Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head: Bloodstone & Diamonds

0814mhcA Machine Head státuszáról nagyjából mindent elmond az a tény, hogy friss anyaguk, a Bloodstone & Diamonds kapcsán még olyan „kritikát" is lehetett olvasni itthon, miszerint bár a szerző nem hallgatta meg a lemezt, de az szar. Robb Flynn és kompániája amellett, hogy egyértelműen meghatározó csapattá vált mostanra, igencsak megosztó is, az viszont biztos, hogy az új Machine Headet ilyen vagy olyan okokból ugyan, de nagyon sokan várták. Eleve három év telt el a megjelenésekor körülrajongott, azóta azonban némiképp jobban a helyén kezelt Unto The Locust óta, ráadásul a bőgős Adam Duce is kikerült a csapatból, de a legfontosabb, ami miatt én is szinte rágtam a körmömet, hogy az utóbbi évtized epikus megközelítése helyett ezúttal egyszerűbb, dalközpontúbb, egyenesebb megoldásokat ígértek. Azaz valami olyasmit, amire nagyjából tizenöt éve várok tőlük.

megjelenés:
2014
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 92 Szavazat )

És hogy megkapjuk-e a Bloodstone & Diamondstól azt, amit szeretnénk? Természetesen nem, de a helyzet közel sem annyira drámai, mint azt az ember az első hallgatás után gondolná. Merthogy az indításként elővezetett Now We Die pontosan arra jó, hogy csalódottan legyintsünk egyet, ez ugyanis annyira messze áll az első két Machine Head lemez világától (azaz attól, amit a rajongók direkt, egyenes számokként várnának), amennyire csak lehetséges. Megingathatatlan véleményem, hogy igen kevés az olyan metal zenekar (a Klasszikushock rovatban nemsokára olvashatsz egy ilyenről), akik úgy tudnak vonósokat beépíteni a zenéjükbe, hogy azok valóban hozzátegyenek valamit a muzsikához, szerves egészet alkotva vele, izgalmasabbá tegyék az összképet. A Now We Die alapján pedig a Machine Head sem emelkedik ki az átlagból.

Soha, még legnagyobb kedvenceim esetében sem szoktam előzetesen bedobott dalokat meghallgatni, mindig egyben, megjelenés után csekkolom az adott lemezt, így a Now We Die-hoz is akkor volt szerencsém először, mikor már ott virított mögötte tizenegy másik társa is, és sok-sok hallgatás után úgy gondolom, tökéletesen jellemzi is az anyagot. Kiváló ötletek és megoldások sorjáznak benne, ez elvitathatatlan, azonban olyan, mintha három különálló nótát gyúrtak volna össze benne, amik közül kettő kurva jó, egy viszont meglehetősen gyenge. És ez a dal nagyon sok társa esetében is így van. Tele van a lemez remek dolgokkal, de kellett volna valaki, aki hajlandó bajszot akasztani Robb-bal, és elérni, hogy kiszórják a sallangokat. A Now We Die-nál maradva: ha lenyesegették volna róla a vonósokat meg Flynn szenvedős énektémáit, kaptunk volna egy tízpontos, néhol már-már sludge-osan súlyos, máshol pedig a Ten Ton Hammer világát idézően gyaluló számot. Így viszont sajnos ez is csak egy újabb, indokolatlanul túlnyújtott Machine Head-szerzemény a sorban.

