Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Vain: No Respect

0806vain1Léteznek lemezek, amelyekben tényleg minden együtt van ahhoz, hogy világuralomra segítsék az adott zenekart, a dolog azonban ilyen vagy olyan okokból végül mégsem jön össze. Ez az adott időszakban nemcsak a csapat, de az albumot öncsonkításig imádó maroknyi fanatikus számára is frusztráló lehet, aztán ahogy telnek az évek, szépen mindenki belenyugszik, hogy a csillagokban más volt megírva. Pláne, hogy az értékek szempontjából mit sem számít a siker, sőt, mit tagadjuk, jó érzés dédelgetett kultikus kedvenceket magunkénak tudni. A San Francisco-i Vain egy igazságosabb világban bizonyosan szupersztárrá vált volna a huszonöt éve megjelent No Respecttel, de aztán mégsem így alakult. Ettől függetlenül viszont aki ismeri a lemezt, többnyire a hajmetal-éra legfantasztikusabb remekművei közé sorolja, méghozzá teljesen jogosan.

megjelenés:
1989. július 17.

kiadó:
Island
producer: Paul Northfield & Davy Vain

zenészek:
Davy Vain - ének, gitár
Danny West - gitár
Jamie Scott - gitár
Ashley Mitchell - basszusgitár
Tom Rickard - dobok

játékidő: 53:18

1. Secrets
2. Beat The Bullet
3. Who's Watching You
4. 1000 Degrees
5. Aces
6. Smoke And Shadows
7. No Respect
8. Laws Against Love
9. Down For The 3rd Time
10. Icy
11. Without You
12. Ready

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

A San Francisco-i Davy Vain családi örökségként cipelte magával a zene imádatát: édesanyja és nagynénje egyaránt profi énekesnőként dolgozott, de több egyéb közeli rokona is zenéléssel foglalkozott, így már kamaszként is teljesen természetes volt számára ez a közeg. A rock felé a korai Aerosmith, konkrétan a Rocks album indította el, és számos különböző bandában megfordult a '80-as évek első felében gitárosként San Francisco környékén, illetve viszonylag korán elkezdett bedolgozni a helyi stúdióknak is.

Az Öböl vidékén ekkoriban a thrash virágzott, így akár úgy is tűnhetett, hogy egy nem kevés hippizmussal megáldott, pszichedelikus beütésű hard rockban utazó zenész számára nem teremhet babér errefelé, ez azonban csak a felszín volt, Davy esetében valójában nem léteztek a műfajokat elválasztó hermetikus falak. Stúdiós rutinja révén a thrasherek nagy cimborája lett, és olyannyira bíztak a fülében, illetve zenei érzékében, hogy a Death Angel például őt kérte fel első lemeze, a The Ultra-Violence producerének is. Vain nagyjából e felvételekkel párhuzamosan, 1986 derekán rögzítette első saját felvételeit is, itt azonban már nem ő, hanem a Metallica szólógitárosa, Kirk Hammett ült a produceri székben: „Egészen addig mindenütt gitáros voltam, amíg el nem készítettem egy demódalt az akkori csapatomnak. Ezt én énekeltem fel, hogy megmutassam, milyen dallamot képzeltem el hozzá, a későbbi menedzserem pedig meghallotta, és kiemelte, hogy nagyon egyedi a stílusom. Jó barátságban volt Kirkkel is, akinek szintén megtetszett a nóta: azt mondta, olyan a hangom, mintha valaki tremolózna egy gitáron. Így aztán kapva kaptam az alkalmon, és készítettem vele egy demót."

0806vain4

Akkori zenekara a saját demó miatt persze azonnal kirúgta Davyt és a vele dolgozó Tom Rickard dobost, ők azonban nem bánták különösebben a dolgot: Hammett ekkor már komoly sztárnak számított, így bevonása miatt egyből mindenkit érdekelni kezdett, min dolgoznak. Davy így összehozott egy saját bandát a fedélzeten Rickarddal, Ashley Mitchell basszerrel, illetve Danny West és Jamie Scott gitárosokkal: „Teljesen túlpörgetett imázsban gondolkodtam: egy csupa sztárból álló bandában, ahol mindenki gyilkosan játszik, és emellett bazihosszú haja meg roppant komoly színpadi egyénisége van. Persze egyből mindenki glamre asszociált, pedig nem is igazán hallgattunk akkoriban ilyesmit, a Hanoi Rocks zenéjét konkrétan nem is ismertem. Inkább valami olyan őrült arculatot szerettünk volna kialakítani, mint a New York Dolls, de úgy, hogy a banda még ezzel együtt is inkább a Judas Priestre és társaira emlékeztessen. Egy nagyszerű hard rock zenekar volt az álmunk. Már az első fotóinkat is nagyon alaposan kitaláltuk, és már az első helyi klubbulink is teltházzal ment le. Utána pedig nyílegyenesen tartottunk felfelé: minden egyes bulink sold out volt, és egyre nagyobb helyeken. Amikor először töltöttük meg Chicagóban a legnagyobb helyi klubot, a tulaj azt mondta: srácok, ti lesztek a következő nagy szenzáció. És állandóan, mindenkitől ilyeneket hallottunk, aki csak benne volt a dolgok sűrűjében."

