Shock!

február 22.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater - Budapest, 2020. február 8.

dream_theater_k2019_01Annak ellenére, hogy a zenekar kapcsán, még táboron belül is – azon kívül meg pláne – minimum egy évtizede mindenki szürkülésről és színvonalcsökkenésről beszél, kétségtelen, hogy mára a Dream Theater vált a vezetőjévé annak, amit a műfaj aranykorában progresszív metal színtérnek neveztek. Az akkori szentháromság másik két tagja, a Queensryche és a Fates Warning népszerűségben messze lemaradva kullog Petrucciék után, a Dream viszont a kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkező labrie-zés, manginizés és rudessezés ellenére Magyarországon is ott tart, hogy mindössze fél évvel utolsó hazai koncertjük után is különösebb kockázat nélkül lehet őket elhozni az Arénába. Az érdeklődés garantált. És ugyan a Dream Theater most beforgatott színpadon játszott, a nézőszám egyáltalán nem volt ciki, és abban is biztos vagyok, hogy a buli anyagilag is megállt a lábán.

Nagyban csökkentette a rizikót persze, hogy a fezenes „sima" koncert után ezúttal a fénykort idéző, „An Evening with Dream Theater" szettel érkeztek, amelynek központi részét a banda tavaly jubiláló Metropolis Pt. 2.: Scenes From A Memory lemeze jelentette. Az az anyag, mely népszerűségét tekintve minden bizonnyal Top 3-as a rajongók között, és aminél talán csak az Awake-ért vagy az Images And Wordsért bolondulnak jobban a fanok. Ilyen nosztalgiafaktorral persze lehetetlen hibázni, a koncert végén pedig le is lehetett szűrni a tanulságot, mit kéne tennie a csapatnak ahhoz, hogy a tábor szkeptikus részét is újra maguk mellé állítsák.

időpont:
2020. február 8.
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 54 Szavazat )

Az előre meghirdetett programnak megfelelően pontban nyolckor elsötétült a színpad, és az aktuális Distance Over Time vizualitását idéző rövidfilmet követően az Untethered Angellel indított a zenekar. Egy Dream Theater-koncert minőségét ma már egyetlen tényező befolyásolja jelentősen, ez pedig nem más, mint a jobb karját frissen kivarratott James LaBrie teljesítménye. Az utóbbi években fizimiskára és sajnos hangilag is látványosan bobbykimballesedő énekesnek régen is akadtak jobb és rosszabb napjai, manapság pedig egészen komoly szélsőségeket tud produkálni. Mivel a hangszeres szekció szinte tévedhetetlen precíziós gépezetként működik, nagyjából az első énekhangoknál eldől, milyen estére is számíthat a koncertlátogató. 2020. február 8-án finoman szólva sem tűntek jónak az előjelek, a nyitódal, illetve az azt követő A Nightmare To Remember alatt ugyanis néhol kifejezetten kínos ének-megoldások is előfordultak, amelyeket sajnos kénytelen vagyok a „gajdolás" szóval jellemezni. A helyzet a harmadikként érkező Paralyzeddal fordult jobbra (ezt vetésforgóban nyomják a turnén a szintén újlemezes Fall Into The Lighttal), ami eleve az egyik kedvencem az aktuális anyagról, másrészt pedig James egyértelműen magára talált vele. Spórolás persze később is akadt, de olyan igazán necces éneklés, ami az első két dalban borzolta az idegeket helyenként, később már nem fordult elő. A számomra kicsit szürkébb Barstool Warrior után következő In The Presence of My Enemies, Pt. 1. abszolút csúcspontnak bizonyult.

