Shock!

Bár tavaly is megfordultak nálunk az alsóörsi Harley Davidson Fesztiválon, legutoljára 2009-ben láttam élőben a veterán skót rocker Nazareth-et. Ha egy csapat két tagja is hatvanas évei második felét tapossa, ajánlatos minden lehetőséget megragadni a velük való találkozásra, hiszen ki tudja, lesz-e még lehetőség pótolni az esetleges mulasztást. Ráadásul legutóbbi randevúnk óta egy feelinges blues lemezt is kihoztak Big Dogz címmel, így duplán is érdemes volt ismét csekkolni őket. Arról már nem is beszélve, hogy a régi Naz klasszikusokat minden egyes alkalommal jólesik élőben hallani, illetve attól is rendre leesik az állam, micsoda erő van Dan McCafferty hangjában még így hatvanhét évesen is. Egy szó mint száz, nem volt kérdés, hogy ott a helyem a bulin.

Rossz szokás, de ezúttal sem rohantam kapkodó idegbetegként, hogy már az első hangoktól elcsípjem az előzenekar, a nyitó Tri State Corner műsorát. Hála istennek azonban volt némi csúszás, így teljes egészében végignézhettem a görög-német-lengyel kooperációban működő, magát buzuki-rockként aposztrofáló csapatot. Ritka manapság az olyan előzenekar, akiket nem úgy néz az ember, hogy közben folyamatosan az óráját lesi azt várva, mikor következik már végre a fő attrakció, a nemzetközi ötös azonban ezen szűk halmazba tartozik. A Tri State Corner tényleg jó volt, sőt, olyan véleménnyel is találkoztam a buli után, hogy az öregek elé talán egy kicsit még túl jó is. Lendületes, slágeres rockzenéjüket a buzuki csaknem konstans alkalmazásával tették különlegessé, fazonilag is rendben volt a csapat, frontemberük pedig amellett, hogy remekül énekelt, még remek arcnak is bizonyult. Viszonylag sokat játszottak, de dicséretükre legyen mondva, ha szép lassan is, a végére azért sikerült a veterán Naz-közönséget is megnyerniük, így mikor kábé negyven perc után levonultak, komoly taps és üdvrivalgás közben tehették mindezt.

Dan McCafferty már akkor is öreg volt, amikor 2009-ben, napra pontosan ugyanekkor láttam a Nazarethet, az elmúlt négy év pedig cseppet sem fiatalított rajta, de az a HANG, ami előtör belőle, még mindig káprázatos. Pedig cigizik, vedeli a Jacket, és semmilyen szempontból sem kíméli a torkát, de úgy látszik, mindez csak javít hangszálai állapotán. Istenáldotta tehetség, az biztos, viszont az állóképessége már nyilvánvalóan nem az igazi. Többször is szó szerint az jutott eszembe a koncert alatt, hogy ez a két rekesztés között behunyt szemmel nagyokat szuszogó bácsika rosszul ne legyen itt nekem, de aztán szerencsére rendre felbukkant az a szájszegletben bujkáló cinkos mosoly, amelynek láttán megnyugodhattunk: nem kell félteni még az öreget. Annak ellenére, hogy az egy helyben topogáson kívül McCafferty tényleg az ég egy adta világon semmit nem csinált, még mindig abszolút ő a vezéregyéniség a bandában, hiszen a torkából orkánszerűen előtörő, smirglis énektémák mellett fanyar humora sem kopott semmit az évek során. A másik nagy öreg, a szintén alapító Pete Agnew bőgős valamicskével többet táncikált, de azért ő sem egy eszeveszetten ugrándozó Ozzy, hogy a kortársak közül említsek valakit. A legkomolyabb mozgást jelentő showelem is kimerült annyiban, hogy Dan, Pete és a gitáros Jimmy Murrison összeálltak, majd tettek együtt pár összehangolt tyúklépést, valahogy úgy Genesis-módra.

Zeneileg, és főleg vokális tekintetben azonban még mindig nagyon rendben van a csapat. McCaffertyről nem zengek további ódákat, tényleg hallani kell, ahogy nyomja, de Pete Agnew háttérvokáljai is tanítanivaló minőségben szólalnak meg ma is. Mellettük, illetve mögöttük Murrison, a doboknál pedig az ifjabb Agnew pedig simán szolgáltatja azt a lendületet, energiát, minek köszönhetően nem válik öreg papák megmosolyogtató haknijává a produkció.

Persze nyilvánvalóan a Nazareth-nél is a régi nagy slágereken van a hangsúly, de azért rendre előkapnak újabb szerzeményeket is a koncerteken. Ilyen volt ezúttal a Radio az utolsó lemezről, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a When Jesus Comes To Save The World Againbe is belekezdtek volna, ez azonban végül hiú ábrándnak bizonyult. Néhány nagy Naz sláger korai eldurrantásának köszönhetően a döntően negyvenes-ötvenes publikumot hamar sikerült tűzbe hozni, így a hangulat a buli első hangjaitól kiváló volt. Persze ha kapásból a Telegram és a Holiday kettőse nyit, ezen nincs is mit csodálkozni. Ráadásul negyediknek már jött is a Razamanaz, majd nem sokkal később a Miss Misery is, szóval valóban nem bíztak semmit a véletlenre a skótok, de a J.J. Cale feldolgozás Cocaine-t is nagy üdvrivalgás fogadta.

A meglepetéseket elvétve tartalmazó, ráadással együtt nagyjából hetvenöt percet kitevő koncertet a legnagyobb slágerek zárták, mindenki megkapta tehát azt, amiért jött: előkerült a kötelező skót duda a Hair Of The Dogban, majd jött a Love Hurts, és végül az elmaradhatatlan This Flight Tonighttal búcsúztak tőlünk. Remélhetőleg csak rövid időre, mert ezeket az öreg skót csirkefogókat bizony havonta újranézném, ha lehetne.