Shock!

Richie Kotzen már sokadszor lépett fel nálunk, és ugyan finoman szólva sem vagyok teljesen képben igen jelentős szólómunkásságának tekintetében, ha tehetem, mégis minden alkalommal megnézem a Poisonnal, majd a Mr. Biggel hírnevet szerzett, azóta azonban a gitárzenék jóval szélesebb tartományában otthonosan mozgó figurát. Egész egyszerűen azért, mert Richie rendkívül karakteres, karizmatikus fickó, akinek játékában ugyanúgy ott van a rock és a blues, ahogy egy csomó dögös popzene is. Mostani hajós koncertjén pedig leginkább utóbbi kettőből mutatott sokat, azaz ezúttal a rockosabb dolgai valamelyest háttérbe szorultak.

Az este első fellépője a The Konincks nevű formáció volt, akik vagy rövidített programot toltak vagy sokkal hamarabb kezdtek a kiírt időponthoz képest, de mikor 20.25-kor beléptem a hajó gyomrába, már se hírük, se hamvuk nem volt a színpadon. Az estét így számomra a Richie Kotzen Group nyitotta, pontban kilenckor: Először Mike Bennett dobos és Dylan Wilson bőgős érkezett, majd nem sokkal később megjelent a főhős is, és kezdetét vette a kábé másfél órás jam-session. Richie dalai többnyire eleve ösztönös, improvizatív dolgoknak is helyet hagyó cuccok, a koncert elejét uraló, bluesos dalok adta lehetőséget pedig most jócskán ki is használták némi rögtönzésre. Nagyjából tizenöt-húsz perc telt el, mire megérkezett az első rockosabb téma, ennek pedig nem csak szerintem volt már itt ekkor az ideje, de láthatóan a közönség is felélénkült a direktebb, tempósabb daloktól, amelyek csak rövid időre ugyan, de innentől valamelyest túlsúlyba kerültek. A Bad Situationt is komoly ováció fogadta, majd következőnek a My Rock érkezett a program gerincét adó, friss Salting Earthről, és ezt is nagyon jól vette a publikum, de tulajdonképpen az egész koncertre elmondható, hogy nagy kanállal zabáltak bármit, amit Richie a terítékére varázsolt.

És ugyan számomra egyértelműen a harapósabb dalok jelentették a csúcspontot, azt is el kell ismernem, hogy a háromszámos akusztikus blokk is piszok jól működött. Richie az ízes gitározás mellé énekelni is nagyon megtanult, a torzítás nélkül előadott dalokban pedig egyértelműen bebizonyított, hogy akár hangszer nélkül, főállású énekesként is simán hozza a színvonalat. A High-ban alkalmazott egyes megoldásairól Chris Cornell dolgai jutottak eszembe, és ha azért nem is ugyanakkora kaliber, mint Cornell volt, stílusában és hangszínében egyértelműen emlékeztet a Soundgarden idén eltávozott frontemberére, ennél nagyobb dicséret pedig aligha kell bárkinek is, aki rockéneklésre adja a fejét.

Ez volt a koncert azon része, amelyet követően Richie hátrament kicsit pihenni, Mike Bennett pedig kezdetben cajon-, majd dobszólóval kívánt szórakoztatni minket. A baj csak az volt, hogy az egyébként a minimalista, ám lüktető és húzós rockdobolást az egész koncerten remekül elővezető fickó mutatványa ötlettelen, unalmas és rettentő hosszú volt. És ugyan a korábban Dylan Wilson által előadott basszusszóló sem volt elengedhetetlenül szükséges, rövidsége miatt mégis képes volt fenntartani az érdeklődésemet, ellentétben Mike hót felesleges produkciójával. A koncert másik negatívuma a kissé túlvezérelt, ezért pedig néha kifejezetten torz hangzás volt: sok esetben sajnos az ének teljesen összefolyt a túlzottan hangos ritmusszekcióval, aminek eredményeként sokszor alig lehetett érteni, mit énekel Richie.

A dobszóló után ráadással együtt nagyjából tizenöt-húsz perc volt még hátra, és ugyan ezúttal a program nem feltétlenül passzolt teljesen az ízlésemhez, Richie-t sokadszorra is jó volt látni, a hajót csurig töltő, a koncertet masszív tapssal jutalmazó (sőt, egy lelkes úrtól még a „Szép volt, Ricsi!" is sokáig zengett), rendkívül hálás publikum pedig remélhetőleg elég meggyőző erő lesz ahhoz, hogy Mr. Kotzen legközelebb is tegyen errefelé egy kanyart.

Fotó: Máté Éva