Shock!

november 13.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Saint Vitus, Magma Rise, Sunday Fury - Budapest, 2012. július 4.

Idén aztán igazán nincs miért panaszkodniuk a doom/stoner híveknek, ez már minimum a második legenda, akit köreinkben köszönthetünk, és hát az az igazság, hogy jó néhány olyan arc bukkant fel Európa hivatalosan is legjobb klubhelyszínén, az A38-on, akiket a májusi Sleepen láttam utoljára. Hiába, a doom zene a beavatottak muzsikája, főleg az a fajta old school típusú változat, amit a Saint Vitus játszik. Így aztán borítékolható volt, hogy közel sem lesz teltház, ami később sajnálatosan be is jött, de ez fikarcnyit sem von le a Szent Vitus és barátai által prezentált muzikális élményből. De haladjunk szépen sorjában!

A 20 órakor kezdődő esti mulatság elég feszesen tartotta a menetrendet, olyannyira, hogy amikor a kiírt kezdés után kábé húsz perccel lekóvályogtunk az Artemovszk gyomrába, a legelső előzenekar, az általam amúgy igencsak kedvelt Wall Of Sleep már az utolsókat rúgta. Feltűnő volt, hogy már ők is teljesen okésan szóltak, viszont a hallgatóság összlétszáma ekkor még jó, ha az 50 főt elérte. Egyébként is, az az egy-másfél szám, amit ezúttal elcsíptem tőlük, nem igazán jogosít fel arra, hogy bármit is idepingáljak a teljesítményükről, de sebaj, majd legközelebb!

időpont:
2012. július 4.
helyszín:
Budapest, A38 Hajó
Neked hogy tetszett?
( 11 Szavazat )

A Sunday Fury műsorát viszont szerencsére teljes egészében megtekintettem, és bolond is lettem volna, amennyiben nem teszek így, hiszen a Fury kis hazánk egyik legjobb koncertzenekara. Sokszor bizonyították már ezt a tényt, és ezúttal sem tettek másként, ők speciel nekem élőben tetszenek igazán, lemezen már kevésbé jön át a dolog. A concertónak ezúttal külön specialitást biztosított, hogy a csapat gitárosa, Herczeg Laci éppen aznap ünnepelte születésnapját (született július 4-én), amit Márkus Levente énekes/gitáros nem is győzött eleget hangsúlyozni, minden szám előtt-után-közben, ami azért egy idő után már sokkal inkább volt rohadtul fárasztó, mint vicces. De a zenébe és a hangzásba nehezen lehetett volna belekötni, sorjáztak a jobbnál-jobb SF döngöldék (a rendelkezésükre álló egy óra alatt bőven volt idejük kibontakozni), amik közül nekem továbbra is a Save At Last tetszik a legjobban. Számomra ez A Sunday Fury Dal, igaz, nem volt rossz a záró feldolgozás sem, ami a Dire Straits Sultans Of Swingjét vegyítette a Metallica One-jával, elég eszement módon. Viszont a Mastodon Oblivionját nem igazán erőltetném a helyükben, szerintem ugyanis a legkevésbé sem áll jól nekik (holott magát a nótát imádom). Mindezzel együtt, nekem a három előzenekar közül a váci négyes tetszett leginkább.

Tíz óra magasságában jött a hármas számú bemelegítő csapat, a Magma Rise, akiknek bemutatkozó lemeze, a Lazy Stream Of Steel őszintén megvallva, számomra nem igazán bejövős, Holdampf Gabi énektémái eléggé untatnak, és magát a zenét sem tartom olyan hű, de egetverőnek. Ráadásul eddigi kétszeri találkozásunk alatt élőben sem győztek meg különösebben, bár azt bármikor elismerem, hogy Bánfalvi Sanyi csont nélkül a magyar rockzenei színtér egyik legjobb dobosa. Most viszont hengereltek, köszönhetően nem kis mértékben a remek, telt hangzásnak (a Hajón egyszerűen mindig mindenki jól szól), és az eddigre már szépen felduzzadt létszámú közönségnek, aki láthatóan egyre jobban hangulatba is került. Ha valaki nem tudná, a Magmában már Füleki Mester is ott penget, úgyhogy ez már szinte tényleg a Mood, csak másfajta (gyengébb) zenével, így aztán nem is lehet véletlen, hogy a Standby és a Tombstone Eyes mellett a záró Glow Burn Scream zsebelhette be a legnagyobb ovációt. Hogy teljesen őszinte legyek, ennél sokkal nagyobbat később a Saint Vitus slágerek sem kaptak, de hát nem is csoda, ez a Mood szerzemény bizony örökérvényűre sikeredett. Jómagam is tele torokból üvöltöttem, hogy „GLOW! BURN! SCREAM! Frustrate the cowards/Don't mind anymore/Their time is over!" – és hát ezek után már nem is lehetett mit eljátszani, inkább mindannyian vártuk, hogy Szent Vitus végre megkezdje magyarországi táncát.

