció, és pontosan tudom: akadtak, akik eleve bojkottálták a koncertet éppen azért, mert Phil nélkül is ezt a nevet használják. Aki így tett, hibát követett el, a három régi zenésszel és három új taggal kiálló csapat ugyanis letaglózóan jó koncertet adott. Csak díjazni tudom, hogy az új albumra másik nevet rendszeresítenek, a másfél óra alatt elhangzott, tokkal-vonóval klasszikus remekművek azonban abszolút autentikusan szóltak a kezeik alatt. A Thin Lizzy hihetetlen örökséget hagyott hátra, így nem irigylem a zenekart, amikor össze kell válogatniuk egy koncertprogramra valót Lynott szekérderéknyi remekműve közül. Vagyis ez a mai este is inkább egy lehetséges best of volt, teljességre törekedni úgyszólván lehetetlen ilyen életművel...

Nem sorolom fel külön az összes elhangzott dalt, maradjunk annyiban, hogy alapvetően a banda emblematikus slágereit játszották. Nyilván volt, ami kimaradt – kedvenc Thin Lizzy lemezemről, a '83-as Thunder And Lightningról például semmit sem poroltak le, még a Cold Sweatet sem –, de a kihagyhatatlan darabok zöme azért itt volt: Are You Ready, Jailbreak, Don't Believe A Word, Killer On The Loose, Suicide, Cowboy Song és a többi... Mindez ráadásul penge hangzással, szimpla, de profi fényekkel, és felsőfokú muzsikálással. Damon Johnsont muszáj külön is kiemelnem, ő ugyanis olyan ízléssel, érzéssel hozta végig a klasszikus szólókat, hogy arra tényleg nincsenek szavak. Persze ha valakiben esetleg nem tudatosult, a Lizzyben annak idején nem egyedül Gary Moore, Sykes vagy Brian Robertson volt igazi gitáristen, hanem Gorham is. Bizony most is beleborzongtam abba, ahogyan a védjegyszerű ikertémákat eregették... Ebből a szempontból a Thin Lizzy az Iron Maidennek is igen komoly előfutára volt, és a gitármunka bizony most is megalázóan perfektre sikeredett. De ugyanígy roppantul élveztem a vándormadár Marco Mendoza finom basszusjátékát is (aki természetesen NEM azonos a Twisted Sister basszer Mark Mendozával, bár mögöttem valaki folyamatosan ezt hajtogatta a barátnőjének), és Brian Downey pontosságán sem hagyott különösebb nyomokat, hogy hatvan felett jár. A fehér inges, göndör, jól táplált fazonjával leginkább lakodalmas zenészekre hajazó Darren Wharton nem villantott nagyokat, de iskolapéldáját mutatta be annak, hogyan is kell billentyűzni egy hard rock csapatban. Egy percre sem tolakodott, de amit játszott, az mindenütt a helyén volt, és erősítette az összhatást.

A legnagyobb kérdőjel előzetesen persze a frontember, Ricky Warwick személye lehetett sokak szemében. A The Almighty egykori főarcának a zseniális, de legendásan flúgos Sykesszal ellentétben már tényleg csak annyi köze van az eredeti Thin Lizzyhez, hogy annak idején a Jailbreak, a Johnny The Fox vagy a Black Rose örökbecsűin szocializálódott (ahogy előzetes interjúnkban elmondta, még élőben sem látta soha a nagy csapatot annak idején). És megértem, ha valakinek ez bántja a szemét, komolyan. Viszont amennyire gáznak hat papíron a dolog, pont annyira működőképes élőben. A gyufafejű, üvöltően ír kocsmaszökevény Ricky teljesen meggyőző teljesítményt nyújtott azon a poszton, ahol előzőleg egy szőke rockisten igyekezett pótolni a kávébarna, szolid afrofrizurás korszakos géniuszt, és pont. Akármelyik hullámot is lovagolta meg éppen az Almighty, a Thin Lizzyt mindig is érezni lehetett Warwick stílusán, így a témákat teljesen természetesen hozta, a kiállásában meg régen is volt valami macsós. Utóbbi vagy zavar valakit, vagy nem, de nekem egy pillanatra sem volt hiányérzetem vagy rossz érzésem miatta. Kicsit ugyan Ricky is kipárnázódott az utóbbi években, de tök jól mutatott a fronton, és szimpatikus módon cseppet sem tolta előtérbe magát. Azt mondjuk kevésbé értem, miért kellett neki is odaakasztani a nyakába egy Gibsont, miközben néhol teljesen nyilvánvaló módon csak amolyan Bruce Springsteen / Jon Bon Jovi-féle kamugitározást mutatott be rajta, de biztos ennek is volt valami oka...

