Shock!

April 18.
Friday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Winger: Pull

0517winger_cSokszor és sok zenekarral kapcsolatban leírtuk már, hogy az adott csapat mennyire alulértékelt, illetve lamentáltunk azon, miért nem kapták meg azt az elismerést, tiszteletet, amit érdemeltek volna. Bár a Winger minden volt, csak épp sikertelen nem, mégis egyértelmű, hogy néhány igen piszkos húzásnak estek áldozatul pályafutásuk során, ráadásul értelmetlenül. Ha kicsit is ismered a csapat történetét, nyilván tudod, miről beszélek: ha van olyan banda, amelyik nem szolgált rá arra, hogy énekesüket a korszak talán legnagyobb slágerében darts-céltáblának használják (lásd Lars Ulrichot a Nothing Else Matters klipjében), vagy a '90-es évek MTV-jelenségének elválaszthatatlan részét képező Beavis & Butt-head rajzfilmsorozatban a balfasz gyerek kedvenceként ábrázoljanak, az a Winger volt, akiknek legérettebb mesterműve, a Pull éppen a napokban húsz éve került a boltokba.

megjelenés:
1993. május 18.

kiadó:
Atlantic
producer: Mike Shipley

zenészek:
Kip Winger  - ének, basszusgitár
Reb Beach - gitár
Rod Morgenstein - dobok

játékidő: 47:07

1. Blind Revolution Mad
2. Down Incognito
3. Spell I'm Under
4. In My Veins
5. Junkyard Dog (Tears On Stone)
6. The Lucky One
7. In For The Kill
8. No Man's Land
9. Like A Ritual
10. Who's The One

Szerinted hány pont?
( 36 Szavazat )

Azt persze aláírom, hogy Kip szőrös mellkasa, négyszögletes állkapcsa, illetve egész megjelenése komoly szerepet játszott a csapat sikerében, de a Winger – ellentétben néhány másik hajmetal csapattal – így is messze több volt, mint néhány szépfiú divatzenekara. Épp ezért érthetetlen, hogy Beavis és Butt-head vagányságot és kúlságot reprezentáló AC/DC és Metallica pólójával szemben az alkotó Mike Judge szerint miért pont a Winger fejezte ki legjobban a ratyiságot, illetve az azt hordó szereplő, Stewart gyíkságát. Ellentétben ugyanis néhány kortárssal a Winger már az 1988-as debütáló, eredetileg Sahara címen futott, de kiadói nyomásra a csapat nevére átkeresztelt lemezén is túlmutatott a szokvány balladákon és a rágógumi pop-metal dalokon (elég csak meghallgatni a State Of Emergencyt, a Headed For A Heratbreaket vagy a Purple Haze feldolgozását), amellett, hogy néhány igazi aréna-slágert is kiráztak a kisujjukból (Madalaine, Seventeen).

A kettes In The Heart Of The Young 1990-ben amellett, hogy alapvetően nem távolodott el az első anyag világától, de azért jócskán kikacsintott olyan irányokba is, amelyek az első lemezre még nem voltak jellemzőek. Az igazán komoly változást azonban a harmadik lemez hozta meg, amely egy nem csak felállásában, hanem zenéjében is egy teljesen átalakult Wingert mutatott. Kip Winger: „Az eddigieknél kalandosabb dolgot akartunk létrehozni. Összejöttük Rebbel és elkezdtünk nótákat írni a lemezre. Már vagy hat dalt összehoztunk, amikor megálljt parancsoltam és kikukáztam az egész anyagot, ugyanis rádöbbentem, hogy csípőből írunk. Rutinná vált a dolog, és csak a megszokott fordulatok jöttek elő. Rájöttem, hogy ha az ember túl van két, egyenként is több mint egymillió példányban elkelt korongon, nagyon meg kell gondolnia, merre lép tovább. Úgyhogy mindent elölről kezdtünk, és bátran kísérleteztünk. Összehoztunk négy dalt, és hagytuk, hogy maguk a melódiák vezessenek minket."