Robb Phil Demmellel és Dave McClainnel a mai napig kiváló dolgokat képes összehozni, de igen komoly szükségük lenne arra, hogy egy tántoríthatatlan külső fül könyörtelenül megmondja nekik, ha valami gyenge. A produceri munkát Robb-bal közösen végző Juan Urteaga nyilvánvalóan nem volt eléggé szőröstökű ehhez, pedig bizonyos dalok egyértelműen jelzik, tudtak volna a megfelelő irányba is fordulni. Ilyen például a másodikként érkező Killers & Kings is: semmi szenvedés, semmi megfejtés, semmi epikusság, csakis vaskos riffek és csordavokálok négy percben. Másra nincs is szükség. És mielőtt még valaki Adam Duce távozását kívánná felhozni hivatkozásul a gyengébb megoldásokra, gyorsan szögezzük is le, hogy a bőgős sosem volt igazán komoly tényező a csapat dalszerzői metódusában. Flynn mellett a meglehetősen egyéni stílusban doboló McClain és Demmel rúgott még labdába ezen a téren, így a bőgős távozása ebből a szempontból biztosan nem vett el a csapat erejéből, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az új srác, Jared MacEachern vokáljai még jól is jöhetnek.

A Jared énekével megtámogatott Ghosts Will Haunt My Bones tökéletes példa erre, hiszen sikerült benne egyensúlyba hozni a régi gépfej-megoldásokat az újkori anyagok epikusságával, így hiába hat perc feletti, egyáltalán nem válik unalmassá. Ennél a pontnál már abszolút lelkes vagyok, de sajnos a következő két track visszavet a kevésbé idilli valóságba. Bár a Night Of Long Knivesban abszolút ott a stenk, a The Burning Redet idéző megoldásokkal együtt meglehetősen zagyvának érzem, utána pedig az album mélypontja következik. Nyolc és fél percet alulról súroló hosszával a Sail Into The Black egész egyszerűen rettentő unalmas. Az ilyesfajta, hangulatosnak szánt témáknál három percnél van a tűréshatárom, ez pedig jóval túlnyúlik rajta. Az Eyes Of The Dead old school thrashelése aztán végre üdítően hat, akárcsak a Beneath The Silt remek refrénje, lassú súlyossága, de az is igaz, hogy utóbbinál a verzékben hallható vékonyka ének nem az igazi. A refrént viszont annyira eltalálták, hogy bőven elviszi az egészet, bár ebből is bőven húztam volna a helyükben. Az In Comes The Floodot pedig úgy ahogy van, lehagyhatták volna, ez ugyanis tipikus példája annak, amikor a jó témák hiányát epikussággal igyekeznek eltussolni. A lassú, érzelgős Damage Inside után már végképp borzasztóan szeretnék egy tök egyszerű, gyaluló gyűlölethimnuszt, és a Game Overrel meg is érkezik végre a megváltás. Robb ebben írta ki magából az Adam Duce-szal kapcsolatos érzéseit, és bár néha kissé túlzásba viszi a szenvedős, nyekergős éneklést, végül tök húzós energiabombává fejlődik. Jó lett volna még egy hasonló a kissé ismét csak túlnyújtott, spoken wordös Imaginal Cells helyett, de szerencsére az utolsóként érkező Take Me Through The Fire ismét csak erős, így az anyag lezárása összességében pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét.

Robb Flynn az évek során igencsak markáns stílust alakított ki saját maga és így csapata számára is, és bár sokan nincsenek oda érte, egyértelmű, hogy a Machine Headet akár egy hangról is fel lehet ismerni, adott esetben pedig kiváló teljesítményre képesek még ma is. Bár Demmel jobban szólózik, mint bármikor, és McClain dobolása is ugyanolyan markáns, mint korábban, az összkép mégis kissé zavaros. Mint a recenzió elején is írtam, kiváló megoldások sora hallható a Bloodstone & Diamondson, de sajnos sok a felesleges vagy feleslegesen túlhúzott pillanat is. Hogy egy régi közhellyel éljek a végén: a kevesebb néha több, a nyolcadik Machine Head-korong pedig negyven percben valószínűleg kétszer ilyen ütős lenne.

