Shock!

szeptember 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Prodigy: The Fat Of The Land

0813prodigy1Mielőtt bármi különösebbet is szólnánk a The Prodigy nevű formációról, érdemes egyértelműsíteni, hogy a megnevezés ma és a múltban is Liam Howlettel, egy, a napokban 46. életévét betöltő, essexi zenebolonddal egyenlő. Az újabban gigászi gépezetté kipofozott banda ma már konstansnak mondható módon, a legsikeresebb felállásában üzemel, a sorlemezeken hallható aktuális produkcióra azonban a főhős körüli jövés-menésnek általában semmiféle kihatása nem volt. És bár tudjuk, hogy Howlett és kattant táncos haverja, Keith Flint 1990 környékén együtt alapították meg a Prodigyt, zenei téren meghatározó szava csakis a klasszikus képzettségű zongoristának (és az általa bevont, külsős dalszerzőknek) lehetett, és ezzel legkevésbé Flint vitatkozna. Ha netán mégis azt a korszakot keressük, amikor a Prodigy először mutatta egyfajta valódi kooperáció illúzióját, azt az idén nyáron húsz éve megjelent The Fat Of The Land környékén találjuk. Hiszen tagadni is értelmetlen, hogy amikor a Firestarter klipjét megláttad, te sem sárgára festett hajú stúdiómágus, hanem elhagyott metróalagutakban, furán elaludt frizurával hülyeségeket pofázó frontember szerettél volna lenni...

megjelenés:
1997. június 30.

kiadó:
XL Recordings / Maverick

producer: Liam Howlett

zenészek:
Liam Howlett - billentyűk, effektek, samplerek, programozás
Keith Flint - ének
Maxim Reality - ének

játékidő: 56:24

1. Smack My Bitch Up
2. Breathe
3. Diesel Power
4. Funky Shit
5. Serial Thrilla
6. Mindfields
7. Narayan
8. Firestarter
9. Climbatize
10. Fuel My Fire

Szerinted hány pont?
( 42 Szavazat )

„Tegnapelőtt éjjel, tegnap
rémkoppantók, rémkoppantók
az ajtómon bekopogtak.
Kimennék, de mégsem merek,
oly félelmesek a rémkoppantó emberek."

Howlett és társai sztorija a '80-as évek rave „mozgalmából" nőtte ki magát, ami éppúgy villámgyorsan az önjelölt angliai erkölcscsőszök rémálmává lett, mint a hatvanas évek modjai és rockerei, vagy a hetvenes évek punkjai által szervezett összejövetelek. A Thatcher-korszak neokonzervativizmusa számára tökéletes alapanyagot szolgáltatott a rave vírusszerű terjedése, amely – a közhiedelemmel ellentétben – nem egy zenei stílust vagy műfaji meghatározást, hanem annak legjellemzőbb megvalósulási formáját takarta. Rave-nek a korabeli szabadtéri partikat nevezték, a rave-zenék pedig a rave-eken elhangzó zenék, azaz techno, acid, house és ezek különböző hibridjei voltak. Az efféle összejövetelek kedvelőit eleve ferde szemmel nyomon követő hatóságok hamar rátaláltak aztán a résztvevők zsebében a korszak meghatározó szintetikus drogjaira is, az ennek nyomán 1990-ben megszületett első törvény, az Entertainment (Increased Penalties) Act vagy „Bright Bill" aztán csak arra volt jó, hogy hozzásegítette a ravereket új, később klasszikussá lett partihelyszíneik, az elhagyott elővárosi ipari komplexumok felfedezéséhez. Bár a törvényi szabályozás a rave-ek résztvevőit és szervezőit is komoly szankciókkal riogatta, a mozgalom léte ebben a formában gyakorlatilag megfoghatatlanná vált.

A maguk LSD-vel feltupírozott álmait kergető fiatalokra (akiktől szokás szerint elfelejtették megkérdezni, hogy kik is ők és mit akarnak) végül csak egy roppant szégyenletes, a legális szórakozási lehetőségeket minden szinten leszabályozni próbáló rendelettel (Criminal Justice and Public Order Act, 1994) sikerült rácsapni az ajtót. A Their Law című dalukban és a Music For The Jilted Generation album borítójában elhelyezett rajzzal Howlették minderre a maguk módján reagáltak is, de sok kortársukkal ellentétben ők sosem akartak politikus alakulattá válni. Howlett: „Oké, megírtam a Their Law-t, feltettük az albumra, most is remek dalnak tartom, játsszuk élőben is, és jól veszik, odabasz. De a többi dalunk nem ilyen. Mindig azt mondom, hogy a politika és a zene nem keveredhet egymással, legalábbis nálam ez nem működik. A Public Enemy például egyike a kedvenc zenekaraimnak, de kizárólag a zenéjük nyers ereje miatt. Egy másik példa: a Rage Against The Machine szintén az egyik kedvenc bandám, és Zack egy csomó komoly, súlyos szarságról beszél ott. De ez engem nem igazán érdekel. Nem akarok tudni róla. A nyers gitárokat akarom hallani, és azt, ahogy Zack tolja. Ez minden, amit a jó zenéről gondolok."

0813prodigy3

A '90-es évek második felétől aztán a Prodigy szép fokozatosan le is vált az őt felszínre emelő rave hullámáról, és elkezdte kialakítani saját stílusát, amivel azonban továbbra is megmaradt különutasnak egy eleve lesajnált, az „értékőrök" által hevesen köpködött műfajban. Számos kisebb-nagyobb oka volt ennek a megbélyegzésnek (a zeneipari logikát megkerülő terjesztési hálózat, illegális összejövetelek, kalózrádiók, az elavultnak tartott bakelitformátum), a legkomolyabb ellenérzéseket azonban mégis maga a zene különösebb befektetés és előképzettség nélküli előállíthatósága, de főleg a digitális hangminták felhasználása váltotta ki. Az ellentábor az így létrejött alkotásokat egyszerű fércmunkának, sőt, haszonleső lopásnak minősítette, alkotóit kiközösítette, ami viszont egyértelműen jót tett a műfaj underground megítélésének. Howlett maga is ebből az irányból szemlélte akkoriban a Prodigy jövőjét: „Lehetnénk sikeresebbek? Folyton ezt mondogatják nekem, de nem igazán értik, hogy mi jár a fejemben. Úgy értem, az Oasis az egyik legnagyobb banda az országban. A Spice Girls szintén. A Prodigy viszont nem az, és nem is akarunk az lenni. Az a zenekar akarunk lenni, ami olyan dolgokat csinál, amiket az emberek nem szeretnek. Mindenki szereti az Oasist, de nem akarom, hogy mindenki szeresse a Prodigyt. Ha a Prodigy egy csomó ember számára túl sok, akkor az jó. Pontosan azt szeretném, hogy így legyen."

