Shock!

április 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

TNT: Intuition

0403tnt1A norvég TNT hazáján kívül sosem lett igazi sztárzenekar, '80-as években készült lemezeik azonban a melodikus műfaj klasszikusainak számítanak. Az Eddie Van Halen- vagy Axl Rose-féle magába borult, semmiféle emberi és zenei határt nem ismerő zsenik kategóriájába eső gitárhős, Ronni Le Tekrø később persze elég alaposan elvitte más irányokba is a zenekart, a hőskori frontember, Tony Harnell zenekarból való be-kilépegetése pedig már-már komédiába fullasztotta a banda 21. századi történelmét. Ahhoz ugyanakkor ezzel együtt sem nagyon férhet kétség, hogy az 1987-es Tell No Tales, illetve folytatása, a harminc évvel ezelőtt megjelent Intuition a dallamos hard rock műfaj csúcsalkotásai közé tartoznak.

megjelenés:
1989. február 21.

kiadó:
Polygram
producer: Bjørn Nessjø

zenészek:
Tony Harnell - ének
Ronni Le Tekrø - gitár
Morty Black - basszusgitár
Kenneth Odiin - dobok

játékidő: 36:53

1. A Nation Free (Intro)
2. Caught Between The Tigers
3. Tonight I'm Falling
4. End Of The Line
5. Intuition
6. Forever Shine On
7. Learn To Love
8. Ordinary Lover
9. Take Me Down (Fallen Angel)
10. Wisdom

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

A TNT Trondheimben alakult a '80-as évek elején, Rolf Ågrim „Ronni Le" Tekrø gitáros és Morten „Diesel" Dahl dobos jóvoltából. A csapat a kezdetektől fogva nagy terveket dédelgetett, és ehhez abszolút adottak is voltak a kvalitásaik: Ronni már egészen fiatalon is minden kétséget kizáróan hazája leginnovatívabb rockgitárosának számított akkoriban. „A '70-es évek elején kezdtem el gitározni, nagyjából úgy 10 éves lehettem", idézte fel később. „Emlékszem, öt percre kézbe kaptam a nagymamám akusztikus gitárját, amin megmutatták a D és az A7 akkordokat, és ott helyben megvett a dolog egy életre. A legfontosabb hatásaim olyanok voltak, mint George Harrison, Steve Hillage, Tony Iommi, Bill Nelson, John McLaughlin, Frank Marino, Ian Bairnson, Peter Frampton és Joe Walsh, a lemezek közül pedig a Beatles The White Albuma, Steve Hillage Fish Risingja vagy a Sabbath Sabotage-a. Nagyjából úgy 14 éves korom körül kezdett komolyra fordulni a dolog, amikor vettem pár magánórát klasszikus gitárból, és elkezdtem megfejteni, hogyan játszhatnék John McLaughlin stílusában. Onnantól kezdve valahogy az addigi tanáraim nem tudtak túl sok újat mutatni..."

Sok kortársával ellentétben Le Tekrø az elejétől fogva igyekezett tartózkodni attól, hogy mások játéktechnikáját kopírozza: „Körülbelül '78-'79 környékén kezdtem érezni, hogy valami olyasmit csinálok, ami eltér a többiektől. A technikáimat az első bandámban, a Rock Fire-ben kezdtem el kifejleszteni. Úgy értem el a kívánt hatást, hogy a pengető kezemmel erőteljesen tompítottam a húrokat, miközben a bal kezemmel hoztam azokat a gyors legato-futamokat." Mindez okkal alakult pont úgy, ahogy: „Az első gitáromon a nyak elvetemedéséből kifolyólag extrém magasan voltak a húrok, ami lehetetlenné tette a legato-technika alkalmazását. Hogy ezt kiküszöböljem, elkezdtem kidolgozni egy alternatív játékmódot a gyors futamok megfelelő kivitelezése érdekében, ami azt eredményezte, hogy kialakult egy sajátos gitártónus."