dream_theater_k2019_02

Mellőzném a „láttadakezét" és „ezeknemisemberek" jellegű barokkos túlzásokat, azt azonban nem lehet vitatni, hogy technikailag a mai Dream Theater is hihetetlenül együtt van. Húzósan, feszesen, baki nélkül hoztak mindent, csuklóból kirázva, bárminemű erőlködés nélkül. A bajom Mike Mangini érkezése óta sok esetben pontosan ez is a csapat koncertjeivel kapcsolatban. Kétségtelen ugyanis, hogy Mike tényleg minden el tud játszani, gyakran egy kézzel hoz olyan tempókat, amihez másoknak kettő is kevés, sokszor azonban teljesen robot-üzemmódba kapcsolva teszi ezt. Azaz érzés és stenk nélkül. Ezúttal viszont nem ez volt a helyzet: sok esetben bedobott persze most is leginkább csak technikai bemutatókon indokolt megoldásokat, viszont emellett végre emberi érzelmek is leolvashatók voltak az arcáról, és így már az általam sokszor hiányolt, nagybetűs „Feeling" is megvolt a játékában. (A Finally Free prímszámokra tördeléséért azért kár volt a végén, de ennyit elnézek neki.) Mindez pedig magyarázatul szolgált a kétszintes dobcuccra is. Egy olyan hórihorgas fickónál, mint mondjuk Snowy Shaw, még elhinném, hogy így jobban kézre esnek a dolgok, de Mangini esetében ne mondja nekem senki, hogy kényelmes úgy végigjátszani három órát, hogy minden crash-ütésért fel kell nyúlni az első emeletre. Viszont a faszit így legalább nem takarta ki teljes mértékben a cucc, Mike pedig láthatóan élvezte, hogy végre kilát, és őt is látják. Ha pedig ez kell ahhoz, hogy egy Dream-koncert ne élő dobgéppel menjen le, azt mondom, ám legyen!

dream_theater_k2019_03

Az első felvonásból ezt követően már csak a tényleg kiváló, epikus Pale Blue Dot volt hátra, majd a döntően friss anyagnak szentelt egy óra után egy szó nélkül fordultunk rá a húszperces szünetre. Nehéz mit írni a második felvonásról, hiszen ha ezeket a sorokat olvasod, valószínűleg pontosan tudod, hogy a zenekar ebben 1999-es mesterművét, a Metroplis Pt. 2.: Scenes From A Memoryt játszotta el elejétől végéig, csakúgy, mint anno a jobb létre szenderült Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, 2000. július 19-én. Victoria tragikus történetének zenei aláfestéséhez ezúttal egy noir hangulatú rajzfilm is társult, amely remekül hangsúlyozta az egyes tételek hangulatát, a közönség meg nyilvánvalóan az egészet nagykanállal zabálta, elejétől a végéig. Persze alap, hogy a refréneket az egész Aréna teli torokból üvöltötte, de sokszor a verzéknél is elnyomták LaBrie-t, aki több esetben is szélesen mosolyogva nyugtázta, hogy a lelkes publikum néha még pár pillanattal előrébb is jár a szövegben. Az is tagadhatatlan, hogy a kettes blokkban sokkal jobban is énekelt (húsz évvel későbbi önmagának is jobban fekszenek ezek a vokális szélsőségek helyett inkább fogós refrénekkel operáló dalok), a rajongók csordavokáljával megtámogatva pedig igen közel jutottunk ahhoz, amit tökéletes koncertélményként lehet aposztrofálni. És nyilván az sem véletlen, hogy nem a tavaly szintén jubiláló, még a Metropolis Pt. 2.-nál is nagyobb közönségkedvenc Awake-et turnéztatják meg most.

dream_theater_k2019_04

A nyolcvanperces második rész egybefüggő örömünnepként ment le tehát, két kiemelkedő pillanata azonban így is volt: a Through Her Eyes alatt Nicholas egy temetőben bolyongott, ahol Victoria mellett olyan nevek is feltűntek a sírköveken, mint Peart, Abbott, Mercury, Zappa vagy Emerson, majd a megindító pillanatokat követően egy rövid időre megállt a buli, hogy születésnapja alkalmából felköszöntsék a banda turnémenedzserét, akivel tizennyolc éve dolgoznak együtt. A torta átadása utáni happy birhtday-kórus aztán hirtelen átfordult Van Halen-ízű jammelésbe, amihez foghatóan feelinges lazaságot évek óta nem láttam tőlük a színpadon. A közönség persze külön hálás volt ezért a kis finomságért, így a hangulat egy fokkal még forróbb lett, és mindez ki is tartott a második felvonást záró telefonnal világítós (ebbe maga Mangini is beszállt) The Spirit Carries Onig és monumentális Finally Free-ig. A ráadással viszont azt gondolom, igen komoly ziccert hagyott ki a csapat. Ha ugyanis ezek után az Images and Words Metropolis Pt. 1. – The Miracle And The Sleeperét kapják elő, az egész aréna egy emberként onanizált volna, az ilyen előzmények után végül érkező At Wit's Endből viszont szerintem senki sem emlékszik egy hangra sem.