A zenekar valóban rekordgyorsasággal lett népszerű Észak-Kaliforniában. Ekkoriban számos közös koncertet adtak a Guns N' Rosesszal és a Poisonnal is, és a kiadók emberei is egyre nagyobb számban jártak a koncertjeikre, miután megszimatolták, hogy valami különlegességről van szó. Pláne, hogy a Vain egyáltalán nem hasonlított az ekkortájt már futószalagon érkező, újabb és újabb Sunset Strip-bandákra. Egyéniségükkel még a hírhedten keménykötésű friscói színtéren is tiszteletet vívtak ki maguknak. Davy: „Nem voltunk részesei a helyi thrash-mozgalomnak, de sokan abból a közönségből is átjártak a bulijainkra, hogy csajozzanak, a stúdióban pedig rengeteg thrasherrel dolgoztam akkoriban. Persze mindig tonnányi szemfestékkel meg ilyenekkel, csak hogy kiakasszam őket... De akkor már úgy álltak hozzám, hogy ó, Davy dolgozott a Death Angellel is, szóval nyugodtan rábízhatjuk a gitárjainkat. Eleinte persze nem csíptek minket, hiszen az egy igazi macho színtér volt, de aztán rájöttek, hogy egy jó gitárhangzás attól függetlenül is jó gitárhangzás, hogy a Sátánról énekelsz rá, mint ők, vagy a szexről, mint mi... Szóval egy idő után kialakítottuk a saját köreinket, amikor pedig a kiadók elkezdtek érdeklődni irántunk, még érdekesnek is találták, hogy San Franciscóban működünk, hiszen a mi stílusunkban utazó helyi bandák mind automatikusan áttették a székhelyüket Los Angelesbe. Pár cég persze felajánlotta, hogy szereznek nekünk ott egy házat, költözzünk le, aztán meglátjuk, mit lehet kihozni a dologból, de ezekkel a javaslatokkal nem is foglalkoztunk: lojálisak maradtunk a helyi bázisunkhoz, és ebből a szempontból is egyediek akartunk maradni. Így aztán inkább cserebulikat szerveztünk a Los Angeles-i bandákkal, akik így teltházak előtt mutatkozhattak be Friscóban, azért meg külön szerettek minket, hogy a lenti bulijaink után mindig hazautaztunk. Így legalább tudták, hogy nem kell velünk versenyezniük..."

0806vain71988 derekára a Vainért már valósággal verekedtek a legnagyobb kiadók. A Guns N' Rosesszal épp nagyot dobó Geffen tűzön-vízen át meg akarta szerezni a csapatot, Davy azonban végül nem az ő ajánlatukat fogadta el: „Azért szerződtünk az Islandhez, mert nem akartak beledumálni abba, mit csinálunk. Rengeteg ajánlatot kaptunk másoktól is, de mind meg akarták kötni a kezünket: legyen ilyen a lemez, legyen olyan, nézzünk ki így meg úgy, vonjuk be ezt meg azt a dalszerzőt, dolgozzuk fel ezt meg azt a popdalt... Az Island ezzel szemben leültetett minket, és azt mondták: srácok, nem akarjuk, hogy bemenjetek a stúdióba, és egyből a világ legnagyobb zenekaraként dolgozzatok, hiszen a világ legnagyobb zenekara már eleve nálunk van, és U2 a neve. Egyszerűen csak csináljatok egy jó sleaze-es lemezt, ami úgy szól, mint egy csapat kölyök az utcáról, akik készen állnak arra, hogy szétszaggassák a világot, és mindenkit megbasszanak, aki csak él és mozog. A U2 úgysem tud ilyen lemezt csinálni. Én meg azt mondtam: pontosan ezt szeretnénk!"

