Shock!

június 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Iron Maiden, Gamma Ray - Debrecen, 2003. október 19.

Akik olvasták a fesztiváljelentéseimet, tudják, mennyire kényes és kényelmes vagyok. Új tulajdonságommal ismerkedhetnek meg most mind ők, mind a későn érkezettek, amely azonban a legkevésbé sem meglepő a fentiek fényében: megrögzött, begyöpösödött budapesti (sőt: azon belül is kórosan belvárosi) volnék, kérem tisztelettel.
időpont:
2003. október 19.
helyszín:
Debrecen, Főnix Sportcsarnok
Neked hogy tetszett?
( 8 Szavazat )
Így enyhe megbotránkozással vettem tudomásul, hogy amennyiben meg kívánom tekinteni a nyáron egyszer már sikeresen elmulasztott Nagy Metal Szörnyeteget, méltóztassak leutazni Debrecenbe, ahol a 2003-2004-es világturné indul. Veszélyben volt tehát ez a koncertélmény, annál is inkább, mert előtte nem sokkal – egy romániai utam során – meggyőződhettem arról, hogy az említett város bizony nagyon-nagyon messze van. Olcsó poénkodással annyit mondhatnék, hogy a legbizonytalanabb állatok (a mitévő legyek) kezdtek el dongani a fejem körül, azonban ahogy közeledett az időpont, egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal, hogy utazunk. Ugyanis: bekerült a pixisbe a Gamma Ray, mint előzenekar, és a következő heti négynapos ünnep, amihez már csak három nap szabit kellett hozzácsapni és az, hogy a Maiden koncert egy teljes hetes üdülés nyitányaként funkcionálhat, már sokkal vonzóbban hangzott.

Utaztunk tehát, megérkeztünk és a szállás elfoglalása után nem volt más hátra, mint be a városba: több, mint 10 éve nem jártam Debrecenben (persze, a fent említett átutazást leszámítva), úgyhogy épp aktuálissá vált egy kis városnézés. Sajnos, kószáló Maiden tagokkal nem futottunk össze (mi legalábbis!) a vasárnap délutáni punnyadás és a csípős idő miatt nem túl népes utcákon, tereken, így kénytelenek voltunk beérni a nevezetességek fotózásával. Érdekes, egyben szomorú volt látni, hogy Debrecen mennyire hasonlít a földrajzilag viszonylag közel található romániai magyar nagyvárosokhoz (Nagyvárad, Kolozsvár), itt talán egy kissé kevésbé rontják az összképet ormótlan, ronda betontömbök, mint odaát, de hát ezen nem különösebben lepődik meg az ember. Az mindenesetre biztos, hogy sokan ruccantak át a határon túlról egy kis metal kezelés kedvéért.

A Főnix Sportcsarnok – bár a koncert híre előtt nem túlzottan követtem figyelemmel a városban történteket – szemmel láthatólag új létesítmény, 8-10 ezer néző befogadására alkalmas. Amennyire tudom, 8-9 ezer körüli jegyeladásról számoltak be a híradások az esemény előtt nem sokkal, és ennek megfelelően a stadion már jóval a Gamma Ray színpadra lépése előtt csaknem teljesen meg is telt. Ez, akárhogy is vesszük, örvendetes tény, még akkor is, ha magamban kicsit haragszom az ellustult rajongókra, akik pl. a Judas Priest esetében nem vásárolták ilyen lelkesen a jegyeket, igaz, a Priest Magyarországon sosem volt annyira népszerű, mint a Maiden. De 95-ben Harrisék számára is elégnek bizonyult a PeCsa, igaz, akkor éltük a csapat állítólagos mélypontjának időszakát. Ugyanakkor (hogy kicsit saját magammal is vitába szálljak – mint egy vérbeli Ikrek) az is nyilvánvalóvá vált, hogy 2000-ben nemcsak a könnyes nosztalgia csalogatta a Kisstadionba az idősebb Dickinson-rajongókat is, hiszen 2003-ban – hat hónapon belül – két teltházas koncertet nem sok külföldi (metal) zenekar adott még Magyarországon.