A leghatalmasabb ovációt persze a nagy slágerek okozták, elsőként az óóó-zással kísért Dancing In The Moonlight, ami olyan hangulatosan sült el, hogy még most, két nappal később is csak ez kering a fejemben. A második hangulati tetőpont a Whiskey In The Jarnál jött el – nem csoda, mert kicsit jobban tolták, mint anno a Metallica... –, a harmadik pedig a rendes műsoridőt záró überslágernél, a The Boys Are Back In Townnál. Muszáj még külön megemlítenem a Still In Love With You líráját, ahol Wharton mikrofonja ugyan rakoncátlankodott egy sort, Johnson azonban istenként szólózott benne, és hát nyilván a záró Róisín Dubh (Black Rose): A Rock Legend sem volt éppen gyenge, bár abban azért megegyezhetünk, hogy nem ez a világ legnyilvánvalóbb zárása egy ereszdelahajam rockbulira.

Ismétlem: csakis támogatni tudom, hogy az új dalok nem Thin Lizzy néven jönnek ki, mert az Lynott nélkül tényleg erősen necces lenne, ez a koncert azonban így is közelítette a tökéleteset. Zseniális dalok, hatalmas muzsikusok, óriási hangulat – őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy ez a hatosfogat elbaltázza azt a bizonyos friss albumot, szóval innentől fogva tényleg nincs helye semmiféle fenntartásnak, jöjjenek a 2013-as szerzemények!

Fotók: Kovács Levente

 

Hozzászólások 

 
+2 #11 chino the hero 2012-12-07 19:37
kamikaze: Így van, az általad felsoroltak egy része fel is dolgozott Thin Lizzy-t: a 'talicska pl. a "Viszkiindödzsár ó"-t. :D Azt még a fiatalabb korosztály is jól ismerheti, ha nem is feltétlenül a Lizzy féle verzióban, de rockdiszkókban elég gyakori vendég a playlisten a Metallica féle cover. Sajnos mifelénk a Thin Lizzy sose kapta meg azt a megbecsülést, ami kétségtelenül kijárt volna neki, ebben mind a médiát, mind pedig az itthoni zenehallgató réteg hozzáállását ludasnak tartom. A magukat nagy rockernek tartó egyedek többsége sajnos nem lát tovább a mindenki által istenített "standard" csapatoknál, emiatt a Lizzy is kimaradt az életükből. Én viszont áldom a sorsot, h. már gyerekként megismerhettem a zenéjüket és h. a Sabbath-Led Zepp-Purple triumvirátus mellé ők is felsorakoztak nálam az all-time kedvencek közé.
Idézet
 
 
+2 #10 Joel Simoni 2012-11-19 14:41
Jó pár évvel ezelőtt egy bécsi Thin Lizzy buli után egy osztrák rajongó egy Twisted Sister bakelit borítót nyomott Marco Mendoza orra alá, hogy legyen szíves aláírni. Aztán persze elmagyarázta neki, hogy ő nem Mark Mendoza.

