Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple, HARD - Budapest, 2007. november 6.

Mivel a kiírtnál majdnem 20 perccel korábban kezdtek, a HARDból csak az utolsó pár dalt csíptem el, de azok alapján ugyanúgy totális értetlenséggel állok a csapat tevékenysége előtt, mint legutóbb, amikor szintén ők kapták a lehetőséget, hogy bemelegítsenek a Deep Purple-nek.

 

időpont:
2007. november 6.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 7 Szavazat )
Ha érdekel, keress vissza és olvasd el a tavalyi beszámolómat, sok újdonságot nem tudok és nem is akarok hozzátenni ahhoz, amit ott leírtam róluk, feleslegesen ostorozni meg nem szeretném a zenekart.

Másokkal ellentétben engem egy cseppet sem lepett meg, hogy a Deep Purple ezúttal nem csinált teltházat az Arénában, hiszen gondoljunk bele, ez már a negyedik magyarországi koncertjük volt 4 éven belül, és az előzőek mind full közönséget vonzottak kétszer ugyanide, egyszer meg a Főnixbe. A látvány ugyanakkor nem volt hervasztó, mivel a lelátók baloldali felső karéját lefüggönyözték, a csarnok többi része pedig szépen megtelt. Az Aréna csalóka ebből a szempontból, itt ugyanis a sold out sem tűnik sold outnak, de szerintem nagyjából olyan 6-7 ezren lehettünk.Deep Purple

Mivel ez a turné még mindig a Rapture Of The Deep lemezhez kapcsolódik, a setlistet illetően sem kellett különösebb meglepetésekre számítani a másfél évvel ezelőtti koncerthez képest, és tényleg: kisebb változtatások ugyan történtek, a vonalvezetés azonban szinte teljesen ugyanaz volt, mint legutóbb. A zenekar a tőlük megszokott lelazult, magabiztos és kedélyes formában lépett a színpadra. Mi sem lehet jellemzőbb a hangulatra, minthogy Ian Gillan már rögtön a nyitó Pictures Of Home-ban elröhögött egy sort, amikor Steve Morse-szal váltottak pár szót szám közben. Minden tiszteletem mellett: ha választani lehet egy kőarccal gitározó, az énekeshez a színpadon poharakat vagdosó, totálisan kiszámíthatatlan figura gerjesztette feszült atmoszféra és eközött, én gondolkodás nélkül az utóbbira szavazok…

A hangulat az elejétől fogva óriási volt, de érthetően a kolosszális vörös fényekkel kísért Into The Fire / Strange Kind Of Woman kettős jelentette az első csúcspontot. A fénytechnikát muszáj kiemelnem, ez ugyanis az egész koncerten szemet szúróan látványosra sikeredett: nem volt sem tolakodó, sem csiricsáré, tökéletesen a zene alá dolgoztak vele, mégis döntően határozta meg az egész bulit. Most még a két kivetítővel is sikerült hozzátenni a showhoz, pedig a projektorok könnyen meg tudják ölni az élő zene varázsát. Deep PurpleAz újabb érából elsősorban az utolsó lemez dalai voltak terítéken, amiket a jelenlévők többsége nyilvánvalóan nem ismert, de azért jól fogadták őket, még amellett is, hogy az igazi felhördülést persze a ’70-es évek nagy klasszikusai váltják ki, legyen szó akár a Mary Longról, akár a Lazyről. Az egyetlen meglepetésnóta a The Battle Rages On volt 1993-ból, amire abszolút nem számítottam, de annyira impozánsan sült el, hogy még abszolút kedvenc Purple dalom, a más állomásokon rendszeresen előkapott Knocking At Your Back Door nélkülözését is megbocsátottam nekik.

Az öregek sosem ragaszkodtak mereven a stúdióverziókhoz, de most még mintha a szokásosnál is többet játszogattak volna a dalokban. Megtehetik, láthatóan élvezik is ezeket a figurázásokat, ráadásul képesek ízlésesen csinálni, szóval nincs ezzel semmi gond. Még Morse közel 10 perces blokkját sem éreztem túlzásnak, benne Contact Losttal, Well Dressed Guitarral, Back In Black és Sweet Home Alabama részletekkel (!), sőt, megint csak ismételni tudom önmagamat tavalyról: ez a figura egy zseni, és aligha létezne ma már a Deep Purple, ha nem találják meg maguknak a ’90-es évek első felében. Don Airey sem hozott sok újdonságot a saját kis bemutatójába, de a gitároshoz hasonlóan ő is képes mellőzni az értelmetlen és élvezhetetlen gyorsasági futamokat, így aztán ez a rész is jól sült el.

Kötelező jelleggel persze meg lehet említeni, hogy Gillan hangja már nem a régi, de egyrészt 62 éves, másrészt szerencsére van annyi eszük, hogy nem mennek bele olyasmikbe, amikből az énekes már csak vesztesként tudna kikecmeregni. Érzésem szerint a Perfect Strangers lesz majd a következő téma, amit hamarosan végérvényesen elhagynak a programból, ez ugyanis – akárcsak tavaly – megint csak nagy falatnak bizonyult Ian számára. Nem volt zavaró vagy gázos, de határesetnek azért simán merem nevezni. Gillan egyébként továbbra is a legderűsebb frontemberek egyike, tényleg olyan, mint valami jó karban lévő hatvanas, aki éppen az újságért ugrott le a sarki boltba egy szál farmerben meg pólóban, de közben azért még rá-rámosolyog a csajokra, azok pedig nem is nevezik vén kecskének emiatt. Tényleg határozottan jó kondiban van.

Setlist:

01. Pictures Of Home
02. Things I Never Said
03. Into The Fire
04. Strange Kind Of Woman
05. Rapture Of The Deep
06. Mary Long
07. Kiss Tomorrow Goodbye
08. Steve Morse szóló (Contact Lost, The Well Dressed Guitar)
09. The Battle Rages On
10. Lazy
11. Don Airey szóló
12. Perfect Strangers
13. Space Truckin’
14. Highway Star
15. Smoke On The Water
---
16. Hush
17. Roger Glover Bass Interlude
18. Black Night

Ugyanez fokozottan igaz Ian Paice-re, aki egyre kövérebb, a kezei és a lábai azonban a régiek. Valljuk be, ez az ő korában tényleg meglepő. Roger Glover meg szimplán csak Roger Glover, az embernek egyből jó kedve lesz, ha ránéz. Végig bohóckodott, bemozogta az egész színpadot – kihasználta, hogy Blackmore-ral ellentétben Morse nem tiltja meg neki ezt – , vokálozott, egyszóval segített Iannek eladni a bulit.

A rendes programot záró Space Truckin’ – Highway Star – Smoke On The Water trióval persze hatalmas népünnepély vette kezdetét. Itt Glover és Morse többször szinkronban headbangeltek, ami igazán speciális látványnak bizonyult. A ráadásban a papírforma szerinti Hush – Black Night kettőssel sikerült még egyet csapni a lovak közé, utóbbi riffjére az egész aréna önfeledten óóó-zott, ekkorra már az ötvenes-hatvanas éveiket taposó ősrajongók is visszavedlettek rajongó tinédzserekké.

Aki kötözködni, vénemberezni, netán blackmore-ozni vagy lordozni jött, az nyilván most is találhatott magának fogódzót, de szerintem elég korlátoltnak kell lenni ahhoz, hogy valaki még mindig a Mark II után sírjon. A Purple már rég továbblépett, és láthatóan remekül érzik magukat.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Deep Purple

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.