Shock!

május 21.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Sziget Fesztivál 2009 - Budapest, 2009. augusztus 12-16.

2. nap – augusztus 13., csütörtök

Lehetne megint hosszú sorokat írni arról bevezetésképpen, hogy a Sziget már nem az igazi, a program szar, kevesebb a színpad, hol vannak a magyarok, eltűnt a metalszínpad és persze a tavalyi mindig jobb volt. Ettől függetlenül az összes fanyalgó mégis kint tesped újra és újra, és a végén valamiért mégis jól érzi magát a sok köcsög indie zenekar koncertjén és/vagy a hangerőlimit miatt késő este pocsékul szóló rocksátorban, majd a legidegesítőbb részeg külföldivel is örömmel borul össze. Mert ilyen a Sziget.

időpont:
2009. augusztus 12-16.
helyszín:
Budapest, Hajógyári sziget
Neked hogy tetszett?
( 5 Szavazat )

Számomra a program 13-ával kezdődött, minekutána hónapokkal ezelőtt én is lesápadtam a kínálattól. Aztán úgy gondoltam, na majd idén legalább bejárom azokat a részeket, ahova eddig valahogy sosem jutottam el, mert mindig akadt valami közelebbi néznivaló.

Teljesen döbbenetes módon már csütörtökön sikerült eltévednem kb. háromszor (igaz már vaksötétben) a Nagyszínpad és a Headbanger’s Ball sátra között, sejtelmem sincs, miképp, mikor a legoptimálisabb megközelítéssel fél percnyire helyezkedik el egymástól a két helyszín. Azért még e hatalmas kalandóriások előtt bevezetésképpen megnéztem pár koncertet, rögtön a nagyszínpados Die Toten Hosennel kezdtem, illetve azt azért nem mondanám, hogy észvesztve rohantam megnézni a vén dajcse csirkefogókat, ám épp arra volt dolgom, pár dal erejéig belehallgattam. Majd gyorsan rájöttem, hogy még mindig nem köt le ez az ékes nyelven előadott (a német nyelv csak a Rammsteinnek áll jól, oké?), sziget2009_01jellegtelenül buta gajdolás, így átmentem az MTV Headbangers Ball (és most írtam le utoljára a teljes nevet) sátorba, ahol a Subscribe következett, akiket emlékeim szerint még teljesen kiscsikó korukban láttam utoljára, illetve a Fonogramos díjátadón, az meg azért más. Nem az én világom, otthon képtelen lennék meghallgatni a zenéjüket, ennek ellenére tényleg nagyon rendben volt a koncert, sőt. Nem érdemtelenül népszerűek, ügyesek a zenészek, jók a dalok, és ugye nem kifejezetten hullaszagú a színpadkép náluk. Igen, így kell ezt csinálni, ha színpadon vagy, akkor viselkedj úgy, mint egy rockzenész (és élő példa pl. a két nappal később fellépő Dalriada számára), Csongor Bálint abszolút színpadképes, sőt, ide termett, és nyilvánvalóan sokakat irritál a személyisége, de hát baszki, a közönség a tenyeréből eszik, akkor meg?... Jók voltak, ha utamba akadnak, nem fogom őket kihagyni legközelebb.

Utánuk valami mentális zavarban lévő programszervező a Lordot rakta, akik természetesen tiszteletreméltóak és sosem érték el az őket megillető sikereket a nyolcvanas években, blabla, csak hát kicsit merész volt az a műfajváltás (bár az egész nap programját vélhetően begombázva állították össze). A Lord sem az én zeném, de más miatt, ellenben a kicserélődött közönség őket is kedvelte. Pohl Misit meg bizonyára konzerválták húsz évvel ezelőtt, hogy még mindig tökugyanolyan fazonilag és hangilag. Akár időgépben is ülhettünk volna, tisztességes koncertet adtak, az meg a heti legszürreálisabb élmények egyike, hogy 2009-ben színpadon klasszikus korai nyolcvanas évekből származó vastagcsíkos sztreccsnadrágot láthattam.

Ekkora már a backstage megtelt morózus külsejű, talpig feketébe öltözött, fagyos norvég fiatalemberekkel, akiknél a kimért biccentés bizonyára széles vigyorgás és hátlappogatást jelent, és habár totálisan úgy tűnt, valami titokzatos rituális gyilkosságra készülnek, azért egyiküket sikerült becserkészni egy rövid interjú erejéig, így a Depressziót ki is hagytam. (Na jó, nemcsak ezért.) Viszont ekkor már belemelegedtem az eltévedésekbe és a Fatboy Slimet is majdnem megnéztem, aztán mégsem, elég volt fotózásra várakozni negyed órán keresztül, amiből mégsem lett semmi, köszönhetően az új, még bonyolultabb rendszernek, de mint utólag kiderült, nem vesztettem semmit: egy ember állt a színpadon szintetizátorral és úgy csinált, mintha, néha megnyomott egy gombot, meg integetett, közben meg üvöltött a legótvarabb agyromboló, halálosan igénytelen düccdücc, amit sajnos várakozás közben is túlságosan hallottam. Nos, ez valóban nagyszínpadra való produkció… Jézusom. Nem is mondok inkább semmit.
Összetereltem inkább maradék agysejtjeimet, mentem vissza a rocksátorhoz, Satyriconra.