A zenekar a Rush, az Asia és a Queensryche hangmérnökeként elhíresült Paul Northfielddel kezdte meg a munkát az első lemezen 1989 elején, akinek ez volt az első komoly rockzenei munkája producerként. Davy társproducerként szállt be a munkálatokba, méghozzá igen határozott elképzelésekkel: „Nem akartunk olyan albumot, mint az Operation: Mindcrime vagy a Rush lemezei, de szükségünk volt valakire, aki képes nagyszerű hangzásokat előállítani, a zenénk ugyanis csak így tudott megfelelően érvényesülni. Northfield ilyen embernek bizonyult. Nem voltunk olyanok, akiknek jól áll a túl koszos sound, hiszen a dalaink szexibbek, lassabbak ennél, és igényelték a jófajta hangszíneket, hangzásokat. Különösen a hangom, amiből tudtuk, hogy ki kell hozni a legtöbbet ahhoz, hogy igazán átjöjjön a karaktere. De nem akartuk túlcsiszolni sem az albumot, szóval ott volt velünk a Never Mind The Bollocks a Sex Pistolstól, és miközben visszahallgattuk a felvételeinket, néha ezt is feltettük, mondván, ha utána túl langyosan szól a mi lemezünk, rossz úton járunk."

A kiadó ebben a fázisban sem beszélt bele abba, mit csinálnak, így a csapat kezei alatt tényleg valami olyan született, ami eltért az akkori fősodortól. „A No Respectet eleve első lemeznek szántuk, méghozzá minden értelemben: a terv az volt, hogy csinálunk három albumot egymás után, és lassan felépítjük a bandát. Ennek szellemében nem valami túlproducerelt, csiszolt lemezben gondolkodtunk. Biztos akartam lenni benne, hogy nem lesz a hangzásunk sem túl gigantikus, sem túl tipikusan olyan, mint a '80-as években mindenkié. A Skid Row első lemezét például sokat hallgattuk a munkálatok során: ők egyből nagyok lettek a Youth Gone Wilddal, és az album is eleve úgy szólt, mint egy nagy produkció, hiszen az is volt. Én viszont nem szerettem volna, ha a miénk is olyan lesz. Inkább az olyan kedvenceimet tartottam követendő mintának, mint a korai Aerosmith-albumok, netán az AC/DC Highway To Hellje és Back In Blackje, mert ezek olyan hatást keltettek, mintha csak élőben nézted volna az adott zenekart. Nekünk is pontosan ez volt a célunk. Vannak a lemezen jellegzetes '80-as évek-beli megoldások a nagy dobsounddal meg ilyenekkel, de az akkori lemezek túlkapásai nem jellemzők rá. Abban az időszakban mindenki milliárd éneksávot nyomatott fel, mi viszont azt mondtuk: legyenek inkább egyszerűbbek a vokálok, szóljon valóságosabban a dolog, és közelítse az élő hangzásunkat. Lehet, hogy ez nem annyira lesz mai, viszont az ilyesmi mindig működik, az emberek mindig szeretni fogják az efféle lemezeket. Ez egyébként be is jött, mert ha felteszed a lemezt, ma is tisztán lejön belőle az energia, nem pedig valami idejétmúlt benyomást keltő cuccról van szó." Az album végül 1989 júliusában jelent meg.

0806vain3

Az első Vain mai füllel hallgatva is kilóg a korszak hard rock-tömegtermeléséből: a lemez hangzása valóban sokkal természetesebb, élőbb, mint az ekkoriban született albumok többségéé (a dob nincs túlvisszhangosítva, és a basszus is végig elég markáns), de valójában zeneileg sem nagyon hasonlítottak senkihez. Ha közeli példát kellene mondanom, még a Pearl Jam tulajdonképpeni elődjét, a seattle-i Mother Love Bone-t tudnám előcitálni, mert ott nagyjából hasonló volt az összkép abból a szempontból, hogy a Led Zeppelin- és Aerosmith-ihlette ízes hard rock riffekbe ugyanúgy sajátos, elszállós pszichedelia vegyült, mint Davyéknél. A Vain azonban nem volt olyan kesernyés, mint a Mother Love Bone a maga legborongósabb pillanataiban, és náluk bizony szó nem volt intellektuális megközelítésről: a csapat igazi rock'n'roll vadállatokból állt, és gyakorlatilag az egész album a szex körül forog. A téma nemcsak a szövegeket szövi át teljesen nyílt módon, hanem az egész lemeznek van valami roppant fülledt, hálószobai atmoszférája, ami még a legharsányabb, legdirektebb rocktémákat is átitatja. Davy sajátos, nyávogós-nyúlós dallamai mellett alighanem ez a hangulat teszi a mai napig teljesen egyedülállóvá a Vaint: „Szenvedélyes, érzelemgazdag és eredeti zenében gondolkodtunk, olyan hard rockban, ami csak ránk jellemző. Mindig is azt szerettem volna, ha a Vain is olyan lesz, mint az AC/DC vagy a Van Halen, akiknél nem lehet körülírni a hangzást különféle hasonlatokkal: egyszerűen csak van egy adott hangzásuk, ami senki másra nem jellemző. A zenészbarátaim mind azt mondják, hogy nem is tudom, milyen szerencsés vagyok, hiszen akármilyen dalra ráénekelhetek, és vaines lesz az eredmény. Lehet ez akár egy diszkónóta is, ha én éneklem, egyből Vain lesz belőle."