dream_theater_k2019_05

És hogy mi az a bizonyos tanulság, amit fentebb említettem? Szerintem már magad is rájöttél, de azért leírom: ha oly sok hasonló státuszú zenekarhoz hasonlóan a Dream is ráállna az ötévenkénti lemezmegjelenésre és a tematikus turnékra, azt kétségkívül mindenki imádná. Más kérdés, hogy Petrucciék sosem álltak be a sorba... Egyvalami azonban biztos: ez a koncert messze jobb volt, mint évek óta bármi, amit tőlük láttam, és szombat óta szinte egyfolytában csak Dreamet hallgatok. A foglalkozás tehát elérte célját.

dream_theater_k2019_06

 

Hozzászólások 

 
#24 Meszlényi Bálint 2020-02-19 11:21
Idézet - nemesacel:
Nagyon nem értek egyet. Szerintem ez a koncert elég közepesre sikeredett m, függetlenül a scenes-től. Amit régen állandóan itt olvastam, miszerint a DT-ből eltűnt az érzés, meg a lélek, az szerintem most történik valójában.
Rztinból lehozott Scenes-t és rutinból lehozott koncertet láttunk/hallottunk profi, de sztem hangulatgyilkos animációval, elég gyenge hangosítással (ok, a minősíthetetlen FeZen-estől fényévekre volt, de DT szinten azért nem ez volt a megszokott), idegesítő és hullámzó tempójú Mike Manginivel, össze-vissza csúszkáló hangú LaBrie-vel, illetve a sok turnéba picit belefásult zenészekkel, akik még azért csuklóból is olyat nyomnak, mint mások izzadva se. Számomra a viszonylagos közelmúltig a DT volt a kivétel, de úgy látszik képtelenség hosszútávon széllel szembe pisálni, előbb-utóbb nedves lesz a gatya...

" idegesítő és hullámzó tempójú Mike Manginivel," Hmmm... Nem voltam ott a bulin, úgyhogy nem akarok látatlanban okoskodni, de ez érdekel! :D
Idézet
 
 
#23 RobertThorn 2020-02-13 17:29
Jesszusmária... most jutottam el odáig, hogy a Finally Free legvégét is megnézzem (thx to YT).. Az a 'dobszóló' bazmeg...

Manginitől ez mi a vérveretes nyüszítős lóf.sz volt??? Ezek az impró témák még csak köszönőviszonyb an sem voltak a szám lüktetésével - és akkor ezzel voltam a legkíméletesebb és legdiplomatikus abb.

Ez egy agyrém, ha ott lettem volna, egy zöldségpiacnyi paradicsommal hajigáltam volna meg.... Egyszerűen nem hiszem el, hogy akinek ennyire nyista érzéke van ahhoz, hogy igazodjon egy adott lüktetéshez/groovehoz, az így simán bekerülhetett a DT-be.
Portnoy, az ég szerelmére, sürgősen gyere vissza. :(((
Idézet
 
 
#22 RobertThorn 2020-02-12 11:54
Persze hogy szar Labrie-nek, volt már ilyen problémája régebben is. De én spec azt sem szeretném, ha emiatt innentől fogva más énekelne a helyén, mert nekem James a DT hangja oszt kész. De hogy helyrejöjjön hangilag/fejben, ahhoz nincs mese, kicsit pihennie kéne.

