Shock!

Manapság hálistennek már igen sok erős hazai lemez jelenik meg. Olyan albumok ezek, amikre – mondjuk a huszonöt-harminc évvel ezelőtti magyar produkciókkal ellentétben – már nemcsak „a mi kutyánk kölyke"-effektus miatt mondjuk rá nem kevés jóindulattal, hogy nemzetközi színvonalúak, hanem tényleg oda lehet tenni őket egy-egy kortárs külföldi produkció mellé. Viszont még ezzel együtt is csak nagyon ritkán, szökőévenként vagy még annál is ritkábban érzek olyat, mint az új Wall Of Sleep hallatán. A The Kingdomot ugyanis nem pusztán oda lehet tenni a kinti lemezek közé, hanem azok között is abszolút és simán a termés felső traktusában helyezkedik el.

A metálzenekarok többsége általában nem negyedszázados kor környékén rukkol elő a maga magnum opuszával, hanem jóval előbb. Itt azonban most mégis erről beszélünk, és ebben nincs semmi túlzás: ez a lemez egyszerűen más ligát képvisel, mint az eddigiek. Amik egyébként mindig és megbízhatóan magas színvonalat hoztak – élőben meg aztán főleg gyalult a banda –, mégsem éreztem egyiknél sem, ami ennél az anyagnál beütött: miután elkapta a fejemet, igazából napokon át nem is nagyon volt kedvem mást hallgatni. Vagyis egyértelmű szintugrás történt náluk, és ez bizony nem kis mutatvány ennyi idő után, főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy már csak az énekeseket tekintve is a zenekar harmadik karrierszakaszában járunk.

Miben is áll ez a szintugrás? A dolog egyik része mindenképpen és teljesen egyértelműen a megszólalás. Vári Gábor segítségével olyan soundot kreált a zenekar, ami Wall Of Sleep-szinten újszerű dinamikájával, letisztult erőteljességével, ízléses arányosságával számos mai szétkompresszált, színtelen egyenhangzásba csomagolt kinti lemezt lazán kenterbe ver. És hangsúlyozom, hogy itt most nem az 1997-es bolgár meg chilei underground remekeiről beszélek, hanem kortárs, élvonalbeli német, észak-európai, angol satöbbi-satöbbi albumokról. Nem túlzok, annyira jól szól a lemez, hogy szabályszerűen az ülésbe szegezett, amikor először benyomtam a kocsiban. Sűrű, tömény, súlyos, ugyanakkor benne van az a meleg, kellemes tónus is, amitől máig azt mondjuk, hogy igazából sokszor a régebbi produkcióknak áll a zászló hangzás tekintetében, hiába fejlődött rengeteget a stúdiótechnika az évtizedek során. Hatalmas alja van a gitároknak, de Szolcsányi Szabolcs és Janovszki Zsolt ízes, old school ritmusszekciójának dohogása is fület gyönyörködtető. Az ének is kellően dús, telt, ugyanakkor nem nő rá semmire.

A másik titok pedig abban keresendő, hogy hallhatóan mostanra érett össze teljesen a Füleki/Kemencei tandem és BZ teamje. Mindez olyan szintű dalcentrikusságot, jó értelemben vett fogósságot eredményez, ami nemhogy a Wall Of Sleepnél, de – igen, tudom, szentségtörés, viszont akkor is leírom – még a Moodnál sem volt soha jellemző. Az album több dala már a második hallgatásnál is jó ismerősként bokszolja vállba az embert, de nemcsak a refréneket viszed belőlük magaddal rögtön ebben a korai fázisban, hanem riffeket, egyes szólórészeket is. Ráadásul teljesen kompakt, üresjáratoktól mentes az album, amit dalonként és egyvégtében is roppant élvezetes hallgatni. Pont, mint a műfaj igazi, nagy alkotásait.

Ha mégis favoritokat kell említenem, a Letters From The Sea mindenképp ilyen: a Dehumanizer-érás Black Sabbath kel benne birokra a fekete albumos Metallicával, gyilkos riffekkel, vészjósló és méltóságteljes hangulattal, és BZ is remekül egyensúlyoz benne az őrület határán. Aztán egyértelmű csúcspont a húzós The Last Straw is, ami, ha úgy tetszik, egy klasszikus hard rock sláger a Wall Of Sleep értelmezésében: a lemez legerősebb, legmarkánsabb énektémáit hozza egy azonnal ütős refrénnel. Még némi Whitesnake-et is érzek benne, de természetesen teljesen másként dörren meg. Harmadik kedvencem pedig a lemez legsúlyosabb tétele, az elvetemült Left Behind, benne egy gyilkos szólóval és a végén hozott, klasszikusan Wall Of Sleep-es, katarzisig riffelős fináléval. Utóbbi hallatán alighanem még Kirk Windstein vagy Wino is elismerően megemelné a kalapját. De igazából a többit is simán felsorolhatnám, a nyitó Maelstrombe, a szintén hard rockos elemeket villantó The Kingdomba és Spirit Healerbe, a roppant erős dallamokat hozó The Kingslayerbe sem lehet belekötni, mint ahogy az Ouroboros MMMXC finom átvezetése is tökéletesen megtalálta a maga helyét az album ívében. A The Plague kifejtős zárásában pedig a Black Sabbath legepikusabb, sztorimesélős korszakát idézik meg, tehát a Tony Martin fémjelezte éveket.

Mint írtam, az eddigi Wall Of Sleep-lemezek is jók voltak, a The Kingdom viszont több mint jó, és nyugodtan hidd el, hogy nem pusztán a hazai felhozatalban, hanem összességében is a 2025-ös év legjobb metállemezei között fogjuk emlegetni év végén. Még nem merem behúzni a maximumot (ahhoz kell majd egy félreteszem-és-újra-előszedem szakasz is), de egy plusz féllel már most is jelzem, hogy mindenképpen topközeli teljesítményről beszélünk. Baromira örülök ennek a lemeznek!

A Wall Of Sleep június 8-án mutatja be a The Kingdom lemezt a budapesti Barba Negrában, a Magma Rise, az At Night I Fly és a Devil Seed társaságában. Részletek itt. Füleki Sándor gitárossal az album kapcsán készített interjúnkat itt olvashatod.