Shock!

október 23.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Anathema - Budapest, 2015. április 8.

0509anathema2A Cavanagh fivérek dalai a Silent Enigma – A Fine Day To Exit albumok közötti időszakban hatalmas hatással voltak rám, a középiskolás években szellemi-lelki és zenei szempontból is mindennapi betévőnek számítottak az Anathema KAZETTÁK, és máig át tudom érezni minden sorukat, rezdülésüket és nyomorukat. És bár az egykori melankolikus doom császárok végtelenül pozitív újabb lemezeit már csak háttérzeneként hallgatom néhanapján, a zenekar fennállásának 25 évét ünneplő retro-turné hírét hallva egyértelmű volt, hogy ott a helyem. Az előzenekar nélküli, háromórás koncert percre pontosan a meghirdetett időpontban kezdődött, és fordított kronológiai sorrendben elevenítette fel a szinte már családi vállalkozássá alakult brit banda korszakait.

A múltidéző turné első állomása volt a pesti, így semmi kicsúszott setlist vagy megosztott video alapján nem lehetett „puskázni", hogy mire is számítsunk. Az biztos, hogy nem is választhattak volna jobb kezdő dalt, mint a 2014-es lemezen lévő, ars poetikus szövegű Anathema, és a gót-rock idolokból egyre inkább tolkieni mesehősökre hajazó Vincent és Daniel hatalmas mosollyal közvetítette a közönség felé az éteri szeretetet. És ami lemezen nem annyira működik, az élőben két perc alatt messze repített. Jó látni, hogy hőseinkből egy negyedszázad elteltével is süt a lelkesedés, a szenvedély és az, hogy valamit át akarnak adni – és ezt nagyon jó volt megtapasztalni. Jöttek sorban az újkori slágerek: Distant Satellites, majd az Untouchable két része, végül pedig a Natural Disaster, melyben Lee Douglas szokás szerint csodásat énekelt, majd aranyosat integetve el is köszönt tőlünk, hiszen ezzel lezárult az ő korszaka. Fivére, az addig csak kiegészítő ütősökön hangulatot fokozó tesója pedig nagyjából ugyanekkor cserélt helyet a dobok mögül a szintetizátorhoz lépő Daniel Cardosóval, majd a vocoderes Closer után felcsendült a koncerteken mostanában már hanyagolt Pressure, aminek látszólag nem csak én örültem. Ellenben a One Last Goodbye egyedüli Judgement lemezes dalként kicsit hiányérzetet hagyott maga mögött. Persze-persze, ez a nagy könnyfakasztó daluk, de minden zenekaros- és szólómegmozdulást összevetve már biztos huszonkétszer hallottam a Cavanagh tesóktól, és örültem volna valami kevésbé kiszámítható szerzeménynek.

időpont:
2015. április 8.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Music Club
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )

Szinte percre pontosan egy óra telt el, mikor egy rövid szünetet jelentettek be, és tudtuk, hogy ez után a csapat nagy áttörését – legalábbis metalos körökben – hozó albumokról (Silent Enigma, Eternity és Alternative 4) fognak idézgetni az 1998-ban távozott Duncan Patterson bőgőssel. A Shroud of False és Fragile Dreams kezdés borítékolható volt, azonban később az Eternity három részének egybefűzött verziója már elégedett csettintgetésre késztetett, hogy aztán a középső programba utolsó előttiként betoldott Sunset of Age totális katarzisként érjen. Igen, ezt a dalt hallani akartam tőlük még egyszer élőben, csak annyira nem mertem reménykedni benne, hogy a koncert előtt is csak félve gondoltam rá. Tény, hogy kicsit feljebb transzponálták a régi nótákat, de ettől függetlenül máig teljesen át tudják adni azokat az érzelmeket és indulatokat, amiket a húszas éveikben lemezre préseltek.