És én tökéletesen kiegyeznék azzal, hogy öt év múlva adjon ki legközelebb lemezt a DT. Természetesen Portnoyjal.
Szerintem azonnal minden a megfelelő helyére kerülne.
Idézet
 
 
#21 Narada42 2020-02-12 10:05
Kevés hálátlanabb dolog van, mint ((merni)) aktív zenekarnak maradni, zenét írni olyan életművel a hátad mögött, ahol (személyfüggően ) minden rajongód számára monolitként tornyosul egy-egy (sok) "bezzeg". :( *

És ritka szar lehet állandóan ekézett James LaBrie-nek lenni is. A tag basszus olyan, mintha második mutálása lenne, annyira lutri, mi jön ki éppen belőle. Nem is néz ki jól a színpadon, konkrétan kurvára motiválatlannak tűnik (utoljára 2002-ben láttam ezelőtt...). Ami nagyon tetszett a bulin, az a felsőszínpados megoldás, amikor sétálgathatott, csinálhatott mást is, mint a "Kalapácsjózsis" mozgáskultúrák elöl (EZ hogy jött??!). Én őt kajakra és jó értelemben véve "musical" embernek látom, ilyen apró adalékokat tök jól kihasznál, de ha megindulnak körülötte a hangjegymilliók , hirtelen kurvára feleslegesnek érezheti magát...

* amikor beleástam magam először, kb amikor kijött, már a Scenes is mindent elnyomóan tömény volt nekem. Azelőtt szerettem meg őket, az Awake-kel, azóta is az a kedvenc. Nem sírok vissza senkit, de Portnoy szellemiségénél és karakterénél még jobban hiányzik a Kevin-féle "álmodozós" billentyűjáték - ízlések...
Idézet
 
 
#20 RobertThorn 2020-02-12 10:02
Nem voltam ott a koncerten (és nem is köntörfalazok, a Portnoyos Arénás koncert volt az utolsó DT, amin voltam)..

Kíváncsiságból belenéztem azért ebbe a frissbe:
https://www.youtube.com/watch?v=HVqRbXi1nHE

Jesszus. Először is, én még tizenakárhány év után se tudom ezt a konstans villanyszerelő, rácsról csimpaszkodó gibbon látványú játékstílust elfogadni a dobcucc mögött. Jól játszik Mike meg minden, de ennek konkrét megtekintésével konkrétan vallatni lehet.

Labrie éneklése meg egyszerűen gyász, de hát sanos az már jópár éve (a rohamosan giccsesedő külseje is bőven megérne egy misét - na az a tetkó is fúde baromira egyedivé tette a csókát..bah..-, de mindegy, ezen még valahogy túl lehet lendülni). Már csak miatta is baromira időszerű lenne egy hosszabb, többéves szünetet tartaniuk. Szépen kipihenné magát, megtanulna megint rendesen énekelni, vagy legalábbis odafigyelni a dolgára. Meg közben addig talán készülhetne egy új LTE lemez is.. és akkor hátha rájönne Petrucci, hogy igenis kell az a régi Mike a produceri székbe.
Na de hát ugye álmodik a nyomor.. :P
Idézet
 
 
#19 kamikaze 2020-02-12 08:22
Idézet - Loczyjim:
A Nightmare to Remember számmal nem tudok mit kezdeni a megjelenése óta.
Ettől függetlenül, hatalmas élmény volt! (Ismét!) :)

Pedig ,,nem olyan rossz" az (még ezen a nem túl tiszta felvételen sem)! :)
https://www.youtube.com/watch?v=NTDlFkyPF-E
Idézet
 
 
#18 Haby 2020-02-12 07:09
Idézet - bogar:
Idézet - Laci:
"egy EMBERT mondjatok aki úgy énekel mint 56 évesen mint 36 évesen ? " Játékon kívül megfejteném: Michael Sweet.


Glenn Hughes. De nem is ez a lényeg. Nem azt várom el Labrie-től, hogy úgy énekeljen, mint 36 éves korában, hanem azt, hogy ne legyen hamis.


Henry Rollins
Idézet
 
 
#17 bogar 2020-02-11 21:52
Idézet - Laci:
"egy EMBERT mondjatok aki úgy énekel mint 56 évesen mint 36 évesen ? " Játékon kívül megfejteném: Michael Sweet.


