Shock!

szeptember 18.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bang Your Head!!! fesztivál - Balingen, 2005. június 24-25.

Na igen, szóval a Bang Your Head! fesztivál... Itt nem tudok rövid lenni, úgyhogy aki nem szeret képernyőn olvasni, az nyomtassa ki a melóhelyen, vigye haza, merüljön el benne. Hiszen hogy is lehetne néhány mondatban elintézni a kontinens talán legnagyobb metal fesztiválját, amely méreteiben ugyan alulmarad a Wackennel szemben, de felhozatalában mindenképpen veri azt – már ami a bandákat illeti.

időpont:
2005. június 24-25.
helyszín:
Balingen, Németország
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )
Hisz míg a nagy duplavé ma már elsősorban a “néhány nagy név plusz minden német ízlésnek megfelelő szar” politikáját követi, a Bang Your Head! évről évre olyan neveket mutat fel, hogy az ember csak néz. Feltéve ha szereti az underground és kult csemegéket a hagyományos fémen belül: 2003-ban ugye itt robbant először a Twisted Sister (lehet, hogy Svédországban léptek előbb fel, nem emlékszem pontosan, de azért az nem feltétlenül tartozik az elérhető távolság kategóriájába). De a nagy nevek mellett ezen az eseményen volt a legtöbb csemege, olyan bandák, amelyekről még csak nem is álmodna az ember, hogy valaha megfordulnak Magyarországon, de talán még Bécsben sem nagyon. Lássuk csak: Jacobs Dream, Destiny’s End, Watchtower (2000), Solitude Aeturnus, Armored Saint, Rose Tattoo, Helstar (2001), Halford, Candlemass, Mago De Oz (2002), Rob Rock, TNT, Y & T, Thin Lizzy (2003), Cage, Gotthard, Omen, Lillian Axe, UFO (2004) stb., még a Tad Morose és a Lizzy Borden is játszott, csak azt hirtelen nem tudom, mikor – az ember szájában összefut a nyál, ugye...

És persze, mint mondottam, mindig voltak nagy nevek is, de a magamfajta mániákusok számára egy Dio, Hammerfall, Dokken stb. már csak hab a tortán a különlegességek mellett; de ők is csak azért, mert esetleg korábban volt már alkalmam látni a produkcióikat. Persze ez sem általános, illetve mondjuk Dio-ból pl. sosem elég, úgyhogy nem bánja az ember a nagyok jelenlétét sem, valamint az sem baj, ha egy-egy koncert alatt azért akad némi idő pihenni, enni, CD-t vásárolni vagy a csajokat nézni. Na, ez utóbbit persze csak viccnek szántam, hiszen a német rockerlányok, -asszonyok bizony nem különösebben dobogtatják meg az ember szívét, hacsak nem vagyunk 40-es bajszos, bundesliga-frizurás, pocakos germán rockerek.

De legyen elég a szóvirágokból: a közönség megint elképesztően igénytelen egyedekből tevődött össze – tisztelet a kivételnek. És, bár égre-földre esküdöztünk két éve, hogy a kempingbe még egyszer nem, mivel már februárban felröppent a hír, hogy a környéken minden szállást lestipistopiztak a törzsfesztiválozók, maradt ez a lehetőség, mint kényszermegoldás. Másrészről pedig arra gondoltunk, hogy amennyit ezzel megspórolunk, annyival több lemezt tudunk venni a CD-börzén. Így is lett. Ezzel együtt megint azt mondom: soha többet! Amit a német rockerek művelnek, az tényleg túlmegy minden határon. Rájöttünk arra is: baromira nem érdekli őket a zene, sem a fellépő bandák nagy része. Alapvetően három dolog motiválja őket: hogy sört vedelhessenek (a legtöbben reggel 7-kor már, éjfélkor még részegek voltak vagy éppen fordítva), üvöltözhessenek és hejjeghessenek valamelyik főbanda azon három slágerén, amelyeket éppen ismernek. Mert ugye akárhány felvarró is van a farmermellényükön (ezeket gondolom, kompletten, felvarróstul lehet kapni, mert kizárt dolog, hogy saját kezűleg helyezik őket fel), akármilyen 85-ös kultpólót hordanak, akármennyi töltényövet is tekernek magukra, teljesen nyilvánvaló, hogy fingjuk sincs a zenekarok mibenlétéről. A zene minden autóból, lakókocsiból full hangerőn üvöltött, de mindig ugyanazok a számok (sosem lemezek) – éppen ezért szeretném, ha valamilyen EU-bizottságnál kérvényezni lehetne a következő nóták betiltását rock/metal fesztiválokon legalább 2 évre: The Number Of The Beast, The Trooper, Can I Play With Madness, Paranoid, Master Of Puppets és legfőképpen: Ace Of Spades. Ezek zseniális dalok, de a második nap végére behánytunk tőlük. Persze ez még a jobbik eset, hiszen olyan is előfordult, hogy az éjszaka közepén valami német nyelvű rettenet döngött csont hangerőn. Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak és, hogy bántsam a német metalosokat, hiszen végső soron mindenki csak a szürke hétköznapok elől menekült ide és alapvetően a fentiektől eltekintve a légynek sem ártottak a kempinglakók; de azért arról nem vagyok meggyőződve, hogy a kikapcsolódáshoz mindenáron szükséges a teljes leállatiasodás. Nem kívánom részletezni a kemping (vagy hogy kicsit szűkítsem a kört: a mellékhelyiségek, zuhanyzók) állapotát az utolsó napon, hátha valaki evés közben olvassa ezt a beszámolót, de nyomatékosan szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy amíg nem fordul meg egy ilyen német feszten, kétszer is gondolja meg, mielőtt a hazai kannásboros/tankcsapdás/junkies-os tizenévesekre egy rossz szót is szólna. Akikről az imént beszéltem, ugyanis nem tinik, hanem meglett felnőtt emberek...

