Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

II. Abaliget Prog Camp fesztivál - 2019. augusztus 16-18.

Az a helyzet, hogy immár második éve létezik egy olyan fesztivál itt lent Baranyában, ami a nyár végén a béke és a felhőtlen szórakozás kis szigetét jelenti a progresszív és modern kemény muzsikák szerelmeseinek. Már a tavalyi három napról is csak szuperlatívuszokban tudtam volna nyilatkozni... ha sikerült volna összeütnöm a cikket róla. Az idei szeánsz pedig azt bizonyította, hogy az eleve nem tömegrendezvényként tervezett, a hazai underground bandákra és maroknyi rajongótáborukra építő Prog Camppel minden bizonnyal hosszú távon kell majd számolni a rockzenei fesztiválpalettán.

0916pc1

időpont:
2019. augusztus 16-18.
helyszín:
Abaliget
Neked hogy tetszett?
( 11 Szavazat )

Az alapvető koncepció idén sem változott: igényes zenekarok és nyitott hallgatóság, ínyenc étel- és italválaszték, mindez festői környezetben, az abaligeti tó partján, a híres cseppkőbarlangtól egy sztalaktit/sztalagmit-hajításra, túrázásra csalogató erdős dombok ölelésében. Bár a szervezés első fázisában most négy napot szántak volna az eseményre, de végül maradt a tavalyról megszokott hossz, azaz péntektől vasárnapig tartott a móka. De hát ugye minden csoda három napig tart, ez a csoda pedig idén huzsonnyolc bandát jelentett, akik magas minőséggel hálálták meg érdeklődésünket.

Pécstől már az igény szerint járó fesztiválbusszal hagytuk magunk mögött a civilizációt, és hamarosan már – bár a kiírás szerint csak másodikak lettek volna aznap – a három gitárral kiálló Barions agyas nótáira bólogattunk a színpad előtt. A hangulatos, grunge-rockos/progos, helyenként a Toolt is megidéző dalokat szépen felfokozták, a hathúros fretless basszusgitár ízes alkalmazása pedig még egy plusz ízt adott az egészhez. Érdekes, hogy a szikárabb riffeknél a szintén Prog Camp-kompatibilis Wackor zenekar is beugrott, mint párhuzam. Lemez beszerezve.

Őket a jóval szigorúbb Solidity négyese követte, akiket hallgatva a Nevermore-tól egészen a Napalm Death-ig sok minden eszembe jutott – előbbi a penge riffek és gitárszólók, egyes dallamos énekmegoldások, illetve a tavaly elővett, de idén hiába várt Narcosynthesis feldolgozás miatt, utóbbi pedig főleg Kovács Attila énekes jóságos grizzly termete és bömbölése/acsargása/hörgése miatt. A komplex power/thrash/death alapokra hősünk minimum féltucat hangon énekelt. A srácok épp most rögzítik a Abnormal Collection lemez utódját, érdemes odafigyelni rájuk.

0916pc2

Harmadikként a PlasticOcean jött, ők egyértelműen a modernebb idők szülöttei, mélyre hangolt groove-okra és disszonáns akkordokra érkezett a hol rikácsolós, hol hörgős durva ének, a refrének viszont fülbemászóan dallamosnak ígérkeztek. A hatalmas elánnal, iszonyat profin elővezetett földbedöngölést szerencsére atmoszférikus témák kísérték, és jól elhelyezett leállások tarkították. Annak ellenére, hogy ők a szigorúan vett prog zenéknek max. a határmezsgyéjén mozognak, nagyon érdekes és izgalmas színfolt voltak itt, és a ritmusra mozgó nyakszirtű nézők száma is igazolta, hogy jó választásnak bizonyultak.