Az A38-on legutóbb rendkívül szigorúak voltak, azóta némi fazonigazításon is átesett a csapat, pl. az meglepett, hogy a turnémenedzser egyben a basszusgitáros, de amúgy sem túl érdekes, kik zenélnek Satyr és Frost körül. Mostanában a hullasminket is mellőzik, sőt, SatyriconSatyr láthatóan gyúrni is jár, ami dicséretes tevékenység, és még a haját is levágatta és hátranyalta (skandallum!). Nos, ezzel át is lépett a „van mit nézni rajta” kategóriába, az utolsó két lemez meg úgyis csajzene, nem?...

Ahogy kezdtek, meg is lepődtem rögtön… a hangerőlimiten. Durván halkan szólt a koncert, az elején még belső hangosítási problémák is adódtak, oké, hogy vigyáznak a füleinkre (meg a környéken lakókéra), na, de hogy a sátor közepén már simán beszélgetni lehet? (Mindamellett kifelé ballagván a szabadtéri kajáldás részeknél mindenhonnan üvöltött valami borzalom tücitüci, az nem hangos?...) Nos, egy halk Satyricon koncert minden, csak nem metal. Ettől eltekintve pedig totálisan rendben volt minden (kivéve a fotózás szempontjából élvezhetetlen fényeket, tudom, egyéni szocprob.), és az utolsó lemez dalai is teljesen más értelmezést kaptak így élőben, bizonyára az kellett hozzá, hogy lássam Satyrt, amint megragadja kétoldalt Posszeidon szigonyát, hűvösen végigjártatja szemét a közönségen, majd lefelé biggyedő szájszéllel ütemesen biccent egy-egy erőteljesebb ütemre, mögötte pedig Frostot amint életre kelt Animalként (gy.k. Muppet Show dobos), teljes testből, rituálisan üssön rá akár csak egy-egy tamra. Nem kell ide műbohóckodás, totálisan szuggesztív és hiteles volt ez az előadás így, ebben a formában. Nyilvánvaló, hogy az újabb dalok működtek jobban, és fesztiválra értelemszerűen olyan dalokat válogattak, amik vegyes közegben, szűkebbre szabott idővel is működnek, de azért a standard óóó-zás megvolt a Mother Northnál, azt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy fent a színpadon is legalább olyan jól érezték magukat, mint mi lent, hogy Satyr egyszer összemosolygott Frosttal, a végén meg szinte le sem akartak jönni, ők is érezték, hogy most itt megtörtént az energiacsere, amúgy meg a Sziget egyik legjobb koncertjét adták. Köszönjük, szép volt, kerek volt, legközelebb Pecsás koncertet kérek. Ezek után mi sem volt természetesebb, hogy majd két órán keresztül közlekedjem hazafelé, órányi gyaloglással, amit természetesen másnap azonnal megbántam.

3. nap – augusztus 14., péntek

A pénteki napomat gyakorlatilag a magyar zenekarok mentették meg, de hétnél előbb képtelen voltam kiérni, így a Bridge To Solace-ről Blind Myselfépphogy lecsúsztam, viszont a Blind Myselfről már nem. Az sem rémlik, hogy őket mikor láttam utoljára, ezzel a felállással azonban egészen biztosan nem, így kisebbfajta arculcsapásként ért az a metalkodás, amit műveltek a srácok Tóth Gergő körül. Kezdve a szemtelenül fiatal és még szemtelenebbül tehetséges Jankai Valentinnel, aki a nyolcvanas éveket idéző módon (!!!) pörgette a dobverőt, állva dobolt, egyszemélyes műsort adott, ja és nemkülönben baromi jól dobolt. A srác már most maga a nyugat (és a glam, hehe), de a gitáros srácok is megdöbbentően jók látványra (is), azt meg sosem hittem volna, hogy olyan rémisztő hevimetálos sztenderdeket, mint a billegetve ikergitározás fogok látni Blind koncerten és cseppet sem lesz ciki. Tóth Gergő meg Tóth Gergő: átlényegül tébolyulttá, üvöltözik összevissza meg ugrál, és hiba nélkül sikerül kimondania azt, hogy Megszentségtelenítet… na, azt. Voltak persze Pomogácsok is, ha már az új lemez egyik legütősebb dala, a végén Téglás Zoli is előkerült, hogy a Lost In Time-ot elnyomják együtt. Kifogástalan dal, és kedves kis örömzenéléssé alakult ez így a végén.

Utánuk a Superbutt következett, akiket láttam az utóbbi időben párszor, de mivel x-edszerre is tök szórakoztatóak, annak ellenére, hogy egy idő után kívülről lehet fújni Vörös András mozdulatait is, meg hát amilyen metalkodás folyik náluk a színpadon, azt eleve élmény nézegetni. Teljesen működőképes ez a „vegyük körbe magunkat fiatal metalzenészekkel” akció, noha kapuzárási pániknak azért korántsem nevezném, de valami hasonló folyamat játszódhat le ez esetben is. Végre volt újra Fishmachine és ha lehet, legközelebb kérnék még több dalt az Unbeatable Elevenről, köszönöm. Téglás Zolit a klasszikus Rockin’ In The Free Worldnél vendégeskedett (Neil Young dala és valamiért roppant népszerű lett mostanában és kb. az összes feldolgozás jobb, mint az eredeti), és a ’butt azon kevés hazai zenekarok egyike, akiknél tudja a közönség, hogy mi az a wall of death és a circle pit, bár szerencsére ezeket mindig kellő távolságból szemlélem csak.