Az 1994-es Jilted... lemez meghozta ugyan a mainstream áttörést a Prodigy számára, az ezzel párhuzamosan, törvényszerűen jelentkező fokozott elvárásokra azonban magasból tettek a srácok, és töretlenül járták tovább a saját útjukat. Howlett: „Azt hiszem, az emberek azt várták, hogy egyszerűen folytassuk, amit korábban csináltunk. Csak azért, mert a Jilted olyan nagy siker volt, azt hitték, hogy majd írunk egy újabb Start The Dance-t vagy egy másik Voodoo People-t. Nos, ami a Start The Dance-t illeti, soha többé nem fogok olyan dalt írni, mert már nem izgat az a fajta zene. És ha az emberek nem így gondolják, akkor nem fogják többé szeretni a Prodigyt. Mert most ezek vagyunk mi – ez történik most velünk. A zene sokféle ihletet hordoz. Soha nem tudhatod, hogy az emberek hogyan fogadják majd a lemezt. Én szeretem az új anyagot, és csak ez számít. Elsősorban magamnak írok, másodsorban a csapat másik három tagja számára, és csak aztán jön mindenki más. Nem érdekel, ha valakinek nem tetszik az album. Tudom, ez hülyeségnek hangzik, de úgy gondolom, hogy elértem valamit egyedül is, és ezt senki sem vonhatja kétségbe. Nem kell többé bizonyítanom semmit, ezért olyan dalokat írok, amilyeneket hallani akarok." A háttérben megtörtént alapvető változásokról azonban a szépen növekvő tábor igazából csak akkor szerezhetett tudomást, amikor 1996. március 18-án felbukkantak az új lemezt felvezető Firestarterrel.

0813prodigy8

Utóbbi dal létrejöttének folyamata azt is remekül bemutatta, hogy még mielőtt a ma ismert, irdatlan méretű, mutáns gépezetté vált volna, amelynek minden lépését menedzserek hada tervezi meg, sokkal szimplábban alakultak a dolgok a brigád háza táján. Howlett: „A Firestarter eredetileg egy instrumentális dal volt, az első instrumentális tétel a leendő albumhoz, amit aztán lejátszottam Keithnek, hogy lássam, mit gondol róla. Azt mondta: szeretnék néhány dalszöveget felvenni ehhez. Kétkedve felnevettem: komolyan? Erre ő: igen, teljesen komolyan! Szóval, azt gondoltam, rendben, próbáljuk ki. Abban az időben nem úgy gondolkodtam, hogy itt egy lemez, amit meg kell írnom, ugorjunk inkább a következő számra, vagy ilyesmi. És amikor végül megcsináltuk, meggyőző volt és működött. Baromi egyszerű, de kibaszottul működött. Ez valami olyasmi, amire sok más emberrel ellentétben Keith igenis képes: miközben annyira szimplán adja elő magát, a dalszövegei szinte túlságosan is egyszerűek, de van egyfajta punkos lendület, nyers érzés az egészben. Keith nem egy valódi énekes, nem is próbál az lenni, ő egyszerűen ilyen. Ezért is jó abban, amit csinál."

Időzzünk is el egy kicsit az 1995-96 környékén váratlanul önjelölt énekes/frontemberré vált Flint személyiségénél, méghozzá egy kvázi-külsős, a társulat (akkori) állandó táncosa, a Prodigy negyedik tagja, Leeroy Thornhill elmondása alapján: „Keith apja eléggé sikeres ember, és mivel a fiából csak egy névtelen mod, aztán meg egy bringás lett, volt köztük némi összezördülés. Gondolom, az apja kicsit többet várt tőle, mint amennyit kapott. Gyűlöltem volna vele együtt iskolába járni. De most, hogy a zenekar beindult, végre ráébredt, milyen sokra is képes. Keithnek csak egy kis nógatásra van szüksége, és ha valamibe belekezd, akkor addig nem áll le, amíg végig nem csinálja. Sokkal okosabb annál, mint ahogy akár saját maga is gondolja. Nagy nyomást vesz le mindannyiunkról. Ha reggel hét órakor megyünk át egy repülőtéren, az számunkra nem probléma, de őt egyből körbeveszik Firestarter! Firestarter! kiáltásokkal, és osztogathatja az autogramokat ítéletnapig, míg mi elhúzunk. Az emberek ránéznek, és azt gondolják: őrült fickó, őrült haj, és neki meg kell felelnie ennek a képnek. Sokkal több vér van a pucájában, mint nekem. Én nem tudnám ezt kezelni." Ha mást nem is, a fentiek azt egyértelműen aláhúzzák, hogy a Prodigy karrierjében a Firestarter jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni (nem mellesleg ez lett Howlették első listavezető slágere saját hazájukban).