A szokásos rövid átszerelés után már az esti műsorsávban kezdett a szegedi Skore, akikkel újra más vizekre evezhettünk. A még-nem-hippirock Opeth és a már-nem-szintipop Porcupine Tree rajongók elégedetten csettinthettek a hosszan tekergő, hipnotikus dalfolyamok hallatán, és bár ez tényleg nem az a zene, ami élőben elsőre beüt, de az itt tapasztaltak alapján, az itt-ott még kicsit bizonytalanul elkapott, bonyolultabb énekdallamok ellenére is azonnal beruháztam a banda Missing Chapter c. lemezére.

0916pc3

Az egyszerűség kedvéért maradtunk Szegeden, és jött a The Void. Nekem az első nap főbandája mindenképpen ők voltak. Vaskos, elő szintetizátorral megpakolt sci-fi metaljuk elszabadult birodalmi lépegetőként tört ránk, de tényleg valami Soilwork-Gojira-Devin (a mérges énje) szintű élményt tessék vizionálni. Nem tudom, hogy mikor mosolyogtam végig utoljára komplex metal koncertet, de pl. Kovács Dániel parádés gitárszólóinál konkrétan örömkönnyek szökkentek a szemembe. Ez a három nap szinte minden fellépőjére igaz, de a The Void esetében éreztem talán a legfájóbban, hogy mennyire nem ott kellene tartaniuk, hogy egy vagy két ilyen kisebb, (ma)tematikus fesztiválon tudják csak megmutatni magukat. A Nullified és az Unraveling lemezek szépséges digipack kiadványként várnak arra, hogy minden valamirevaló, nyitott modern metalos polcán ott figyeljenek. Én szóltam!

Ilyen tömény élmény és ennyi zene után kicsit ki kellett szellőztetnem a fejemet, így elmentem egy pulcsiért, mivel eléggé lehűlt az idő éjszakára, nomeg kicsit körülnéztem, hogy nem látom-e tavalyi „cimborámat", az A3-as méretű mecseki horrorlepkét, de ő aznap nem jött el, hogy elragadjon egy-egy sátron kívül tévelygő halandót. Aztán egy bő fél óráig a fesztivál kulináris kínálatára helyeztem a hangsúlyt, így a szimpatikus frontcsajos modern rock Nova Prospect és a djentes, szigorúan odamondós Over My Dawn dalait csak kintről hallottam. Különben mindkét banda magyarul közli mondandóját, és míg az egyikben a mikrofonnál, addig a másikban gitáron képviseltette magát a szebbik nem. Ígérem, hogy adandó alkalommal pótolom a mulasztást.

0916pc5

A program szerint az estét a The Royal Freak Out zárta volna, és a néha hard rock, néha grunge, néha stoner pillanatokat hozó lazább muzsikájuk abszolút illett a helyhez és az időponthoz. Énekesük fazonra lehetne a harmadik Gildenlöw tesó, és ének- és vokál-ügyileg nálam feltették a koronát a napra. Végül utolsónak az Avement került színpadra. Szegény srácok elvileg az első banda lettek volna, de egy szerencsétlen csúszás miatt átkerültek az aznapi program végére. Ránézésre nagyrészt gimis korú, tettvágytól fűtött arcok nyomják itt nagy lendülettel a modern screamo-metalt, sok dallammal vegyítve. Az elhangzott nóták alapján az új felállás és a kissé keményebb irány teljesen rendben van, az ének rendesen ki van találva és tálalva. Pár év múlva simán lehetnek ők a következő AWS is akár, de a késői időpont és a kiforratlanabb színpadi jelenlét miatt (például szerintem nem kell annyira veszettül és koordinálatlanul ugrálni és hadonászni a hangszerrel, ha az a zene rovására megy...) nálam itt nem rúgtak nagyon labdába a pécsi fiúk. Viszont a jövőben bármikor szívesen megnézném majd őket egy semlegesebb felhozatal mellett egy koncerten vagy fesztiválon.