0403tnt8A Dag Ingebrigtsen énekessel és Steinar Eikum basszerrel kiegészült TNT Ronni futurisztikus gitárjátékának és a fogós daloknak köszönhetően gyorsan híres lett a norvég színtéren, és a Polygram itteni leágazása szerződést kínált nekik. Első albumuk, a norvég nyelvű TNT 1982-ben jelent meg, és hazájukban szép sikert aratott – olyan szépet, hogy a banda egyből szélesebb perspektívában kezdett gondolkodni. A lemez mai füllel hallgatva kicsit még talán kiforratlan, ám ahhoz képest, hogy egy debütáló csapat készítette, és 1982-t írt a naptár, valójában meglepően előrehaladott. Így nem csoda, hogy a szakma is sok reményt fűzött a zenekarhoz, viszont norvég nyelven ezeket kevésbé lehetett kiaknázni. Ezért aztán a Morten „Morty Black" Skaget személyében új basszert igazoló csapat egy időr után eldöntötte: angolra vált. Az első lemez pár dalát fel is vették egy 1984-es EP-re, ám Ronni nem igazán volt elégedett Ingebrigtsen teljesítményével, ezért elkezdtek új frontembert keresni.

A TNT nem akart kicsiben játszani, így a Michael Schenker mellől ismert Gary Bardent szemelték ki énekesnek, akinek már a repülőjegyet is lefoglalták, hogy Oslóba repüljön. Ám nem sokkal a vizit előtt Ronnihoz eljutott egy demókazetta, amelyen egy amerikai frontember, bizonyos Tony Harnell énekelt. Utóbbi ekkoriban egy The Jackals nevű, New York-i illetőségű csapatban zenélt, akikkel pár saját szerzemény mellett elsősorban a korszak nagy sikerbandáinak dalait játszották (érdekesség: a bandában John Tempesta dobolt). A zenekar 1983 végén már közel állt a szerződtetéshez, koncertjeik nem ritkán ezer embert vonzottak a város klubjaiban, ám egy bronxi buli után az énekest megkörnyékezte a gitárfanatikusként Ronnira nagyon gyorsan rákattanó Mike Varney. Az egyre jobb nevű kiadós-stúdiós szakember mesélt Harnellnek a feltörekvő norvég csapatról, akik épp énekest keresnek. Tony: „Fogalmam sincs, hogyan került a kezükbe a demóm. Akkoriban küldtem felvételeket többek között a Michael Schenker Groupnak is, valószínűleg ez juthatott el valamilyen úton-módon Ronnihoz. Ironikus, hogy pont Gary Barden jegyét töröltette ezután azonnal, mert rögtön azt mondta, hogy engem kell megszerezniük..."

Harnell kissé szkeptikusan tekintett a lehetőségre, de végül ráállt, hogy egy próbára átrepüljön Norvégiába a csapathoz. Kétkedése utólag érthető, ugyanis hiába dolgozott a TNT a Polygramnél, csak hazájukra nézve rendelkeztek érvényes lemezszerződéssel. Harnell: „Az eredeti tervem az volt, hogy csatlakozom hozzájuk, elkészítjük a lemezt, ami aztán Norvégiában meg is jelenik, itt-ott adunk pár koncertet is akár, nekem meg végre lesz egy albumom, ami jó ugródeszka a későbbi pályafutásomhoz. Viszont a menedzserünk valahogy eljuttatta a készre kevert albumot a Polygram vezetőségéhez, és egy héttel a stúdiómunkálatok befejezése után már mind ott álltunk az irodában, és aláírtuk a nemzetközi szerződést. Innentől fogva nekem sem voltak más irányú terveim..." Persze egyet leszámítva: „Amikor bekerültem a zenekarba, elsőként arról akartam meggyőzni őket, hogy változtassuk meg a nevet. A végén már rohadtul unták a témát, mert nem tágítottam, tényleg rühelltem a TNT elnevezést. Nagyon általánosnak tűnt, és a zenét sem jellemezte kellően. Már akkoriban is dús megszólalású, változatos és érdekes zenét játszottunk, és ez a név egyáltalán nem szolgáltatott neki igazságot. Egy idő után persze azért megszoktam..."

