Shock!

Alig fél éve lépett fel a Dynazty a Rockmaratonon, de máris visszatértek hozzánk. Ezúttal Budapesten tették tiszteletüket a Nanowar Of Steel társult headlinereként, az érdeklődés pedig akkora volt a buli iránt, hogy a rajongók már február elején felszippantották a kisebbik Barba sátor megtöltéséhez szükséges nyolcszáz jegyet. Mivel Dunaújvárosban Nils Molinék pont átfedésben játszottak a Destructionnel, ott és akkor semmit sem láttam belőlük, és sokáig úgy tűnt, hogy most is lemaradok róluk. Én is azok között voltam ugyanis, akik későn reagáltak, és már nem maradt nekik jegy. Szerencsére a koncert napján csak sikerült egyet levadásznom a Ticketswapen, így már csak annyi volt a feladat, hogy időben visszaérjek vidékről.

Ez aztán csak nagyjából sikerült, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy kábé a Nanowar Of Steel utolsó húsz percére estem be a Blue Stage elé. Nem feltétlenül én vagyok az olasz viccmetálzenekar célközönsége, de meg kell hagyni, hogy értenek a jó hangulat megteremtéséhez. A koncepciózusan rettenetes színpadi maskarákban, koncepciózusan rettenetes szövegekkel előadott, időnként koncepciózusan rettenetes diszkómetál természetesen megtalálta mára a maga bázisát, így amikor beléptem az ajtón, azt láttam, hogy a teljes nézőtér egy emberként táncol és bulizik a Despacitóból meg a The Cranberries Zombie-jából is merítő Norwegian Reggaetonra. A mondanivaló minél hatásosabb tolmácsolását a háttérben vetített kisfilmekkel is elősegítették, és volt itt szó büdös hónaljakról (Armpits Of Immortals), az olaszok kedvenc eledeléről, ami nem a pizza (La Polenta Taragnarock) meg zárásként az északi istenekről (Valhalleluja) is, aminek megkoronázásaként a frontember Carlo előbb egy ikeás szatyorban prezentált Lack asztalkát szerelt össze a színpadon, majd szépen meg is úsztatta azt a közönségen. Annak ellenére, hogy egyértelműen kiderült: sem ő, sem a vokalista/előadőművész Baffo nem nevezhető hangszálakrobatának élőben, tulajdonképpen a Nanowar maximálisan hozta, amiért hívei idezarándokoltak. Other bands play, Nanowar gay!

A Dynazty és Nils aztán már egészen más kategóriát képviseltek: a stockholmi zenekar mára fokozatosan építkezve eljutott oda, hogy kevesen nyomják náluk fogósabban a seggrázós melodic metalt. Nem véletlen, hogy van egy igen lojális, fanatikus táboruk, akik az első pillanattól fogva végigüvöltötték a koncertet. Nyilván a zenekar pontosan tisztában volt azzal, hogy a bulira minden jegy elkelt, de láthatóan így is meglepte őket az a hatalmas mennyiségű pozitív energia, ami áradt feléjük a színpad elől. Igyekeztek is gyorsan legalább ennyit visszaadni. A banda erőssége, hogy a frontember Nils mellett két kiemelkedő gitárhősük is van, illetve a szokásos heavy metal attitűdnél valamivel lelazultabb figurát hozó basszusgitáros, Jonathan Olsson is tök jó színpadi figura. A külsőre leginkább viking harcosként aposztrofálható, alapító gitáros, Rob Love Magnusson igazi poszterarc, aki testvériesen osztozott meg a szólókon a kvalitásaiban vele abszolút egyenrangú Mike Lavérrel. Sőt, azt is prezentálták, ahogy szinkronban képesek legurítani egy-egy doboz sört, miközben a riffelésből sem esnek ki.

A buli középrészére beiktatott a zenekar egy rövidke akusztikus blokkot, amiben a dobos George Egg billentyűsként is bemutatkozhatott, de később extra reflektorfényben is részesült. Szerencsére csak egy igen rövid dobszólót kellett azonban átvészelnünk, mielőtt folytatódott volna a Dynazty-slágerek sora, ilyenekből ugyanis szép számmal akad náluk. Hogy csak párat említsünk: a koncert első harmadában érkezett a Natural Born Killer, az akusztikus blokkból vezették át a számomra az este egyik csúcspontját jelentő Yourst, de a szuperfogós, újlemezes Call Of The Night is remekül működött, és meglepő módon a rövid kis Highway Star-részlettel felvértezett instrumentális blokk sem ültette le a hangulatot.

Annak ellenére, hogy karakteres hangszeresek vannak a bandában, a figyelem középpontjában azért nyilván Nils áll, akinek torka hihetetlenül erős és persze tökéletes is a slágeres, dallamos heavy metalhoz. Az én ízlésemnek néha ugyan kicsit túl sok volt részéről a figurázás, a manír, de összességében így is lélegzetelállítóan énekelt. A koncert vége felé aztán kapott egy Dynazty felirattal ékesített magyar zászlót a nyakába, ami persze még egy lapáttal rátett a hangulatra. Mivel minimális szünetekkel pörgették le dalaikat, gyakorlatilag alig egy óránál tartottunk, amikor a tizennégy tételes szett végén elérkezett a csapat emblematikus slágere, a kihagyhatatlan Heartless Madness ideje. Ebből aztán húszperces, közönségénekeltetős, búcsúzkodós dalmonstrumot kreáltak, így a játékidő a végére azért csak felkúszott 80 perc környékére.

Ha népszerűségben nincs is ott egyelőre a Dynazty az élbolyban, dalaik minőségét, illetve koncertjeik színvonalát tekintve simán odatehetőek bárki mellé. Aki pedig ezúttal lemaradt róluk, ne szomorkodjon, hiszen augusztusban ismét nálunk játszanak majd: ezúttal a Tábor Fesztiválon.

Fotó: Barba Negra