A Brujeira nyilvánvalóan kultzenekar, de ez nem zárja ki azt, hogy nem szar. Jó, bizonyos fokig vicces, hogy 5 hombre bandanában kiáll a színpadra hőbörögni, értékelhetetlen zenével, bár ennek a humorfaktora úgy öt másodperc után kifullad. A nevesebb alapító tagok meg már messze járnak a bandától, Brujeiraráadásul Jeffrey Walker helyére (aki aznap valahol épp Carcassozott) beugróként teljesen felismerhetetlenül egy számomra megfejthetetlen nevű/álnevű arc érkezett. Mindezzel ellentétben Shane Embury (Napalm Death) teljesen felismerhetően gitározott a színpad jobb oldalán. Juan Brujo, „aki annyira kultikus, hogy az arcát soha nem lehet látni” („kivéve ha backstage-ben vagy és egy randa kövér bajszos hombre rádbámul”), gyakorlatilag egy hájas, mexikói drogbáró(nak néz ki), aki nyilvánvalóan kultikusan tud üvöltözni, de se ez, se a káosz-szerű kopácsolás nem kötött le cseppet sem. Arra is kíváncsi lennék, a spanyol konferanszokat hányan értették (és tényleg a paprikáskrumpli receptjét mondták-e), és arra is, ha ugyanezzel a zenével nem Brujeira néven léptek volna fel, hanem Alsó-karakószörcsögről A három kistigris néven, akkor is ugyanez az ováció fogadta volna-e őket. Tartok tőle, korántsem, így aztán inkább a Nagyszínpadnál kötöttem ki, a The Prodigyt legalább egyszer nosztalgiából meg kell nézni, ha már két dalukat úgyis kívülről tudta mindenki. Voltak szép fények, volt kivetítő persze, és pont akkor játszották azt a két dalt is (úgyis tudjátok melyik kettőt), ami tényleg tök jól szólt és hozta a régi feelinget, mikor még rockiszkóba jártunk, meg vélhetően volt playback is, hakninak azért elment ez így, de az ismét hihetetlen, hogy pont ez a zenekar képes akkora teltházat csinálni, hogy hátul is szinte kúszva lehetett csak közlekedni. DeathstarsDöbbenet, és még ezt a magyar közízlésre sem foghatom, mivel ez a külföldiek fesztiválja.

Utána a Deathstarsra már szinte csak a poén kedvéért maradtam (mekkora poén…), az meg számomra is szürreális, hogy idén miért látom őket másodszor, és miért kellett egy ilyen „kaliberű” zenekart kétszer elhívni egy évben ide, de hát ez van. A Deathstarsról annyit kell tudni, hogy ebben játszik a világ legjo… legrondább basszusgitárosa (igen, még Shane Emburynál is rondább), akit maszk nélkül simán alkalmaznának horrorfilmekben szép gázsiért (ezt el kellett sütni egyszer, köszönöm). Amúgy a csapat többi része klasszikus metroszexuális férf... bármi, az énekes valami fura koreográfiát követve menetel (menetel, jézusom, menetel!! mi ez, valami hálivúdi háborús forgatás?), közben Zak Tell-szerűen ugatva kínlódik, hogy énekesnek tűnjön (tragédia), a mögötte megszólaló elektro-indusztrial-rock keverék pedig még mindig szürkébb egy átlagos pesti galambnál. Láthatóan voltak, akik mégis erre gerjedtek, egészségükre, ellenben inkább éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy hazafuvarozott valaki.

4. nap – augusztus 15., szombat

A Nagyszínpad fellépőit megnézve az a hátsó gondolatom támadt, hogy a Sziget programszervezőinek küldetéstudatává vált, hogy minden brit köcsö… indie The Akármis nevű zenekart (igény szerint The nélkül) meghívjanak, teljesen mindegy, hogy a rájuk kíváncsiak tömege egy nagyobb sátorba is beférne vagy tényleg jók valami módon (not), így túl sok ingerenciám nem is volt korán kimenni, de a szombatot kijelöltem pihenőnapnak, így már valamikor öt után kint találtam magam, és a Vida Rock Band még zenélt, amikor a rocksátorhoz értem, akikről most inkább nem emlékeznék meg.

Átnéztem a Nagyszínpadhoz, ahol saját magam számára is meglepő módon sikerült bejutni fotózni (először itt, ami már csak az élmény kedvéért is szükséges) a Klaxons (The nélkül) Klaxonskövetkezett, akikről nem tudtam semmit (pedig utánanéztem előtte, de kb. ennyire voltak érdekesek). Bizonyára roppant divatos zenét játszanak, mivel a frizurájukat roppant divatosan félrefésülték (a Beatles óta nem mondta senki az angoloknak, hogy tragédia amit művelnek öltözködés és hajvágás terén?), a zene is tényleg annyira semmitmondó volt, hogy azonnal el is felejtettem, meg egyébként is, meg kellett nézni az újra feléledt Sex Actiont, akik új bőgőssel és énekessel tolják, ami nem egy hálás feladat, főleg egy mondhatni kultstátuszban lévő zenekarnál, mint ők (voltak). Ez az énekescsere azonban annyira nem rendített meg senkit, hogy olyat is hallottam a korábbi ZP-s koncertről, miszerint valaki csodálkozott, hogy mióta van Szasza kézfején tetoválás.