0813prodigy2Egészen elképesztő, de még a dal nyomán kitörő tömeghisztériát is meg lehetett fejelni a második lemezelőzetes maxin kihozott (ekkor még mindig bő fél évvel járunk az album kiadása előtt), már-már a paranoiáig elvitt klausztrofób hatást keltő, az állóvizet és a hallgatóságot is totálisan felkavaró Breathe-tel. Nem mellesleg itt Maxim is bemutatkozhat a banda énekeseként (az előző lemezes Poisonban megejtett vendégszereplését nem feledve persze), hiszen a dalszöveget közösen jegyzi az ikonikussá lett frontember-páros. Howlett: „A Breathe hosszú ideig szintén instrumentális szám volt, de aztán azt gondoltam, hogy ha valami szöveget teszünk bele, attól majd értelmet kap. Így megint bementünk a stúdióba, és megmutattam Maximnek és Keithnek, hogy hová képzeltem a szöveget. Aztán átmentem a társalgóba, hogy megnézzek valami sorozatot, vagy ilyesmi, és mire fél óra múlva visszamentem, már készen is voltak. Volt még néhány ötletem, például a Keith által hozott verzében, a szöveg ritmusát illetően, mert szeretem azt, ahogy az MC-k bánnak a dalszövegekkel, és elmagyaráztam, hogy mire gondolok. Megértették, és percek alatt meg is voltunk." A Breathe úgy lett a Prodigy mesterdarabja, hogy nem kellett más hozzá, csak a monofonikus Korg Prophecy szintetizátor, egy gitárpedál, egy zseniális dallamötlet és némi improvizáció.

A The Fat Of The Land felvezetése minden túlzás nélkül telitalálatnak bizonyult, és nem csupán az instant lakossági slágerré avanzsált dalok, de amiatt is, ahogy az addig underground hősként rejtőző brigád egyszerre nem csupán arcot, de személyiséget is kapott. Flint: „Öt évet töltöttem azzal, hogy a testemmel fejezzem ki magam, és ebben megpróbáltam elmenni a végletekig. Most hangban is meg tudom ezt tenni, és ez fantasztikus. Nem azért mondom ezt, mert olyan szavak és érzések vannak bennem, amit ki kell adnom magamból, csak arról van szó, hogy végre rá tudok kiabálni az emberekre, meg ilyesmik. Liam egy igazi perfekcionista, aki semmi olyasmit nem hagy a dalaiban, ami nem a kedvére való, vagy amiben nem biztos. Ha egy ilyen ember nyúl a hóna alá egy másik fickónak, aki nem énekes, aki nem is tud énekelni... ez egyfajta megbecsülés, és egy baromi király dolog." Howlett: „Röhögnöm kellett, amikor Keith azt mondta: ott akarok állni a színpadon, és azt akarom ordítani, hogy kóstoljatok meg! Az emberek meg csak bámuljanak értetlenül a színpad felé... Ez a hozzáállás már eleve sokat jelent számomra, közben meg azt is tudom, Keith az agya hátsó részében arra is gondol, miként hat mindez tudat alatt. Ez Keith, így szeretem. Egyrészről egy laza arc, akinek a szájában folyamatosan ott a füves cigi. Másrészről viszont ő a legszélsőségesebb ember, akit ismerek, és ez teszi érdekessé őt. Ő a legjobb barátom, abszolút tudok vele azonosulni."

0813prodigy4A tűkön ülő tábornak végül egészen 1997 nyaráig kellett arra várnia, hogy a komplett The Fat Of The Land albumot kézbe vehesse. A lemezmegjelenést jóval megelőzte egy titkos, dél-angliai farmon megejtett sajtóbemutató, ahol a korongot egy istállóban játszották le az újságíróknak, miközben egy díjnyertes bikát vezettek közbe, oldalán a banda logójával ellátott molinóval, hegyekben álló, Prodigy-címkével ellátott sörökkel... és ahonnan tökéletesen jellemző módon csak a főszereplők hiányoztak. Howlett: „Alapvetően demókat hallgattak. Éppen az éneket rögzítettem a Serial Thrilla-hez azon a napon. Keith elindult a partyra Leeroyjal, de reggel felhívtam őt azzal, hogy nézd, ma szükségem van rád a stúdióban. Erre azt mondta: ó, király, mert ő sem igazán akart menni. És akkor már Leeroy sem ment el." Bárhogy is, a nevéből a névelőt ez alkalommal hivatalosan is elhagyó Prodigy már a lemezt nyitó Smack My Bitch Uppal akkora sajtóvisszhangot biztosított magának, amit talán maga sem akart/remélt. Az Ultramagnetic MCs rapcsapat Give The Drummer Some dalából átemelt, címadó sorba belesejtett nőgyűlölő gondolatok olyannyira felpörgették a mindenkor ugrásra kész hisztériagépezet, hogy a klasszikus sztori szerint egy 1998-as Reading fesztiválon megejtett közös fellépés alkalmával még a Beastie Boys tagsága is arra kérte Liaméket, hogy hagyják ki a nótát a szettjükből.

Minderre persze nem is lehetett más a válasz, csakis egy öblös „fuck you", megfejelve a dolgokat azzal a videóklippel, ami a Bathory ex-dobosát, Jonas Åkerlundot is elindította a hírhedtté válás útján. A végeredményhez méltóan bizarr munkára a rendező így emlékszik vissza: „Egy nagy rakás véletlen egybeesés eredménye volt az egész. Svédországon kívül addig még egyáltalán nem forgattam, de a Roxette révén ismertté vált azért a nevem, így találtak rám végül Liamék is. Első körben vissza kellett mondanom a munkát, mert semmi használható nem jutott eszembe. Aztán egy szétcsúszott koppenhágai éjszaka megadta az alapötletet, úgyhogy visszakönyörögtem magam a srácoknál. Egy nap alatt forgattunk le mindent Londonban, miközben folyamatosan menekültünk a kiadó emberei elől, mert ők már látták a forgatókönyvet, és ki akartak rúgni, ha azt úgy megcsinálom. Végül egy faxon értesítettek, miután megnézték az első, nyers vágást, hogy azonnal fejezzem be a munkát, és húzzak el. De úgy voltam vele, hogy basszák meg, most már azért is megcsinálom úgy, ahogy én akartam, és amikor kész lettem, csak Keithnek küldtem el, aki persze imádta." Jellemző a brigád körüli akkori őrületre, hogy a Prodigy ezzel a PC-gyilkos kisfilmmel is (aminek vágatlan változatát az MTV is csak a késő éjszakai sávban engedte műsorba tenni, a BBC pedig már magát a dalt is egyszerűen letiltotta) elnyerte a Legjobb tánczenei videó díját. Howlett: „Ez alapvetően a legértelmetlenebb dal, amit valaha is írtam, de talán az egyik legizgalmasabb. Imádom, ahogy bejön az a hatalmas basszus, ezzel nyitjuk a koncerteket is, és az albumra is elsőként kellett felkerülnie, mert ez az élő előadás filmzenéje. Szeretem, ha a zenében van humor. Érted, smack my bitch up... Nem gondolhatja senki, hogy komolyan arról írok dalt, hogy nőket pofozok. Nem szabad mindent komolyan venni."

