Shock!

június 27.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Living Colour - Budapest, 2007. július 8.

Több okból is örömteli, hogy a Zöld Pardon is feliratkozott a külföldi előadókat is meghívó fővárosi helyek listájára: egyrészt a hely is kellemes, másrészt a 100 forintos beugró sem éppen hátrány. Persze még nem tökéletes minden, de már maga az a tény is óriási elismerésre méltó, hogy fellépési lehetőséget biztosítanak egy olyan bandának, mint a Living Colour.
időpont:
2007. július 8.
helyszín:
Budapest, Zöld Pardon
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
A négy fekete zseni ma már persze nem szerepel úgy a zenetévékben és a rádiókban, mint 1990 környékén, ami meglátszott a közönség korbeli összetételén és létszámán is, hiszen még így, gyakorlatilag ingyen sem voltak rájuk kíváncsiak többen 5-600 embernél.

Vernon Reidék a 2002-es újjáalakulás óta most tették tiszteletüket harmadszorra Budapesten. A frenetikus A38-as koncert és a tavalyi speciális szigetes buli Doug Pinnickkel a mikrofonnál egyaránt maradandó élményt jelentett, így kíváncsi voltam, mit produkálnak most, továbbra is friss nóták nélkül. A hajón egy elementáris best of-programot kaptunk, a Szigeten meg ennek egy különleges verzióját – nem tudom, mennyire voltak képben a ZP speciális jellegét illetően, de itt érzésem szerint némileg eltértek ettől a koncepciótól. Magyarán szólva a három hazai koncert közül ez volt eddig a legjammelősebb, leglazább szerkezetű és ebből következően talán a legnehezebben fogható is azok számára, akik nem rajongóként keveredtek ide megnézni őket. Nekem könnyű dolgom volt, mivel azóta imádom feltétel nélkül a Living Colourt, hogy először belekeveredett a hifimbe egy bizonyos Stain című lemez. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az is vette a négy néger varázsló adását, aki csak úgy kíváncsiságból lesétált a Zöld Pardonba ezen a kellemesen meleg vasárnap estén. Ez persze nem feltétlenül gond, nekem legalábbis biztosan nem volt az, és ahogy elnéztem, akik ismerték a zenekart, azok hasonlóan élvezték a koncertet.

A zenekar a Type-pal csapott a húrok közé, és már itt kiütközött az este egyetlen komoly hiányossága, amiről viszont nem ők tehettek: a hangerőhiány. Living ColourViszonylag tisztán és arányosan szólt minden, a lakóházak relatív közelsége miatt viszont egyszerűen nem lehetett eléggé feltekerni az erőlködőket. A ZP színpada elég kicsi, így egy cseppet zsúfoltnak tűnt odafent a helyzet, de a zizegős melegítőalsót öltő Corey Glover azért szerencsére nem volt hajlandó lemondani jellegzetes körbe-körbe sétálgatásáról. Doug Pinnick tavaly óriási teljesítményt nyújtott az énekesi poszton, de itt azért bebizonyosodott, hogy mégis Corey a Living Colour igazi hangja, egyszerűen megbabonázó volt, ahogyan énekelt. A zenekar kvázi másik frontembere ezúttal is Doug Wimbish volt, bár a basszernek a zsebkendőnyi mozgástér miatt ezúttal kevesebb hely jutott a bohóckodásra, mint általában. Vernon Reid Corey jobbján eregette teljesen agyahagyott riffjeit és szólóit, Will Calhoun pedig leghátul hozta az alapokat. Szokás szerint most sem látszott ki rendesen a dobok mögül, pedig nem játszik túl nagy cuccon.

Már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy a banda szokásához híven nem fog mereven ragaszkodni a lemezverziókhoz, és ahogyan haladt előre a program, egyre több kalandozós betétet, szólót, imprót engedtek meg maguknak. Mivel mindhárom hangszeres hihetetlen muzsikus, ezt az ő esetükben nem is tudtam bánni, ráadásul annyira másként állnak a rockzenéhez, mint fehér kollégáik, hogy az bármit speciálissá tesz, amibe csak belecsapnak. A bő kézzel adagolt, hol villantós, hol szimplán csak hipnotikus instrumentális betétek eleve adtak egy különleges töltést a koncertnek, de a zenekar ezek mellett sem feltétlenül koncentrált a slágerekre. Living ColourAz elején persze ott volt a Middle Man, középtájt a Glamour Boys, kicsivel a vége előtt a Love Rears Its Ugly Head, a ráadásban meg az elmaradhatatlan Cult Of Personality, de ezeket leszámítva nem erőlködtek azon, hogy a legközérthetőbb dalaikat sorakoztassák fel.

Az egyik csúcspont számomra az In Your Name volt, amit a drum’n’bass-es alapokra épített lemezverzió helyett teljesen hagyományos hangszereléssel szólaltattak meg, a másik pedig mindenképpen a csodálatos Flying – ebben Corey olyat alakított, hogy minden szőrszálam égnek állt – , de hasonlóan katartikus élmény volt hallani a Stain egyik legnagyobb pillanatát, a gyilkos basszusfutamokkal teli Ignorance Is Blisst is. A visszatérő anyagra annak idején nem esett túl nagy reflektorfény, így tanulságos volt megfigyelni, mennyire nem maradnak el a Collideoscope dalai az első három klasszikus album szerzeményeitől, sőt, én a magam részéről azt sem bánnám, ha még többet játszanának róla (a gettó-vudus Nightmare Cityt vagy a zseniális blues Holy Rollert például nagyon nagy lenne hallani élőben, nem is beszélve a bődületes Back In Black feldolgozásról). Csak egyetlen momentumnál éreztem úgy, hogy a kelleténél jobban túlpörgették, ez pedig Will Calhoun mindenféle elektronikus izével megberhelt dobszólója volt, de ez már az A38-on sem jött be igazán.

A Living Colour egyedülálló, semmihez sem hasonlítható, igazi unikum. Már nem fiatalok, de aki még nem hallotta őket, annak szerintem 2007-ben is tudnak újat mondani és mutatni. Speciális helyszínen, halkan és nem túl könnyen emészthető hozzáállással nyomultak, de a dologban ismét nem volt hiba. Remélem, ugyanolyan rendszerességgel jönnek majd az elkövetkezendő években is Magyarországra, mint az utóbbi időben. Egy új lemez sem ártana már…

Fotó: Valentin Szilvia

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.