0403tnt7

A Harnell-féle TNT első lemeze, a Knights Of The New Thunder 1984 őszén jelent meg, és egyből feltette a térképre a csapatot. Az első albumnál jóval kiforrottabb, erőteljesebb hangzású anyag üdítő színfoltnak bizonyult az akkori felhozatalban, és a Seven Seas dal révén a csapat még az Államokban is produkált vele egy majdnem-sikerdalt. (Érdekesség, hogy az első albumról két dalt, a U.S.A.-t és az Eddie-t is felvették a borítón Hansenként szerepeltetett Tonyval, de a debüt nagy norvégiai slágerét, a Harley-Davidsont pont nem.) Az album Norvégiában bekerült a Top 10-be, és még komolyabb reményekkel tűnhettek el megírni a folytatást, amely végül a Tell No Tales képében került a boltokba 1987 áprilisában.

Nem akarok félresikerült párhuzamokat eszkábálni, de a TNT valamelyest hasonló zenei utat futott be ekkorra, mint svéd kollégáik, a Europe legénysége. A korai idők nyersebb, fémesebb hangzásvilága fokozatosan adta át a helyét egy csilivilibb, kommerszebb soundnak, a muzsika magas minősége azonban nem változott, és mivel ekkorra Ronni teljesen összeérett dalszerzőként Tonyval, a végeredmény letaglózóra sikeredett. A Tell No Tales ugyanolyan joggal szerepelhetne ebben a rovatban, mint az Intuition: noha mindössze félórás játékidejével a korszak sztenderdjeihez képest is rövid lemeznek számított, egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van. Az Everyone's A Star, a 10,000 Lovers In One, a Listen To Your Heart vagy a Desperate Night a lehető legjobb formában mutatták meg a bandát, és a védjegyszerű északi dallamvilágnak köszönhetően a TNT nagyban különbözött is a Sunset Strip amerikai csapataitól. Ronni invenciózus, letaglózóan virtuóz gitárjátéka és Harnell sztratoszférát karcoló, elementáris előadásmódja mágikus eleggyé állt össze ezekben a perfekt dalokban.

0403tnt4

A Tell No Tales a Billboard-lista 100. helyéig jutott, ami önmagában talán nem tűnik annyira nagy eredménynek, de norvég rockzenekartól abszolút nem számított gyengének, hazájukban pedig minden túlzás nélkül szupersztárrá tette őket az album. Nemcsak a listák élére kerültek fel vele, de a Tell No Tales mindent összevetve is a legnagyobb példányszámban elkelt könnyűzenei kiadványnak számított abban az évben Norvégiában, tehát még Michael Jackson Badjét vagy a Def Leppard Hysteriáját is lenyomta. Japán szintén keblére ölelte a csapatot, és a Stryper arénaturnéjának vendégeként a tengerentúlon is szépen gyarapodott a táboruk. A Polygram fejesei ezt követően mind aranytojást tojó tyúkként tekintettek a TNT-re, és jó előre eldöntötték, hogy a folytatással Amerikát dolgozzák majd meg.

Mindez sajnos feszültségeket is okozott a bandában, és az alapember Dahl a sikeres turnék után vette is a kalapját: „Kőkeményen melóztunk odahaza, Norvégiában, aztán hirtelen átvették az irányítást az amerikaiak. Onnantól rengeteg időt töltöttünk odaát. Rengeteg pénzről volt szó, csak éppen ezek az összegek soha nem a zenekarnál kötöttek ki. Nekem akkor már családom volt, épp akkor született a lányom, és őszintén szólva a zenekarban sem uralkodott valami jó hangulat, különösen Harnell és az én viszonyom számított feszültnek. Így aztán inkább hazamentem, ők meg más dobosokkal folytatták..." Tony: „A '80-as években folyamatosan hatalmas nyomás nehezedett az emberre, hogy mindig a lehető legtökéletesebb lemezzel rukkoljon elő. Folyamatosan ott lihegtek a nyakunkban a nagynevű kiadók a nagynevű producerekkel, és a stúdióidő is elképesztő pénzekbe került. Ma már sokkal nyugodtabban lehet dolgozni egy albumon, mert alacsonyabbak a költségek, és az ember többé-kevésbé a saját tempójában haladhat."