0813prodigy6Bármilyen kép is él(t) a köztudatban, a banda arcát adó frontemberen kívül a Prodigy tagsága azért távolról sem számított soha übermacsó partyarcok gyülekezetének. Ezzel kapcsolatban legjobb lesz megint az elképesztő méretű földindulást külső szemmel végigkövető Thornhillt idézni. „Amikor először találkoztunk, Liam iszonyú félénk volt. Vicces volt testközelből látni, ahogy felnő. Tudom, ez úgy hangzik, mintha érett felnőttként ítélném meg őt, de ő 19 volt, mi pedig 21, és ebben a korban két év rengeteget számít. És annyira szégyenlős volt, hogy az már vicces. Manapság már szimplán megmondja, amit gondol, és a többiek, különösen én, hátradőlhetünk, és nem kell mondanunk semmit, mert mi leszarjuk, de ő soha nem hagy semmit annyiban, amivel nem ért egyet. Nagyon megérdemli, amit elért. Ő a legjobb a világon abban, amit csinál, és soha nem engedte, hogy ez a fejébe szálljon. Maxim ellenben számomra mindig ugyanaz maradt, egy higgadt arc. Mindannyiunk közül ő változott a legkevesebbet. Ilyen a természete, azt hiszem. Ő pörög közülünk a legtöbbet, de ez valószínűleg azért van, mert Peterboroughban született, ami egy nagyobb város, és sokat élt Londonban is, míg mi egy olyan nehézfejűek lakta városból származunk, ahol a dolgok nem történnek túl gyorsan." Nem véletlen, hogy a sex, drugs, rock'n'roll életformát nagyon is megélő brigád (vagy legalábbis annak agya) mindig is zenei műhelyként, és nem celebek gyülekezeteként határozta meg önmagát.

Ennyi „felvezetés" után lássuk, hogy mit kínál maga az album, aminek kislemezre kimásolt tételeiről már szóltunk, egyéb csemegék azonban szintén jócskán akadnak még. Eleve hatalmas lehetőségeket nyitott meg Howlett előtt a szoftveres zeneszerkesztés felfedezése – a The Fat Of The Land előtt ugyanis a mintavételezéstől a végső masterelésig mindent hardveresen oldott meg a billentyűs, ezúttal azonban a keverést és a szekvenálást már a Cubase segítségével végezte. A kismillió hangmintából egybegyúrt Funky Shit mindjárt egy remek példa arra, hogy miként érdemes élni az efféle lehetőségekkel. Különleges ez a tétel abból a szempontból is, a dalok többségével ellentétben, egyszemélyes műhelymunkában készült a stúdió mélyén, a régi szép időket idézve. A vendégek névsora így is éppen eléggé terjedelmes, akik közül elsőként azt a „Kool" Keith Thorntont kell kiemelnünk, aki már a Smack My Bitch Upban is szerepet kapott (archív felvételről), de a Diesel Power rapbetétjeiben alakít igazán nagyot, új ízeket hozva az eleve robbanékony elegybe („blows your mind drastically, fantastically"). Valódi újdonság azonban a gitáros Jim Davies (Pitchshifter) kiemelt szerepeltetése, akinek szíves hozzájárulása nélkül se a Breathe, se a Firestarter nem lenne az, aminek ma ismerjük.

0813prodigy7Személyes favoritomat, a Narayant is a vokál (Crispian Mills, Kula Shaker) emeli igazán magasra, a záró Fuel My Fire-t pedig az, hogy milyen remekül sikerült ez a feldolgozás az L7 karcos punknótájából, Keith és Saffron (Republica) ráadásul remekül hozzák az eredeti idegbajos hangulatát a mikrofon mögött is, a zenekar állandó koncertgitárosa, Gizz Butt is hazai terepen lehet végre. Bár az alapverzión nem szerepel, ne menjünk el szó nélkül a japán kiadás bónuszai, a Molotov Bitch és a No Man Army mellett, utóbbi esetében már csak Tom Morello (RATM) vendégszereplése miatt sem. Inkább csak érdekességi faktorral bír, sokat a történethez nem tesz hozzá, de tény, hogy némi élő dobolással a Soundgardenes Matt Cameron is kisegítette a bandát, mindenféle jogi problémák miatt viszont a neve csak a köszönetnyilvánításban, Mark Cameronként szerepelt. Ennél bővebben már csak azért sem mennék bele a dalok részletes taglalásába, hiszen ha valamit, ezt a lemezt biztosan nem kell külön bemutatni senkinek. Így volt ez húsz évvel ezelőtt is, hiszen mindössze pár hét alatt a Billboard tetejére repült a The Fat Of The Land (gondoljunk bele, mekkora teljesítmény volt ez akkoriban egy lesajnált „techno" bandától!), és valódi klasszikushoz méltóan az eleve masszív, többmilliós eladások (az Egyesült Királyságban még egy Guinness-rekord is fűződik ezzel kapcsolatban a nevükhöz a leggyorsabban fogyó lemez kategóriájában) mellé a mai napig fogyogat a lemez, ráadásul a kellően izmos újkori produkciók hallatán ma is sokan ásnak vissza a Prodigy leghírhedtebb korszakáig.