Az album helyből az egyik legtempósabb témával, a Secretsszel indul, de már ebben is van valami megfoghatatlan csavar, amit elsősorban az egyáltalán nem várt, nyújtott énekdallamok visznek bele. Davy: „A Vainnek sosem volt annyi gyors nótája, mint sok más korabeli bandának, sokkal több középtempót alkalmaztunk. És ami gyors, az sem tipikusan gyors: hiába van ott a Secretsben a tempó, ha egyszer az ének ott sem olyan, mint egy átlagosabb gyors témában. Ez persze sosem volt tudatos: mindig azt énekeltem, amit helyénvalónak éreztem, amit az adott nóta dallamvilága és hangneme megkívánt. Amolyan ösztönös, érzelmi alapon születtek a témák, és egyébként ez a legnehezebb. Nem az számít, mennyire technikás énekes vagy, hanem hogy hihető-e, amit csinálsz, hogy átérzik-e az emberek a mondanivalódat." A frontember ennek megfelelően az egész albumot uralja, előadásmódja lehengerlő. Sajátos hangja persze olyan, hogy vagy egyből megkajálod és imádod, vagy a hátad is borsódzik tőle, de ez azért a legtöbb egyéni torokra jellemző... Danny West és Jamie Scott szólóit szintén muszáj megemlítenem: nem villantottak nagyokat, de dúdolhatóan dallamos, ízes futamaik mindenütt a helyükön vannak.

0806vain5A folytatásban azonnal fogós, a maguk finom dallamai mellett is elsöprő lendületű, végig erotikus töltésű témák váltakoznak még erotikusabb töltésű, lassabb ütemű szerzeményekkel. Az első csoportba tartozik például a klipként is ismert Beat The Bullet, a glam/sleaze alapokba kicsit – vagy nem is kicsit – wave-es, U2-s gitárnyifogtatásokat építő, levakarhatatlanul ragadós Who's Watching You (amelynek eredetileg természetesen Who's Fucking You volt a címe, csak a kiadónak ez még a szabad kéz ellenére sem tetszett annyira...), egyik személyes favoritom, a talán legbombasztikusabb, leghimnikusabb Aces vagy a kissé elszállósabb Down For The 3rd Time. A címadó szám finom, roppantul eltalált akusztikus témázgatással indul, amire Davy nyökög pár sort abban a bizonyos összekeverhetetlen stílusban, de aztán kifejezetten himnikus, együttüvöltős rockertéma fejlődik ki belőle, ez is igazi csúcspont. És persze el ne felejtsem az utánozhatatlan húzású Icyt sem a maga lazán ringató gitárjaival, bombasztikus, mégis minden túlkapástól mentes kórusával.

A legkomolyabb bugyinedvesítő címért eközben olyan témák versenyeznek, mint a szívszaggató, utánozhatatlan hangulatú 1000 Degrees, ahol a kimért tempókra érkező dallamok egyszerűen zseniálisak. A Smoke And Shadows ezt az érzésvilágot ágyazza egy fokozattal még lassabb zenei környezetbe, a végeredmény mégsem ballada, a Laws Against Love-ra pedig vélhetően szintén nem egy és nem két gyerek fogant meg ekkoriban. A megarefrén valósággal fejbeveri a hallgatót, pedig a csapat tényleg nem alkalmazott megszázszorozott multivokálokat: a végeredmény magától értetődőnek tűnik, és éppen ettől annyira hatásos, ráadásul nyilvánvaló, hogy élőben is maradéktalanul vissza tudták adni a lemezverzió hangulatát. E dalok hallatán az ember valahogy nem kérdőjelezi meg, hogy a korabeli Vaint tényleg brutális tömegű csaj kísérte koncertről koncertre San Francisco klubjaiban... A lemez tulajdonképpeni lírája ugyanakkor csak a műsor vége felé érkezik Without You címmel, amely a lemez egyik legfantasztikusabb darabja is egyben, tökéletesen példázza, mitől is annyira kivételes dalszerző tehetség Davy Vain. Sajnos soha nem lett igazi sláger, de ettől még simán egyenrangú a korszak leghatalmasabb sikerballadáival, legyen szó a Patience-ről, az I Remember You-ról vagy akármelyik másik listaolvasztó örökzöldről. (Érdemes meghallgatni azt is, mit hozott ki belőle jó tíz évvel később Davy unokatesója, Lana Lane a Queen Of The Ocean lemezen.) Ezután tényleg csak egy olyan pörgős, masszív rock'n'rollal lehet lezárni az anyagot, mint a Ready, ahol a korai Guns N' Roses szilaj, semmilyen szabályt nem tisztelő vadsága egyesül Vain dallamvilágával.