A fenti nyilatkozat a saját tempóról nehezen értelmezhetőnek tűnik annak fényében, hogy a Morten „Kenneth Odiin" Skogstad dobossal megerősített zenekar gyakorlatilag egész 1988-at a negyedik nagylemez munkálataival töltötte. A majdani Intuition felvételei csaknem egy évet emésztettek fel, és sokat elárul Ronni maximalizmusáról, hogy ebből nyolc hónapon át pepecselt csak a különböző gitársávokkal... Azt ugyanakkor nem hagyták, hogy a lemezcég a nyakukra ültessen valami neves amerikai producert – pedig a Polygram részéről természetesen létezett volna igény ilyesmire –, és kitartottak az első három albumon bevált barát, Bjørn Nessjø mellett. Ugyanígy megmaradt a rövid, ezúttal mindössze 36 perces lemezhossz is, miután Le Tekrø a maga kategorikus módján lezárta az erről folytatott vitákat: „Úgy gondolom, progresszív zenének, Miles Davisnek vagy valami hasonlónak kell lennie egy lemezen ahhoz, hogy 70 percen át érdekes bírjon maradni."

0403tnt6

Az 1989. február 21-én megjelent Intuition egy fokozattal lágyabb és kiműveltebb is a Tell No Talesnél: a banda minden stílusjegye megmaradt, de enyhén elmozdultak az AOR-os irány felé, a dalok felépítése, hangszerelése pedig szövevényesebb, bátrabb, szerteágazóbb lett, mint bármikor korábban. Itt érdemes megjegyezni, hogy az anyag hangzása is sokkal természetesebb, földközelibb volt, mint a korszak legtöbb lemezéé, ami érdekesen kontrasztos, mivel az Intuition rendelkezik egy igen jellegzetes és egyéni, szinte transzcendens jellegű emelkedettséggel. Valahol magától értetődő lett volna mindennek nagyon tipikusan a '80-as évek megoldásaival, szétvisszhangosított hangzásképpel keretet adni, és bizonyosan ütne a végeredmény úgy is. Ehelyett azonban egy kristálytiszta megszólalású, mégis lélegző, rendkívül sokrétű, ám ha kell, pengeéles soundot állítottak elő hozzá.

A lemez a kissé musicales hangvételű, monumentális A Nation Free intróval indul – ez már önmagában olyasmi, ami totálisan elüt a korszak hajmetal-lemezein hallható tételektől a maga szinte queenes bombasztjával. Mikor elhalkul, az ember úgy érzi, még hallgatná tovább, aztán bejön a Caught Between The Tigers gyilkos riffje, és az érzés tovatűnik: a sajátos ritmizálású, hangszerelésileg is egészen különleges dal egymagában tökéletesen példázza, mitől is volt annyira különleges a TNT. A banda két főembere egyaránt csúcsra pörgeti képességeit a nótában. Le Tekrø minden pillanatban uralja a témát, pedig a gitárt a verzékben egyébként roppant okosan még vissza is fogják. A szólóról mindent elárul, hogy maga George Lynch nevezte ekkoriban az éra egyik gitárosi csúcsteljesítményének. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy – a korszak virtuózainak jelentős részével ellentétben – Ronninak nemcsak a szólói gyilkosak, de a ritmusjátéka is végig ezer színben pompázik. Harnellnek szintén ez volt a legjobb korszaka, hangja hasít, ha kell, de még a legmagasabb fekvésekben is roppant erőteljes, ráadásul mindvégig tele van érzelmekkel.

0403tnt5A kevésbé tipikus, ám így is nagyon fogós nyitódal után a Tonight I'm Falling a lemez AOR-os színezetét erősíti, megadallamos tétel, ahol a banda jellegzetes nordikus hangulatai keverednek az amerikai jukebox-rock legszebb hagyományaival, újabb fantasztikus szólóval. Az End Of The Line zongorás (a billentyűs témákat session-jelleggel Kjetil Bjerkestrand játszotta fel) indítása és dús hangszerelésű, nagyívű folytatása ismét kissé musicales, bőven rejlik Queen abban is, ahogyan a gitártémák felfejlődnek a billentyűs alapok mellé, a végeredmény mégis egyedül a TNT-re jellemző ebben a formában. Harnell a banda bizonyos lírai dalaiban nekem kicsit sok volt, de itt semmibe nem tudnék belekötni.