A szombat egy „Mit jelent a progresszív zene 2019-ben?" címen futó kerekasztal-beszélgetéssel startolt el, ami inkább volt közösségépítő ismerkedés, mint a pózereket kiszűrő, vérre menő vitafórum. Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy milyen klassz a hely és a hangulat, hogy nagyon színes a zenei paletta, és tényleg tök jó volt az első nap muzikális infódömpingje után kicsit összehaverkodni a több napot ott töltő arcokkal. A fesztiválos pohárba kimért 4 deci kávé elfogyasztása közben megtekintettem a kutya-megőrzős állatvédő standot, ami közvetlenül a játszótérrel szemben volt – ja, mert ez ilyen állat- és gyermekbarát hely, amit egyedül a néha odahallatszó fültágítós screamo-grindcore tud csak enyhén megzavarni –, majd a kedvesen felkínált csillámtetkó és a szakállfestés szolgáltatások helyett inkább falufelfedező sétára indultam.

0916pc4

A legformabontóbb programpontnak a fesztivál „sztárfellépői" által tartott szombat délutáni Special Providence workshop ígérkezett, ami a faluház pajtájában zajlott. Elhivatottságomat talán mi sem bizonyítja jobban, hogy egy elvileg megrendelt, de lassan kihozott babgulyás és palacsinta kombót hagytam ott, hogy nehogy elkéssek az instrumentális jazz-metal brigád négy hangszeresének fél-fél órás előadásáról. Markó Ádám dobos, Fehérvári Attila basszer, Kaltenecker Zsolt billentyűs és végül az új tag, a szerb-kanadai gitárzseni Alek Darson egymás után beszélt az általa alkalmazott hangszerelési és hangzásbeli trükkökről-technikákról, de voltak közvetlen kérdezz-felelek pillanatok és persze lenyűgöző demonstrációk is. Kiváló bemelegítés és ízelítő volt az esti koncerthez. (Aki esetleg aggódna: Később visszamentem a palacsintáért, volt túrós, kakaós, nutellás és lekváros is, amit – ellenpontozva az előtte „elszenvedett" sok tört ütemet – négy negyedbe hajtva tálaltak.)

A második napon a koncertek sorát a Sirens Chant nyitotta, és bár nem vagyok elkötelezett híve és túl nagy ismerője a -core utótaggal megjelölést muzsikáknak, ők pont azt a dinamikai váltásokban gazdag, izgalmas válfaját űzik a dolognak – valószínűleg ez már a post-core, ugye? – amiről sokszor eszembe jutott nagy kedvencem, a német The Ocean, még akkor is, ha szirénék énekileg azért kissé egysíkúbbak. A progresszív kategóriát talán ők inkább csak kívülről súrolták, de energikus indítása voltak a második napnak.

Ezt követően jött három banda, akik bár mind nyolchúros gitárokkal és női énekessel operáltak, de annyira más-más spektrumait fedték le a fesztivál zászlajára tűzött stíluskavalkádnak, hogy kitalálni is nehezebb lett volna különbözőbbeket. A Hatred Solution egy döbbenetes noise-deathcore gépezet, ahol a disszonáns riffeket a leglehetetlenebb pillanatokban és helyeken kicsiholt, sebzett tapírként sivító üveghangok szabdalják szét, a fronton álló szőke amazon pedig kíméletet nem ismerve hörögte felénk – feltehetően lesújtó – véleményét a világról. Ritkán hallgatok ilyen zenét, de piszok meggyőzőek voltak.

0916pc6

Tőlük a szegedi Dreamgrave vette át a stafétát finoman építkező, szimfonikus elemekben bővelkedő zenéjével. Az operás női ének és a hegedű miatt korábban fenntartásokkal viseltettem irántuk (sajnos egy időben egyszerűen túl sok ilyen banda volt, és egy életre sikerült megcsömörlenem a gótcsajos dark-bandáktól), most viszont elkapott a hangulat és berántottak sajátos, kellően összetett világukba. A koncert után itt is beszereztem a két szép kiállású digipack lemezt, és már várom azt a hosszú őszi éjszakát, amikor osztatlan figyelemmel tudok rájuk időt szakítani.