0806vain8

A rocklapok valóságos eufóriában fogadták a No Respectet: a promóciós példányok kiküldése után a csapatról a Guns N' Roses és a Skid Row egyenrangú partnereként írtak a magazinokban Los Angelestől Londonon át egészen Budapestig (a korai Hammerben is tízpontos recenzió szerepelt az albumról). A Vain szerencsétlenségére azonban az Island Recordsnál nagyjából a kiadással párhuzamosan földrengésszerű változások történtek: az alapító, Chris Blackwell 300 millió dollárért eladta a kiadót a Polygramnak. Az átmeneti időszakban a cégnél gyakorlatilag hetekre leállt az élet: senki sem mert dönteni semmiben, ráadásul rengeteg személyi változás is történt. Az első intő jelek egyike az volt, hogy a cég egyszerűen nem volt hajlandó megklipesíteni a slágerszámnak szánt dalt, amire előzetesen már áment mondtak, sőt, ők erőltették a kiemelését is. Davy: „Az első single a 1000 Degrees lett volna, ennek megfelelően abba is fektettük a legtöbb munkát a stúdióban. A keverése is hihetetlenül hosszú ideig tartott, de a kiadó azt gondolta, ez lesz a Vain nagy slágere, konkrétan elsősorban emiatt döntöttek úgy, hogy leszerződtetnek minket. Aztán hirtelen begyulladtak a szövegben szereplő két meztelen testtől, hogy majd a rádiók emiatt nem játsszák a dalt... 1989-ben elég keményen kezelték az ilyesmiket. Utána pedig a helyette választott Beat The Bullet eredeti klipjét is meg kellett vágni, mert szerepelt benne két lány a közönségben, akik egymáshoz simultak, és az Islandnél azt gondolták, túl direkten leszbikus jellege van a dolognak. Ezért aztán eleve később készült el a kelleténél a klip."

Ha a késlekedés nem lett volna elég, ezzel párhuzamosan az Island terjesztése is megbénult: Amerikában a hatalmas sikerpotenciállal rendelkező album el sem jutott a lemezboltok egy részébe, az MTV pedig értelemszerűen nem kívánt elkezdeni játszani egy olyan videót, amely egy alig beszerezhető albumon szerepelt. Pláne, hogy az Islandhez érkező új arcok nem is igazán értették, miről szól a Vain, és messze nem fektettek annyi munkát a bandába, mint amennyit a zenekar előzetesen remélt. Márpedig akkoriban ez a néhány hétnyi ex lex állapot is perdöntő lehetett egy csapat karrierje szempontjából. Davy: „Abból a szempontból nagyszerű volt az Island, hogy teljes kreatív szabadságot biztosítottak nekünk a No Respecthez, és ezt akkoriban egyetlen másik cégnél sem kaptuk volna meg ilyen mértékben. Viszont miután a kiadó gazdát cserélt, már annak is örülhettünk, hogy egyáltalán megjelent a lemez. Már az első turnénkon azt tapasztaltuk, hogy a terjesztésük teljesen összeomlott: a boltokban nem is lehetett kapni a lemezt, komplett csődtömeg volt az egész... Bár Rick Rubin már a szerződtetésünk idején figyelmeztetett, hogy az Island promóciós részlege pocsék, szóval nyilván ez sem segített. És 1989 második felében már kicsit talán egyébként is későn érkeztünk, hiszen tele volt a piac a Los Angeles-i bandákkal."