Az album talán legszebb riffjét a címadó dal elején kapjuk meg. Ez a szimpla, ám fantasztikusan hangulatos, remekül elkapott, „ereszkedő" téma is igazi hi-tech AOR, mint ahogy maga a dal is igazi himnusz bombasztikus refrénjével. A stílus és a korszak egyik legkiemelkedőbb darabja, amely természetesen nem véletlenül lett klipszám sem, mert egyben a lemez legslágeresebb tétele is. Le Tekrø a szólóban megint elég rendesen odateszi magát... A Forever Shine On újabb csúcspont groove-os, ellenállhatatlanul dögös riffelésével, a megint musicalesen startoló, rövid középrész viszont szinte progos, méghozzá anélkül, hogy bármit is túlpörgetnének benne. Ronni szólója az egyik legjobb a lemezen, emlékszem, mikor először meghallottam, alig hittem a fülemnek. De Harnell is a lehető legelementárisabb formáját hozza a refrénben.

A Learn To Love klasszikus tengerentúli AOR-fogásokat ágyaz a TNT stílusába, itt a '70-es évek nagy amerikai bandáinak hatása kísért a Bostontól az REO Speedwagonig, a hangszerelés azonban sokkal modernebb, bizonyosan nem születhetett volna meg a dal ebben a formában tíz évvel korábban. A Ronni által énekelt Ordinary Lover inkább csak amolyan zenei geg, nem egészen egyperces TNT-kuplé, talán még Kazal Lászlónak is tetszett volna. Nekem ugyanakkor jobban bejön a Take Me Down (Fallen Angel), amely a címadó szerzemény rokona, refrénileg az album egyik legerősebb darabja, ugyanakkor végig kísért benne valami melankolikus színezet is a ropogós hard rock megoldások ellenére. A végén pedig ott a Wisdom, a lemez talán legkevésbé tipikus, legkülönlegesebb témája, amelyben már kicsit a késői TNT kísérletezős, mindenféle stílust egybeolvasztó megközelítése köszön vissza. Musical, blues, komolyzene és hard rock egyesül itt valami teljesen egyéni, mégis nagyon TNT-s elegyben, ahol egy negyedhangonként bundozott, Bernie Hamburger által épített, úgynevezett quarterstepper gitár játssza a főszerepet. Viszont az benne a nagyszerű, hogy még csak rockrajongónak sem kell lenni ahhoz, hogy tetsszen valakinek, nemhogy aktív gitárosnak.

0403tnt2

A zenekar ezúttal már önálló klubturnéra indult a tengerentúlon, és a mögöttük dohozó gépezet elsősorban az Államokra koncentrált. Az eredmények összességében nem bizonyultak rossznak, bár a csapat ekkor azért már jobban kilógott az amerikai fősodorból, mint két évvel korábban. 1989 derekán a Guns N' Roses, majd a Skid Row hatalmas sikereinek nyomán a karcosabb, utcaibb hajmetal számított odaát a legnagyobb szenzációnak, a TNT AOR-osabbra vett iránya pedig kevésbé passzolt ide. Mindenesetre a címadó dal és a Tonight I'm Falling ezzel együtt is elég jól futottak az MTV-n, és ugyan a lemez kicsit gyengébben szerepelt a Billboard-listán, mint elődje – a 115. helyig jutott –, végül összességében ez lett a legnagyobb példányszámban elkelt albumuk Észak-Amerikában. Norvégiában továbbra is a legnépszerűbb hazai előadónak számítottak az a-ha után, ugyanakkor az Intuition itt nem tudta felülmúlni a Tell No Tales eredményeit, és a listákon is „csak" a harmadik helyig jutott. Japánban szintén jól futott a szekér, de mire lementek a turnék, egyértelművé vált: a TNT ebben a körben sem kényszerítette térdre a világot. Odiin később távozott is, és átadta a helyét John Macalusónak. Harnell szerint a világméretű áttörés elsősorban a nem túl agilis háttérmunkán úszott el: „Jó lett volna, ha a kiadó erősebben ráfekszik a promóciós munkára, meg ha a menedzsmentünk is erőszakosabb. De ezen már kár rágódni..."