0517winger3A kísérletező kedv növekedésén túl valószínűleg az is belejátszott a korábbiaknál sokkal fajsúlyosabb hangzásba, hogy elődeivel ellentétben a Pullt hármasban készítette el a csapat, hiszen Paul Taylor billentyűs/gitáros a kettes lemez turnéja után lelépett. Ez a körút több mint tizenhárom hónapot és 230 bulit ölelt fel, és olyan csapatokkal muzsikáltak együtt, mint a KISS, a Scorpions (akikkel a Budapest Sportcsarnokban is felléptek) vagy az Extreme, a billentyűs pedig egyszerűen elfáradt a végére. Kip: „Paul már a turné alatt igyekezett hozzászoktatni mindenkit, hogy elhagyja a bandát. Távozásának talán az volt az oka, hogy velem együtt ő is végigcsinált két hosszú Alice Cooper turnét, majd ezután már ezzel a csapattal jártuk körbe kétszer a világot. Nem csoda, hogy kiégett." Természetes is volt, hogy a billentyűs távozása érzékelhető változásokat okoz majd a zenében, hiszen bár a Winger mindig is alapvetően gitárközpontú muzsikát játszott, Paul billentyűi mégis szerves részét képezték az első két albumon hallható Winger-hangzásnak. Kip: „Reb Beach, Rod Morgenstein és jómagam nagyon hasonlóan gondolkozunk zeneileg, úgyhogy a bandán belüli összhang továbbra sem lazult fel."

A Secret Sound stúdióba már hármasban vonultak be, ahonnan végül hosszú hónapok után a harmadik lemez anyagával a kezükben sétáltak ki. Bár kétségtelen, hogy a Pull szakított a korábbi Winger hagyományokkal, mégis egyértelmű, hogy ez volt a csapat legkomolyabb, legérettebb lemeze. Kip: „A felvételekhez Mike Shipley hangmérnököt választottam, akivel nagyon jó munkaviszony alakult ki. Mike Mutt Lange hangmérnöke volt, éveken át dolgozott a Def Lepparddal. Vele ültem le megbeszélni, milyen hangzást is szeretnénk. A kísérletezésben odáig mentünk, hogy néhány nótát több verzióban is rögzítettünk, és végül ezek közül hagytuk meg a legjobb változatokat. Az is előfordult, hogy nótánként haladtunk előre. Amíg egy dalt be nem fejeztünk, hozzá sem kezdtünk a következőhöz. Manapság a zenekarok általában felnyomják az összes szám alapját, aztán fokozatosan építik rájuk a dalszerkezeteket. nekem viszont jobban tetszik, ha egyszerre csak egy nótával foglalkozunk, mert így sokkal jobban tudunk figyelni az adott téma hangulatára, jobban el lehet kapni a szám feelingjét."

A zene súlyosodása mellett a dalok témája is alapvetően változott meg: a csajozós, bulizós szövegeket társadalmi, szociológiai témák váltották fel. Kip: „Az volt a célom, hogy ezúttal tovább csiszolgatom a szövegeket a szokásosnál és próbálok nem annyira nyilvánvaló dolgokat írni. Többek között ezért is tartott olyan sokáig a lemez elkészítése. A Blind Revolution Madet vagy az In For The Killt hónapokig tartott befejezni. A jó szövegek megírását mindig is a dalszerzés egyik legnehezebb részének tekintettem. Az első lemezünkön is okésak voltak a dalok ebből a szempontból is, de azért mindig is próbáltam ezen a területen is továbblépni. A Blind Revolution Mad szövegére például nagyon büszke vagyok. Utalok benne a zavargásokra Los Angelesben, de általában is sok mindent elmond a szöveg arról a rengeteg negatív eseményről és történésről, amely jelenleg a világ minden táján zajlik. (A említett zavargások 53 halálos áldozatot követeltek 1992. április 29. és május 4. között. Az indulatok azt követően szabadultak el, hogy a kizárólag fehérekből álló esküdtszék a rendelkezésre álló videófelvételek ellenére felmentette azt a három fehér bőrű rendőrt, akik brutálisan összeverték Rodney Kinget, miután a fekete férfi nem állt meg egy igazoltatáskor. – K.G.) Arról is szó van a dalban, hogy manapság az emberek már pillanatok alatt hozzájutnak ezekhez a hírekhez, és ezeket a szörnyűségeket egyenes adásban nézhetik az otthonuk kényelméből."

A nyitó Blind Revolution Mad kétség kívül a Pull egyik legerősebb dala, egyben tökéletes kezdés is. Súlyos, de mégis fogós, Kip remek énektémái pedig segítenek abban, hogy a könnyedebb Winger dalokhoz szokott rajongók se meneküljenek el kapásból a téma hallatán. Gyakorlatilag egyfajta összefoglalása annak, ami a Pullon hallható lesz bő háromnegyed órában. Szomorkás dallammal indít, és az akusztikus gitárok mellett Kip bőgője is nagyon szépen szól: a bevezető után óriási sikollyal indul be a dal, amely messze a legsúlyosabb minden közül, ami Winger lemezen addig megjelent. Ráadásul nem csak a refrén százpontos, hanem a verzék alatt hallható énekdallamok is, és hallgatásuk közben minduntalan az az érzés motoszkál bennem, hogy ebből a dalból bizony még a Zak Stevens-féle Savatage is merített.