Glenn Hughes. De nem is ez a lényeg. Nem azt várom el Labrie-től, hogy úgy énekeljen, mint 36 éves korában, hanem azt, hogy ne legyen hamis.
Idézet
 
 
#16 InteriorLulu 2020-02-11 20:58
@Simon Zoltán:
Látod, ez az, hogy a Six Degrees óta nincs egyik album irányában sem ez az egyöntetű lelkesedés. Te az Octát és a Black Lines-t tartod még nagyon nagyra, ám a rajongók (a zenekart jól ismerők) többsége mindkettőt illetően eléggé kritikus, az általad szintén kedvelt Astonishingtől pedig konkrétan hányingere van...
(Ami egyébként engem illet, a Six majdnem ott van, ahol a progmetálban szerintem etalon Scenes, és a Six szintjét az elmúlt 19 évből is talán csak a Dramatic közelíti meg. Legalábbis sorlemezként. Mert az egyes dalok között, szétszórva ezeken az albumokon van elég sok zseniális, kezdve mondjuk mindjárt az Octa-daltól, és talán nincs is lemez, amin ne találnék elképesztően jó nótát).
Amit Portnoy-jal kapcsolatban írsz, egyetértek, bár mégha a Transatlantic kivételével nem is ismerem a Pornoy-projekteket, ezekről a T-albumokról nem gondolom, hogy a három társa ne hozná/hozta volna ki ki belőle a maximumot.
Idézet
 
 
#15 Simon Zoltán 2 2020-02-11 20:13
Idézet - InteriorLulu:
@Simon Zoltán 2:
Teljesen nyilvánvalóan (!) arról van szó, hogy a sűrű lemezkiadás óhatatlan minőségbeli felhígulással jár. Nemcsak az ő esetükben, hanem bármely olyan előadónál, akik már jóval túlvannak a kreatív csúcspontjukon, éveiken-évtizedeiken. Ritka kivételek ugyan mindig vannak, de negyven-ötven felett a művészek jellemzően már megközelíteni sem tudják a régi kreatív önmagukat, függetlenül attól, hogy technikailag gyakran még jobbak is, mint előtte bármikor voltak. A kreativitás eredményezi az etalon-albumokat, nem a technikai tudás.
És ebből az következik, hogy egyszerűen már csakis a több inspirációs, felkészülési idő eredményez nagyobb eséllyel kiérlelt, letisztult, urambocsá ismét bazinagyot ütő albumokat, mint a kevesebb ilyen idő. És mikor jelent meg az utolsó olyan DT-album, amit gyakorlatilag minden rajongó egyöntetűen nagy dobásnak tart? 2001-ben, azaz 19 éve, a tagok harmincas éveiben...

amit a kreatív csúcsponton túl levő zenekarokról, életkorról írsz az teljesen igaz. Soha nem is gondoltam, hogy egy album a technikai tudástól lesz jó műfajunkban. Amit az utolsó nagy dobásnak írsz az nálam még nem volt a csúcspont. Addig is ismertem, hallgattam, szerettem a zenekart de nem voltam "CD" vásárló ha érted mire gondolok. Engem a Six degrees tett rajongóvá onnantól koncertet ki nem hagytam ( 10 körül járok ) Az Octavarium a mindenkori kedvencem és én még a kreatív csúcspontnak gondolom a Black Cloud Silver.-t. Érdekes ezek között is vannak albumok amik valószínűleg másoknak csúcspont. És akkor még a szentségtörést el sem mondtam a korai lemezek közül nálam a megkérdezhetetl en favorit a Falling into Infinity. ( az Awake-t kifejezetten nem szeretem ) Black Cloud turnén éreztem ezt a fáradságot és a pozitív energia hiányát a koncerten mint most a Fezenen és itt. Valami nem kerek. Akkor Portnoy távozott ( a sztorit csontig ismerjük ) Utána viszont legalább három felszabadult turnét láttunk pozitív energiákkal ( megszabadultak a "zsarnoktól" ) Viszont valóban odalett az egészséges és még kezelhető feszültségből adódó kreativitás vibrálás . Azóta "egy dimenziós " sematikus lemezek születnek. Amik jók jók de nem izgalmasak. Különben Portnoy produkcióira is ez igaz még nem találta meg az őt "provokáló" társat. ( sajnos a műfajunk történetében vannak hasonló esetek Pink Floyd Waters-Gilmour, Deep Purple Gillan- Blackmore stb.)
...bízunk benne, hogy majd egy feloszlás-újjáalakulás után kapunk még egy Perfect Strangers sem a szünettől lett jó hanem legalább egy lemez erejéig megpróbálták kulturáltan együtt dolgozni .