Nos, igen (bár a nevét még nem jegyeztem meg), de a srác fazonra, hangra is emlékeztet Szaszára, csak pár évvel fiatalabb (ja és azt a hasat le kellene dobni, az nagyon nem rákenról), még hamis is néha, ellenben energiailag több van benne, nyilván. Magam számára is meglepő módon tetszett a koncert (ez ilyen meglepődős nap volt), és hogy ott fent milyen volt a hangulat, ahhoz elég volt ránézni Matyi folyamatosan vigyorgó fejére. A legneccesebb dolgok egyike az énekesváltás, de ez úgy tűnik, működőképes dolog lesz, pedig tényleg az égvilágon semmit nem vártam már tőlük.

Mivel pihenőnap, rohanni kellett a nagyszínpadhoz, a Manic Street Preachersbe muszáj volt picit belenézni, ha már itt vannak, és ha már én is ott vagyok, de valahogy ez sem kötött le, a youtube-on jobbak voltak, és ezt a közönség is érezte, a placc feléig ácsorogtak szellősen az embrek, ami az utolsó előtti nagyszínpados fellépőnél már kínos.
Fogalmam sincs, pontosan mikor, de pont aznap volt olyan üresjáratom, amikor jutott időm mászkálni csak úgy (természetesen a Sziget másik sarkába most sem jutottam el, de majd jövőre…), a MSP után/közben visszamentem a rocksátorhoz, ahol a Dalriada próbálta becserkészni a közönséget. Nos, igen, oké, hogy nincs nagyon konkurenciájuk itthon, de azért elég sokan összetennék a kezüket-lábukat, hogy ezen a színpadon legyenek, akkor illenék nem megszeppent óvodások módjára, gondosan fül mögé tűrt hajjal ácsorogni a színpadon (a zenéről most ne beszéljünk, az egy vicc, aki normális népzenei jellegű rockzenét akar hallgatni, hallgasson Yavát vagy ha merészebb, akkor Fabula Rasa-t). Az énekes/gitáros srácon kívül kb. senki nem hitte el magáról, hogy rockzenész, ami ennyi év színpadi jelenlét után ciki. Ha valaki nem érzi, mit kell a színpadon csinálnia, ne menjen fel. Ennyi. (És most írhatnám, hogy tessék megnézni a Blindot, a Subscribe-ot vagy a Superbuttot, és írom is, tessék megnézni, de még sorolhatnék másokat is.) TurisasÉs az sem kifogás, hogy műfajfüggő a színpadon esetlenül viselkedés, mert utánuk következett a Turisas, akik zeneileg szintén egy rosszabb képességű paródiabanda szintjét ütik meg, de legalább élettel töltötték meg a színpadot (ugyan röhejes szőrjelmezekbe burkolva).
Battle metal, jézusom, irgalmatlanul buta kliséhegyek egymásra halmozva, de legalább tényleg eladták magukat és most a Boney M klasszikusával (Rasputin) próbálnak újabb híveket toborozni. Bizonyára kihívom ismét magam ellen a Nép Haragját, de sejtelmem sincs, hogy lehet ezt a zenét komolyan venni.

Át is szaladtam Placebo-ra, hogy valami jó is történjen végre, és történt is, teljesen korrekt, szerethető koncertet adtak (rajongóknak extatikusat), Brian Molko pedig úgy látszik sikeresen kikúrálta magát a pár nappal ezelőtti rosszullétéből (illetve inkább jól leplezte, hogy legszívesebben elájulna), az új dobos srác pedig még ugyan kicsit túljátszotta magát, de majd belejön. Jó sokan voltak kíváncsiak rájuk, érthető is, sztárzenekar, értelmes dalokkal, az meg érthetetlen, hogy egyesek még mindig az énekes nemi identitásán rágódnak, bár korántsem egy kategória, de ahogy a Queennél is, itt is az igazi köcsögség pontosan ezt firtatni velük kapcsolatban. A koncert végét már nem tudtam megvárni, muszáj volt a vasárnapra rápihenni egy picit.

5. nap – augusztus 16., vasárnap

Nagyon bennem volt, hogy korán kiérjek, de nem sikerült, a Danko Jonest így csak elmesélték később, a többi zenekar, ami érdekelt meg már esti program volt, így sejtelmem sem volt, mivel ütöttem el az időt, de számomra is meglepetésszerűen sikerült a The OffspringThe Offpsringre (van The, mégsem brit és indie, ki érti ezt) bejutnom fotózni. X nappal előtte feliratkozás, majd koncert napján vissza, listára felírtak? Fel, kapok matricát, majd várakozás, még egy matrica, ismét várakozás, aztán kisebbfajta karácsonyfaként másfél dalt lehet fotózni, ami ez esetben bőven elegendő, hiszen az égvilágon semmi, de semmi nem történik a színpadon. Ha nem tudnám, hogy a napfényes Kaliforniából származnak, azt is rájuk foghatnám, hogy random szedték össze a tagokat Kőbánya-Kispest metróvégállomáson. Nem volt punk, nem volt lázadás, napfény tényleg csak fentről jött, nem volt Amerika, nem volt lazaság, csak egy fáradt hakni, így átsétáltam a rockszínpadhoz Deák Bill Blues Bandet nézni. Mit is mondhatnék? Bill olyan volt, mint mindig, bár tömegek nem nézték, de aki ott volt, az nyilván azért látogatta meg a koncertet, mert tudták, hogy Bill torkából tör elő talán a leghitelesebben a blues a mai napig.