Nem kell ahhoz sem túlzott okoskodásba bonyolódnunk, hogy mondjuk a Depeche Mode Songs Of Faith And Devotionjéhez hasonlóan miért kattant rá ekkoriban annyi rocker arc is a Prodigyre. Itt is sokkal inkább a hozzáállás, a megközelítés milyensége jelentheti a kulcsot, és nem pusztán az, hogy az elektro-alapokra néha a torzított gitár is megszólal. Több (lásd Sepultura) vagy kevesebb (Gene Simmons) sikerrel számos feldolgozást megértek ezek a dalok a rock/metal színtér részéről is, én azonban merem állítani, hogy a mai napig ebben a formájukban maradtak meg a leghatásosabbnak. Ezt támasztja alá egy korabeli kritika is a Magyar Narancsból: „Láttam egy cikket a Prodigyrõl. Keith Flint, a Firestarter klipjébõl, egy halom orr-, fül- és nyelvbevalóval épp a kamerába üvölt, a nyála repked, élvezi a helyzetet. Agresszivitásilag sem kell elbújniuk, ha az ember nem akar feltétlenül szétverni valamit egy Prodigy-koncert után, akkor sohasem. David Bowie is bukik az új stílusra. A Guy Called Gerald Jungle DJ-vel tűnt el a stúdióban, egymást egészítik ki a klasszikus és a modern elemek, teljesen újat hoznak. Nem véletlen, Bowie, bevallása szerint, kizárólag dance- és jungle-dolgokat hallgat. A Prodigy-agy Liam Howlett viszont épp ellenkezõleg: már évek óta nem vásárolt dance-lemezeket, az szerinte mind dögunalom. A Fat Of The Land (...) nem techno, nem punk, nem hip-hop, ez valami más. Lehet mondani, hogy electronic punk, indie dance, technopunk, intelligent jungle, satöbbi, de azt hiszem, mindez tökhülyeség."

Nehezen tudnék/akarnék a fentiekkel vitatkozni – ha az életet úgy igazán élvezni akarod, a tökéletes háttérzenét mindehhez akár a The Fat Of The Land is szolgáltathatja.

0813prodigy5

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #42 queensryche999 2017-08-24 15:09
Nofene, érdekes témafelvetés.
Adalék: Dance With The Dead
www.youtube.com/watch?v=n4E4kjQIw6M
Idézet
 
 
+2 #41 Draveczki-Ury Ádám 2017-08-24 14:56
Idézet - sbxslade:
ettol fuggetlenul no pressure, csak egyszer erdeklodve olvasnek toletek egy ilyen synthwave kritikat is.

Egy próbát simán megér egyébként alkalmi jelleggel, igazad van.
Idézet
 
 
+4 #40 sbxslade 2017-08-24 14:14
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - sbxslade:
kedves shockmagazin stab, ha mar amugy is szerettek kiserletezni kicsit mufajidegen dolgokkal, akkor nem terveztek lehozni kritikat a Perturbator albumokrol? vagy meg nem is ismeritek esetleg? ez esetben ajanlanam elsokorben a Dangerous Dayst

Én ezt az egész synthwave-es dolgot nagyon bírom, szoktam is hallgatni ilyesmiket (a Perturbatort is), de arról nem vagyok meggyőződve, hogy a Shock! elbírná ezeket hosszabb távon. :) De egyébként sok rock/metal-rajongó hallgat ilyesmiket rajtam kívül is, ezzel tisztában vagyok, és ahogy írod, rengeteg hasonló vonalon mozgó előadó is metalos beállítottságú a Meteortól a Nightcrawleren át egészen a magyar Retröxxig.


hoppa, nem gondoltam volna, hogy ezzel ennyire beletalalok a dologba. respektallak Adam!

persze nem azt mondom, hogy valtson profilt az oldal es mostantol ez a fajta zene is legyen aktivan reprezentalva (akkor itt forradalom lenne), de kulonleges alkalmakkor boven ideferne a Perturbator (ahogy idefert korabban szamos filmajanlo, Adele es Akos is), mar csak azert is, mert tenylegesen metalosabb megkozelitese es hangulata van. szerintem ez csak egy kovetkezo lepes az effel zenek evoluciojaban.

kulonben is, metalos korokben aki eleve nem nyitott ezekre a zenekre, az juszt is fikazni fogja, ahogy fikazni szokas egy nirvanat vagy egy linkin parkot (hiszen mint tudjuk egyik sem metal, marmint nem OLYAN metal), a tobbiek meg vagy kifejezetten szeretik (a Perturbatort eppenseggel sokan) vagy semlegessegbol kimaradnak a vitabol.
amugy sem hiszem, hogy tobb lehuzast kapna itt a kommentek kozt, mint teszem azt a Prodigy, akik nem eleg, hogy kozelebb allnak a dance mufajhoz, de raadaskepp meg POPULARISAK is, ami mint tudjuk metalos berkekben az arcatlansag netovabbja.

ettol fuggetlenul no pressure, csak egyszer erdeklodve olvasnek toletek egy ilyen synthwave kritikat is.
Idézet
 
 
+4 #39 Draveczki-Ury Ádám 2017-08-24 13:58
Idézet - Somogyvári Ákos:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Somogyvári Ákos:
A Mötley Crüe GIrls, Girls, Girls-je idén 30 éves, erre itt egy cikk a Klasszikushockb an egy bandáról, akiknek vajmi köze van a rockhoz/metalhoz...

Három Mötley szerepelt már a rovatban (Shout, Feelgood, '94), plusz az Exposed Vince Neiltől, az kvázi négy. Ez pedig természetesen nem valami helyett került ide, mint ahogy a többi cikk sem valami más elől veszi el a helyet. De annyiszor lerágtuk már ezt a csontot is, hogy valami hihetetlen.


Megértem az érvelést, de nem tudom mire vélni a "lerágott csont" témát, ugyanis nem emlékszem, hogy ezelőtt bármikor panaszkodtam volna a Klasszikushock rovat, vagy a Girls, Girls, Girls kapcsán. Nem esik túl jól ez a majdnem-vádaskodás, hiszen olvasni is ritkán szoktam a kommenteket, ugyanis a cikkek miatt jövök ide. Vince Neil bármelyik szólóalbumát pedig felelőtlenség, sőt vicckategória "kvázi Mötley-albumként" emlegetni.

Senki sem vádaskodott, általánosságban írtam, amit írtam, nem célzottan neked.