0517winger2A Down Incognito Frank Latorre szájharmonikájával indul, és karaktere nagyjából hasonló, mint a nyitónótáé: súlyos gitárok és akusztikus részek váltják benne egymást, megfűszerezve egy óriási refrénnel. Emellett ráadásul az egész nótát áthatja valamiféle fülledt misztikus hangulat, Reb Beach gitárjátéka pedig éppúgy óriási benne, mint Latorre harmonika-szólója. A Spell I'm Underrel végre az első két lemez szerelmesei is megkapják, amire vágynak, hiszen ez igazi hard rock ballada. Az akusztikus gitárok, Kip végtelenül érzelemgazdag, szomorkás dallamai és a szöveg is adott volt ahhoz, hogy óriási sláger váljon a dalból, azonban a '90-es évek már nem biztosítottak megfelelő környezetet ehhez. Az In My Veins hagyományosabb rock'n'roll ritmusokra épülő dal, de az egész lemezre jellemző kiváló, többszólamú vokálok mellett arra is érdemes odafigyelni, Reb Beach mennyire feelingesen gitározik benne. Nem villant nagyokat a srác, de olyan érzés, húzás van a játékában, ami csak a legnagyobbakra jellemző, és az itt-ott a dalokba pakolt díszítései is finomak, ízlésesek. Nem véletlen, hogy később olyan csapatokban bukkant fel, mint a Whitesnake vagy a Dokken.

Ha a Blind Revolution Madről azt írtam, korábban nem volt ilyen súlyos dal Winger lemezen, a dohogó gitárokra épülő, full metal Junkyard Dogra mindez hatványozottan igaz. Rod Morgenstein és a tehervonatot idéző, súlyos riffek biztosítják az alapokat, amikre Reb néhány szuperdallamos, roppant fogós szólót varázsol, oldva ezzel a dal feszültségét, csakúgy, mint az ismét csak tanítanivaló minőségben megszólaló vokálok is teszik. Etalon! A Pull egyik legfontosabb ismérve, hogy a csapat remekül operált rajta az akusztikus be-, illetve átvezetők lehetőségeivel. A Tears On Stone alcímet kapott lassú résszel záruló Junkyard Dogból is észrevétlenül úszunk át a The Lucky One-ba, amely a lemez egyik legfogósabbja, egyben – a záró Who's The One mellett – az egyedüli téma, amely végig megmarad akusztikusnak. Az In For The Kill hammond hangokra érkező Kip dallamokkal indul, de aztán hamar besúlyosodik egy kifejezetten hard rocker gitártémával. A két rész később is váltja egymást, majd meglepő refrén érkezik, újabb bizonyíték arra, hogy harmadik lemezével a Winger nemhogy maga mögött hagyta a pop-metal műfajt, de sokkal inkább volt nevezhető progresszívnek, mint sima hard rock csapatnak. A rengeteg hangulatot és különféle témát felvonultató In For The Kill után kifejezetten jól esik a direkt, slágeres No Man's Land, amely talán a legközelebb áll ahhoz a világhoz, ahonnan a Winger a '80-as évek végén érkezett. A korongot a lüktető Like A Ritual és a Who's The One kettőse zárja, amelyekben Alex Acuna perkázása színesíti az összképet. Előbbinek a végén ráadásul egy dobszólót is kapunk Rod Morgensteintől, utóbbi pedig egy nagyon szép akusztikus darab, ahol Kip csodálatos dallamain van a hangsúly.

0517winger1Bár utólag sokan egyértelműen a Pullt tartják a csapat csúcsalkotásának, megjelenésekor mégis bukott vele a csapat. Míg az első két lemez átlépte az egymilliós eladott példányszámot az Egyesült Államokban, és ezzel kiérdemelték a platina fokozatot, addig a Pullnak még csak az aranylemez státusz sem jött össze, és a Billboardon is csak a nyolcvanharmadik helyig jutott, ami szintén komoly visszaesést jelentett az In the Heart of the Young 15. pozíciójához képest. Kipet persze nem lepte meg mindez, sőt, tulajdonképpen már előre felkészült az utálkozásra: „Sok szarságot a fejemhez vagdostak már, az biztos, de mindig akadnak olyanok, akik megpróbálják térdre kényszeríteni az embert. Cinkelik, megpróbálják ledönteni a lábáról. Bizonyos értelemben ezért is lett Pull a lemez címe. Ezt a szót ugyanis az agyaggalamb-lövészetben használják; a lövő kiáltja annak, aki az agyaggalambokat röpteti. Egyik este arról dumáltunk, hogy biztos lesznek emberek, akik csak arra várnak, hogy megjelenjen a lemez, és végre elkiálthassák magukat: Pull! Felkészültünk az ilyesmire."