0806vain6A zenekar amerikai áttörése tehát nem jött össze, de a japán és európai, különösen angliai eredmények azért valamelyest gyógyírt jelentettek a sebeikre. A Skid Row előzenekaraként lefolytatott brit turnén óriási sikert arattak, és a szigetországban a lemez is nagyon jól fogyott. Davy: „A csúcspont mindenképp a Hammersmith Odeon volt, ahol kicsit lebetegedtem előzetesen. Arra gondoltam, itt van ez a bazinagy színpad, mennyire szar lesz betegen kimenni rá, aztán szarul megbukni pont Londonban. Így aztán mindenki békén is hagyott, hogy ne kelljen beszélgetéssel erőltetni a hangomat: ültem az öltözőben és teáztam. Aztán benyitott a turnémenedzserem, és közölte, hogy valaki szeretne köszönni és sok szerencsét kívánni a bulihoz. Azt hittem, valami angol kölyök lesz, mire hirtelen megjelent Robert Plant, és azt mondta: sok sikert! Észrevettem, hogy ti, amerikai énekesek nagyon szerettek magasan sikoltozni, és elég gyakran használjátok a fuck szót! Teljesen szürreális volt... A koncert végén pedig a Skid Row és a Vain közösen nyomta a színpadon a Train Kept A Rollin'-t úgy, hogy Lemmy basszusgitározott, Sebastiannal pedig felváltva énekeltünk!"

A Vain a turnék végeztével nekilátott második lemeze elkészítésének, ám hiába fektettek bele mindent ismét az All Those Strangers albumba, óriási hidegzuhanyként érte őket, amikor 1991 közepén az Island közölte velük, hogy hiába csinálták meg az anyagot, nem fogják kiadni azt. És noha még ekkoriban, a zenei őrségváltás közeledtével is lett volna jelentkező a piacon a bandáért meg a kész lemezért, az Island nem hagyta, hogy kivásárolják tőle a Vaint, inkább hagyta a páncélszekrényben porosodni az albumot. Davy: „Három különböző vezérigazgató váltotta egymást a kiadó élén, mire eljutottunk a második lemezig, teljesen instabil volt körülöttünk minden. A második arc jó fej volt, szeretett minket, és rábeszélt, hogy maradjunk a cégnél, pedig akkor már menni akartunk. Aztán már kevertük az All Those Strangerst, amikor a kiadó egyszercsak úgy döntött: nem adja ki. És nemcsak azt, hanem más rocklemezeket sem. Fogalmam sincs, sikeres lett volna-e az album, ha kijön, de a kiadónál uralkodó állapotokat tekintve nem hiszem. Nyilván tök jó lett volna, ha megjelenik, de emellett szükség lett volna megfelelő promócióra, marketingre, rádiós nyomatásra is. Nem véletlen, hogy akkoriban a Geffennél dolgoztak a legtöbb lemezt eladó bandák, ott ugyanis pontosan tudták, hogyan kell bevezetniük a piacra azt, amijük van. Nem minden a zenén múlik, az is ugyanolyan fontos, amit mellétesznek."

0806vain2Teljesen nonszensz, de az elődjét felül nem múló, ám hozzá méltó színvonalú album hivatalosan csak 2010-ben jelent meg először (bár bizonyos dalait menet közben azért felhasználták)... Ilyen alapozás után nem csoda, hogy a Vain lendülete megtört: Jamie Scott helyét Shawn Rorie, Tom Rickardét pedig a Guns N' Rosesból bő egy évvel korábban kirúgott Steven Adler vette át, majd átnevezték magukat Road Crew-ra. Egy lemez javarészt ebben a felállásban is elkészült, és a Geffen ki is adta volna, ám miután kiderült, hogy a húzóarcnak szánt Adler nem képes megszabadulni a drogoktól, visszatáncoltak (ekkorra már egyébként is áttört a szintén általuk vitt Nirvana, így igazából nem is törték magukat annyira az új hard rock-bandáért). Ebből a daladagból a legutóbbi, kiválóan sikerült Vain-lemezre, a 2011-es Enough Rope-ra került fel néhány. Davy ezután visszatért San Franciscóba, ismét összehozta a Vaint, és mindössze egy személyi változással, a doboknál Danny Furyvel elkészítette a Move On It című harmadik, de kényszerből ugyebár másodikként megjelent lemezt. A No Respectnél pszichedelikusabb, de továbbra is minőségi album Japánban nagy sikert aratott, a világ többi táján azonban csak évekkel később jött ki. Ugyanez az 1995-ös, már gyakorlatilag Davy-szólóprodukciónak tekinthető, még elszállósabb Fade-re is igaz volt. Ezeket az anyagokat ekkoriban csak komoly utánjárással, igen drágán lehetett beszerezni Európában, akárcsak a No Respectet, amelynek eredeti, islandes kiadásai ma is csillagászati összegekért cserélnek gazdát az eBayen.