Végül már 23 óra is jócskán elmúlt, mire az est legeslegfőbb attrakciója, a Saint Vitus a hajópadlóra lépett. Bő félháznál/szűk kétharmadháznál több ember ekkor sem lézengett az Artemovszk 38-as gyomrában, de hát jól tudjuk, hogy ez egy buli jó hangulata szempontjából annyit sem jelent, mint egy levegőbe hajított söröspohár. Meg amúgy is, ennél többen tuti nem voltak az anno ugyanitt lezajlott Trouble és Candlemass hangversenyeken sem, márpedig a vitustáncot járó kaliforniai négyest leginkább ezekkel a csapatokkal illene összehasonlítani. És hát a szűk két hónapja hazánkba szakadt Sleepen is egészen biztosan alatta maradt a nézőszám a mostaninak, aztán mégis micsoda csodálatos koncert lett abból (is). Ez amúgy láthatóan a zenészeket sem igen zavarta, nagy örömmel vágódtak a színpadra, Dave Chandler talán már gyanúsan nagy örömmel is. Eltúlzott gesztusai, furcsa grimaszai miatt kicsit olybá tűnt, mintha egy-két hangulatfokozót magához vett volna a koncert előtt (azt hiszem, ezzel a kijelentésemmel olyan nagyot azért nem kockáztatok), és hát a kinézete sem sámli. Öreg metalos hippi fizimiskájával, koponyájára aszalódott bőrével egészen úgy festett, mintha az ifjúkori Dennis Hopper és a Pentagramos Bobby Liebling szerelemgyereke lenne. Az pedig külön vicces volt, hogy ahányszor csak szegény jó Wino Mester konferálni kívánt volna (mégiscsak ő az énekes frontember, vagy mifene), Dave koma mindahányszor beléfojtotta a szót. Hiába, a Saint Vitusban a gitáros a főnök.

Wino amúgy egy hihetetlenül szuggesztív előadó, mágnesként vonzza a tekinteteket, ebből a szempontból kvázi a Chuck Billy iskola növendékének tekinthető, már ahogy vasmarokkal szorítja a mikrofonállványt, nem gyenge sörényét lóbálva. Persze, furcsa volt gitár nélkül látni, de a hangja kárpótolt mindenért. Az öreg alkesz fizimiskájú (talponállókban kapható standard vörös, felpüffedt fej) Mark Adams egészen a háttérbe húzódva, faarccal, egykedvűen pengette basszusgitárját, azon is jobbára csak az alapokat (mentségére legyen mondva, azokat legalább atompontosan), így őrá túl sok szót nem is érdemes pazarolni, ellenben az újfiú Henry Vasquez megér bizony minimum egy misét. Az egy dolog, hogy egészen egyértelműen messze ő a legjobb zenész a csapatban, viszont emellett még baromi erőteljes, dinamikus és nem utolsósorban rettentő látványos is, ahogy hatalmasokat sóz a dobokra. Hozzá aztán tényleg órát lehetett volna állítani!