ui ( különben az Astonising is tetszik nagyon ) lehet ebben is van a dolog nyitja , mert szerintem a Petrucci ott minden elvárás nélkül zenélt valamit amit jónak gondolt, ami "kijött belőle" görcs nélkül. És lehet, hogy igazán ő már annyit változott hogy a kötelező DT már csak a megélhetésről szól sajna.
hát ennyi brrr.
Idézet
 
 
#14 InteriorLulu 2020-02-11 18:23
@Simon Zoltán 2:
Teljesen nyilvánvalóan (!) arról van szó, hogy a sűrű lemezkiadás óhatatlan minőségbeli felhígulással jár. Nemcsak az ő esetükben, hanem bármely olyan előadónál, akik már jóval túlvannak a kreatív csúcspontjukon, éveiken-évtizedeiken. Ritka kivételek ugyan mindig vannak, de negyven-ötven felett a művészek jellemzően már megközelíteni sem tudják a régi kreatív önmagukat, függetlenül attól, hogy technikailag gyakran még jobbak is, mint előtte bármikor voltak. A kreativitás eredményezi az etalon-albumokat, nem a technikai tudás.
És ebből az következik, hogy egyszerűen már csakis a több inspirációs, felkészülési idő eredményez nagyobb eséllyel kiérlelt, letisztult, urambocsá ismét bazinagyot ütő albumokat, mint a kevesebb ilyen idő. És mikor jelent meg az utolsó olyan DT-album, amit gyakorlatilag minden rajongó egyöntetűen nagy dobásnak tart? 2001-ben, azaz 19 éve, a tagok harmincas éveiben...
Idézet
 
 
#13 Simon Zoltán 2 2020-02-11 15:35
Idézet - InteriorLulu:
Miért nem véletlen, hogy nem a (szintén tavaly jubiláló, "még a Scenes-nél is nagyobb kedvenc") Awake-et turnéztatják? De tényleg, miért nem azt?

@Simon Zoltán 2: az egyébként szerintem is teljesen jogos felvetés - miszerint nekik is ötévente kéne hozniuk új albumot és tematikus turnét - ellen igen sok szót leírtál, ám egyetlen betű sincs olyan, ami érv lenne ellene.

...én azt nem értem ezzel az "ötévente jogos felvetéssel" ( Petrucci-t az interjúban meg is kérdezik és válaszol is rá ).....de ha ő úgy akarja és neki úgy jó akkor szerintem akár évente is adhat ki....de Nektek jogos felvetőknek otthon valaki kötelezővé teszi a hallgatást ? a koncert látogatást ? én csak ezt nem értem.....Különben szerintem egy profi, de lélek nélküli koncert volt, amin a libabőr elmaradt....a Fezenes bulinál jobb volt, de kevés. Az első Fezenes koncert és az utána Arénás koncert azok voltak szerintem a legjobbak, meg 2002 körül a Six Deegres turné....és mivel szerintem így nekem kevés volt kihagyom a következő turnét......ha csak ha lesz, új lemez és annyira tetszik..akkor.....de attól én még nem akarom 5 évre "betiltani" jogos felvetésként őket...én nem hiszem, hogy attól lenne jobb....
Idézet
 
 
#12 janomano 2020-02-11 15:12
Az Awake azert nem jatszik mert olyan mar volt nemreg, es ki is adtak koncertlemezen.
En legutobb, a cikkben is emlitett Pecsa bulin voltam Dream Theater koncerten,elvar asaim nem voltak a mostanival, a vitakbol is kimaradtam (az Octavarium az egyik kedvencem tölük :) ) es egy nappal a mostani pesti buli utan volt hozzajuk szerencsem. Sajnos, a varos legszarabb hangzasu helyen, de ugy jöttem el, hogy ha ez ma a Dream Theater, a regi klasszik notak nelkül, akkor Ok. Ugy gondolom hogy ök mindig haladni akartak volna a korral, több-kevesebb sikerrel, Volt olyan amikor, kurvara ök voltak a korszakalkotok, ma meg epp nem. Ez van. Vannak albumok, amik jokor erkeznek, (nem a kritusok szerint, szerintem) vannak albumok amik meg nem.