 

Hozzászólások 

 
+2 #21 Sárvári Gábor 2014-12-14 14:43
Azt nem mondtam hogy gond lenne a hangzással, csak azt gondlom hogy most már szükségük lenne egy külső producerre. Szerintem. És Bob Rock jó hangzású albumokkal szokott előrukkolni, szóval egy következő albumnál opció lehetne.
Idézet
 
 
+2 #20 NOLA 2014-11-27 14:11
Szerintem a hangzással semmi baj nincs, odabasz rendesen.
Viszont talán tényleg túl sokat akartak markolni egyszerre.
De azért még jó sokszor meg fogom döngetni a lemezt, mivel szerintem nem egy rossz album ez,...sőt.
Idézet
 
 
+2 #19 Sárvári Gábor 2014-11-26 19:46
Én nagyon kíváncsi lennék egy Bob Rock, Machine Head kollaborációra! Gondolj a Metallica Black Album, Load, ReLoad albumok hangzására. Meg szerintem ő egy nagyon jó producer, a szó klasszikus értelmében. A következő lemezen jó lenne egy ilyen. Valahogy Robi bácsihoz el kellene juttatni ezt a gondolatot . . . . .
Idézet
 
 
#18 vmiso 2014-11-25 13:36
Idézet - tama1975:
. A banda a Locust-tal igen magasra helyezte a mércét. Hét dal, semmi sallang, minden a helyén volt. Igen, még a gyerekkórus is:)


Elfogadva a véleményedet, sztem a Locust a banda legtúlértékelte bb lemeze, a "semmi sallang" meg nálam úgy néz ki hogy kb a lemez nagyobbik fele az :D
De ízlések és pofonok, nyilván én a korai riffelősebb, direktebb hozzállást várnám tőlük, persze teljesen hiába...
Idézet
 
 
+2 #17 tama1975 2014-11-25 10:41
Régóta terveztem hozzászólni a lemezhez, de eddig nem nagyon akart összeállni a kép. A banda a Locust-tal igen magasra helyezte a mércét. Hét dal, semmi sallang, minden a helyén volt. Igen, még a gyerekkórus is:) Bár egy haverom azt szoktak mondani hogy a MH legjobb száma akkor is a Sentinel (ezt értsétek jól). A B&D viszont nem hozta/hozza ezt az érzést. Továbbra is ott vannak a messziről felismerhető, jellegzetes MH vonások: mázsázs riffelés, Robb üvölt, nyöszörög, énekel, a complex dalszerkesztés, Dave polipszerű dobolása, Phil talán minden eddiginél kidolgozottabb szólójátéka. És az egyes dalok szintjén (nekem ezt elsősorban az első négyet jelenti) talán működik is a történet, de lemez szintjén valahogy nem akar összeállni az egész. Kicsit olyan érzésem van, mintha Robb nem lett volna képes elengedni a felvevőgombot, inkább korábbi munkásságának ötleteit próbálta újra hasznosítani, mint új ötleteket kitalálni és talán a kelleténél többet hallgatta volna az utóbbi időben a Bartók Rádiót is (a Now we die-ban a vonósok indokolatlanok, bénán kevertek és teljesen elütnek a banda játékától). Egy markáns külső fül tényleg jót tett volna. Ettől függetlenül ez nem egy rossz lemez (bár a banda top három albumában szerintem nincs benne), de sok hallgatás szükséges ahhoz, hogy megbarátkozzunk vele. Ami pedig az előzetesen tett nyilatkozatokat illeti, most már biztos, hogy a Robb Flynn a thrash metal Dave Mustaine-je (ezt is értsétek jól):)
Idézet
 
 
+3 #16 deniro2 2014-11-21 23:17
Tök pozitívan álltam a lemezhez, de sajnos ez így is nagyon halvány lett... Borzalmasan eklektikus az egész, néha egy keményített Linkin park, néha egy lelketlen Burn my eyes, néha meg egy tökömsemtudja mi, de a végeredmény rettentő felejthető.
Idézet
 
 
+3 #15 ntsouth 2014-11-20 21:35
Tetszik, hogy az intelligens kritika alatt intelligens hozzászólások állnak. A lemezt még nem hallottam. :)
Idézet
 
