Shock!

1994-et írtunk, és épp nyolcadikos lehettem, amikor eljutott hozzám a Cynic zenekar első, egyetlen, és immár kultikus lemeze, a Focus. Egy osztálytársam rendelt pár kazettát, és tévedésből ez is becsúszott a csomagba, ő pedig nem igazán tudott mit kezdeni a komplex, jazzes űrmetallal. És bevallom, akkor még igazán én sem – annak ellenére, hogy sokszor meghallgattam.

Évekkel később sikerült CD-n is megszerezni az anyagot, és mivel akkor már rég síri csend honolt a széthullott formáció tagjai körül, remélni sem mertem, hogy egyszer majd karnyújtásnyira állhatok Paul Masvidal gitáros / énekes / zseni / kisbuddha (© by adamskij) előtt, amint sajátos mikiegérhangon épp azt sipítja a vocoderes mikrofonba, hogy „Veil of Maya”.

Pedig hát elérkezett ez a momentum, és így 1,5 nappal utána is a hatása alatt állok. A Cynic zenekar magja (Masvidal mellett Sean Reinert csodadobos, akik az Aeon Spoke nevű lágy hangulatzene-produkció mögött is állnak) 20 évvel az eredeti megalakulás után újra aktiválta a csapatot, alaposan megturnéztatva a 93-ban megjelent, de máig futurisztikusnak ható, utánozhatatlan mesterművet. És körútjuk záró koncertje csodával határos módon elérte Budapestet.

Így történt, hogy a fent megnevezett napon és helyen megjelenvén azonnal kiszúrtam Masvidalt, konstatálva, hogy TÉNYLEG lesz koncert, illetve nagyot lepődve azon, hogy a srác alig lehet 1,70 magas, de máig max. 25-nek néz ki (pedig biztos 40 körül járhat már). És van valami tök nyugodt, pozitív kisugárzása – amit az este folyamán többször megtapasztalhattunk. A beállás alatt egyszer-egyszer bekukkantottunk a terembe, röviden legeltetve szemünket az arcokon, hangszereiken és a terepasztalnyi gitáreffekteken.

A protokollszerű 1,5 órás késés (meglepő, hogy még vannak, akik tényleg elhiszik, hogy egy 20:00-ra kiírt rockkoncert tényleg matinéidőben elkezdődik) után az Aebsence léphetett a deszkákra. Ha létezne a „Kishazánk Legalulértékeltebb Zenekara” címke, akkor az Aebsence biztos a lista élén állna. Egy zseniális album (Unusual) után úgy eltűntek, hogy sokan úgy tudták, hogy már nincsenek is. Pedig léteznek ők – szerencsére - még ha legutóbbi találkozásunk óta el is röppent laza 3-4 év.

Budai Péter fősámán és társai ugyanazt a népzenével kevert szikár modern rock/metal ötvözetet nyomják, amire kb. 7 éve egy fesztiválon felkaptam a fejem. Sajnos a repertoárjuk nem sokat bővült az elmúlt években, de a 2002-es lemez gyöngyszemeit (7/4, Negative, CountDawn, Domestic Orders Only, Deep, Brainmash) igen nagy intenzitással tolták képünkbe, köszönhetően főleg Polgár Balázs erőteljes dobtémáinak és Péter nagy beleéléssel tolmácsolt sorainak. Jó hallani, hogy még több hangon, még inkább szívből-lélekből szólnak sorai – változatlanul főleg angolul, de karikás ostorként csattanó magyar népdalbetétekkel megspékelve. A két új dal hidegrázós kántálása pedig nagy reményekre jogosít fel, csak mikormikormikor lesz ebből lemez ebben a tempóban?!?

A hazai kultbanda produkciója után végleg kis gombócba szorult a gyomrom. Az átszerelés alatt már igencsak megtelt a terem, a tömegben olyan „jelenségekkel”, mint a miskolci Eclipse és Varso zenekarok tagjai, de még az erdélyi Psycho Symphony (ők is felléphettek volna igazán!) frontembere is képviseltette magát – nomeg az Angertea kétharmada. Szóval újra ott volt az a bizsergető underground-feeling, amit talán a progresszív fesztiválokon érezhettem annak idején. De egy ilyen eseményen nem is csoda!