Mindez persze mit sem számított koncertek előtt-után-közben, hiszen nem szociológia szakdolgozathoz gyűjtöttünk anyagot, az ördögbe is! Király bandákat megnézni mentünk ki és ez meg is valósult. Számomra amúgy is történelmi jelentőségű volt ez a fesztivál, hiszen életem első igazán hosszú autóútját vezettem le (ennek örömére le is fényképeztek kétszer) és emellett első alkalommal vettem részt ilyen nagyformátumú eseményen akkreditált sajtósként. Mindezt pedig a jubileumi, 10. Bang Your Head! alkalmából, ahol pedig tényleg ritka erős összeállítással kedveskedett a publikumnak a szervezőbrigád. Azoknak is, akik csak hejjegni jöttek, és azoknak is, akik sok-sok kilométert tettek meg azért, hogy egy-egy kuriózumnak számító bandát meg-meghallgassanak. Izé... ez utóbbi esetben nem kell a duplázás, de hát a reflexek...

Úgyhogy haladjunk, mert kisregényt azért nem akarok írni: a Morgana Lefay nyitott péntek reggel pontban tízkor, és egy igen gyilkos programmal másztak az arcunkba. Semmi sem változott meg attól, hogy egy darabig jogi problémák miatt a nem kevésbé jól csengő Lefay néven kellett ténykedniük: akkor nem voltak rosszabbak, és a régi patinás név visszavételével sem lettek jobbak – királyok voltak, vannak, lesznek! Charles Rytkönent gyakran Jon Olivához hasonlítják, és ez a párhuzam hellyel-közzel meg is állja a helyét, hiszen hasonlóan hisztérikus, de ugyanakkor kellően dallamos a svéd grimaszoló hangja. A zene azonban inkább Metal Church és Vicious Rumors alapokra építkezik remekül. Arra pedig semmi szükség, hogy egy ML koncert élvezetéhez szakértő fanatikusok legyünk, hisz jómagam sem ismerem pl. a csapat minden lemezét, mégis önfeledten nyomtam a végén, hogy “Male-male-male-maleficium” (utána meg ezt dúdoltam két napig).

A kanadai Exciter Kiss Gábor favoritja, és pár hónappal ezelőtt addig erőltette az újrafelvett nótákat tartalmazó New Testment korongot, hogy csak meghallgattam, és rögtön utána dobtam egy hátast. Nem is annyira a sikáló, Motörheades power-speed-thrash kult zenétől, hanem elsősorban az énekhangtól. A fickó olyan, mint egy elbrutalizált Halford: bejön a színpadra a Mestert idéző kopasz fejjel és fekete nagykabátban, és olyanokat énekel, hogy meghalsz: sikoly, középfekvés, dallamok – mindent tud! Nyugodtan bevállalhatná a névadó Priest klasszikust is, csont nélkül elsüvöltené. A háttérben pedig három full old school arc nyomja a reszelős, gyors témákat, kicsit talán többet is a kelleténél, mert azért legyünk őszinték, az a két “lassabb” téma, ami elhangzott (egyik új szerzemény, a másik a Seven Witches által is feldolgozott Pounding Metal), sokkal nagyobbat ütött. De ha egyszer a sebesség a mániájuk, ám legyen: a Violence And Force, a Heavy Metal Maniac vagy a Long Live The Loud így is beledöngölt minket a betonba.

