Shock!

Page Hamiltonék hazai jelenései valahogy mindig rászerveződnek más koncertekre. Két éve a Queensryche, idén a Helloween / Stratovarius kettős játszott velük egy időben a város egyéb pontjain, és ugyan lehet azt mondani, hogy ezek totálisan eltérő tábort mozgató zenekarok, én azért annyira nem vagyok meggyőződve róla, hogy senki nem kényszerült kellemetlen döntésre.

A Shapat Terror műsorának elején még elég kevesen lézengtek a Dürerben, de aztán szép lassan gyűlni kezdtek az emberek. Az egri csapat abszolút meggyőzően nyomult a rendelkezésükre álló nagyjából negyven percben, és a pofás játék mellett az is a javukra írandó, hogy magyarul sikerül vállalhatót alkotniuk egy olyan műfajban, ami a közvélekedés szerint kizárólag angol nyelven lehet életképes. Ha még nem hallottad őket, egy doomos-stoneres csapatot képzelj el néhol erőteljes Seattle-ízekkel, utóbbinak köszönhetően az sem csoda, hogy sokaknak a grunge legtisztább hazai leképződése, a Black-Out klasszikus korszaka is beugrik róluk itt-ott. A Shapat persze jóval riffesebb, metalosabb és morózusabb a Csányi Műveknél, de pontosan értem, honnan ered a párhuzam. Láthatóan a közönség is kezdi egyre jobban beleásni magát a zenekar munkásságába, szóval én sem tudok mást mondani, mint hogy csak így tovább.

Nem véletlen cibáltam elő az imént a rászervezősdit, legutóbb ugyanis én magam is azért maradtam le a Helmetről, mert a Queensryche dupla Operation: Mindcrime-os speciális koncertje megismételhetetlennek tűnt, Page Hamiltonék újabb eljövetelére viszont akár fogadni is mertem volna. Nem mondom, hogy megbántam a legutóbbi döntésemet, mert nem így van, de utólag biztosan merem állítani, hogy alighanem akkor sem tépném a hajamat utólag, ha mégis rájuk szavazok két éve júliusban... Ez a mostani fellépés ugyanis tökéletes volt, újabb az idei év egyre hosszabbra nyúló legjobbkoncertjei-listáján. Azok közé tartozom, akik a Meantime – Betty – Aftertaste szentháromságra esküsznek, az újjáalakulás óta készített három Helmet albumnak nem vagyok nagy barátja, de ebben a műsorban egyszerűen nem lehetett hibát találni: még az új dalok is sokkal meggyőzőbben szóltak élőben, mint otthon, lemezről hallgatva.

A teljesen pőre színpadkép és a farmeres-pólós muzsikusok látványa senkit sem lephetett meg, hiszen a Helmet többek között a '90-es években is azzal vált híressé, hogy totálisan tettek a külsőségekre. És nem úgy, mint sok korabeli kollégájuk, akiknek direktben az volt az imázsuk, hogy nincs imázsuk, hanem tényleg. Ha létezik zenekar a földön, akiknél csak a zene beszél, azok ők, és erről ismét mindenki megbizonyosodhatott, aki csak jegyet váltott rájuk. Lehet, hogy Page Hamilton úgy néz ki, mint egy korához képest feltűnően jó karban lévő, de már többgyermekes hivatalnok családapa, ám ahogy megpengeti a gitárját, attól ma is robban az adrenalin az ember gyomrában. Amint csupán nüansznyi szünetekkel végigrongyoltak a programon, bennem is ismét tudatosult, hogy – természetesen Dimebag Darrell mellett – ez az ember volt az, aki talán a leginkább meghatározta a '90-es évek hardcore/metal/akármilyen keményzenei gitárjátékát, különös tekintettel a riffelésre. A jellegzetes rövid, pattanásig feszített staccato témák terén azonban soha senki nem tudott versenyre kelni a Helmettel, pedig elég sokan lízingeltek tőlük konkrét dolgokat is a hazai Actiontől kezdve egészen a Therapy?-ig. Nos, Page ritmusgitározása továbbra is etalon, végig lenyűgözve hallgattam, ahogy eregeti magából a klasszikus riffeket, amikor pedig csak úgy üresben megpengette a hangszert, megint az jutott eszembe, ami legutóbb Rich Wardnál a Stuck Mojón: Hamilton ezzel az egyetlen gitárral úgy szól, ahogy más bandák kettővel sem... És ha ehhez hozzávesszük, hogy még Dan Beeman is besegített neki, képet alkothatsz arról, milyen fejleszaggató módon sorjáztak egymás után a dalok.

Ilyen alapozással persze a hangulatra sem lehetett panasz, a megjelent nagyjából 350 néző láthatóan alaposan megtanulta a leckét, és még az olyan frissebb témákat is üdvrivalgás fogadta, mint az idei So Long vagy a Size Mattersről előszedett Throwing Punches. A legnagyobb beindulást azonban az említett '90-es évek-beli lemezek legjobb darabjai okozták: az Ironhead, a Give It, a Turned Out, a Crisis King és társaik. Ez persze így is van rendjén, hiszen ezek mai füllel is úgy tökéletesek, ahogy vannak. Ha azonban csak egy csúcspontot kellene mondanom, az mindenképpen a Milquetoast lenne, ahol a pattogós riffek tetejébe helyezett szétfolyós gitárdallamok hatása egyszerűen letaglózó volt, tényleg robbanásveszélyessé vált a légkör a végére. Jó érzékkel ezzel a témával zárták a rendes műsoridőt, aztán a ráadásban még jött a Speechless meg az Unsung, a második extra blokkban pedig a Wilma's Rainbow és az In The Meantime. Just Another Victim nálunk sajnos nem volt, de majd legközelebb.

Ha lemezen soha nem is csinálnak már akkora alapvetéseket, mint bő másfél évtizede, élőben a Helmet továbbra is a verhetetlen bandák közé tartozik. Nagy szerencse, hogy annyira tetszett nekik a 2008-as magyar buli, és ezen az eredetileg szabadnapra tervezett dátumon is eljöttek hozzánk. Körülbelül akárhányszor el tudnám viselni őket minden évben.