A szeánsz egy új dallal, a Blessed Nighttal kezdődött, miközben a kivetítőn az új lemez borítója és ahhoz kapcsolódó képek jelentek meg (a vetítés sajna mindvégig elég gagyira sikeredett, na jó, maradjunk inkább annyiban, hogy a felidézni kívánt retró hangulathoz mindenben passzolt), és itt is azt éreztem, amit a Lillie: F-65 hallgatása közben: az új lemez dalai bizony simán a klasszikusok közé illenek. Amik közül rögtön érkezett is kettő, az I Bleed Black és a Clear Windowpane képében, a közönség pedig egész lelkesen reagálta le ezeket, főleg ahhoz képest, hogy egy éjfekete doom zenei estről beszélünk, ugye. Ismét egy új dal, az új lemez egyik legjobbja, a kísérteties Let Them Fall, amiben Chandler a kötelező pofázást követően (ők aztán tényleg szembe mennek mindennemű trenddel, sokan várták a végüket, de most éppen azoknak kell pusztulnia, satöbbi) szinte elmutogatja-eljátssza a szöveget, átélése helyenként már-már komikussá válik. Az viszont teljesen örömteli, ahogy néha-néha Winóval összesandítanak, biccentenek egymásnak, mintegy jelezve, hogy minden rendben, tesó, miközben hátul a fajsúlyos Vasquez szinte szétveri a cájgot. Az első meglepi a szintén új The Bleeding Ground alatt éri a nagyérdeműt, amikor is Dave a gyors rész előtt kiszól, hogy jó lenne egy circle pitet látni. Mi meg csak nézünk, mint Rozi a moziban, hogy mi a fasz, circle pit egy doom bulin? Nem is nagyon mozdul senki, de a dal még így is hatalmasat üt a képünkre. Akárcsak a Saint Vitus egyik legnagyobb „slágere", a Living Backwards, ami számomra a koncert egyik csúcspontjává válik. Ha valami, ez a dal tényleg lefesti ezeknek az embereknek a lelki világát, ennél őszintébben nem is fogalmazhatták volna meg a hitvallásukat.

Negyedik új számként felhangzik az együtténeklős-mutogatós („Ragged fists in the air") The Waste Of Time is, majd a White Stallions csődörei vadítják meg a publikumot (a mellettünk álló srácot kicsit tán túlzottan is, ő már szinte egy thrash bulin érezte magát, ütötte-vágta, akit csak ért), hogy az egyetlen Wino nélkül készült, de persze elhagyhatatlan himnusz, a martininál is szárazabb Saint Vitus zárja a rendes játékidőt. Némi gitárgerjesztés, majd jön a kötelező vissza-vissza, a Saint Vitus két, talán legjobban sikerült dalával, a Dying Inside-dal és a Born Too Late-tel. Ezekkel nem is lehet tévedni egy fikarcnyit sem, pláne, ha mindezt olyan tökéletes hangzás kíséri, mint itt. Szóval szinte tökéletes lett volna ez a koncert, ha...

...ha nem érezném úgy, hogy Dave Chandler (és a Saint Vitus) legendává nemesedésében a zenei tudáson túl jóval nagyobb szerepe volt showman énjének. Kicsit olyan ő, mintha a doom Schuster Lórija lenne, némely gesztusa már ripacskodásba hajlik – például a fej mögötti gitárnyekeregtetés, meg a gitárpüfölés, ilyenek, és persze, nincs ezekkel semmi gond, a népnek cirkusz is kell, de néha úgy éreztem, hogy nem lett volna baj, ha ezek helyett inkább megtanult volna rendesen szólózni. A riffjeivel ugyanis ölni lehetne, ez vitán felül áll, a gitárhangzása kvázi tökéletesen poros, ropog a fogunk alatt, viszont szólózni egész egyszerűen nem tud, vagyis hát csak borzasztó idegtépő módon (ez amúgy már a lemezek alapján is teljesen egyértelmű).

Ettől eltekintve azonban olyan szinten szórakoztató és hiteles előadást láthattunk, ami úgy idézte meg a hetvenes évek végét/nyolcvanasok elejét, mintha most is éppen azokat élnénk, és ismét bebizonyosodott, hogy az igazán jó doom zenét lehet vidáman, életerővel telve is játszani. Aki kihagyta, bánhatja, még ha számomra az év buliját akkor is a Sleep adta, az egy tökéletes este volt, ez szimplán „csak" nagyon jó.

Fotó: Máté Éva

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.