A Kamelot sem bárgyúskodott: zseniálisak voltak, ezen nincs mit szépíteni (csúnyítani)! Roy Khan, bár úgy néz ki, mint valami egyszálbélű kis diszkós gyerek Piripócsról, elképesztő módon játszott a hangjával, fantasztikus átéléssel hozta a monumentális dallamokat; a zenekar pedig rendkívül felszabadultan nyomta a cseppet sem könnyű, slágeres zenét. Bár a Kharma és Epica albumok eléggé lefárasztottak túlszimfonizáltságukkal (nekem az első kettő, power metalosabb Kamelot anyag marad mindörökre a csúcs), a legutóbbi Black Halo anyaggal a bandának sikerült újra “megvennie”. Itt már tökéletes az arány progresszivitás, metal és szimfonizmus között. Szóltak is az új dalok, mint az atom, és az egész koncert úgy ahogy volt, egyszerűen hibátlanra sikeredett. Sosem adom fel a reményt, hogy egyszer lesz újra Conception, de addig is, Khannak itt a helye! Érdekes színfolt volt a Black Halo-n éneklő énekeslány szerepeltetése (ő a csaj az Epica-ból, ha jól tudom), de azért az kár volt, hogy csak az új dalokban (nem) hallhattuk a hangját: ha már ott volt, engedhették volna végig vokálozni. Legalább lett volna valami szép is a sok randa zenész között is (igaz, elég előnytelen ruhát vett fel, ami művészi meg metal volt ugyan, de az alakját nem hangsúlyozta ki).

A Krokust, bár kíváncsiak voltunk az egyik leghíresebb svájci bandára, nem néztük meg, csak fél füllel hallgattuk, mert sürgős pénzköltési ingerünk támadt a lemezbörze kínálata láttán. De amit hallottunk, az király volt: Marc Storacre hangja élőben még Bon Scottosabbnak tűnt, mint az utolsó Warrior lemez egynémely számában és háta zene sem állt épp messze az AC/DC-től.

A Destruction fellépése alatt cimborám beállt a Kamelot dedikálásra várók sorába, én pedig visszaszállítottam a kocsihoz a tetemes mennyiségű, sebtében összevásárolt cuccokat. Mire visszaértem, éppen valami sztriptízshow zajlott a színpadon, de mivel megígértem szorgosan sorban álló mitfahreremnek, hogy viszek neki vizet (a barátság ugye fontosabb, mint a nők, nem igaz?), gyorsan letudtam ezt a kötelességemet és csak ezután siettem vissza a nézőtérre, hátha még elcsípek valamit a műsorból. Meglepetésemre azonban addigra már Doro volt a színpadon és énekelt Schmierékkel. Az ő sztriptízmutatványának lehetősége valahogy azonban nem hozott lázba, ezért inkább a pihenést választottam. Amikor azonban visszaértem a kempingbe és ismét megpillantottam az ott lakó metal tündéreket, ezerszer inkább mentem volna vissza Dorcihoz, aki azonban addigra már messze járt a színpadtól (készülni kellett a saját bulira). A Schmier-féle eurothrash mindenesetre egyáltalán nem tűnt olyan rossznak, mint gondoltam volna, de ahhoz nagyon komoly lelki válság kell majd, hogy a DVD-jüket kölcsönkérjem Kiss Gábortól.

Az Amon Amarth nagy sztár lehet Németországban: a Metal Blade standján pl. a 15-féle kapható póló közül kb. 9 AA volt, a többi meg minden egyéb. A közönség soraiban is rengeteg AA-pólós arcot lehetett látni, gondolom, ez a pocakos sörivó viking image-nek tudható be, amellyel egy német rocker bármikor könnyedén azonosul. Mindenesetre mivel már hallottuk őket korábban (Summer Rocks 2001, BYH 2003), sürgősen menekülőre vettük a figurát, semmitmondó death metaljuk (na nem mintha bármelyik hasonló stílusú zene sokat mondana nekem) vagy micsodájuk rémálmaimban ne jöjjön elő.

De a Für Immer se jöjjön elő leglidércesebb álmaimban sem! Mit tesz isten, pont erre a remekműre értük vissza, amely természetesen Pesch nagyasszony repertoárjának állandó része. No comment, ez a nóta egy borzalom, úgyhogy muszáj volt megint a lemezbörze sátorba húzódni.