Hogy az élet ne legyen unalmas, benéztem a Turbonegro sajtótájékoztatójára, ami esküszöm szórakoztatóbb volt, mint később a koncert, két totálisan lökött arc válaszolgatott türelmesen a hülye kérdésekre, aztán egyszer csak fél 11 lett és menni kellett Faith No More-t nézni. Az esélytelenek nyugalmával fel sem iratkoztam fotózni, szóval nem lesz semmiféle szir-szar galéria a koncertről nálunk…Ellenben ha már buli, legyen teljes, és a hátizsákomat atombiztos helyen hagyva belevetettem magam a tömegbe, és úgy baloldalt, elöl kötöttem ki, tökéletes rálátással az egész színpadra és még akkora helyem is volt, hogy, ha akartam volna, széles léptekkel körbetáncolhattam volna a területemet. De most nem akartam.

Hihetetlen, de 1992-ben láttam őket még a Guns N’ Roses előtt, amiből csak arra emlékszem, hogy iszonyat messze voltam a színpadtól, a társaságból rajtam kívül senki nem lelkesedett, hogy FNM koncertet lát, én pedig nagyon, és Patton már akkor sem volt egészen százas (mondjuk mikor volt). Aztán hiphop eltelt pár év és máris 2009-et írunk és újra láthatom őket (tudom, hogy közben jártak itt, magam sem tudom miért, de kihagytam). Így megy ez.
Ha valaki pár éve azt mondja, hogy FNM koncert lesz a Sziget nagyszínpadon, azt elnéző mosollyal küldtem volna pihenni valahova, de a sors kiszámíthatatlanul csavarja a szálakat. Egy ilyen szürreális eseményhez pedig mi sem illett volna jobban háttérnek, mint piros függöny, úgy David Lynch-módra.

Mivel a Download fesztiválos fellépést online közvetítették neten, így nagy meglepetést nem okozott a látvány, de azért mégiscsak más érzés nem monitoron nézni ezt a pirosba bújt dzsigolót és a társait, akik szintén nem keveset tettek hozzá a FNM történetéhez, de nyilvánvaló, hogy ahol Mike Patton megjelenik, ott egészen egyszerűen nem lehet máshova nézni, csakis rá. Még akkor is, ha rögtön egy borzalmas dallal kezdtek (Reunited), amit a másodikkal gyorsan korrigáltak is (From Out Of Nowhere), és még mindig azon agyal ilyenkor az ember, hogy igen, ezek tényleg ők és mennyire jó ez és végre. Aztán mire belelendülnénk, hogy koncert, már az elején leültetik a hangulatot a füstös bárokba való Evidence-szel, amit csak azért bocsátok meg, mert sosem hittem volna, hogy egyik ős-kedvencemet a Surprise! You're Dead-et láthatom-hallhatom egyszer tőlük. Lehet vitatkozni, hogy melyik dal totálisan felesleges koncerten, az Easy mindenképpen, de az RV is lohasztó, bármit szívesen meghallgattam volna e kettő helyett. Hibátlan setlistet úgyis képtelenség összeállítani, az olyanok azonban, mint a Midlife Crisis (ott volt az egyik pont, amikor a közönséggel a saját haját is simán kitépethette volna Patton), Be Aggressive, az Ashes To Ashes, a végén mindenkit megmozgató Digging In The Grave nem hagynak kétséget afelől, hogy mindenkit megnyertek maguknak aznap estére. A ráadásblokkban jött a Stripsearch (Vangelis Oscar-díjas Chariots Of Fire-jéből átúsztatva, tökéletes!), Minden Idők Egyik Legjobb Líraija, és bár a koncertfeelinget a nagy tömeg, ide-oda mászkáló, sört locsoló emberek miatt addig valahogy nem igazán éreztem, itt azért jött végre a libabőr is.

Bordin alap, Gould alap, Bottum alap, Hudson helyett még mindig szívesebben nézném a tökét növesztő Jim Martint, Patton viszont konkrétan elmebeteg, egyik pillanatban tökéletesen éneklő rocksztár, másik pillanatban hisztis picsa módjára tépi ki a saját kütyüjéből a madzagokat, majd behajítja a mikrofont a közönségbe, kiszámíthatatlanul hergeli az operatőröket, talál egy piros bugyit, a fejére húzza, majd az egyik biztonsági nyakába ül és a közönség közé megy (ha jól emlékszem a Midlife Crisisnél volt, és ekkor őrültek meg végképp a nézők, nemhiába), a közönséggel üvölteti, hogy: I swallow, I swallow (a dal tartalmához használjátok a guglit), szeretne magyarul énekeltetni egy sort valakivel a Just A Manből, ami nem jön össze (ki tudna hirtelen most ilyet produkálni? ugye). Folyamatosan jön-megy, pörög, olaszul beszél, majd talál egy tornacipőt, megszagolgatja picit, kiszedi a cipőfűzőt belőle és elkezdi lenyelni, közben tartja a mikrofont, hogy halljunk minden apró hangot. A közönség tényleg tátott szájjal nézi már (én is), hogy bmeg, ezt nem hiszem el, ez a fickó TÉNYLEG nem normális, Billy Gould is láthatóan elképedt, pedig ő aztán láthatott már pár performance-ot. Aztán betömi az egészet a szájába (nem, a látszattal ellentétben nem nyeli le), majd dalra fakad, aztán kiöklendezi a cipőfűzőt, persze úgy, hogy mindent halljunk, köszi Mike, örülünk, hogy kreatív vagy, de nem baj, ha nem a gusztustalanságaidért kedvelünk?