Meglep, hogy ennyi év után is összekeverik őket az emberek.
Idézet
 
 
+3 #9 galilaci 2012-11-19 12:28
Tökéletes este volt annak ellenére, hogy a zenekar munkásságát előtte nem ismertem, a"slágereiken" kívül. Nyáron a Vizovicei Masters os Rockon láttuk őket, szenzációs koncertet adtak, fantasztikus hangulatot teremtettek, pedig nem az ő korosztályuk volt a közönség túlnyomó része. Amikor megtudtuk, hogy jönnek, nem tudtuk kihagyni. Én is azt hittem, hogy Mendoza a Twistedes Mendoza, (még az is lehet, hogy engem hallottál bizonygatni, ezért elnézést kérek)otthon első dolgom volt utánanézni, hát valóban nem. Szóval felejthetetlen volt, bármikor újra mennénk.
Idézet
 
 
+1 #8 kamikaze 2012-11-19 11:24
Idézet - chino the hero:
Ez tényleg leírhatatlanul káprázatos és felemelő volt! Számomra is érthetetlen és felfoghatatlan ez a közöny a legpatinásabb ír hard-rock zenekarral szemben; már a koncert Facebookos eventjén is felettébb aggasztó volt a majd' 300 körüli elutasítás. OK, nem ők játsszák a legtrendibb, legextrémebb zenét a bolygón, viszont piszok nagy őserő és szenvedély van benne, vmint hallhatóan rengeteg újkori zenekar merített a Lizzy örökségéből az Orange Goblintól a Black Keys-ig. Henry Rollins-nak is az egyik kedvenc zenekara a Thin Lizzy, plusz a Suicidalös Mike Muir is hivatkozott rájuk, szóval hatásuk megkérdőjelezhe tetlen a műfajra.


A felsoroltakon kívül olyan zenekarok is nagy tisztelettel beszélnek róluk, mint pl. a Metallica, Europe (John Norum!), Mastodon, Def Leppard, Thunder, Smashing Pumpkins, vagy az Iron Maiden. Úgy rémlik, hogy Jimmy Page is elismerően nyilatkozott a bandáról. Az is elgondolkoztató , hogy az első Monsters Of Rock sorozat idején (az 1980-as évek elején) headliner banda tudtak lenni egy nagyon erős mezőnyben Angliában! Az sem nagyon ismert, hogy azokban az években világszerte tízezrek előtt játszottak, csak persze felénk (de talán még a közelünkbe) sem jutottak el. Jó volna olvasni egy részletesebb ismertetőt róluk így utólag, ismeretterjeszt ő jelleggel. Akkor talán nem klikkelnének rájuk elutasítóan azok, akik valójában nem is ismerik a munkásságukat!
Idézet
 
 
+2 #7 Palinkas Vince 2012-11-17 14:49
Idézet - Nagy Andor:
"...és pontosan tudom: akadtak, akik eleve bojkottálták a koncertet éppen azért, mert Phil nélkül is ezt a nevet használják." Hát igen, én barom is pont emiatt nem mentem el, most meg már - olvasva a beszámolókat, reakciókat - verhetem a fejem a falba.


Hadd gratuláljak :)
Idézet
 
 
+3 #6 chino the hero 2012-11-17 14:11
Ez tényleg leírhatatlanul káprázatos és felemelő volt! Számomra is érthetetlen és felfoghatatlan ez a közöny a legpatinásabb ír hard-rock zenekarral szemben; már a koncert Facebookos eventjén is felettébb aggasztó volt a majd' 300 körüli elutasítás. OK, nem ők játsszák a legtrendibb, legextrémebb zenét a bolygón, viszont piszok nagy őserő és szenvedély van benne, vmint hallhatóan rengeteg újkori zenekar merített a Lizzy örökségéből az Orange Goblintól a Black Keys-ig. Henry Rollins-nak is az egyik kedvenc zenekara a Thin Lizzy, plusz a Suicidalös Mike Muir is hivatkozott rájuk, szóval hatásuk megkérdőjelezhe tetlen a műfajra.
Idézet
 