Az U.D.O. zenekar megjelenése elég kétségessé tette azokat az elméleteket, melyek szerint az Accept lehetne esetleg a BYH 2005 “very special guest”-je. Maga a koncert sem volt “very special”, csak a szokásos: kevés U.D.O. nóta és sok Accept klasszikus. Viszont ezúttal rendesen megszólaltak a dalok, nem úgy, mint tavaly a PeCsában – ennek megfelelően nagy élmény volt ez a buli is, különösen az Animal House tetszett, de jó volt a 24/7 című új szerzemény is, és a Metal Heart, I’m A Rebel, Balls To The Wall, Burning-típusú alapvetésekkel sem igen lehet hibázni.

A Gamma Ray-t teljes egészében sajnos nem láttam, de amit igen, az király volt. Kai Hansen egy megbízható intézmény és ma már tényleg k... jól énekel. Nem vitás, hogy a Helloween helyett kit fogok megnézni Pesten.

A Saxonnak a 2003. karácsonyi koncertje óta vagyok nagy rajongója, a 2004-es Lionheart lemez pedig egyenesen állatra sikeredett, úgyhogy őket is látni kellett. Sajnos csak két újabb dal hangzott el, pont az említett lemezről (Lionheart – ezzel nyitottak, Man And “fucking” Machine), de a Dzsörg Májköllel kiegészült csapat egy nagyon odab*szós bulit nyomott. Biff persze 2003 óta sem változott: maradt ugyanaz a lelazult, pihent agyú ősbrit fazon, akinek a közönség az elmúlt negyedszázadban megismerhette. Sajnos nem volt Forever Free, de mondjuk az ős-nyers Saxon kedvelőinek kellemes perceket okozhatott a Still Fit To Boogie az első lemezről (vagy a Backs To the Wall lett volna? Nesze neked szakértés, hehe). Az is mókás volt, amikor Mikkey Dee ült be a dobok mögé egy nóta erejéig (747 – Strangers In The Night), hogy egy kicsit bemelegítsen a Motörhead koncert előtt.

Mivel a Motörheadnek egyikünk sem nagy rajongója, a korai bepunnyadást választottunk, annál is inkább, mert tisztán lehetett Lemmyéket hallani a kempingben is, illetve az egész napos metalkodás 35 fokban igencsak le tudja fárasztani puhány generációnkat. Reméltük azt is, hogy legalább a Motörhead fellépése alatt szűnik a hangzavar táborhelyünkön, hiszen okkal feltételezhettük, hogy összes szomszédunk az Ace Of Spades-re hejjeg majd. Így is lett. Azaz, kis hiba mégiscsak csúszott a számításunkba: három lakókocsival arrébb ugyanis egy társaság teljes kakaóval... Motörheadet hallgatott!!!!

Anélkül nem mehetünk át a következő nap történetének krónikájába, hogy meg ne említenénk az éjjel történteket. Ugyanis olyan brutális vihar pusztított Balingenben, hogy az még a másnapi koncerteknek is majdnem betett: a jégeső ugyanis szétcseszte szinte a teljes “hajadonfőtt” hagyott színpadot és csak nagyon kemény munka, és több, mint három órás csúszás után kezdődhetett el a fesztivál második napja. Mi a magunk részéről szerencsésen megúsztuk, de a hírek szerint több száz kempinglakó vált “hajléktalanná” és sokakat evakuálni kellett környékbeli sportcsarnokokba, ill. civilek is fogadtak be embereket.

Mondjuk ettől még nem lett nagyobb csend a következő éjjelen, sőt. Azért az objektivitás kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a kempinglakók remekül együtt tudtak működni a kiszálló tűzoltókkal, mentőkkel stb. – segítették egymást is. Úgyis szeretünk olyan legendákat kreálni, miszerint a rockerek más társadalmi rétegeknél segítőkészebbek, szociálisan érzékenyebbek, erősítse hát meg ez a történet is mindezen vélekedéseket. Bár én a magam részéről az effajta viselkedést inkább emberséges, semmint “rockerséges” magatartásnak szeretem nevezni...

A három órás csúszás, amit fentebb említettem, nem vicc, de annak tükrében, hogy délre már abszolút lemondtunk a Vicious Rumors-ról, Jag Panzerről, még ennek is örülhettünk: a szervezők megállapodtak a “kicsikkel”, hogy rövidített programot játszanak, a terv ugyanis az volt, hogy 6 óra körülre nagyjából behozzuk a lemaradást. Úgyhogy pörögtek az események rendesen.