0806vain10A folytatás már gyakorlatilag a jelen: Davy azóta egy szólólabumot (a 2000-es In From Out Of Nowhere-t) és két Vain-anyagot (a 2005-ös On The Line-t és a már említett Enough Rope-ot) hozott ki, de alapvetően hobbiként kezeli a zenekart, és elsősorban stúdiós melókból él, többek között például Christina Aguilerával is dolgozott az évek során. A banda felállása nincs kőbe vésve, de többé-kevésbé mindenki érintett benne ma is, aki a No Respect idején megfordult a Vainben, noha Európában a frontember általában – költségkímélési okokból – manapság inkább helyi bérzenészekkel lép fel. Mivel a legutóbbi album kifejezetten óriási volt, nem mondanám, hogy nem várok már semmit Davytől: gondolom, nem fogja túlságosan elkapkodni, de ha kihoz egy új albumot, komoly lelkesedéssel vetem majd rá magam. Azt illetően pedig tényleg csak a remény hal meg utoljára, hogy egyszer legalább Bécsig vagy Prágáig eljön koncertezni...

Amíg ez összejön, a No Respect és utódai állandó vendégek maradnak nálam. A legnagyobb favorit persze mindig is a debüt lesz, amely a '80-as évek végének egyik legfantasztikusabb mestermunkája a stílusban. Gyakran szokás mondani, hogy tökösség, eredetiség, hitelesség szempontjából ez az egyetlen album abból az érából, amit egy lapon lehet emlegetni a Guns N' Roses Appetite For Destructionjével, és minél inkább telnek az évek, úgy hajlok én magam is egyre inkább erre az álláspontra. Davy és társai tényleg időtlen klasszikust alkottak ezzel az albummal, amelynek erejét, őszinteségét az azóta eltelt huszonöt év sem tudta kikezdeni. A rocktörténelem egyik leghatalmasabb igazságtalansága, hogy nem lett belőlük legalább akkora sztár, mint például a Skid Row-ból, pedig itt aztán tényleg minden adott volt hozzá...

 

Hozzászólások 

 
-2 #25 notreadam 2016-12-02 16:57
Idézet - NOLA:
Hát, bizony én sem hallottam benne soha azt a fene nagy zsenialitást...
Most, hosszú ido után újra meghallgattam, de a véleményem maradt ugyanaz..., átlagos album.


Véleményem ugyanez.
Idézet
 
 
+9 #24 Zelmo 2015-03-22 16:14
Le vagyok döbbenve, hogy vki 2014-ben ennyit írt sráckorom meghatározó lemezéről/bandájáról. Kiváló cikk, köszönet! Akkoriban nálam ez olyan volt, mint valami ismeretlen, fülön át ható drog, ezzel keltem, ezzel feküdtem, erről ábrándoztam, stb... Szar helyzet volt, mert pl. G'NR cuccot bárhol lehetett kapni tonnaszám, Vainről viszont volt évente egy cikk a Metal Hammerben, és annyi. De megszereztem és ronggyá hallgattam minden lemezüket, nagyon különlegesek voltak, egész mások mint az akkori hard rock bandák. Örülök az említett MLB párhuzamnak, szerintem is áll, főleg a Move on it/Fade lemezek miatt. Mai füllel hallgatva zavarba ejtő zene, mert a gitármunka brilliáns, és nagyon jó ez a hetvenes évek érzés bennük, viszont az akkor imádott énekes hangja mostanra nehezen emészthető. Kiválóan énekel, csak hát a hangszín... necces... Nem az a rocknroll hang. Ennek ellenére persze imádom őket, remélem még jelentkeznek. Az utolsó két lemezük haloványabb, de azokon is van pár jó szám (Solid Gold, Greener) talán még okoznak szép perceket.
Idézet
 
 
+6 #23 Mádi N. 2014-08-12 05:39
Idézet - norberthellacop ter:
A lemezhez fűződő viszonyomról most csak annyit írnék, hogy a csuklómra van tetoválva a No Respect logó a borítóról...

Yeahh :)
Idézet
 
 
+7 #22 norberthellacopter 2014-08-11 22:29
A lemezhez fűződő viszonyomról most csak annyit írnék, hogy a csuklómra van tetoválva a No Respect logó a borítóról...
Idézet
 
 
+2 #21 bluevoodoo 2014-08-10 20:10
Nem rossz lemez, de valahogy én sem éreztem sosem olyan vitathatatlan csúcsalbumnak, mint az első Skid Row vagy az Appetite. Ebből a korszakból zseniális volt még az első Dangerous Toys lemez is az ex-watchtoweres Jason McMasterrel.
Idézet
 
 
+5 #20 kamikaze 2014-08-09 19:40
Idézet - noris74:
Szerintem ,azért lehet még egy pár albumot egy lapon emlegetni a Guns N' Roses Appetite For Destructionjéve l .White Lion-Pride Hardline-Double Eclipse Lillian Axe-Poetic Justice Wildside -Under the Influence.