 
+14 #14 Szőlő 2014-11-19 20:45
40 éves vagyok, a Master-volt az első lemez, amit megvettem, zenei megingásom sosem volt. Ennyit előre. Szerintem nagyon érdekes az új lemez. Robb alapvetően egy érzékeny ember, lsd: A The Cure iránti vonzalma, a meglepően őszinte, néha szarkasztikus beszólásai... Vártam, hogy a Locust után merre mennek. Ez egy sokrétű lemez, szerintem előkészíti a következőt. Egyfajta útkeresés. DE. Emellett egy őszinte, néhol sötétségbe burkolt erőteljes vadkan album ez. A videóklip meglepett. Nem jellemző ez rájuk, de atmoszférikus, be tud ütni. Összességében: Nem csalódás ez a lemez, engem egy kicsit a Kreator 90-es évek útkeresésére emlékeztet, és azok is micsoda lemezek voltak: Renewal, endorama. ..és Mille is imádja a The Cure-t.
Idézet
 
 
+9 #13 Maradonnna 2014-11-19 19:44
Szerintem nem rossz lemez!töbször meg kell hallgatni az igaz.de aki a gyorskaját szereti az itt nincs jó helyen.de annak meg ott van az új Amaranthe! :)
Idézet
 
 
+2 #12 vmiso 2014-11-19 18:53
Az egyik korábbi cikkhez hasonló gondolataim voltak nekem is.
Dögunalom 70 percben, sok felesleges dalbetét, Robb is sokat nyivákol benne, egyszerűen nem áll össze, ahogy az akkor még túldícsért Locust sem tetszett egy hallgatás erejeig sem.

Számomra azt hiszem végképp elvesztek, de ettől még a Burn My Eyes a No1 nálam:)
Idézet
 
 
+3 #11 Sanctus 2014-11-19 18:45
Idegesít ez a lemez, mert vannak pillanatai amik folyamatosan a fejemben járnak, de szar dolog 30 másodperces részleteket visszatekergetn i... másrészt itt vannak a szokásos amatőr ötletek, amit ZS ligás zenekarok is pironkodva használnak (Ghost will.. ben 4:16tól a "harmóniamenet" pl..), ők meg még nyújtják is, szenvedj, te majom, megérdemled.

Csúcspont nálam a Long knives felvezetése, a Ghost will verzéi, a Game Over punkos refrénje, meg persze a Sail... majdnem végig, de néha még azt is megunom.

Legyen mondjuk 7 pont.
Idézet
 
 
+1 #10 senkise 2014-11-19 17:49
Személyes véleményem szerint az album az ötlettelenség áldozatává lett. Unalmas és semmitmondó. Kínos bizonyítási vágy, semmi több. Egyszer hallgattam meg, soha többé nem teszem. Tudom, tudom, sok kis piros lefelé mutató hüvelykujj, de akkor is...
Idézet
 
 
#9 cápaidomár 2014-11-19 17:20
Idézet - kriszremorse:
Az ha az ember neve történetesen nincs feltüntetve a dalszerző státuszban,még nem azt jelenti hogy nem volt hatással a nóta végleges formájára.ha másban nem is de a bajuszakasztásb an biztos emberére talált a mi Robink Adam-ben..aki zenél tudja,hogy ha négy emberből akár egyet is lecserélsz mennyit változik a kép.


Bizony...!
Idézet
 
 
+5 #8 kriszremorse 2014-11-19 16:46
Az ha az ember neve történetesen nincs feltüntetve a dalszerző státuszban,még nem azt jelenti hogy nem volt hatással a nóta végleges formájára.ha másban nem is de a bajuszakasztásb an biztos emberére talált a mi Robink Adam-ben..aki zenél tudja,hogy ha négy emberből akár egyet is lecserélsz mennyit változik a kép.
Idézet
 
 
+3 #7 Nűnű 2014-11-19 13:26
Én arra lenné kíváncsi, hogy hányan vannak e sorok olvasói között, akiknek az angoltudása olyan szintű, hogy sima hallgatás során is értik a szövegeket. Akiket zavar egy idióta szöveg, vagy épp ellenkezőleg, felkapják a fejüket a jól eltalált szavkra, mondanivalóra?
(Én legfeljebb, szótárral, a leírt szöveget értem, nekem oly mindegy, hogy Maci Laciról vagya világmegoldásró l szólegy szöveg.)