Elsőnek a Demon nyomta le negyedórás műsorát. A név, a brit állampolgárság és a veterán státusz miatt afféle NWOBHM-zenére számítottunk, mindazonáltal a nem kevés AOR-elemet tartalmazó veretes hard rock muzsika is megnyerte tetszésünket. A dalokat rögtön lehetett énekelni, és közben arra is rájöttem, hogy Don’t Break The Circle c. számot én is ismerem, igaz, a Blind Guardian előadásában (Follow The Blind lemez). Talán ezért tűnik nagyon népszerűnek a banda a németeknél, talán éppen a meglévő népszerűség miatt dolgozta fel Hansi-művek a nótát; mindenesetre a publikum nagyon vette a lapot. Érdekes, hogy bár a Demon angol zenekar, zenéjükön kívül a megjelenésük is igazi tengerentúli feelinget árasztott: baseballsapkás-bajuszos kamionsofőr énekes, aki külsőleg és hangilag is picit Bobby Kimballre emlékeztetett (mellesleg full őrült volt a pali), fehér ingben nyomuló gitáros és billentyűs stb. Jók voltak, szívesen hallgattam volna őket még.

Persze azt nem akartam volna, hogy a Vicious Rumors negyedórájának rovására menjen a dolog, hiszen részben miattuk utaztunk ennyit. Csak annyit mondanék: megérte! Állat volt! Metal! Amennyire meg tudtuk állapítani, Geoff Thorpe volt természetesen a gitáros, visszatért a régi dobos, Larry Howe, két súlyos metal fazon gyilkolta a másik gitárt és a bőgőt, az énekes pedig az a Brian O’Conner volt, aki a feleslegesen modernkedő 1998-as Cyberchrist lemezt énekelte fel. Már ott kiderült, hogy adottságai alapján méltán lehet Carl Albert utódja, de ahhoz, hogy végleg meggyőzzön, szükség volt erre a koncertre! A csávó egy zseni: Don’t Wait For Me, Abandoned, Six Stepsisters – egyik sem okozott gondot neki! Lám, lám, egy Vicious Rumors-nak semmi szüksége modernizálásra, Panterás rekesztésekre 2005-ben sem, hiszen ezek a 15 éves klasszikusok egyszerűen leszaggatták a fejünket. Remélem, a valamikor biztosan megjelenő új lemez sem tesz majd másképpen – a 2001-es Sadistic Symphony iránya már jó volt, valami ahhoz hasonló bármikor jöhet! (Bár arra azért kíváncsi lennék, hová tűnt a Sadistic albumon éneklő Morgan Thorn, mert azért neki sem rossz a torka...)

A Nasty Savage-ről csak annyit tudok utólag mondani (főleg, hogy a VR és a Jag Panzer között játszottak): egy közepes vicc. Azt el tudom képzelni, hogy a 80-as évek végén kuriózumnak számított egy ex-pankrátor metal projektje, és hogy a wrestling-mániás Államokban erre alapozva el lehetett adni egy pár lemezt, de sajnos nemigen tud különösebben magával ragadni az, hogy egy minden bizonnyal atom bebaszott nagydarab ember körbetámolyog a színpadon (féltettük is szegény fotósokat, hogy netán rájuk esik), és amikor megáll, középszerű power-thrash zenére hoz pocsék énektémákat rettenetes hangján (amikor sikoltozni próbált, az egyenesen nevetséges volt). Még csak azt sem szívesen mondom, hogy viccesnek találtuk, mert akkor olybá tűnhetne, hogy a frontember testalkatán élcelődnék, ami távol álljon tőlem. Pedig mást nem nagyon tudok felhozni a NS mentségére, mint azt, hogy legalább jól szórakoztunk. A zenei élményhez az a néhány jól eltalált téma kevésnek bizonyult. Ha jól emlékszem, olvastam már olyat is, hogy a NS zenéje King Diamondos – miért is hittem el?

A Jag Panzer ellenben olyan csúcsteljesítményt nyújtott, hogy attól dobtam egy hátast. Esetleg lementem hídba, igaz, ezt maga Tyrant Conklin is megtette a színpadon, és olyan sikolyt vágott le közben, hogy attól még a Hohenzollern kastély szellemei is felriadtak és korábban kezdtek aznap kísérteni. Negyed órában igen nehéz bemutatni a Jag Panzer lényegét egy őket esetlegesen nem ismerő közönségnek, de érzésem szerint ezúttal sikerült. Még én magam is, aki rendszeresen hallgatom a lemezeiket, elámultam az erőteljes megszólaláson, a zseniálisan összerakott témákon, a jellegzetes Briody-szólókon (Yngwie power metalba öntve), a fantasztikus dallamokon, a csodálatos zeneiségen, és persze Tyrant mester már említett pengeéles hangján, amely így élőben még gyilkosabbnak tűnt, mint stúdiófelvételen. Koncertlemezt, de azonnal!!!!