Bár a felsoroltak mind jó lemezek, de egyik sem ér fel a G'n'R debüttel. A White Lionnak pedig nem a Pride, hanem a bemutatkozó Fight To Survive a legerősebb anyaga! (Idén éppen 30 éves, az egyik csúcs album dallam fronton!) Ott még szinte ösztönösen zenéltek, később azonban túlságosan is top slágereket akartak írni, és ez annyira érződött a muzsikájukon, hogy lemezről lemezre veszítették el a rajongótáboruka t. Nagyon a listákra akartak kerülni, már így készült a Pride is, ami kereskedelmileg ugyan sikeresebb lett, de mire beütött a grunge, el is fogyott a lábuk alól a talaj. Nem sikerült túlélniük, mint pl. a Skid Rownak, pedig jó néhány év előnyük volt.
Ez a Vain album pedig egy nagy talány. Elvileg minden adott volt az áttöréshez, aztán megmaradtak kult státuszban. Talán ha a kiadói bénázás semlegesítésére sokkal nagyobb energiát fektetnek a koncertezésbe, előrébb jutnak. Aztán meg jöttek a követhetetlen tagcserék, és persze a megváltozott nemzetközi trend sem kedvezett nekik.
Idézet
 
 
+5 #19 D. L. 2014-08-09 16:41
Tényleg nincs mit ehhez hozzáfűzni, szégyen, hogy nem lettek szupersztárok. Véleményem szerint a Dr. Feelgood albumot is übereli. Annyit még hozzátennék, hogy a második Death Angel album, a Frolic Through The Park producere is Davy Vain volt...-:)
Idézet
 
 
+4 #18 noris74 2014-08-09 16:06
Szerintem ,azért lehet még egy pár albumot egy lapon emlegetni a Guns N' Roses Appetite For Destructionjéve l .White Lion-Pride Hardline-Double Eclipse Lillian Axe-Poetic Justice Wildside -Under the Influence.
Idézet
 
 
+1 #17 kaffer 2014-08-08 15:37
Ott és akkor nem volt szerencsém hozzá, most meg ennyi év után annyira nem üt be. Nem rossz, nem rossz, talán ha akkor átmásolja valaki :)
Idézet
 
 
+11 #16 saszi 2014-08-08 14:26
Az első lemezük után elvesztettem szem elől őket. De most pótolom a dolgokat, és meglepődve hallom, a következő lemezeik is hozzák a szintet. Mai füllel is nagyon jó lemezeket alkottak, olyan hangzással, amibe ma sem lehetne belekötni. Sőt lepipálnak sok mai lemezt hangzásban is.
Idézet
 
 
+9 #15 saszi 2014-08-07 22:35
Én is imádtam ezt a lemezt. Újra elő is kell bányásznom :)
Idézet
 
 
+18 #14 Montsegur 2014-08-07 15:29
"a korabeli Vaint tényleg brutális tömegű csaj kísérte koncertről koncertre San Francisco klubjaiban... "

Ez azt jelenti, hogy volt egy 150 kilós, Brünhilda nevű testőrük?

No offense :-) Köszi a cikket, nagyon jó lett!
Idézet
 
 
+10 #13 Davidian 2014-08-07 15:27
Ezért imádom a Klasszikushocka t... River Runs Red, War of Words, How the Gods Kill és most ez a lemez... Örök kedvenc mindegyik, és ahogy ez az album, azok sem kapták meg a megérdemelt sikert a zsenialitásuk ellenére sem. Köszi a cikket, nagyon jó volt olvasni :)
Idézet
 
 
+4 #12 queensryche999 2014-08-07 12:15
Először nem akartam az AFD párhuzamhoz írni, de többen is említettétek, szóval ezek szerint lehet benne valami. Én mindenesetre nem nagyon hallom, legalábbis zeneileg. Habitusra, körítésre talán. Ez persze csak az én véleményem.
Idézet
 
 
+9 #11 queensryche999 2014-08-07 12:06
Idézet - Varga János:
Jó kis album ez de voltak ennél 1000x jobbak abban a korszakban pl az első Spread Eagle. Remélem írtok majd arról is :)


Switchblade Serenade :) Tényleg fasza lemez, év elején kajtattam fel, mert anno csak a klipet láttam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.