Ezt követően átszerződtek az Atlantic kiadóhoz, ám a dolgaik végül nem úgy alakultak, ahogy előzetesen tervezték. Menet közben beütött a Nirvana és a grunge, így a nem sokkal korábban még meglehetősen sok pénzért leszerződtetett csapat hirtelen megtűrt vendégként, bizonytalanságok kereszttüzében találta magát a cégnél. Ronni: „Mindössze egy szakállas, katonai bakancsot viselő csávó egyetlen riffjére volt szükség ahhoz, hogy zenekarok tömegeit írják ki örökre a zeneiparból..." Az 1992 májusában kijött Realized Fantasies némiképp földközelibbre sikeredett elődeinél: az Atlantic nyomására a TNT elment egy könnyebben fogható, direktebb irányba. Harnell: „A kiadó azt akarta, hogy próbáljunk ki valami mást, így behoztak egy külsős szövegírót mellénk. Sem előtte, sem utána nem csináltunk ilyesmit. A mai napig feláll a szőr a hátamon, ha eszembe jut a dolog, mert olyan témákat, megközelítéseket, szavakat használtunk, amiket én személy szerint soha nem mondanék vagy írnék le. A kiadó viszont azt akarta, hogy dögösen hangozzanak a szövegek... Igazából azóta sem értem ezt. Az Intuition sikeres lemez volt, jó szériát futottunk. De hirtelen az Atlantic azt mondta, hogy próbáljunk valami mást. Ha egy mondatba akarnám sűríteni az Intuition lényegét, hát pont az volt az, hogy valami mást, valami többet kerestem a szövegekben, mint amit látunk magunk körül. Ezt hívhatjuk akár spiritualitásnak is, ha úgy tetszik... És erre hirtelen alánk tolták ezeket a nem túl kifinomult szövegeket, amik hülyeségekről szóltak, csupa olyasmiről, amiről magamtól sosem írtam volna."

0403tnt3

Én a magam részéről nagyon kedvelem a Realized Fantasiest is, a Downhill Racer, a Hard To Say Goodbye, a Rock'N'Roll Away vagy az Indian Summer elsőrangú nóták, Macaluso pedig egyértelműen a legjobb dobos volt, aki csak valaha is zenélt náluk. Ugyanakkor aláírom: ez az album már nem annyira kiemelkedően erős, és főleg nem annyira egyéni, különleges, mint a Tell No Tales vagy az Intuition. Norvégiában és Japánban továbbra is ment a szekerük, de az album a világ többi részén gyakorlatilag észrevétlen maradt, és egy idő után ők maguk is úgy látták: nincs értelme tovább erőlködni. A TNT egy időre leállt, Le Tekrø hazaköltözött az Államokból, és inkább az avantgarde európai piacra koncentrált, így például elkezdett zenélni a jazzgitáros Terje Rypdallal.

A banda alaphármasa Ronnival, Tonyval és Morty Blackkel végül csak az évtized második felében állt össze ismét, ám az 1997-es Firefly, illetve az 1999-es Transistor albumok kísérletezős, modern vonala markánsan eltért a klasszikus éra remekműveitől. Ettől függetlenül nyitott fülűeknek csak ajánlani tudom a Frode Lamøy dobossal készült anyagokat. Ronni: „A '90-es évek a kísérletezésről szóltak. Akkoriban senkit sem érdekelt a dallamos hard rock, én magam is túlléptem a műfajon. Persze azért készült néhány TNT-lemez, élveztem is, amíg összeraktuk őket, mert zeneileg haladt velük előre a történet. Viszont mivel a hard rock közönség nagyon konzervatív tud lenni, nem lettek sikeresek. De ettől függetlenül sosem adtuk fel a kísérletezést." Később aztán Diesel Dahl is visszajött, és a 2004-es My Religion a klasszikus stílust elevenítette fel, méghozzá kiválóan. Tony: „A rajongóink kedvéért vettünk vissza a zenei kísérletekből, de én például a mai napig roppant büszke vagyok a Firefly vagy a Transistor albumokra. Szerintem kevés zenekar engedheti meg magának, hogy olyan messzire elkanyarodjon az eredeti hangzásvilágától – ehhez persze arra is szükség van, hogy az embernek legyen mondanivalója. Ha nem készülnek el ezek a lemezek, később a My Religion sem születhetett volna meg, amivel aztán később bezárult a kör."