Ezek után tényleg felesleges lett volna megnézni a Tankardot (nem hinném, hogy sok anyázó mailt kapok majd ignorálásuk miatt, bár ki tudja?), meg enni is kellett valamikor.

Az utánuk következő Nevermore végére értünk vissza, épp elköszöntek a srácok, ezért ugyan a szerkesztőségben ejnyebejnye jár (na meg Ground Zero-s cimboráim is fenéken billentenek majd), de mivel Warrel már leszokott a sikolyokról, és még feszteken sem nyomnak Sanctuary nótát, izgalmasabbnak találtam náluk a májkrémet, toastkenyeret, paprikát. Persze azért majd még megnézzük őket legközelebb.

Axel Rudi Pellt viszont nagyon vártuk, hiszen a németek Blackmore-ja szűkebb hazáján kívül szinte sosem turnézik, így magyar szimpatizánsainak bizony el kell zarándokolnia “Német”-be, ha látni/hallani akarják. A rövidített program még rá is érvényes volt, úgyhogy nem nagyon pöcsöltek, hanem nyomták a nagy slágereket a népnek. Persze előtte még bőrig áztunk gyorsan egy hirtelen nyári zápornak köszönhetően, hogy biztosan ne feledjük az előző éjszakai vihart...
Axelnek mindig is igen komoly tehetségű zenészei, énekesei voltak, de ez a mostani felállás nevezhető az eddigi legstabilabbnak, amely ráadásul már kb. 5 éve együtt van, erre pedig nemigen volt példa az ARP Band korábbi története során. Mike Terrana dobolását még akkor is élmény figyelni, ha “egyszerűbb” tempókat üt; Volker Krawczak bőgős igazi őskövület Axel mellett; a Rough Silk-főnök Ferdy Dörnberg mindent tud a billentyűs hangszerekről (mekkora királyság volt már, amikor nyakába vette a szintit, odavitte Axelhez és úgy nyomták a szólópárbajt!); Johnny Gioelli pedig akkorákat énekelt, hogy csak lestünk! Volt ugyan valami technikai problémája (nem ment a súgógépe vagy mi???), de megjelenése és frontemberi munkája kimondottan a Legnagyobbak egyikét, Freddie Mercury-t idézte, bár lehet, hogy ez csak a hasonló testalkat és a fehér atléta miatt tűnt így, hehe.

Ezután azonban megint muszáj volt leülni, mert egyre inkább kezdett rajtam eluralkodni a fáradtság.
Úgyhogy Sebastian Bach műsorát csak hallgattam, ill. fél szemmel néztem, az pedig amúgy sem sokban különbözött a tavalyi Wigwam-koncerten hallottaktól. Amúgy a felállás némileg módosult azóta: Ralph Santolla helyére Metal Mike Chlaschiak került ide gitárosnak, a dobok mögött pedig Bobby Jarzombek foglalt helyet (Mark Prator helyett – bocs a kínrímért). És hogy milyen volt? Persze, hogy király! A nagy Skid Row himnuszok mellé befért még egy új nóta is (amely, ha jól értettem, a kultikus American Metalhead címet viselte, oda is csapott rendesen), valamint a Frozen a Subhuman Race-ről (becsülöm Bach-ot, hogy kiáll az amúgy kiváló, de a fanatikus tábort annak idején erősen megosztó anyag mellett). Még valami jó kis feldolgozást elviseltem volna (Bach to basics, ugyebár), de ha nem, hát nem. Elég erős Sebastian repertoárja így is, de én akármibe lefogadom, hogy megyünk mi még klasszikus felállású Skid Row koncertre is – talán pont a 2010-es Bang Your Head!-re...