A megszólalás már az Aebsence alatt is hagyott kívánnivalót maga után, ám a Cynic első dalánál szerintem minden jelenlévő csak a fogát szívta. Az egyik gitár teljesen hiányzott, és az egyéb arányok is nagyon nehezen kerültek helyre. Persze, a lemezt is indító Veil of Maya minden hangja klasszikus, így senkinek nem esett nehezére odaképzelni a kis díszítéseket, nomeg úsztunk az eufóriában, hogy ténylegtényleg megtörténik, látjuk-halljuk. De akkor is – ez a dal többet érdemelt volna, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pislákolt bennem a remény halovány szikrája, hogy végre egyszer tényleg szuperül fog szólni a Kulti. Hááát, de nem. Talán legközelebb.... esetleg akkor az A38-on.

A „cinikusok” viszont nem tököltek, kicsit megkavart sorrendben, de a Focus összes dala elhangzott, a dolgok között pozitív üzeneteket elsutyorgó hangfoszlányokkal. A zenekar spirituális töltetéért is felelős Masvidal fej nélküli, elcseszett lézerpisztolynak kinéző hangszerét szinte a hóna alá kötve facsarta ki belőle a leglehetetlenebb témákat és szólókat (hihetetlen volt látni, hogy mennyire elegánsan pörögnek az ujjai!), közben a lemezről ismert széteffektezett énektémákat is produkálva.

Tudni lehetett, hogy a hörgős sorok felvételről szólnak majd – kétségkívül fura megoldás, de így legalább tényleg az eredeti hangot (Tony Teegarden – ilyen névvel inkább óvóbácsi lennék, nem death metal vokalista) hallottuk, aki sajnos nem vett részt az újjáalakulós dologban. Másik gitárosként David Senescu pengette az eredetileg Jason Gobel által megálmodott témákat, és bár tényleg dicséretes módon helytállt, nagyon sok szólónál és dallamnál lehetett érezni, hogy nincs a kezében az a sok finomság, ami zseniális elődjének verziót annyira különlegessé tette.

A ritmusszekcióról csak áhítattal, tömjénfüst mellett lehet nyilatkozni – Sean Reinert technikás dobolását sajnos nem igazán láttam az előttem burjánzó séró- és tarkókiállítástól, de tökéletesen ütött, és nyúlvégtagnyi dobszólója – ha annak szánta egyáltalán – is teljesen lenyűgöző volt. Különben pedig egy atomóra lehet valahol beépítve a két füle között. A hathúros fretless – mint kiderült házilag „érintőtlenített” – basszusgitár mögött pedig a Chris Kringel parádézott, aki szintén tag volt a Cynic utolsó, illetve az Aeon Spoke első fázisában. Jazzes elemekkel felvértezett játékát többek között a Mahavishnu Orchestra feldolgozásban (Meeting of the Spirits – játékosan borult jazz-rock John McLaughlin gitárfenomén tollából) is megcsillogtatta, a körülöttem álló basszusgitárosok állkapcsai pedig főleg szólókiállása alatt kattantak ki a helyükről.

A Focus örökzöldjei között felbukkant még a Portal néven, női énekkel felvett Cosmos című csoda, és egy új szerzemény, az Evolutionary Sleeper is. Bár utóbbi nem fogott meg annyira, mint reméltem, de a “jövőre találkozunk” búcsúmondattal együtt nagy reményekre jogosít fel. Mekkora lenne már egy új Cynic lemez! A hörgős részeket pedig simán felvállalhatná a záró How Could I....-ra színpadra kerülő kopasz hangtechnikus srác, aki zseniálisan adta elő a brutális énektémákat.

Természetesen ez a dal volt a koncert csúcspontja, bár a személyes kedvenc Uroboric Forms, a hihetetlen hangulatú Sentient, és a tökéletesen előadott instrumentális Textures is kiverték a biztosítékot, amikor is több tanult kollégámmal együtt egy-egy kicsontozott pantomimművészt imitáló mozgáskultúrájával fickándoztunk a szférák szembejövő dallamai között – csak azt sajnálom nagyon, hogy „Maya fátyla” olyan satnyára sikeredett még az elején.

A helyükben a szűk másfél órás buli végén a nagy ovációt hallva simán igazságot szolgáltattam volna a nyitódalnak, repetaként. Vagy esetleg Paul kijöhetett volna egy akusztikus gitárral, hogy eljátsszon egy Aeon Spoke nótát – vagy felőlem akár az egész lemezt. Ehelyett csak kisétáltak, összekapaszkodva hajlongtak, mindenkivel pacsiztak, még egyszer szívből megköszönve a hatalmas hangulatot a jelenlévőknek, de egyértelműen jelezve, hogy nem lesz ráadás. Brühü. Viszont a bejáratnál még órákig beszélgettek és fotózkodtak a néppel – ami hatalmas élmény lehetett minden érintettnek, látszólag a zenekartagoknak is. Új Cynic lemezt akarok. Sokat.