Nézzük hát, mi is történt ezen a fémes őszi estén.
Kai Hansen maga a megtestesült Germán Metal egy személyben. Be kell vallanom, hogy a Walls of Jericho című, sokak által alapműnek számító Helloween lemez énektémáitól a mai napig kiver a víz; és hogy anno nagyon haragudtam Kai-ra, amiért menesztette Ralf Scheepers-t és újra maga állt a mikrofon elé. Nos, mi tagadás, az idő végül nem engem igazolt: Hansen bátyó ugyanis iszonyatosan megtanult énekelni az évek során. A 99-es Powerplant lemez már nagyon tetszett, a következő No World Order! nemkülönben, és mindezt a Gamma Ray legénysége egy zseniális koncerttel koronázta meg a tavalyi Szigeten. Sokat vártam tehát ettől a fellépéstől, de a németeket olyan pocsék hangzással küldték színpadra, hogy az szinte az élvezhetőség határát súrolta. Azoknak legalábbis mindenképp, akik nem ismerték a Gamma Ray dalait, ilyenek pedig szép számmal akadtak a közönség soraiban.

Pedig erős programmal rukkoltak elő Hansenék, és az első sorokban igen forró hangulatot csináltak az olyan himnuszok, mint a Heavy Metal Universe, a Heart Of The Unicorn, a Rebellion In Dreamlanddel összekapcsolt Land Of The Free vagy a nyitónótaként meglepetésként szolgáló, de remekül elsülő Gardens Of The Sinner, azonban a potenciális rajongókat szerintem nem sikerült maradéktalanul meggyőzni. Pedig Kai barátságos konferanszai, sikolyai (már amit hallottunk belőlük); a feszes ritmusszekció, és a király szólók mind-mind a helyükön voltak. És a Helloween érából sem a Ride The Sky vagy az I Want Out szólt, de még csak nem is a Future World, hanem az epikus Victim Of Fate. Ezúttal azonban nem repültünk magasra és nem érintettük meg az eget…

Ilyen előzmények után féltem, hogy az Iron Maiden is fosul fog szólni, hiszen őket is láthattuk már rettenetes hangzással a három évvel ezelőtti Kisstadion bulin. Szerencsére azonban a jelek szerint a metal történelem nem ismétli önmagát, úgyhogy az elején még kissé akadozó, de végső soron korrekt megszólalás a harmadik-negyedik dalra helyreállt, és onnantól kezdve kristálytisztán szólt minden. Persze egy ilyen turnépremier arra is szolgál, hogy kipróbálják a teljes showt, “belőjék” a cuccot, tehát ha valakit nem bosszant egy-egy baki a műsor közben, akkor rendkívüli élményben lehet része. Amikor ugyanis a Trooper alatt Dickinson a szokásos zászlólengetés közben a színfalak mögé tekintget, szemmel láthatóan idegesen rohangál fel-alá, mint a mérgezett egér (nem-nem, ez a rohangálás a “rendes” lótás-futáson felül, tehát műsoron kívül értendő!), és egy-egy hosszabb szóló alatt hirtelen nyoma vész, majd újra felbukkan, de akkor már sokkal nyugodtabban; akkor az ember hajlamos azt gyanítani, hogy valami nem klappol a háttérben. Főleg, hogy az említett esettől kezdve nincs semmi fennakadás – egész addig, amíg maga a csapat is hibázik. 

Akkor már nincs kit leteremteni a háttérben, nincs más hátra, mint előre, fel kell vállalni a bakit, megrázni magukat és továbblépni. Így történik például, amikor Nicko beszámolása után más dalba kezdenek a gitárosok, mint ami jött volna: Dickinson mester kezeli a dolgot valami frappáns szellemeskedéssel. Rajongói fórumokon még ennél is jóval több ilyen-olyan-amolyan apró kis mellényúlásról olvastam kimerítő részletességgel, de úgy hiszem, a kötetlen hangulat felidézéséhez, és a turnépremier semmihez sem hasonlítható feelingjének illusztrálásához ennyi is elég. Ezek után már nyugodt szívvel rátérhetünk magára a műsorra, mert bizony ezen a téren is jócskán akadt meglepetés! Még annyit megjegyeznék csendesen a háttérben, hogy bizony egy turnétemető koncertet is szívesen megkuksolnék, nyilván az sokkal durvább, hiszen ott általában direkt szívatják egymást a stábtagok.