Nyilvánvalóan a Sziget egyik legjobb koncertje, de túlzás lenne azt állítani, hogy felülírta a történelmet, emberibb léptékű helyen sokkal jobban működött volna az egész, bár a zenekar így is láthatóan jól érezte magát (és nem csak láthatóan Roddy Bottum másnap lelkendezett twitteren, hogy), és mivel még korántsem volt vége a napnak, rohanni kellett Turbonegrora. Ami… nos, bizonyára ez is kultikus, de nem éreztem át, hogy lelkesednem kellene, mikor egy már tényleg gusztustalanul hájas fickó félmeztelenül dalolja, hogy All My Friends Are Dead. Ha az ember úgy ment oda, hogy nem ismerte mit is csináltak régen és miért, akkor ez bizony ebben a formában unalmas és értékelhetetlen, szóval lapozzunk, jött éjjel egy körül a Life Of Agony, akik szintén kultikusak Life Of Agony(ez egy ilyen nap volt), és szerencsére mindjárt olyan dalokkal kezdtek, amit ismertem is. Furcsa, annak idején sokat hallgattam a River Runs Red albumukat, bizonyos szinten kedveltem is, de sosem értettem azt a nagy ovációt, viszont Keith Caputo, ez az elképesztően miniatűr, de annál jobban felturbózott Jim Morrison-light azonnal kenyérre kent mindenkit. Óriási torok, és kiváló előadó, még akkor is, ha csak ide-oda hajladozik a mikrofonnal, ez az ember tényleg benne él a zenében. Láthatóan teljesen együtt volt a csapat, a közönség is vélhetően érezte, hogy ez most tényleg valami különleges és talán megismételhetetlen. Caputo pedig saját szólókoncerttel jön szeptemberben, meg lehet nézni, aki kíváncsi, hogy szorult ennyi hang egy ilyen pici testbe.

Ugyan aztán fél ötig ottragadtam a Szigeten, de több koncertre már nem volt energiám, viszont az ultimate megfázást sikerült összeszednem, és valahogy ez most tényleg rövid volt, de nem feltétlenül azért, mert csak négy napot voltam kint. Hiányoztak a tényleg jó rockkoncertek, ha már a metalsátort gazdasági válságra hivatkozva megszüntették (ugyanmár), akkor legalább a szerencsétlen rocksátort illett volna megtölteni vállalható zenekarokkal, szóval ha a programkínálatot nézem, akkor a tavalyi Sziget mérföldekkel jobb volt, a tavalyelőtti meg pláne. Azért jövőre megyünk, nyilván.

Valentin Szilvia (fotók is)

1. nap – augusztus 12., szerda

A Backyard Babies a szokásos kirobbanó formát hozta a rockszínpadon: nagyon keveset, mindössze 50 percet játszottak, az viszont csont nélküli és hibátlan volt mind a programot, mind a hangulatot tekintve, sőt, még a hangzással sem volt probléma, ami azért a Szigeten a ritkábbik eset. Hivatalosan az idei fesztiválfellépések még mindig a tavalyi lemezt hivatottak megtámogatni, de ennek ellenére a bulin nem játszottak kizárólagos főszerepet a – több mint kiváló – 2008-as album dalai. A közönségkedvenc Nomadic-kel nyitottak, aztán később előkerült még a Come Undone, a Degenerated meg az Abandon, de ennyiben kimerült a dolog. Nicke a szokásos szeszcsempész-öltözékben reszelte a gitárt a fronton, Dregen a 40 fokos hőmérséklet és a 90 százalékos páratartalom ellenére is esőkabátban nyomta le a buli nagyjából felét, a többiek pedig precízen tolták a kötelezőt a két főarc alá, vagyis hozták az elvárhatót. Borg torkával mintha nem lett volna minden a legnagyobb rendben, de üsse kő, így is óriási formában játszottak, a zömében külföldiekből álló, bő félházas közönség pedig torka szakadtából üvöltötte a szövegeket.

A tavalyi szerzemények mellett nálam – természetesen – a Highlights vitte a pálmát a klasszikus Total 13 lemezről, de a sláger Minus Celsius és a People Like People Like People Like Us is különösen jól estek. Bőven lett volna még mit elővenniük persze (különös tekintettel a nyúlfarknyi játékidőre), nagy kedvencem, a The Mess-Age például most is kimaradt, abban pedig lassan már nem is merek reménykedni, hogy előszednek olyan kevésbé nyilvánvaló, de kivétel nélkül száz százalékos régebbi dalokat is, mint a Get Dead, a Payback, az Ex-Files vagy a Pigs For Swine. Ezt kicsit sajnálom, de a rövidségtől eltekintve ebbe a koncertbe azért nem nagyon lehetett belekötni. Remélem, legközelebb is elhozzák őket Magyarországra.

