Shock!

Kissé megcsúsztunk ezzel a beszámolóval, de amúgy is kissé elsikkadt volna a nagy nevek fellépéseinek és egyéb lakossági események árnyékában, szóval jobb későn mint soha. Pláne, hogy ugyanez történt az ugyanitt megtartott Tygers Of Pan Tang-koncerttel is, amely ettől persze még az év egyik legjobb bulija volt. Ami a Jelusicket illeti, jó kis hétzáró és nyárindító csomagnak ígérkezett ez a péntek esti összeállítás, amelyet kvázi last minute hirdetett meg a szervező, de így sem volt kérdés számomra, hogy ott a helyem, mert Dino Jelusic munkásságát kimondottan kedvelem, ahogy azt szólólemeze kapcsán is egyértelművé tettem. És a koncert alapján az is elmondható, hogy messze nem lőtte még el az összes puskaporát, mert élőben méginkább kiderült, hogy mennyire sokoldalú tehetség a horvát üdvöske.

Persze zenészcsaládból érkezve „könnyű" dolga lehetett a tehetségkutatókkal stb., ugyanakkor simán alakulhatott volna így, hogy Zágrábnál vagy max a régi "jugó" színterén túlra nem jut el a híre, mint ahogy nálunk is sokszor „itt ragad" jó néhány kiváló előadó. Lényeg a lényeg, Dino tényleg "felkapott" a nemzetközi rockvilágban, abszolút megérdemelten, és ha már szólólemezre ragadtatta magát, érdemesnek találta azt – ha nem is olyan nagyon alaposan – de meg is turnéztatni. Jó ez, mert így legalább nem sikkad el a nagyon is korrekt lemezanyag, mint ahogy mostani társaival szintén közös, Animal Drive nevű street metal bandáé.

Bármilyen különböző zenét is tolt az este két zenekara, egy pillanatra sem merült fel bennem, de valószínűleg másokban sem, hogy nem passzolnának össze. Nem tudom, hogy a Lőrincz Karival közös Covi-mánia lehet-e az összekötő kapocs vagy hogy karcosabb zenei világa ellenére Dinót is azért inkább a dallamos hard rock-melodic metal skatulyába szuszakolta bele a közönség, de nyilvánvaló volt, hogy aki aznap eljött (kábé ugyanaz a százötven-kétszáz ember, mint akik Tygersen is tiszteletüket tették), mindkét bandát kultiválja. Így az Asphalt Horsemen értő publikum előtt játszhatott, bár a szokásos Kari-féle közönségbiztatás természetesen nem maradt el – ma már ez kötelező show-elem náluk. Azt nem tudom, hogy ez volt-e az új gitáros, Paseczki Roland debütbulija, de ha nem, akkor sem játszhattak még vele sokat, lévén mintegy fél éve tag. Ő ugyebár szomorú apropóból került a képbe tavaly, de pont ennek kapcsán gondolkoztam el, hogy tulajdonképpen kerülhetett volna akkor is, ha nem következik be a tragédia, tekintve, hogy Asphalték zenéje elbírja, sőt kimondottan jól is áll neki a két- vagy akár háromgitáros felállás is. Sok minden (sőt, ténylegesen minden) belefér a southern rock műfajba, ezt többek között a zenekar unplugged műsora is alátámasztotta pár éve, szóval nem kérdés, hogy a bandának tovább kell mennie, mert zeneileg (is) nagyon sok minden van még bennük, akármilyen nagy utat jártak is be tizenöt év alatt. Direkt előkerestem egykor tehetséges és ifjú kollégánk írását az első demóról, amikor még tényleg senki nem ismerte a bandát, de ennek tükrében sem lep meg, hova jutottak később. Valahogy így kell zenekart felépíteni. Kimondottan örülök, hogy a közelgő budapesti önálló buli időpontjára tervezett kirándulásunk meghiúsult, mert így headlinerként is megnézhetem Kariékat nagyjából ezen sorok megjelenésének idején.

És mi tagadás, felmerült a Jelusick-duplázás lehetősége is. Ugyanis Budapest után Besztercebányán játszottak, és kacérkodtunk a gondolattal, hogy esetleg Nógrád megyei kötődésünk révén odaszervezzünk egy kiruccanást, de aztán máshogy hozta az élet, és be kellett érnem azzal, amit itt bemutatott a csapat. Persze ez sem volt kevés, mert rendesen megnyomták a műsort a horvátok, az egyszer biztos. Igazából a lemezről leírtakhoz nagyon sokat nem tudok hozzátenni, de amit annak alapján itt vártam, azt abszolút megkaptam: tudvalévő, hogy Dino régi spanokkal zenél alaprockzenekar-felállásban, ennek megfelelően erős a színpadi kémiájuk, abszolút prémium zenészek mindannyian, és Ivan Keller egyetlen gitárjával is faszán megdörrennek a sokféle hatással felvértezett, a prog-power fénykorát idéző dalok. A főszereplőt pedig a szokásosnál jobban is megtámogatta dobos barátja, Mario, aki nemcsak hogy erős vokálokat tolt Dino alá, de például az Animal Drive-osított Roxette-feldolgozásban (The Look) egyenesen át is vette Marie részeit. Maga Jelusick pedig az éneklés mellett igen gyakran a színpad jobb felső sarkába helyezett szintihez is odajárult, hogy alászőnyegezzen a zúzásnak vagy szólózzon egyet. Tehát a hangszerelés nem szenvedett csorbát, nem kellett mankózni és tényleg sikerült elég jó arányokat kikeverni, mondhatjuk: frankón szólt a koncert, igaz, ez az analógos eseményeken általában így van. Kár, hogy nincs több koncert itt nyáron, mert a kiülős terasz kimondottan kellemes és a hely is elég jól megközelíthető.

A nettó játékidő alulról súrolta a két órát, terítékre került a Follow The Blind Man jelentős része, a Roxette-átiraton kívül még egy Animal Drive-szám (bár a százezredik ilyen típusú zenekar volt már megalakulásakor, kár, hogy szétesett ez a projekt, remélem, egyszer még csinálnak egy lemezt), de jutott idő Michael Romeo dalra is és olyan újabb keletű nóta is előkerült, amit Dino Bumblefoottal együtt írt, talán pont a Whom Gods Destroy előszeleként – a konferansz erre vonatkozó részét sajnos nem pontosan értettem. Említett lemezanyagon egyébként barátunk elő-előveszi durvább hangszálait is és ez a tény, valamint az, hogy a Lazarvst méltatta a színpadon (hozzátéve a csapat régi nevét is), érthetővé teszi, mit is keresett Dino idén a szokásos Pantera-esten, és miért emlegette annyit Vörös Attila érkezését a színpadon. Mivel Attila éppen Ázsiából repült haza tizenhét órát és késett a járata, tulajdonképpen végig kérdéses volt, odaér-e időben és végül szó szerint az autóból kivágódva, gitárjával a kezében rohant hátra a nézőtéren át, hogy még a setlist utolsó számának végéig behangolhasson – vagy legalábbis szusszanhasson egyet. Így aztán egy tényleg elég spontán I'm Broken/Five Minutes Alone kettős zárta a kiváló műsort – abban biztosak lehetünk, hogy ilyen csak nálunk volt. Mint ahogy abban is, hogy Dino szívesen jön a jövőben is szomszédolni, ha ideje engedi. Mindenkit arra biztatok, hogy nézze meg, az ilyen bulik miatt érdemes követni az undergroundot.

Fotó: LOTS Music