Mert néha nekem olyan érzésem van, hogy amikor a dalszerő nagyon elmerül a szövegekben, nagyon odavan a saját soraiért, olyankor jobban lelkesedik egy olyan alkotásért, ahol a zene azért nem olyan maradandó, és mi meg nem értjük, hogy ez miért lenne olyan jó.
Idézet
 
 
+4 #6 tamassap 2014-11-19 12:48
Egyetértek a kritikával és nagyon sajnálom, hogy nem sikerült újra alkalmazni az Unto...albumon tökéletesen működő receptet. Én azt vártam.
Ami pedig a Sail Into The Black-et illeti, számomra ez a legmaradandóbb szám. Egyáltalán nem unalmas, habár a mély kórus sokakat idegesíthet. De ami onnan felépül, az odavág.
Idézet
 
 
+9 #5 Fenrir333 2014-11-19 11:53
10/8 szerintem is az Imaginal Cells-t és a Damage Inside-ot már nem is hallgatom, sok szám feleslegesen hosszú (Sail into elejéről a harmadik lassú rész már sok, viszont szerintem rohadt hangulatos szám) de rengeteg ragyogó ötlet van benne és tényleg minden ízében még a kikacsintásokka l is igazi Machine Head. Aki brutális és gyors zúzást akar annak ott az új Exodus ha az se elég gyors akkor a Pitch Black Forecast.
Azt nem értem hogy miért írja sok ember hogy divat zenekar, meg eladták magukat mikor mindenki azt várta hogy olyan legyen mint az első lemez(amit szerintem meg is tudnának csinálni ha akarnák), de ők az elvárásokkal szemben csinálnak egy olyan lemezt amilyet per pillanat ők akarnak, akkor is ha tudják hogy megosztó és nem 10 pontos mindenütt.
Idézet
 
 
+7 #4 vicious 2014-11-19 11:48
Megosztó album, sokaknak van problémája a vonósokkal, az epikussággal/érzelgősséggel, vagy magával Robb énekstílusával. Nekem viszont kimondottan bejön az album, talán mert szeretem az ilyen témákat, és mindezek ellenére is felismerhetően Machine Head maradt számomra... Fölösleges más, korábbi albumokhoz hasonlítgatni, mert akkor óhatatlanul előjönnek az elvárások, vagy hogy mit csinálhattak volna másként. A lényeg az, hogy élveztem az albumot? Nagyon. A Night of Long Knives az egyik személyes kedvencem. Egy-két gyengébb szám van csak, de azokkal még megbékélek... 8-9 pontot adok rá, a magam részéről.
Idézet
 
 
+7 #3 TomTom86 2014-11-19 11:37
Meglepően jó album, lett nekem bejön. Néhány számot én is feleslegesnek tartok 10/8
Idézet
 
 
+6 #2 Chris92 2014-11-19 11:12
Jó lemez lett szerintem, a kritika is korrekt viszont azzal nagyon egyetértek, hogy a kevesebb jobb lett volna. Az Imaginal Cells-nél nagyobb felesleget el sem tudnék képzelni, a Damage Inside is kimaradhatott volna. Nekem speciel csúcspont volt a Sail a maga egyszerű de eszméletlenül hangulatos megvalósításáva l. Persze nem vagyunk egyformák, nekem 8 pontot (új pontrendszerben ) még így a hibaival is megér.
Idézet
 
 
+5 #1 valarmorgulisz 2014-11-19 11:00
Rosszabb pontra számítottam. Alapvetően korrekt a kritika. Nálam csak azért 8-8,5 pont, mert szerettem a Sail in to the Black-et. Jól esnek a meditatív, kitartott dalok.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.