Minderre persze csak rátett egy lapáttal, hogy a Pull megjelenésekor már igencsak benne jártunk a grunge sűrűjében, így hiába keltek útra John Roth gitáros csatsorba állításával immár ismét négyesben, a turné sem hozta azokat a nézőszámokat, mint korábban. A csapat végül 1994-ben oszlatta fel magát, hogy a 2001-es reuniont követően, tizenhárom év kihagyás után 2006-ban végre kihozzák negyedik stúdiólemezüket, egy olyan anyagot, amely leginkább a Pull folytatásának tekinthető. Bár sikeresség terén a Pull messze elmaradt az első két Winger nagylemeztől, a dalok szempontjából abszolút szintlépésnek tekinthető. Nem véletlen, hogy az album nyomán a Dream Theater hajmetal megfelelőjeként is aposztrofálták őket.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #6 kamikaze 2013-05-22 11:09
Na akkor pár fanatikus embernél úgy látom kivertem a biztosítékot, pedig nem volt ez előre eltervezett szándékom. A lemezt jópárszor meghallgattam a megjelenése óta, és kíváncsiságból most is, de semmit nem javult az idők során. Hiába hallgatom bármeddig, nem akar jobb lenni, legfeljebb bealszom rajta. Egyszerűen nincsenek rajta lendületes, húzós rocknóták, ez az igazság. Márpedig abban az időszakban voltak hasonló stílusban nyomuló előadóknak jobb lemezeik. Pl. Talisman - Genesis, Aerosmith - Get A Grip, Bad English - Backlash, Vince Neil - Exposed, Brian May - Back to the Light, Damn Yankees - Don't Tread stb.. Ha pedig relaxálni akarok, ott a Pink Floyd - Wish You Were Here-je, annál nincs jobb. De az is lehet, hogy egyszerűen más a ,,vérmérséklete m", nekem ez kicsit lagymatag. 8 pontnál többet semmi esetre sem ér, nincs húzása, szinte soft rock. Koncerten pedig annak idején ezt még sokan, pl. a Poison is simán verte, talán - a grunge térhódítása mellett - ez is lehetett a relatíve sikertelenségük egyik oka.
Idézet
 
 
+4 #5 dream.robi 2013-05-17 15:49
A LEGJOBB WINGER LEMEZ ! ENNYI !!!
Idézet
 
 
+3 #4 faktor69 2013-05-17 15:24
Idézet - kamikaze:
Az egyetlen bajom vele, hogy a végén mindig úgy érzem, hogy nincs beteljesülés. Olyan, mint a ,,rossz szex", felizgatnak, aztán meg úgy maradsz. És ezt nem azért írom, mert nem értem a lemez mondanivalóját, csak tényleg hiányérzet marad utána.


Ha lepörög az album, hallgasd meg még egyszer, aztán még egyszer és ismételd addig amíg kell.:)

Csúcsalkotás. Lehet, hogy a 10 legnagyobb kedvencem közé is befér.
Idézet
 
 
+6 #3 tschaby 2013-05-17 13:17
Számomra "A" Winger lemez! Bírtam a két korábbit is, de ez seggre ültetett, amikor meghallottam. Sajnálatos, hogy ebben az időben szinte divatot csináltak a Winger (főleg Kip) cikizéséből. Az talán kicsit igazságot tesz, hogy a Pull-t százszor annyit hallgattam a megjelenése óta, mint az összes 93 utáni Metallicát összesen...
Idézet
 
 
0 #2 kamikaze 2013-05-17 10:57
Azért néhány karcosabb dal még nagyon hiányzik róla! Egyébként tényleg egyedi, sajátos hangzásvilágú és megközelítésű anyag. Az egyetlen bajom vele, hogy a végén mindig úgy érzem, hogy nincs beteljesülés. Olyan, mint a ,,rossz szex", felizgatnak, aztán meg úgy maradsz. És ezt nem azért írom, mert nem értem a lemez mondanivalóját, csak tényleg hiányérzet marad utána.
Idézet
 
 
+3 #1 GTJV82 2013-05-17 10:45
Fantasztikus lemez, köszi az írást! :) Ennél tökéletesebb hard rock album nem sok van.
Egyébként pl. a Junkyard Dog riffjei és vokáljai egy az egyben Alice In Chains hatásúak, ez nem tudom, feltűnt-e már valakinek?! :) Úgy látszik Kipre is hatott a Pullhoz képest egy évvel korábban megjelent Dirt album?... :)
Nálam ha Wingerről van szó, egyértelműen a Pull / IV / Karma ami etalon. De ezek közül is ez a csúcsalkotásuk!
100/100 pont.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Hirdetés
Hirdetés

Legfrissebb galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.