A(z) 58 tavaly utolsó pillanatban került be a programba, viszont emlékszem, hogy már akkor döbbenettől megnyújt arccal lestük az ismeretlen triót, ahogy a maguk bizarr, de abszolút szerethető módján levirították teljesen sajátos muzsikájukat. Végy egy fifikás, sokszor jazzes finomságokat játszó dobost, egy ön- és közveszélyesen pengető, totál idétlen, de végtelenül kreatív gitárost, és rakj melléjük egy sudár termetű, kellemesen soulos hangú énekes (király)lányt, akinek a kezében mindemellett légvédelmi ágyúként szól a basszusgitár. Az egész pont az alapvető kontrasztok és az ösztönös, fésületlen jellege miatt működik, és a színpad előtt állva most sem tudtam, hogy a következő pillanatban egy Meshuggah-súlyú zúzás, egy Rush-nak is beillő refrén vagy egy Primust idéző zenei geg érkezik-e. A fesztivál családias nézőszáma ellenére jelentős tábor várta őket, a legkülönbözőbb emberektől hallottam aznap, hogy „58-ra mindenképp visszaérek, őket látni kell" – ezt hívják talán kultstátusznak?

0916pc7

Az összes zenekar kábé 40 percet játszott, ez alól egyedül a fesztivál főbandájaként majd' másfél órát kapott Special Providence volt a kivétel. A nemzetközi szinten is egyre elismertebb instrumentális szupergroup minden tagja mestere a hangszerének, és ilyen szintű örömzenélést tényleg csak a legnagyobb nevektől láthat/hallhat az ember. A legkézenfekvőbb zenei párhuzam a Dream Theater-tagokhoz köthető Liquid Tension Experiment lenne, és amellett, hogy tök jó érzés, hogy kis országunk apró színtere is fel tud mutatni egy ilyen kvalitásokkal bíró csapatot (azaz kettőt, hiszen van egy European Mantránk is!), hatalmas dolognak érzem, hogy az összkép sosem a képességek fitogtatása felé mutat, hanem akár első hallásra is élvezhető, kerek szerzeményeket kaptunk. Persze mindemellett sokszor iszonyatosan összetett dolgokat játszottak, és komolyan figyelve is csak halvány sejtésem volt, hogy melyikük mit és miért csinál éppen. Abban is biztos vagyok, hogy Alek Darson gitáros a Mátrixból lépett elő, és hogy minden nyújtásával egyidejűleg a teret is meggörbíti. Említésre méltó pillanat, hogy a koncerten a tavaly ugyanitt és kábé ugyanekkor fergeteges koncertet adott erdélyi Untold Faith dobosa mellett álltam, aki valamelyik dalmonstrum után hatalmas mosollyal az arcán felém fordult és a rockfesztiválokon elvileg szinte elvárható, botladozó nyelvű káromkodásba ágyazott ámuldozás helyett a „Hát ez most nagyon jólesik!" mondattal foglalta össze a látottakat-hallottakat. A sok sugárzó arc alapján nem voltunk egyedül ezzel. A Special Providence legutóbbi kiadványa egy élő anyag (Live címen), és bár még épp csak az ismerkedési szakaszban vagyok velük, az élő találkozás hatására majd elkezdek visszafelé ásni a diszkográfiában. Becsszó.