 
-4 #5 QRman 2012-11-16 10:41
"Bruce Springsteen-féle kamugitározás?"
Bocs, de ez szerintem most kicsit mellément, ha megnézed akármelyik DVD-jét, igazolni fogja az ellenkezőjét..! Nagyon jól játszik a faszi.
Idézet
 
 
+3 #4 Nagy Andor 2012-11-16 09:55
"...és pontosan tudom: akadtak, akik eleve bojkottálták a koncertet éppen azért, mert Phil nélkül is ezt a nevet használják." Hát igen, én barom is pont emiatt nem mentem el, most meg már - olvasva a beszámolókat, reakciókat - verhetem a fejem a falba.
Idézet
 
 
+4 #3 AntiCimex 2012-11-15 17:49
Egyszeruen csodalatos este volt es megerte azt a 25 evet, amit jomagam vartam arra, hogy lassan a Thin Lizzy-t ,Scott Gorham-et es Brian Downey-t.Mendoza es Damon Johhson tenyleg elkepeszto volt.....hatalmas zeneszek, hatalmas fazonok!!!
Idézet
 
 
+4 #2 kamikaze 2012-11-15 14:34
Piszok jó beszámoló, öröm olvasni és közben szinte újra átélni a bulit! És a fotók is jók, köszi! Már a koncert végén éreztem, hogy átlagon felüli volt az este, de hogy két nappal később is ezek a nóták keringenek a fejemben, azt nem gondoltam volna. Nem titok, hogy elfogult vagyok a bandával kapcsolatban, de azért magam is meglepődtem, hogy néhány szám alatt bizony meghatódtam az élőben régóta vágyott dallamok hatására. És ezzel nem voltam egyedül! Láttam néhány idősebb arcot, akiknek bizony könny szökött a szemükbe, miközben boldogan énekelték a nótákat! Előzetesen Ricky Warwick teljesítményétő l tartottam, de a fószer teljesen meggyőző volt, és tényleg ráillik a jelző, hogy olyan, mint egy kocsmaszökevény . Az egyetlen problémám az volt a bulival, hogy nagyon hamar eltelt a másfél óra, ami ugyancsak azt jelezte, hogy jó volt. Szívesen meghallgattam volna még olyan számokat, mint pl. a Bad Reputation, Emerald, Baby Please Don't Go, vagy a Cold Sweat. Ez utóbbira persze nem láttam esélyt, minthogy Lynott-Sykes szerzemény. Ami viszont feltűnő volt így élőben, hogy milyen sokan merítettek az évek során tőlük. Pl. a New Yersey korszakbeli Bon Jovi, vagy a korai Maiden néhány darabja is nyilvánvalóan innen szerezte az ihletet. A zenészek teljesítményét hasonlóan értékelem, de azért elgondolkoztam azon is, hogy mekkorák lehettek ezek a klasszikus nóták a zenekar fénykorában 1976-1983 között? Ráadásul olyan muzsikusokkal, akiket ma már legendaként emlegetünk? Kezdve természetesen Phil Lynottal, folytatva Brian Robertsonnal, Gary Mooreral és John Sykesszal! Azt hiszem nem vitás, hogy az életművük alapján nyugodtan odatehetők a 4 nagy (Purple, Zep, Heep és Sabbath) mellé, csak errefelé sokkal kevésbé ismertek, mint társaik. Szóval kár lett volna kihagyni ezt a bulit, nagy élmény volt, örülök, hogy láttam őket!
Idézet
 
 
+4 #1 BSND 2012-11-15 14:33
Kiváló koncert volt, őszintén szólva ennél gyengébb előadásra számítottam. A setlist is fasza volt, nekem ami egyedül nagyon hiányzott, az a The Sun Goes Down. Azért kár, hogy a fiatalabb korosztály nem nagyon szereti őket, a haveromon meg rajtam kívül kábé tizenöt 30 év alatti látogatót láttam összesen.
A csúcspont szerintem az Angel Of Death volt, hihetetlen jól játszották.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.