Azért is takarékoskodtam energiáimmal, mert a Candlemass fellépésének egyetlen pillanatát sem szerettem volna elmulasztani. Nagyon beütött nálam a csapat, amikor pár éve meghallottam az 1990-es koncertlemezt – előtte voltak fenntartásaim, hogy ez biztos valami gótikus-hörgős-üvöltözős gyíkság, azonban a málhás Sabbath-rifftár, ízes old school metal szólók és az óriási dallamokat szállító teátrális énekhang egyaránt lenyűgözött. Akkor derült ki számomra, hogy az igazi doom nem egyszerűen csak lelassított death metal, hanem egy annál sokkal tradicionálisabb, örökérvényű muzsika, lényegében pedig tisztán heavy metal. Azóta minden egyes lemezükkel sikerült barátságot kötnöm (nagy kedvenc a “mostohagyerek” Chapter VI. is és bírom a késői koszosabb riffelésű albumaikat is), és ahogy az új dalok a fesztiválon megdörrentek, semmi kétségem nincs affelől, hogy ez az új anyaggal sem lesz másként. Nagyon tudnak nótát írni ezek a svédek, és ha lehet ilyet mondani, 2005-ben fiatalosabbak, energikusabbak, mint valaha. Messiah hibátlanul hozta a fogós énektémákat és megvillantotta pihent agyú humorát is (“a mai menü Doom mit Gemüse”), de német nyelvtudását is fitogtatta (“mitsingen, JA?!” – lehet ilyen kedves kérést elutasítani?), és persze a színpadi mozgása is maradt a régi. Vajon van arra lehetőség, hogy mondjuk a Flag Of Doom fesztivál keretein belül egyszer itthon is részt vehessünk egy gyertyás misén? Akárhogy is, de ránk férne...

Elérkeztünk az utóbbi hetek nagy kérdésének megválaszolásához: ki is volt a 2005-ös Bang Your Head! fesztivál agyontitkolt Very Special Guest-je? Amikor a Candlemass vége után kitolták a következő dobcuccot és megláttuk rajta a Hanoi Rocks emblémát, rögtön tudtuk, hogy biztosan pihenünk még egyet. Igazság szerint nem különösebben vagyok oda a glam műfajért, de azért a háttérben elhallgattuk Mike Monroe-ék produkcióját, ami úgy tűnt, elég kurtán-furcsán ért véget. Később ki is derült, hogy a közönség lefújolta őket a színpadról, ami elég parasztság, hiszen azért, mert valaki esetleg nem ismeri a bandát vagy éppen nem is tetszik neki, még nem kell azok szórakozását is tönkretenni, aki netán élvezné a koncertet. A zenekarral szemben is elég inkorrekt dolog, hiszen mégiscsak egy rocklegenda állt a színpadon, akit tisztelet illet, és nem pedig valami popbanda, aki egyáltalán nem illett a fesztivál profiljába. Hiszen a HR igazi bulis zenét nyomott, ráadásul nem is rosszul, még csak nem is az a punk’n’roll rettenet volt, amire számítottam a korábban olvasottak és a külsőségek alapján (na meg az alapján, hogy a HR nagy istene a Junkies-nak, hehe). Szóval, a magam részéről nagyon sajnálom, hogy így alakult a dolog.

Volt azonban még egy különleges vendég: a banda neve Mike Tramp and the White Lion, állítólag konkrétan ezzel az elnevezéssel. Tehát nem a klasszikus WL játszott itt, bár nem hiszem, hogy ez bárkit zavart volna. A közönség is megszelídült, elvégre ez már metalosabb, riffesebb zene volt és Mike társai is remekül zenéltek: a gitáros hozta a rockos ízt (biztos, hogy nem Vito Bratta volt? Ha nem, akkor óriási tehetség, ha mégis ő, akkor éjjen), volt billentyű is, a dobos pedig – mind játékstílusát, mind fazonját tekintve – mintha csak egy 88/89-es klipből bukkant volna elő. Hiába, LA csak LA marad a mostoha időkben is! Sajnos nálam a WL eddig kimaradt a szórásból, hiszen amikor én metalra szocializálódtam, Mike épp hírnevének tönkretételével foglalatoskodott a grunge-éra kellős közepén, bár könnyen el tudom képzelni, hogy nekem tetszene a Freak Of Nature is – utána is nézek majd. Igazából régi WL klipeket sem láttam nagyon, ha mégis, nem nagyon fogtak meg, de itt nagyon tetszett a dolog, az elcsigázottság dacára is. Igazi nyáresti rockbuli volt ez, a Mike által emlegetett koncertlemezt pedig biztosan beszerzem.