0916pc15

A fesztivált szervező Szkrobó Szabolcs csapata, a Perfect Symmetry vállalta azt az első blikkre nem túl hálás feladatot, hogy a Providence-féle hanglavina után hard rockos irányból közelítve simítsák kicsit ki a hallójáratokat. A rövid és velős koncert a zenekar utolsó két kiadványának dalaira épített, és bár a Tökéletes szándék lemez és a Kezdet EP még Kovács Attilával készült, Kálmán Kata énekesnő mára végképp ráérzett az elődje fémjelezte dalokra, és szerintem komoly dallamtapadást okozott jó néhányunknak. Lehet, hogy a csúszás miatt rövidítettek a „slágerekre" összpontosítva, de azért hiányoltam a koncertprogramjukban egy ideje stabilan szereplő két új szerzeményt. Persze, számos régi követőjükhöz hasonlóan jómagam is a „Pécs Warning" időktől induló, átfogó életműkoncerttel lennék igazán elégedett, de mivel jövőre amúgy is huszonöt (!!!) éves jubileuma lesz a Kusinka Tamás gitáros-főnök vezette zenekar fennállásának, remélem, hogy 2020-ban a küszöbön álló változások ellenére engedélyeznek maguknak egy kvázi-főzenekari időtartamot egy alaposabb merítéssel a negyedszázadnyi (újabb felkiáltójelek!!!!) munkásságból, és pár vásárlásra ingerlő PS merch-terméket is virítanak az alakalomhoz.

A Room Of The Mad Robots koncertjei mindig élményszámba mennek. A hipnotikusan hömpölygő zene és a zseniális, itt-ott Vedderes-Anselmós énektémák mellett a szuggesztív előadásmód is sokat nyom a latba: Alapból már a morcos maori törzsfőnökként lépdelő basszusgitáros is para volt, a dob mellett tömörülő, újra és újra füstbe boruló, apukáikat csillogó szurikátaszemekkel figyelő gyereksereg láttán szinte vártam, hogy jön a „We don't need no education" kórus, majd amikor a koncert vége felé megérkezett és a színpadon landolt az antheraea yamamai kéttenyérnyi példánya is, akkor rádöbbentem, hogy még az univerzum erői is a kerge robotok pártján állnak, hogy hidegrázós/ideglelős élménnyé tegyék a bulit. A sajnos már feloszlott miskolci Eclipse és a szerencsére még néha életjelt adó Aebsence kapcsán vannak hasonló emlékeim: szúrós tekintetű férfiemberek tüskés zenét nyomnak, én meg mégis nagy vigyorral ficergek, mint kéjenc fakír a szöges ágyon. Szóval őket bármikor, bárhol örömmel megnézném újra.

0916pc8

A zenei palettáját tekintve az akusztikus merengésektől a göteborgi death-riffekig nyújtózkodó, ide most beugró dobossal érkező Miserium körülbelül fél 2 magasságában csapott a húrok és bőrök közé. Vastagon meghangszerelt, többszólamú énekkel operáló dalaikat jól ismerem, élőben viszont nincs könnyű dolguk, hogy a lemezre álmodott tételeket olyan minőségben és részletességgel visszaadják. Két lemezük ütősebb szerzeményei mellett egy új, szomorú apropóból íródott dal is terítékre került, és a lassú, melankolikus bevezető után berobbanó, totál fülbemászó refrént hallgatva megint csak azon gondolkodtam, hogy vajon a hazai Dream Theater, Fates Warning és Pain of Salvation koncerteken évről évre jelen lévő tömeg most miért nem áll itt, és miért nem énekli Tari Szabolccsal és Iványi Álmossal a szívbemarkoló melódiákat? Tehetségük, elkötelezettségük és igényességük alapján megérdemelnék a srácok.

A Stabbed zenekar ténykedését sajnos már csak futólag láttam. A banda valami közlekedési galiba miatt került a szombati program elejéről a legvégére, ami eléggé hálátlan feladat volt. Az előző nap a Skore soraiban megismert, ott főleg dallamosan éneklő Brindza Tamás itt dühösebbik énjét tárta elénk, de a deathes/metalcore-os zúzások között klassz leállásokat is hallhattunk tőlük.