5. nap – augusztus 16., vasárnap

Az Offspring sokak számára csak egy irritáló tinikedvenc csapat, ami a rogyásig nyomatott slágereket tekintve akár még védhető álláspont is lehet, de azért adjuk meg Dexter Hollandéknek, ami jár nekik: az Ignition, a Smash és az Ixnay On The Hombre teljesen vállalható lemezek ezen a The Offspringdél-kaliforniai dallamos punk vonalon, amikben alapvetően semmi ciki nincs sem zeneileg, sem szövegileg. A későbbi dolgaik nekem egy-két dalt leszámítva már nem nagyon jöttek be, az említett hármast azonban kedvelem, így aztán kíváncsi voltam, mit domborítanak élőben. Nem indultam különösebb várakozásokkal a bulinak, de amit kaptam, az sajnos így is kevésnek bizonyult: uszkve 80 percben lenyomtak egy teljesen jellegtelen haknit, amit a világ akármelyik városának akármelyik fesztiválján ugyanígy elreszelhettek volna, beleértve ebbe az átkötőket és a „you are the best thing that ever happened to rock’n’roll”-féle demagóg közönséghozsannázást is. A has- és seggtájékon egyaránt alaposan kipárnázódott Dexter persze nem énekelt rosszul, a kisegítő háttérgitárosnak köszönhetően meg is szólalt a banda, ám egyetlen pillanatig sem éreztem úgy, hogy bármit is megmozdítottak volna bennem, pedig a Bad Habit, Come Out And Play, All I Want típusú daloknak papírforma szerint hengerelniük kellett volna. Az utolsó blokkban elnyomott Self Esteemről és Gotta Get Awayről nem is beszélve… De a szomorú igazság sajnos az, hogy az egész koncert félelmetesen unalmas és dögletesen energiamentes volt: kijöttek, ácsorogva eljátszották, amit kellett, aztán lementek. Se több, se kevesebb. Az erőtlenség azért is skizofrén egy kicsit, mert egy olyan vadállat dobossal, mint Pete Parada (Steel Prophet, Halford, Engine), egyszerűen nem szabadna ennyire enervált benyomást kelteni.

A mélypontot kétségtelenül a zongorával aláprüntyögtetett Gone Away jelentette, ezért a Bruce Springsteen vagy Bono legszánalmasabb kamugitározásainál is parasztvakítóbb bohóckodásért Dexter minimum azt érdemelte volna, hogy az első sorokan állók teli söröspoharak százaival űzzék el melegebb égtájakra. A nézőknek azonban láthatóan még ehhez sem volt energiájuk… Pedig alapból ez is egy jó nóta, itt azonban sikerült istenesen elbaltázni. A kötelező slágerekre amúgy ment a kisebb-nagyobb ugrálás, de óriási ereszdelahajam hangulatot azért nem véltem felfedezni. A látottak alapján aligha fogom a nyakamat törni, hogy további Offspring bulikon vehessek részt a jövőben…

Meglepett, hogy a Faith No More-t ha nem is sokkal, de azért érezhetően kevesebben nézték, mint Dexteréket, elvégre itt mégis egy legenda tért vissza több mint egy évtizednyi szünetet követően. Akárhogy is, Mike Pattonék mindenesetre tettek arról, hogy aki most itt volt, az a következő szóbajöhető jelenésükre is gondolkodás nélkül vegye meg a jegyét. Billy Gould, Roddy Bottum és Jon Hudson öltönyben, Patton egy furcsa piros hacukában sétált ki a deszkákra, hogy a viccesnek vicces, de azért így is borzalmas Reunited feldolgozással kezdjenek neki a koncertnek, de aztán hálistennek a From Out Of Nowhere – Land Of Sunshine – Caffeine trió következett, és már itt látszott, hogy ezzel a bulival bizony nem lesz gond. A csapatról ordított, hogy mennyire örülnek egymásnak a hosszas kihagyás után, és élvezik az együttzenélést, ám amit Patton produkált, az ezen is messze túlmutatott. Az persze eddig sem volt titok, hogy a faszi egy tébolyult, ön- és közveszélyes mániákus elmebeteg, aki bármit elad a színpadon csak a jelenlétével, Mike azonban tényleg nagyon elemében volt ezen az estén. Olyannyira, hogy gyakorlatilag az egész koncert alatt nem bírtam levenni róla a szemem, és ezzel feltételezhetően még minimum 40-45 ezer további néző is ugyanígy volt. A hangját tökéletesen konzerváló, megdöbbentően jól éneklő frontember a színpadi szórakoztatók azon egyre ritkuló körébe tartozik, akiknél tényleg akármi akármikor benne van a pakliban. Ha úgy tartja kedve, simán a tufa tekintetű inkálos nyakába mászik és kilovagol az elválasztó árokba, ha valami éppen nem működik, szívbaj nélkül szétveri a mikrofonállványára erősített kapcsolótáblát, aminek aztán utána még 20 percig szedegeti a darabjait, miközben tökéletesen énekli/üvölti/acsarogja a klasszikus dalokat, gondolkodás nélkül a fejére húzza a színpadra felhajított piros bugyit, viccesen hergeli az őt vevő operatőrt, és így tovább. A világ egyik legjobb frontembere, ehhez egyszerűen nem férhet kétség.

Ami a többieket illeti, Patton mellett nyilván a továbbra is lenyűgözően doboló Mike Bordint muszáj kiemelni elsősorban, ám igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy a rettenetesen jellegtelen fejű Jon Hudson is pengén hozott mindent, pedig alapvetően Jim Martin-párti vagyok. De ahogy megfigyeltem, még Hudson soundját is igyekeztek szándékosan Jiméhez közelíteni, így aztán a ’89-es és ’92-es nóták is úgy szólaltak meg, ahogy kell. Billy jellegzetes döcögős mozgással kísérte a dalokat, Roddy pedig a vokálozásból is alaposan kivette a részét a fronton. Láthatóan ők is remekül érezték magukat, fél szemüket minden pillanatban a teljesen kiszámíthatatlan Pattonon tartva.