0509anathema1

Viszont szót kell ejtenem két zavaró tényezőről. Az egyik, hogy Duncan, aki talán mindig is egy magának való arc volt, úgy álldogált a színpad jobb szélén, mintha csak valami odatévedt kellékes lenne, vagy a poroltót őrizné. Egy kevésbé cizelláltan fogalmazó ismerősöm száját e gondolat ekképpen hagyta el: „Leprás ez, vagy mi van?" Szerintem a jelenlévők nagy része ezen az estén kezet csókolt volna a pufi doomsterből elegáns úriemberré alakult bőgősnek, aki a zenekar hőskorában minden nyomorát és szuicid gondolatát átadta nekünk – mint azt az Empty zaklatott soraiban újra elénk is tárták. Nem tudom, hogy milyen a viszony közöttük, de Vincenték helyében kicsit többet méltattam volna a srácot egy-két itt-ott beszúrt félmondatnál. A kötelező dalokat az újabb levonulás előtti Dying Wish, valamint a középtájt előkapott Lost Control (Daniel nagy pillanata volt az a finom kis gitárszóló!) és a szépségéből mit sem veszített Angelica jelentették. Ám sajnos utóbbihoz köthető a másik zavaró tényező: a majomemberszerű, sörlóbáló megmondóember, aki hangosan dumálja végig a koncertet a csajával/haverjával/bárkivel. Mindezt fennhangon. Innen is üdvözlöm a kedves felmenőit.

A harmadik blokk elején a srácok apró fricskaként akusztikusan idéztek meg egy-egy ősrégi dalt, még mielőtt felkonferálták volna az első lemezt és a Pentecost III EP-t feléneklő Darren White-ot. Az emlékeimben emblematikus doom-istenségként élő csávó pedig egyszerűen felsétált a színpadra, és kellett egy fél perc, hogy rádöbbenjek, hogy a vézna kis figura nem a villanyórát leolvasni jött, hanem igenis ő fogja széthörögni az agyát az olyan monolitként elénk csapódó témákra, mint a Kingdom, a Mine Is Yours to Drown In (Ours Is the New Tribe), az Under a Veil (of Black Lace), a Lovelorn Rhapsody és a They (Will Always) Die. Ha felnéztem a színpadra, még mindig inkább éreztem magam a hobbit trilógia statisztaválogatásán, mint egy vadállat metalkoncerten, de Darren szuggesztív előadása vonzotta a tekinteteket, és a meglepő módon pont ebben a blokkban nem éreztem egy pillanatnyi üresjáratot sem, pedig a korai Anathema 8-10 perces dalmonstrumait ismerve féltem, hogy leül a hangulat. De szerencsére rám cáfoltak. Nem kicsit. Nagyon. Utolsónak természetesen a Sleepless hangzott el, amely előtt Darren kifejtette, hogy mindennemű háború és ellenségeskedés ellen vannak, és bár kicsit megkeveredett az első versszakban, de a Please ease my burden refrén és a vonyító üveghangos riff megtette a magáét, és feledtette a kis bakit.

0509anathema3

Újfent csodálatos élmény volt, nagyon köszönöm a szervezőknek és a sok jó embernek, akikkel az ilyen eseményeken osztálytalálkozó jelleggel újra és újra összefutunk. Több ilyen kellene. „Where are you tonight...?"

Fotó: Polgár Péter

 

Hozzászólások 

 
#1 BahnScorper 2015-05-14 20:37
Bizony kéne még sok ilyen. De már a 2000-es éveket felidézve is, mert a Natural Disaster sem csak a Closer (esetleg Balance-al felvezetve) meg a címadó, hanem ebből az időszakból is lehetne egy igencsak odaverős estét összerakni, akár a keményebb (Panic, Pulled Under...), akár a padlósabb (Forgotten Hopes, Anyone Anywhere, Electricity) oldalukat megmutatva. Szép és jó az, amit ebben az évtizedben csinálnak, de az utolsó két turnén szinte csak abból kaptunk... pedig volna igény másra is.

A beszámolóhoz pedig még annyit, hogy ne hagyjuk említés nélkül a Shroud Of Frost-ot sem, amelynek főleg a prózai közepe volt az egész koncert lényege... "we awake - and it's true"!

Duncan jellemzésén pedig jóízűt röhögtem, de kezet lehetett neki csókolni, mert a koncert után kijött a merchpulthoz. Ahogy Darren is, aki nem kispályázott ott sem...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.