Szóval, berobbant a csapat az új lemez nyitónótájával, de itt még nem lehetett tudni, mi várható az elkövetkező csaknem két órában. Nem bizony, hiszen az újabb lemezeken számomra pont a rövidebb, hagyományos, pattogós Maiden himnuszok jelentik a legkevesebb izgalmat; a monumentális, epikus szerzemények ellenberger mind a Brave New World, mind a Dance Of Death albumon rendkívül megragadóak, hangulatosak, zseniálisan felépítettek. Erre mintha a csapat is ráérzett volna, hiszen az új lemezt – az említett nyitó Wildest Dreams-en kívül – csak ilyen tételek képviselték, mindehhez pedig a valaha látott egyik legjobb színpadkép társult, amivel végül is sikerült ellensúlyozni a lemezborító borzalmas amatőrizmusát. A Dance Of Death és a Paschendale előadása egyszerűen gyilkos volt, előbbiben Dickinson még az Operaház fantomjának jelmezét is felöltötte (vagy ő maga volt a Halál?), utóbbinál pedig megborzonghattunk a véres csatamezőt ábrázoló háttérképen, és magunkba szállhattunk a komoly mondanivalótól sem mentes, zeneileg is igen komor hangulatú dal hallgatásakor.

Nagyot szólt a Rainmaker is, de számomra a legjobbnak – akárcsak a lemezen – a No More Lies bizonyult. Természetesen a műsor többi része miatt sem dobálódzott paradicsommal a közönség: rögtön másodikként felcsendült a rég hallott Can I Play With Madness, de Maidenék a Blaze-érát sem engedik feledésbe merülni továbbra sem: ezúttal a Lord Of The Flies hangzott el a sokat kárhoztatott korszakból (szerintem ne is nevezze Maiden-rajongónak magát, sokkal inkább menthetetlen sznobnak, aki még Dickinsonnal sem tudja elfogadni ezeket a dalokat). Örülhettünk a Brave New Worldnek is, ami szintén nagy személyes kedvenc, és itt még mindig nem ért véget a csapat saját magához képest meglepő méreteket öltő merészsége: a ráadást a sok vitát kiváltott, de azért általában különleges gyöngyszemnek titulált akusztikus Journeyman indította. A dal, amely annyira hangulatosan le tudta zárni a Dance Of Death albumot, emberséges hangulatot varázsolt a stadionba is, egy tényleg új arcát mutatva Eddie kísérőzenészeinek (legközelebb egy unplugged lemezt, ha kérhetném!).

Apropó, Eddie: hát persze, hogy bejött a háziszörny, hogy egy kicsit riogassa a nagyérdeműt (bár ennek a riogatásnak hatásában valószínűleg már ő maga sem hisz), sőt, az Iron Maiden dal alatt a háttérben egy óriási kaszás-Eddie is felemelkedett és körbepásztázta rémesen randa tekintetét, majd arról is biztosított bennünket, csontos mutatóujját körbejáratva, hogy ugye (na nem mintha eddig nem tudtuk volna, de hát a baráti emlékeztetés sosem árt) “Iron Maiden gonna get ya…” A Journeymant már csak a szokásos ráadások követték (Number Of The Beast, Run To The Hills), de szokatlannak hatott az is, hogy a felpörgött Dickinson még a szokásos Number intro-t sem volt képes megvárni (pedig az már megszólalt a háttérben), hanem maga tolmácsolta felénk (kissé hadarva) a fenevad számának értelmezését. Hiába, a pihent agy… Egyébként nem mondom, hogy nem tudnék elviselni egy Fear Of The Dark, Number, Run To The Hills, Iron Maiden nélküli Maiden koncertet (és ne hallanék helyettük mondjuk Moonchildot, Prisonert, Killers-t, No Prayert) de ne legyünk telhetetlenek.

Akármennyire is mondják ugyanezt a Maiden-fanatikusok, ha nem csendülnének fel a kihagyhatatlan slágerek, valószínűleg óriási botrány, lincshangulat keletkezne… Szóval, jobb nem kihívni a sorsot. Meg aztán: sose szerettem ugyan, hogy máshogy játsszák a névadó számot, mint az első lemezen; de a Fear, a Number, a Run tényleg annyira oda lettek téve, annyira tökéletesen összeállított, kerek dalok, hogy meghallgatásuk bármikor nagy élmény. Mért épp egy Maiden koncerten ne lenne az?

Szóval, vége volt és utunkra indultunk – egy fantasztikus élménnyel gazdagabban. Néhány cimborám még Prágába is a banda után zarándokolt, és azzal, hogy nagyon szívesen mentem volna magam is akár már másnap egy újabb Maiden koncertre (sőt, akár harmadnap is egy harmadikra), sokkal, de sokkal többet elmondok, mint a fentebb olvasható összes tudálékoskodó halandzsával együttvéve. Ja, meg hogy az elkövetkező napokban folyamatosan azt dúdolgattam magamban, hogy “a braaave neeew wooooooooorld” meg hogy “nooo mooore liiiiiiiiiiiies”.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.