0916pc9

A vasárnap délután egy baráti sörözésnek álcázott újabb kötetlen – azaz egy túlbuzgó résztvevő szerint inkább töketlen („ha akarom, akkor a színpadra szarás is progresszív, nem?!") – beszélgetés után lágyabb melódiákkal indult. A Leave No Trace soraiban az egykori Mindfields (Factory) tagjait véltem felfedezni, zenéjük pedig az egyesek szerint a felhozatalban alulreprezentált „klasszikus" prog rock/metal rajongóinak szívét dobogtatta meg a dallamos énekkel, a domináns szerepet játszó szintetizátorral és a kimunkált gitártémákkal operáló hangulatos dalokkal.

A Nest Of Plagues triója viszont már a death metal zászlaját emelte magasra. A srácok nagy lendülettel és átélessel tolták nótáikat, a kissé a fiatal Erik Rutanra emlékeztető frontember a durva ének mellett a technikás bőgőtémák terén is brillírozott, szerencsére viszont a sebesség helyett a fogós témákra és a bólogatásra késztető riffekre helyezték a hangsúlyt. Ismerőseim közül többekkel is elismerően összekacsintottunk, és a beszerzett lemezek száma is gyarapodott eggyel.

0916pc10

A tavaly megismert, és idén is sokakat megmozgató Tiansen a női énekessel kiálló bandák sorát erősítette. Alapvetően húzós modern metal zenéjük itt-ott popos felhangokat is felvonultat, és abszolút nagyszínpadra való. Radó Éden (figyeled, hogy micsoda sztár-kompatibilis név?!?) igazi energiabomba, aki szívét-lelkét beleteszi a dalokba. Kedves személye miatt még azt az egy-két sutább átvezető szöveget is simán megbocsátja az ember, zeneileg pedig az egész banda nagyon felkészülten és magabiztosan jött át. Megemlítendő, hogy ők voltak az a zenekar, akiknek már a koncert előtt elfogytak a lemezei a merch-standról! Ezen, mint hoppon maradt potenciális vevő, egy pillanatra elszontyolodtam, de az mindenképp örvendetes tény, hogy a fesztiválozók lemezvásárlással is támogatják a szívükbe zárt csapatokat.

Alig negyed órával később, az Omega Diatribe koncertjén állva az a pillanat ugrott be, amikor az ember nyugodtan bicajozik valami kis mellékúton, és egyszer csak szembejön egy ránézésre kikerülhetetlen, a napot is elsötétítő harminctonnás kombájn. Pár éve a Gojira előtt láttam őket utoljára, és a Hájer Gergő gitáros vezette brigád új frontemberrel az élen sem lanyhult. Lélegzetvételnyi szünetet is alig kaptunk a mély, brutális riffek és a még mélyebb, még brutálisabb riffek között. Az egységes kiállás és a sampleres zajok még tovább fokozták a földönkívüli invázió intenzitását, viszont 40 perc után már majdnem könyörögtem egy zongorás balladáért.

0916pc11

A vasárnapi napon a Cadaveres volt az a név, akikre ismertségük és a színtéren töltött éveik alapján főbandaként tekintettem volna, viszont a koncert nem igazán igazolta ezt. A lendülettel nem volt baj, a dalokat is változatosan válogatták össze az eddigi korszakaikból, viszont nekem ők Bölcsföldi Zoli énekével „érkeztek meg" igazán, és a helyére jött Pápai Zsolt itt és most nem győzött meg. A sok agyas banda közül eleve kilógtak kicsit, és a brutális előző fellépő(k) után nem ütöttek olyat, mint azt a saját koncertjeiken szoktak. Tehát ilyen szempontból talán a körülmények sem voltak ideálisak. Merch-standjuk és a rajongóbarát árképzés példaértékű, és legközelebb egy listával készülök, hogy kiderüljön, hogy mi nincs még meg tőlük.