0403tnt9

A sztori persze itt sem jutott nyugvópontra, hiszen előbb Morty Black dobbantott a felállásból, majd 2006-ban, nem sokkal az elődjénél kevésbé meggyőző All The Way To The Sun album után Harnell is átadta a helyét Tony Millsnek. Vele három kísérletezősebb jellegű, eklektikus soralbum is készült, mielőtt távozott volna a fedélzetről, a banda utóbbi évtizede azonban káoszba fulladt. Le Tekrø többször is belengette a banda végét, eközben azonban kétszer is újból visszajött, majd távozott a frontról Harnell, akivel már egyszer sem jutottak el egy új lemezig. A tavalyi XIII-en végül Baol Bardot Bulsara énekelt. Tony: „Ronni és én teljesen másmilyen emberek vagyunk, méghozzá több tekintetben is. Kicsit olyan a viszonyunk, mintha régóta elveszett testvérek lennénk, akik csak később találták meg egymást: mindig is rengeteget vitáztunk, marakodtunk, rengeteg dologban nem értettünk egyet. Teljesen másképp is él a mindennapokban, mint én, egy csomó olyasmivel foglalkozik, ami engem abszolút nem érdekel. De ha együtt írunk, valami meghatározhatatlan mágia jön létre, és a rengeteg közösen eltöltött évnek köszönhetően minden nagyon könnyen is megy."

Mindennek persze nincs ma már nagy jelentősége, hiszen a TNT is régi banda, és hiába igyekszik Ronni Le Tekrø mindig valami újat csinálni, a közönség többsége örökre a régi lemezek dalaiért jár majd a koncertjeikre. E régi lemezek közül pedig egészen biztosan a három évtizedes Intuition a legkülönlegesebb – már csak azért is, mert baromira nem hallatszik rajta 2019-ben sem, hogy három évtizedes...

 

Hozzászólások 

 
#4 Equinox 2019-04-04 21:27
Amúgy Tony Harnellnek van egy nagyon Midnight-os (Crimson Glory) dallamvilága néhol. Csak nekem tűnik úgy?
Idézet
 
 
#3 Equinox 2019-04-04 21:26
Az is különleges ebben a csapatban, hogy nagyon sok lemezcímükben feltűnik az NTN betűk sorrendje, biztos vagyok benne, hogy koncepció, de sosem mondták (vagy én nem tudok róla).

Szól az INTuiTioN közben, évek óta nem hallgattam.
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2019-04-04 12:27
Korábban úgy tippeltem, hogy a Tell No Tales lesz tőlük (megérdemelten) az első a Klasszikusok rovatban, de ez is jó! Sőt, a Realized-en is vannak tényleg nagyon erős dalok. A grunge mellett azért egy kicsit ők maguk is hibásak voltak az igazi áttörés elmaradásáért. Konkrétan, bármennyire is egyedi és minőségi, amit ekkortájt csináltak, de sajnos rövidek voltak ezek a lemezek. Annyira hiányzik ide és főleg a Tell-re még egy pár nóta, hogy nem igaz. Ezt a rövidségi bravúrt csak a VH tudta sorozatban megcsinálni, de ott megvoltak az über slágerek, és az egész (menedzselés, koncertek, rádiók stb.) egy lényegesen magasabb szinten zajlott. 1984 és 1992 között azért lehetett volna többet koncertezni, hosszabb lemezeket csinálni, hogy mértékadóak legyenek, mint pl. a Dokken. Hogy ráharapjanak a ,,tömegek" az albumokra. Aztán persze Dokiék is visszaestek, de mégiscsak egy magasabb szintről. Ha a TNT-ről van szó, szinte mindenki erre a 3 (4) korai lemezükre esküszik, pedig sokkal nagyobb az életművük. Valami elég nagyot hibázik ebben a karrierben, mert bár hosszú életűek, de összességében mégis olyan kiforratlan lett a dolog.
Idézet
 
 
#1 wolf 2019-04-04 08:12
Az egyik legnagyobb dallam metal klasszikus!Imad nivalo alapvetes!Nalam a top 10ben ott van.Imadom!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.