Vince első szólóalbuma számomra ott van fej-fej mellett a Mötley legjobb lemezeivel, és elég sok embert ismerek, akik ugyanígy esküsznek az Exposedra. A Carved In Stone már tényleg szar volt, de az Exposed számomra egy tökéletes album.
Idézet
 
 
+2 #38 Draveczki-Ury Ádám 2017-08-24 13:35
Idézet - sbxslade:
kedves shockmagazin stab, ha mar amugy is szerettek kiserletezni kicsit mufajidegen dolgokkal, akkor nem terveztek lehozni kritikat a Perturbator albumokrol? vagy meg nem is ismeritek esetleg? ez esetben ajanlanam elsokorben a Dangerous Dayst

Én ezt az egész synthwave-es dolgot nagyon bírom, szoktam is hallgatni ilyesmiket (a Perturbatort is), de arról nem vagyok meggyőződve, hogy a Shock! elbírná ezeket hosszabb távon. :) De egyébként sok rock/metal-rajongó hallgat ilyesmiket rajtam kívül is, ezzel tisztában vagyok, és ahogy írod, rengeteg hasonló vonalon mozgó előadó is metalos beállítottságú a Meteortól a Nightcrawleren át egészen a magyar Retröxxig.
Idézet
 
 
+8 #37 sbxslade 2017-08-24 12:25
kedves shockmagazin stab, ha mar amugy is szerettek kiserletezni kicsit mufajidegen dolgokkal, akkor nem terveztek lehozni kritikat a Perturbator albumokrol? vagy meg nem is ismeritek esetleg? ez esetben ajanlanam elsokorben a Dangerous Dayst (:

igen, semmi koze a klasszikus ertelemben vett metalhoz, tisztan elektronikus zene az egesz, megis valamiert a metalos kozosseg rendre oda van erte meg vissza, mert az egesz zenerol uvolt, hogy a faszinak kemeny metalos gyokerei vannak, korabban black metal zenekarokkal jatszott es azok a hangulatok teljes mertekben atjonnek a zenejebol. pedig o sem talalta fel a spanyolviaszt, gyakorlatilaga az egesz egy retro 80's videojatek ebbe a brutalis dark sci-fi atmoszferaba oltoztetve, megsem erzem akaratlanul azt, hogy leragott csont az egesz. egyszer voltam eddig Perturbator koncerten az A38-on es metalabb volt sok mas metalzenekar fellepesenel. a faszi (James Kent) emellett reszt vett egy L'Enfant De La Forêt nevu sideprojectben, a 2015-os abraxas albumuk gyakorlatilag maga a super-ambient-blackmetal.

a Pandi Balazs mondta annak idejen egy interjuban a megboldogult quart hasabjain, a Venetian Snares nevu breakcore eloado kapcsan a kovetkezot es most hadd idezzem szo szerint:
"...úgy látszik, hogy az új zenékre, furcsább zenei megoldásokra hajlamos embereknek nagy mérföldkő volt a pubertáskori metálrajongás. Én egy embert nem láttam még, aki mittudomén, az E-Klubba járt volna habpartiba, és utána megcsinálta volna a nem tudom milyen súlyos lemezt. Aaron is annak idején Black Flageket meg ilyeneket játszott egy punkzenekarban, aztán ez lett belőle, tizenakárhány évesen már vette fel ghetto blasterrel a hangokat, amiket bármiből ki tudott csiholni az utcán, aztán játszotta őket párhuzamosan, meg mintázta Amigán."

es johetnek a minuszok, koszi!
Idézet
 
 
-8 #36 Somogyvári Ákos 2017-08-19 10:31
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Somogyvári Ákos:
A Mötley Crüe GIrls, Girls, Girls-je idén 30 éves, erre itt egy cikk a Klasszikushockb an egy bandáról, akiknek vajmi köze van a rockhoz/metalhoz...

Három Mötley szerepelt már a rovatban (Shout, Feelgood, '94), plusz az Exposed Vince Neiltől, az kvázi négy. Ez pedig természetesen nem valami helyett került ide, mint ahogy a többi cikk sem valami más elől veszi el a helyet. De annyiszor lerágtuk már ezt a csontot is, hogy valami hihetetlen.


Megértem az érvelést, de nem tudom mire vélni a "lerágott csont" témát, ugyanis nem emlékszem, hogy ezelőtt bármikor panaszkodtam volna a Klasszikushock rovat, vagy a Girls, Girls, Girls kapcsán. Nem esik túl jól ez a majdnem-vádaskodás, hiszen olvasni is ritkán szoktam a kommenteket, ugyanis a cikkek miatt jövök ide. Vince Neil bármelyik szólóalbumát pedig felelőtlenség, sőt vicckategória "kvázi Mötley-albumként" emlegetni.
Idézet
 
 
+2 #35 gab 2017-08-18 22:54
Remek album, emlékszem mikor végre rockerként is elfogadható zeneként ez ment házibulikban. A rocksajtó egy része a rock/metál jövőjeként is írt a Prodigyről, asszem Metal Hammer címlapon is voltak, ez persze azért nem jött be. De az igen, hogy elég agresszív, érdekes zenét játszottak, ami sok rockernek is tetszett. (ne felejtsük el, hogy ez az időszak az ocsmány nyáltenger fiúzenekarok és az igénytelen diszkózenék fénykora, legalábbis Mo.-n, kb. minden elfogadhatatlan /hallgathatatlan volt, ami nem rock, plusz a Metallica ekkor hozta ki a Load-ot, ami a műfaj rajongóit azért sokkolta) Meg ekkoriban amúgy is a határok feszegetése, stílusok közelítése volt a téma, emlékszem Spawn filmlemez, meg rap-metál, ilyenek mentek trendi témaként. A Prodigy is ilyen határzenekar volt, ami közelítette az elektronikus zenét a rockhoz.
Idézet
 
 
+6 #34 Draveczki-Ury Ádám 2017-08-18 09:07
Idézet - Somogyvári Ákos:
A Mötley Crüe GIrls, Girls, Girls-je idén 30 éves, erre itt egy cikk a Klasszikushockb an egy bandáról, akiknek vajmi köze van a rockhoz/metalhoz...