Hogy ne csak áradozzak, két ponton azért éreztem némi törést a műsorban. Az első az Evidence volt, amit önmagában nagyon is kedvelek, messze ez a leghangulatosabb a Faith No More megannyi éjszakai presszóindulója közül, de szerintem hiba volt ötödik dalként elsütni, mert megakasztotta a lendületet. Még szerencse, hogy utána a gyilkos Surprise! You’re Dead következett… Az Easyt nem említem, azt nyilván muszáj játszaniuk, a Midlife Crisis és az Epic kettőse hála a jó égnek gyorsan feledtette is, ezek után azonban megérkezett a másik számomra kényes pont az RV képében. Lemezen hallgatva ezzel sincs semmi gond, a szövege pedig egyenesen zseniális, egy több tízezres fesztiválbulira azonban baromira nem való. Jöhetett volna helyette inkább az egész újjáalakuló turnén méltatlanul mellőzött Falling To Pieces… Ezt leszámítva azonban tényleg nem lehetett fogást találni rajtuk, mindenki kitett magáért. Mike még a végére is tartogatott némi attrakciót, amikor akkurátusan kiszedte a színpadra feldobott tornacsuka fűzőjét, majd az egészet a szájába tömte, jelentős részét leeresztve a torkán, és még így is képes volt tökéletesen elénekelni egy sort. Billy Gould arcáról mindenesetre tanulmányt lehetett volna írni közben, a dolog láthatóan őt is legalább annyira váratlanul érte, mint a közönséget. Utána már csak egy rövid és gyilkos Digging The Grave következett a sokak által annyira várt We Care A Lot helyett, de nekem így sem volt hiányérzetem, ráadásul végig tök jól is szólt a koncert, ami ugyebár a Szigeten korántsem magától értetődő.

Ha bárkinek is lettek volna kétségei a Faith No More 2009-es létjogosultságával kapcsolatban, az aligha távozott kérdőjelekkel a feje körül: a meccs eredménye egyértelmű volt. Remek buli volt ez egy óriási Mike Pattonnal, és csak azért nem számolok be katarzisról és hasonlókról, mert ahhoz nekem valami kisebb, emberléptékűbb helyre lett volna szükség.Turbonegro Királyság lenne őket legközelebb mondjuk a PeCsa szabadtéren látni, lehetőleg egy bivaly új lemez turnéjával…

A Turbonegro idén valahogy nem működött a rocksátorban az elvárható módon. Mielőtt bárki félreértene, a gond természetesen nem a zenekarral volt, hanem a hangzással, ami ugyanolyan brutál módon vágta haza Hank Von Helvetét és romlott, aljas rock’n’rollereit, mint mondjuk pár éve a hasonlóan zseniális Death By Stereót a megboldogult Hammer sátorban. Értem én, hogy Óbuda és Újpest mindig ugrásra kész, vérszomjas akciónyuggerei miatt késő estétől hangerőlimit lép életbe, de itt nemcsak ezzel volt gond, hanem az arányokkal is: a gitárok erejéből konkrétan semmi sem jött át, pedig ez azért nem olyan zene, ahol óriási megfejtéseket kellene lemezminőségűre kikeverni élőben ahhoz, hogy üssön… Ciki vagy sem, de néhány dal után ott is hagytam a bulit, mert egyszerűen fizikai fájdalmat okozott, hogy egy ennyire ütős koncertbandát ilyen méltatlan körülmények között kell látnom. Pedig a csapattal aztán tényleg nem volt semmi gond, tökéletesen hozták a formát.

A sound a Life Of Agony alatt sem volt tökéletes – távolról sem –, de itt legalább a kissé halk és aránytalan megszólalás Life Of Agonyellenére is átjött a zene ereje. Mivel nem túl meglepő módon három River Runs Red dallal indítottak (címadó, This Time, Method Of Groove), a hangulat az elejétől fogva adott volt, a sátorban pedig egyre többen és többen gyűltek össze, ahogy sorra vezették elő ezeket a teljesen egyéni, érzelmekkel csordultig telített, ám pokoli erőt rejtő dalokat. Remélem, nem ez az utolsó turnéjuk, mert ahogy a folyamatosan fel-le pattogó Joey Z.-t és a kalapos Alan Robertet elnéztem, bizony minden eszembe jutott, csak az nem, hogy egy zeneileg-emberileg megfáradt előadás tanúja vagyok… A lógóinges-napszemüveges Keith Caputo megjelenésében ugyan volt némi Kurt Cobain-meets-Layne Staley feeling, de egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy introvertált természete mellett ő is maximális mértékben élvezi a bulit, a hangja meg most is ugyanolyan páratlan, mint 1993-ban volt.

Talán kissé konzervatív, de el nem ítélhető módon nálam a River és az Ugly számítanak örök favoritoknak a brooklyniaktól, így aztán számomra ezek a régebbi nóták jelentették a koncert leghatalmasabb pillanatait, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a későbbiekkel bármi gond lett volna így élőben. Pláne, hogy az program összeállítása alapján ők is érzik, mit vár a rajongók többsége… A Lost At 22 vagy a My Eyes pedig egyenesen mindent vittek, ezek alatt szabályosan rázott a hideg még a nem túl ideális hangzás ellenére is. Ennek a zenekarnak ma is bőven van keresnivalója a színtéren, tényleg csak fohászkodni tudok azért, hogy ne széledjenek szét megint hosszú évekre a turné végeztével!

Draveczki-Ury Ádám

További fotók:
Blind Myself
Brujeira
Deák Bill Blues Band
Deathstars
Klaxons
Life Of Agony
Lord
The Offspring
Satyricon
Sex Action
Subscribe
Superbutt
Turbonegro
Turisas

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.