A magyarorszagi koncert a cikk alapjan valoszinüleg jobb volt, mint amit en itt Münchenben lattam. (ilyen tulhangositott gitart en többe nem szeretnek hallani :( )
Az uj lemezt en sokaig csak a kocsiban toltam, most felhozva a lemezt, es a hifibe kellö hangerön betolva, hat bazd :) Altalaban; nagyon nem, de itt leszarom, hogy studios trükköket hallok, itt megvan az a valami plusz, az amitöl az elmeny, az nagyon ok lesz, es leveszem hogy akarnak valmit adni, sulyosabb ez a mai Dream a hangzasat, mondanivalojat tekintve, mint anno a kilencvenesekbe n volt.
A magyarorszagi koncert a cikk alapjan valoszinüleg jobb volt, mint amit en itt Münchenben lattam. (ilyen tulhangositott gitart en többe nem szeretnek hallani). A Dream Theater manapsag nem egy hibatlan zenekar, de en lemezen is, es szar elö hangzassal is kurvara elveztem azt amit csinaltak.
Idézet
 
 
#11 Andr1s 2020-02-11 14:20
Szuper volt a koncert, bár pont a nightmare to a remember és a in the presence of enemies nem kellett volna.
Nameg a borzalmas háttérzene a koncert előtti felórában
"még a Metropolis Pt. 2.-nál is nagyobb közönségkedvenc Awake-et"
Kizárt. A scenes a legjobb album
Idézet
 
 
#10 Laci 2020-02-11 13:58
"egy EMBERT mondjatok aki úgy énekel mint 56 évesen mint 36 évesen ? " Játékon kívül megfejteném: Michael Sweet.
Idézet
 
 
#9 InteriorLulu 2020-02-11 11:57
Miért nem véletlen, hogy nem a (szintén tavaly jubiláló, "még a Scenes-nél is nagyobb kedvenc") Awake-et turnéztatják? De tényleg, miért nem azt?

@Simon Zoltán 2: az egyébként szerintem is teljesen jogos felvetés - miszerint nekik is ötévente kéne hozniuk új albumot és tematikus turnét - ellen igen sok szót leírtál, ám egyetlen betű sincs olyan, ami érv lenne ellene.
Idézet
 
 
#8 drughi 2020-02-10 23:55
Ja és elfelejtettem mondani, hogy Portnoy igenis fájdalmasan hiányzott erről a megemlékezésről ... Oké, adjanak ki új lemezeket más dobossal de a klasszikus lemezek, akármennyire is profin adnak elő minden hangot, Mike személiysége nélkül egyszerüen nem érhetik el a maximális élményt. Remélem van egy alternatív idővonal ahol a szerencsésebb énjeink úgy láthatták. :)
Idézet
 
 
#7 drughi 2020-02-10 23:49
A Metropolis végén én egy 6:00-et vártam legbelül. Fasza hype húzás lett volna, "srácok, lehet hogy lesz itt még Awake megemlékezés is egyszer ;)". Bár ha egyszer tényleg lesz akkor sokkal jobban fog ütni igy hogy nem játszották. :D Remélem nem kell megvárni vele a 30 éves évfordulót...
Idézet
 