Három Mötley szerepelt már a rovatban (Shout, Feelgood, '94), plusz az Exposed Vince Neiltől, az kvázi négy. Ez pedig természetesen nem valami helyett került ide, mint ahogy a többi cikk sem valami más elől veszi el a helyet. De annyiszor lerágtuk már ezt a csontot is, hogy valami hihetetlen.
Idézet
 
 
-10 #33 Somogyvári Ákos 2017-08-18 08:41
A Mötley Crüe GIrls, Girls, Girls-je idén 30 éves, erre itt egy cikk a Klasszikushockb an egy bandáról, akiknek vajmi köze van a rockhoz/metalhoz...
Idézet
 
 
+2 #32 spanom_gyurma 2017-08-16 18:48
Ez a lemez nekem csalodas volt, pedig kivancsian vartam. Ha Prodigy, akkor a Music for the jilted generationre eskuszom (meg a debutre).
Idézet
 
 
+4 #31 Harry Klein 2017-08-15 22:35
Idézet - Equinox:
Korszakalkotó lemez, ennél jobb nem gitáralapú album nem nagyon létezik szerintem. Jó most a szaxofon meg zongoraorientál t jazz alapműveket nem kell ideérteni


Meg a barokkot, bécsi klasszikusokat, Wagnert, tetszőleges elektronikus alapműveket, népzenét, bármit.
Idézet
 
 
+1 #30 Equinox 2017-08-15 20:52
Korszakalkotó lemez, ennél jobb nem gitáralapú album nem nagyon létezik szerintem. Jó most a szaxofon meg zongoraorientál t jazz alapműveket nem kell ideérteni, de akkor is, embertelen zseniális, ami itt történik, és messze sem csak a slágerekben vannak izgalma pillanatok. Végig lüktet, tökéletes dinamikája van.
Idézet
 
 
+3 #29 Harry Klein 2017-08-15 19:12
Idézet - Zoli:
Idézet - Harry Klein:
Idézet - Zoli:
Idézet - NemTom:
Mennyire igaz a mondás, hogy mindig hajnal előtt van a legsötétebb.
Emlékszem, 1997-ben a Hammerben nem csak a Prodigy szerepelt (cikk, interjú volt velük, a lemezt már nem tették be a Hangpróbába). Emellett még írtak a Spawn filmzene-albumról, ahol LL nem átallotta leírni, hogy ez a zene jövője.
Aztán ez a gépi tucc-tucc visszább vonult, és beindult a metal az európai színtéren, az In Flames, Hammerfall, Nightwish, Rhapsody, a skandináv black metal, az USA-ban berobbant a nu metal.

Így volt! Volt még prodigy poszter is a metal hammerben, nekem az tette be a kaput. Ennek semmi köze a metalhoz.


Így van. Már akkor is nevetséges volt a zsíroshajú trúmetálosok hisztije. Ettől még akkor is lehetett Hammerfallra meg Rhapsodyra pátoszosan lengetni a légkardot.

Fear Factory-t hallgattam akkoriban. Hammerfall-t meg kifejezetten rühelltem mert egy heloween/running wild kópiának éreztem.


Fujj, a Fear Factory mekkora gépi tucc-tuccot tolt a Remanufacture-on. Az nem is metál volt!
Idézet
 
 
+3 #28 Zoli 2017-08-15 18:15
Idézet - Harry Klein:
Idézet - Zoli:
Idézet - NemTom:
Mennyire igaz a mondás, hogy mindig hajnal előtt van a legsötétebb.
Emlékszem, 1997-ben a Hammerben nem csak a Prodigy szerepelt (cikk, interjú volt velük, a lemezt már nem tették be a Hangpróbába). Emellett még írtak a Spawn filmzene-albumról, ahol LL nem átallotta leírni, hogy ez a zene jövője.
Aztán ez a gépi tucc-tucc visszább vonult, és beindult a metal az európai színtéren, az In Flames, Hammerfall, Nightwish, Rhapsody, a skandináv black metal, az USA-ban berobbant a nu metal.

Így volt! Volt még prodigy poszter is a metal hammerben, nekem az tette be a kaput. Ennek semmi köze a metalhoz.


Így van. Már akkor is nevetséges volt a zsíroshajú trúmetálosok hisztije. Ettől még akkor is lehetett Hammerfallra meg Rhapsodyra pátoszosan lengetni a légkardot.

Fear Factory-t hallgattam akkoriban. Hammerfall-t meg kifejezetten rühelltem mert egy heloween/running wild kópiának éreztem.
Idézet
 
 
-1 #27 Batwing 2017-08-15 10:05
Egy kis kiegészítés bónuszok terén: a Breathe maxin található egy instrumentális szám, amit kevesen ismernek. (The Trick) A No Man Army pedig One Man Army címen rajta van a Spawn filmzene albumon Maxim agresszív vokáljával kiegészítve.
Idézet
 
 
+1 #26 19EmpEroR75 2017-08-14 21:00
NemTom: a skandináv Black Metal '97-re olyannyira elvesztette a belterjességét, hogy kb '94-'95-től a kiadók ugyanazt csinálták a műfajjal, mint előtte a Death Metallal. Elkezdték trenddé tenni és nekiálltak ész nélkül szerződtetni a magukat black-nek meghatározó zenekarokat, amivel ki kis árusították a műfajt (aztán maradtak azok - jó esetben - akik tényleg komolyan gondolták).
De az általad említett In Flames is kb. ekkortájt kezdett finomodni és elkanyarodni az eredeti stílustól, egyre nagyobb teret engedve a populárisabb irányzatoknak a saját stílusán belül.
De mindennek szerintem semmi köze a tuc-tuchoz (bár a valódi tuc-tuchoz a Prodigynek nem sok köze van, mellesleg a tuc-tuc nem is vonult vissza)
Idézet
 