Ezt követően viszont megkaptam a fentebb hiányolt bal és jobb horgot is, mégpedig rögtön egymás után. A Salvus (illetve a rákövetkező Dystopia) kapcsán is újra és újra a fejemhez kell, hogy kapjak. Jó ideig élt bennem egy kábé tíz éve kialakult kép egy (azaz két) igényes, feltörekvő bandáról, akik egyszer majd komoly tényezők lehetnek. Az idei Irtás lemez (illetve a Dystopia esetében a tavalyi Burning Bridges) véglegesen és visszavonhatatlanul jelezte, hogy a srácok már nem a reménységek kategóriájából nyújtózkodnak felfelé, hanem immár a hazai metal underground gerincét képezik (még ha nem is egyértelműen a prog skatulyában). Abaligeti jelenésük pedig élőben is megpecsételte ezt a tényt.

0916pc12

A Salvus már a kiállását tekintve is rohadtul meggyőző volt: A színpad közepén a nehézlövegnyi basszusgitárt kezelő Pötörke Zoltán dörögte ránk hidegrázós sorait villogó szemmel, mellette szárnysegédként és vokalistaként pedig folyamatosan pörgött a két gitáros. A sokszor vállvetve tekerő Erdélyi Péter és Szabó Dániel nagyon sokat dobott a látványon, a lobogó szőke és fekete hajzuhatagok a '80-as évek végének MTV-s klipjeit is megidézték (még egy kis hajlakk kellene azért a totális Cinderella-élményért...). A szerencsétlen húrszakadást profi módon a Dal műsorból ismert lírai hangvételű Baráttal hidalták át, a blokk végén pedig a Késve ébredő – Késve gyászoló dalfűzére szabadított fel hihetetlen energiákat. Ja, és plusz piros pont, hogy ők még saját sört is árultak (amit a Dystopia-logós sörnyitó segítségével fogyasztottam el...).

A Dystopia kivételesen trióban állt színpadra, de szerencsére így, a második gitár és vokál nélkül (azaz egyes sávok playbackes pótlásával) is nagyon jól működött a dolog. Mindhárom lemezükről kaptunk dalokat, de a hangsúly egyértelműen a tavalyi anyagon volt, annak legvaskosabb dalát (What Does The Beast Say) is megidézve. Vári Gábor még mindig iszonyatosan jól gitározik és énekel, és meg kell dicsérnem Bajusz Péter bőgős vokáljait is. Abszolút rendben van a banda, alig várom, hogy egy teljes felállásban abszolvált hosszú koncertet lássak tőlük.

0916pc13

A hömpölygő dalfolyamaiban Porcupine Tree-jellegű pillanatokat is megidéző Ghost Toast vetítéssel hangulatossá tett instrumentális borulása tökéletes levezetésül szolgált a háromnapos prog-dózis végére. Tény, hogy nem minden nap hallgatok ilyen lassabban ható muzsikát, de a lemezek itt is beszerezve, már csak a zene kuriózum jellege miatt is. A határon túlról, Szerbiából érkezett modern metalos Phrenia és Tolna megye death metal helytartói, a King Furia most sajnos a késői időpont miatt kimaradtak.