 
#6 nemesacel 2020-02-10 23:37
Nagyon nem értek egyet. Szerintem ez a koncert elég közepesre sikeredett m, függetlenül a scenes-től. Amit régen állandóan itt olvastam, miszerint a DT-ből eltűnt az érzés, meg a lélek, az szerintem most történik valójában.
Rztinból lehozott Scenes-t és rutinból lehozott koncertet láttunk/hallottunk profi, de sztem hangulatgyilkos animációval, elég gyenge hangosítással (ok, a minősíthetetlen FeZen-estől fényévekre volt, de DT szinten azért nem ez volt a megszokott), idegesítő és hullámzó tempójú Mike Manginivel, össze-vissza csúszkáló hangú LaBrie-vel, illetve a sok turnéba picit belefásult zenészekkel, akik még azért csuklóból is olyat nyomnak, mint mások izzadva se. Számomra a viszonylagos közelmúltig a DT volt a kivétel, de úgy látszik képtelenség hosszútávon széllel szembe pisálni, előbb-utóbb nedves lesz a gatya...
Idézet
 
 
#5 Simon Zoltán 2 2020-02-10 20:16
A kritikáról. "Ha ugyanis ezek után az Images and Words Metropolis Pt. 1. – The Miracle And The Sleeperét kapják elő, az egész aréna egy emberként onanizált volna, az ilyen előzmények után végül érkező At Wit's Endből viszont szerintem senki sem emlékszik egy hangra sem."... én személy szerint megállapítottam , hogy milyen jó kis szám, mert élőben bizony itt most megállta a helyét....
"És hogy mi az a bizonyos tanulság, amit fentebb említettem? Szerintem már magad is rájöttél, de azért leírom: ha oly sok hasonló státuszú zenekarhoz hasonlóan a Dream is ráállna az ötévenkénti lemezmegjelenés re és a tematikus turnékra, azt kétségkívül mindenki imádná." ....hát ez meg sokkal unalmasabb mint a Magnini-zés és Labrie-zes. ...de ha a kritika szerzője tudja mint mindig, hogy már nem tud énekelni ( most egy kicsit a régi dalokban mert azok jó témák csak azért ), nem tud lélekkel dobolni ( most egy kicsit )stb, akkor mi a vérvörös, herélt, nagydarab eres húsrúdért megy a koncertre ? ...egy EMBERT mondjatok aki úgy énekel mint 56 évesen mint 36 évesen ? ..mert szerintem még a Domingo sem.... bocs de ez a kritika pont a mainstream-nek megfelelés szándékával íródott, anélkül is megírható lett volna, ha az illető el sem megy a koncertre...bocs ez csak egy vélemény....de ez az állandó szünet követelése ...ez kivett az észből....szerintem akkor minden második lemezt hallgasd meg, és minden második turnéra menj el.....köszi
Idézet
 
 
#4 Loczyjim 2020-02-10 11:38
A Nightmare to Remember számmal nem tudok mit kezdeni a megjelenése óta. Az évtized kezdőriffjét így elrontani???
A Metropolis 1 tényleg nagy húzás lett volna. Nem is értem, hogy miért hagytak ki egy ekkora ziccert!
Ettől függetlenül, hatalmas élmény volt! (Ismét!) :)
Idézet
 
 
#3 GVM206 2020-02-10 11:06
Abban a szülinapi köszöntésben én a Viper King részleteit véltem felismerni... :)
Idézet
 
 
#2 bogar 2020-02-10 10:50
Most lehet, hogy tényleg nem egy koncerten voltunk! Szerintem Labrie végig inogott az elfogadható éneklés és a kiabálás határán. Ez számomra agyon is vágta az élményt.
Ugyanakkor szeretném megemlíteni, hogy iszonyú nehéz dolga van, mert egyrészt mindenki fejében meg a beépített zenelátszó és tudja, hogy mit kellene hallania, és a hangszeresektől azt is kapja, így nagyon kontrasztos, ha nem stimmel az ének. Másrészt gyakorlatilag minden este vásárra viszi a bőrét, mert nem igazán vannak megúszós énektémák a dalokban és ugyan ritkán, de néha még Hosszú Katinka is kikap.
Idézet
 
 
#1 nikfisz 2020-02-10 10:34
Kiváló koncert volt!Bár Én szerintem az Awake a csúcs,de azért élveztem az előadás minden percét. Bár igaz,a végére elő vehettek volna valami közönség kedvencet.Pl. Pull me under. És tényleg baromi feszesen/pontosan játszottak,néha ellazulhattak,e ljátszadozhatta k volna egy kicsit.Ennek ellenére 10/10.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.