 
+5 #25 19EmpEroR75 2017-08-14 20:47
"Ennek semmi köze a metalhoz." - hát, ha a metalt nagyon szigorúan definiáljuk, akkor nem tartozik bele sem a glam/aor, sem a hard rock, sem általában a rockzene, hiába rokon műfajok.
Itt szerintem mindennek helye van, ami egyrészt underground, másrészt a megjelenése idején valami újat, valami formabontót hozott.
Én frankón azt hittem, hogy ez a true - nem true hiszti a '90-es években már kifutotta magát (és szerintem már akkor is elég nevetséges volt), de azt kell észrevennem, hogy sokadik újravirágzását éli.
És ennek köze nincs ahhoz, hogy ha az a kérdés, hogy Prodigy, vagy Emperor (pl), akkor (nekem) kapásból az utóbbi, de igazából az a kérdés, hogy meglátod-e az adott zenében a trendekkel való totális szembemenést, mert akkor a Prodigy bőven ebben a tartományban mozog.
(mellesleg pl. a Prodigyről senki sem állította, hogy szoros köze lenne a metalhoz. Ha már underground rokonság, akkor inkább a punk, És akkor megint ott tartunk, hogy annak sincs helye az oldalon, mivel nem metal. De ha nincs punk, nincs thrash, death, black irányzat sem. affrancba...)
Idézet
 
 
0 #24 Harry Klein 2017-08-14 20:42
Idézet - NemTom:
Mennyire igaz a mondás, hogy mindig hajnal előtt van a legsötétebb.
Emlékszem, 1997-ben a Hammerben nem csak a Prodigy szerepelt (cikk, interjú volt velük, a lemezt már nem tették be a Hangpróbába). Emellett még írtak a Spawn filmzene-albumról, ahol LL nem átallotta leírni, hogy ez a zene jövője.
Aztán ez a gépi tucc-tucc visszább vonult, és beindult a metal az európai színtéren, az In Flames, Hammerfall, Nightwish, Rhapsody, a skandináv black metal, az USA-ban berobbant a nu metal.


97-ben a nu metal már évek óta "be volt robbanva", a skandináv black metal meg már alaposan megfáradt, de annak amúgy se volt semmi kapcsolata az ún. gépi tucc-tucc aktuális népszerűségéhez . Hammerfall, Rhapsody, Nightwish, meg a többi lakossági metál tényleg onnantól lett népszerűbb, nem véletlenül.
Idézet
 
 
0 #23 Nihil 2017-08-14 20:34
Király lemez, itt a helye szerintem.De ha már nem metál,akkor
legnagyobb királyok -Skinny Puppy- jópár lemeze is megérdemelne ilyen fasza cikket....ja meg Blasphemy ! visszakanyarodv a aklasszikus rock-ra.
Idézet
 
 
+3 #22 Harry Klein 2017-08-14 20:31
Idézet - Zoli:
Idézet - NemTom:
Mennyire igaz a mondás, hogy mindig hajnal előtt van a legsötétebb.
Emlékszem, 1997-ben a Hammerben nem csak a Prodigy szerepelt (cikk, interjú volt velük, a lemezt már nem tették be a Hangpróbába). Emellett még írtak a Spawn filmzene-albumról, ahol LL nem átallotta leírni, hogy ez a zene jövője.
Aztán ez a gépi tucc-tucc visszább vonult, és beindult a metal az európai színtéren, az In Flames, Hammerfall, Nightwish, Rhapsody, a skandináv black metal, az USA-ban berobbant a nu metal.

Így volt! Volt még prodigy poszter is a metal hammerben, nekem az tette be a kaput. Ennek semmi köze a metalhoz.


Így van. Már akkor is nevetséges volt a zsíroshajú trúmetálosok hisztije. Ettől még akkor is lehetett Hammerfallra meg Rhapsodyra pátoszosan lengetni a légkardot.
Idézet
 
 
-3 #21 Santoro 2017-08-14 20:18
Éppen a poundcaket hallgatom, mondom megnezem mit irtatok róla aztan nezem minden klaszikus itt csak a VH Fuckja nem, pótolni fiúk :)
Idézet
 
 
0 #20 Zoli 2017-08-14 20:01
Idézet - NemTom:
Mennyire igaz a mondás, hogy mindig hajnal előtt van a legsötétebb.
Emlékszem, 1997-ben a Hammerben nem csak a Prodigy szerepelt (cikk, interjú volt velük, a lemezt már nem tették be a Hangpróbába). Emellett még írtak a Spawn filmzene-albumról, ahol LL nem átallotta leírni, hogy ez a zene jövője.
Aztán ez a gépi tucc-tucc visszább vonult, és beindult a metal az európai színtéren, az In Flames, Hammerfall, Nightwish, Rhapsody, a skandináv black metal, az USA-ban berobbant a nu metal.

Így volt! Volt még prodigy poszter is a metal hammerben, nekem az tette be a kaput. Ennek semmi köze a metalhoz.
Idézet
 
 
+3 #19 325xi 2017-08-14 18:35
Nagyon klassz lemez szerintem is, és örömmel látom, hogy jó pár Shock! olvasónak tetszik. Rengeteget hallgattam régen, de szerintem kb. 15 éve egyáltalán nem. Fura, hogy kb. 2 hete véletlenül a kezembe akadt az a DAT kazettám, amire 20 éve felvettem, de akkor nem tettem be. De azt hiszem, most eljött a pillanat. És ismét köszönet a Shock! stábnak a sok-sok érdekes írásért!
Idézet
 
 
+5 #18 RobertThorn 2017-08-14 14:15
Ez a lemez kurva fontos mérföldköve a 90es éveknek. Noha szerintem a Jilteden sokkal pöpecebb, őserejűbb dalok vannak, viszont a FotL volt az, ami tényleg komolyabb, érzékelhetőbb lyukat ütött a rock/metál-disco/elektrót elválasztó falon, és a cikk nagyon jól látja/írja: egyáltalán nem a - szerintem elhanyagolható mennyiségű - torzított gitár jelenléte, hanem a hozzáállásuk volt az, ami ennyi különböző stílusban mozgó embert meg tudott igézni. Mindamellett jókor, jó időben is voltak, mert a rock/metálba már akkor (90es évek közepe) nagyon nagyon kellett a megújulás, és az elektronika/samplerek felfedezése, implementálása a stílusba teljesen természetes, elkerülhetetlen válasz volt.

Aki amúgy már kellőképpen megbarátkozott ezzel a lemezzel, azoknak melegen ajánlom amúgy a koraibb Prodigyket is., kiváltképp az első lemezüket (Experience), mert a dance-es hangzása ellenére istentelenül őrült és kreatív dolgok hallhatók rajta, minden szám egy kincs rajta.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.