Néhány dolog, ami nagyon tetszett. Logisztikailag a rugalmasan megszervezett fesztiváljárat nagyon megkönnyíti az oda- és visszajutást Pécs viszonylatában. Gasztronómiailag a kemencében sült házias ételek és a helyi Kapucinus sörfőzde termékei idén sem okoztak csalódást. Hangzásilag az általam látott bandák közül mindenki teljesen jól szólt, amiért nagy köszönet illeti a Fidó Hangstúdiót – az egykori Perfect Symmetry-énekes Friskó Pétert és fáradhatatlan, az átszereléseket flottul levezényelő apródjait. Nagyon jó volt az is, hogy a fellépő bandák feldolgozások helyett a saját dalaikkal igyekeztek megnyerni maguknak a nagyérdeműt. A program összeállításakor eléggé átfogóan sikerült meríteni a jelenleg működő underground bandákból, max. a „progresszívség" értendő egy kicsit – vagy inkább jóval – rugalmasabban, mint tíz, húsz vagy harminc éve. Élményileg pedig rohadt fontos, hogy itt bizony nem dumálnak előtted/mögötted hangosan koncert alatt, nem öntenek nyakon sörrel akut pogózhatnékban szenvedő egyének, és példás összetartás tapasztalható mind a zenekarok, mind a látogatók szintjén. Érezhetően szerveződik is egy közösség a fesztivál köré. Szabolcsék elég komoly fotó- és videóanyaggal dokumentálták az idei rendezvényt, amelyek folyamatosan mennek fel a Prog Camp Facebook-oldalára és YouTube-csatornájára is. Azt is remélem, hogy a résztvevő bandák is össze-összeállnak majd, és folytatván jó szokásukat lesz megint néhány Prog Camp logo alatt zajló klubkoncert a közel(jövő)ben a 2020 augusztusáig tartó „holtidőben". A merch-stand szervezettsége nagyot javult a tavalyihoz képest, a kínálat eléggé bőséges volt, a zenekarok eléggé kitettek magukért ezen a téren is.

0916pc14

Egyetlen negatívum ugrik be csak – és ez nem a fesztivál hibája: a kempingben idén nem lehetett a tavaly még rendelkezésre álló, körülbelül nulla csillagos, de mégis tetőt, ágyat és (hideg)vizesblokkot nyújtó faházakat kibérelni, és nem volt nyitva a Denevérmúzeum sem, pedig BATértem volna. Remélem, hogy a felújítási hullám ezeket a létesítményeket is eléri, és újra elérhetővé teszi jövőre. (Bár apró cuki bőregér helyett a mintegy négyszer akkora lepke jelentősen képviselte a helyi makrofaunát, szóval miért is sír a szám?)

Távozáskor ért még egy kisebb sokk: elkapkodták a fesztiválos feliratú gumikacsát, de helyette végül Prog Camp matricás strandtenisz-szettel gazdagodtunk szuvenírként. Lepkevadászatra ideális. Zárásul összességében még annyi jut eszembe – ahogy egy tanult, de azt gyakran sikeresen palástoló barátom mondta volt – hogy a hazai underground mozgalom ezen a három napon nem csak legyűrte a nagyobb fesztiválokon rotálódó mainstream felhozatalt, hanem meg is ette, ki is szarta, és búcsúzóul jól meg is taposta azt. Ámen. Találkozunk jövőre ugyanitt.

Fotók: Szakál Róbert

 

Hozzászólások 

 
#3 Anomander 2019-09-16 21:04
Csatlakozom a beszámolót nagyon pozitívan megítélők egyre népesebb táborához.
Idén erősen gondolkodtam hogy elmenjek-e erre a rendezvényre, de ezek után jövőre tuti ott a helyem.
Akár esetleg egy Shock! író-olvasó találkozóval is megspékelve, nem akarom túltolni, de tényleg jólesett a fentieket olvasni.
Idézet
 
 
#2 Narada42 2019-09-16 20:18
Kedvcsinálónak jövőre ötcsillagos beszámoló volt, köszönet érte. Valahogy talán azt kéne elérni, hogy ne pont a Fekete Zajra essen a dolog, mert szerintem bőven van átfedés, és ezzel kis hazai undergroundunk simán magát KÉT nemzetközi találkozóvá kinőni képes rendezvényt tudna felvonultatni. Önerőből. ("Kurvajó volt, jövő héten Mátra? - Nanááá!")

Idén egyiken sem voltam sajnos. Jövőre jó lenne akár mindkettőre eljutni.
Idézet
 
 
#1 Dead again 2019-09-16 12:48
Végtelenül hangulatos és igényes beszámoló. Köszönjük szépen!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.