Dio-ból pedig, mint mondottam sosem elég. Most már, hogy a Mester 65 éves (idősebb, mint sokunk szülei, sőt, feltehetően az olvasók jó részének nagyapja is fiatalabb nála!!!), pláne minden alkalmat meg kell ragadni, hogy lássuk, hiszen nem tudhatni, mikor vonul vissza végleg. Úgyhogy felcsigázottan vártuk a koncert kezdetét és meg is kaptuk, amit vártunk: kristálytiszta hangzást (végre a szinti is hallatszott), fantasztikus éneket és halhatatlan klasszikusokat: Killing The Dragon (bizony, már ez is klasszikus!), Egypt, Stand Up And Shout, Holy Diver... A hírek szerint az őszi angliai turnén a teljes Holy Diver lemezt elnyomja majd a csapat, erre itt sajnos nem került sor, bármennyire is szerettem volna, de helyette megkaptuk pl. a Sunset Supermant a Dream Evil lemezről, valamint a hihetetlen Gates Of Babylont is. A Rainbow-korszak megidézése ebben nem merült természetesen ki, de érdekes újdonság volt, hogy a Man On The Silver Mountaint eredeti tempóban nyomták és talán az is szokatlan volt, hogy a Long Live Rock’N’Roll is külön hangzott el, nem egyvelegben. A dob- és gitárszólóktól most sem menekültünk meg, ezekre nyilvánvalóan szükség is van, hogy Dio pihenhessen egy kicsit, de akkor már kicsit jobban is megerőltethetnék magukat a zenész kollégák! Simon Wright dobszólója és Craig Goldy húrnyűvése egyaránt unalmasra, jellegtelenre sikeredett ezúttal és a Craig vezényletével újfent lezavart instrumentális akárminek megint csak nem volt se füle, se farka. Mint korábban már mondottam, alapvetően szeretem a srác tradicionális játékát a Giuffria és Dio lemezeken, de ezt az önálló szólózást nem kellene erőltetni. Remélem, instrumentális lemezt még nem csinált és nem is fog... Mindegy, maga Dio zseniális úgy, ahogy van, 2005-ben is ő a legnagyobb. Mindemellett végtelenül barátságos, szimpatikus is, és ez nem színpadi viselkedés: örök emlékem marad az 1997-es pesti dedikálás, ahol ugyanilyen közvetlen, mosolygós, sőt, szerény ember benyomását keltette. Semmi sztárkodás meg arcoskodás, pedig lenne mire...

Most jön az a pont, ahol talán tényleg magamra haragítok néhányakat: a Twisted Sistert kihagytam! Mentségemre szolgáljon, hogy későre járt, hulla voltam a kétnapos folyamatos metalkodástól, a négynapos ki nem pihentségtől, és azért másnap valahogy azért le kellett nyomni azt a jó ezer kilométert. Meg a koncert DVD-jükre is beruháztam (Live In Wacken – a lemez másik oldala sima koncert CD!), úgyhogy majd inkább a kényelmes fotelben nézem meg harmadszor Dee Sniderék gyilkos showját. Amúgy különlegességeket is rejtett ez a koncert: elejétől végéig nyomták el a Stay Hungry lemezt, de volt It’s Only Rock’n’Roll is és Dee ugyanolyan kultikus dumát nyomott alatta, mint a korábbról ismert klasszikus koncertfelvételen. Valahol azért sajnálom, hogy ez most kimaradt (a Horror-Teria alatt aludtam be, addig mindent tisztán halottam), de amilyen huszonéveseket megszégyenítő formában van a csapat jelenleg, biztos vagyok benne, hogy lesznek még itt meglepetések a következő években is! Gondoltuk, hogy legközelebb majd az Under The Blade-et is elnyomhatnák elejétől végéig, de azt aztán tényleg nem ismeri a hejjegő német közönség, úgyhogy vajmi kevés esélyt látunk jelen pillanatban erre, de mit lehet tudni. És azt sem mondom, hogy nem hallanék szívesen valami új anyagot Dee hangjával, legyen az egy súlyos új TS anyag, szólólemez, esetleg barátunk feltámaszthatná a Widowmakert is. Akkora zseni ez a fazon, hogy akármit kiadhat a kezei közül, az ütni fog!

Ekként zajlott tehát a 10., jubileumi Bang Your Head! fesztivál a messzi Németországban. Egyik hasonló jellegű rendezvény nem veheti fel vele a versenyt zenekarok tekintetében, kulturáltság és körülmények terén azonban akad még tanulnivaló. Patetikusan kellene zárnom soraimat, de minek? Ezentúl is igyekszünk mindig ott lenni majd, reméljük, a névsor továbbra is ugyanolyan vonzó marad. Kiss Gábor kollégának pedig a következőket üzenném: buktuk a benzinpénz-részed bázz, a doktorrá avatás álmetál! De azért gratulálok! :-) (+ az egész szerkesztőség szintén)

Fotó: Rébay Gergő

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.