Shock!

december 13.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Beatles: Revolver

0605b1Igazság szerint a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumról illene most megemlékezni ebben a rovatban, hiszen a napokban éppen utóbbi töltötte be ötvenedik születésnapját, azonban a négy leghíresebb liverpooli fenegyerek ötvenegy évvel ezelőtt megjelent Revolvere mellett sem mehetünk el csak úgy szó nélkül. És nem csupán azért, mert tavaly szégyentelenül kimaradt a Klasszikushockból, vagy csak mert emberek millió borultak le előtte feltartott kezekkel és adták meg magukat neki kényszeresen, hanem mert e roppant hatásos fegyver nem csak pártfogoltjaikat, de még szkeptikus ellenfeleiket is egy csapásra térde kényszerítette a '60-as évek derekán.

Lars Von Trier A nimfomániás című filmjében az egyik mellékszereplő kiejtett valami olyasmi mondatot a száján, hogy Beethoven nem tudott fúgát írni, amelyre a másik főszereplő persze rögtön rá is kontrázott: Beethoven megújította a fúgát, csak ezt a megrögzött Bach–fanatikusok a mai napig képtelenek elismerni. És hogy az iménti példát miért is kapcsolom ide? Egyszerűen csak azért, mert a liverpooli gombafejűek a Revolveren nagyjából ugyanazt csinálták meg a könnyűzenében, mint Beethoven egykoron a komolyzenében, és természetesen a mai napig létezik a bolygónak egy olyan szegmense, ahová azok az emberek tartoznak (nevezzük mondjuk őket vaskalapos metal-társadalomnak?), akiknek a The Beatles még 2017-ben is kizárólag a tingli-tangli popzene ősének tekintendő. Nos, őket vélhetően a minden addigi szabályt felrugó, abszolút progresszívnek nevezhető Revolver sem fogja meggyőzni, azonban ez a lemez még akkor is megérdemel egy esélyt, ha utána soha életedben nem fogod többé elővenni.

megjelenés:
1966. augusztus 5.

kiadó:
Parlophone

producer: George Martin

zenészek:
John Lennon - ének, gitár
Paul McCartney - ének, basszusgitár, gitár
George Harrison - gitár
Ringo Starr - dobok

játékidő: 34:43

1. Taxman
2. Eleanor Rigby
3. I'm Only Sleeping
4. Love You To
5. Here, There And Everywhere
6. Yellow Submarine
7. She Said She Said
8. Good Day Sunshine
9. And Your Bird Can Sing
10. For No One
11. Doctor Robert
12. I Want To Tell You
13. Got To Get You Into My Life
14. Tomorrow Never Knows

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

A zenekarról viszont már annyi, de tényleg annyi mindent leírtak minden elképzelhető felületen, hogy az egyébként is gigászi méretű cikkben én most csakis a lényegről – tehát a nagybetűs DALOKRÓL – és azoknak keletkezésére, létrejöttére szorítkozom, hiszen nagyjából szinte mindegyik külön kis sztorival rendelkezik. Zeneileg talán nem is érdemes túlzottan kielemezgetni őket, mivel önmagukért beszélnek. Persze amennyire egy Beatles-rajongótól kitelik, megpróbálok mindenféle ömlengés és elfogultság nélkül a tényekre hagyatkozni. Titkon abban is reménykedem azért, hogy az olvasók között akadnak majd olyanok is, akik hozzám hasonlóan betéve ismerik ezeket az örökzöld, felülmúlhatatlan szerzeményeket, amilyenekhez még csak hasonlóak sem születtek az azóta eltelt ötvenegy év alatt.

Még mielőtt azonban felraknánk a minden magát ínyencnek nevező zenehallgató gyűjteményében megtalálható bakelitlemezt, említsük meg a Revolver megjelenése előtt kiadott két dalt, a Paperback Writert, illetve a kislemez B-oldalán található Raint is, amelyek egyértelműen előrevetítették az új korszak eljövetelét. Kevesebb, jelentéktelen turné, kevesebb pörgés és nyugodtabb, kísérletezősebb munka jellemezte az 1966-os évet a csapat életében, a Paperback Writer esetében pedig először beszélhetünk arról, hogy egy Beatles-dal témája nem kifejezetten a szerelemről szólt. Gitárorientált hangszerelése és Paul McCartney domináns basszusgitár-játéka is leginkább a The Who nyersebb darabjaira hasonlított, amit ráadásul majdnem sikerült úgy megkomponálni, hogy csak egyetlen akkordra épüljön. A Revolver felvételei közben rögzített, a mindenféle effektekkel és megfordított énekdallamokkal kísérletezős Rain pedig tulajdonképpen el is indította a később pszichedelikus rocknak elnevezett, komolyabb gondolatiságot a popzenébe olvasztó, LSD-tripes trendet.

0605b2

A borító – A leginkább egy kollázsra hasonlító rajz a zenekar régi jóbarátjának, Klaus Voormannak az alkotása, amelynek dizájnja tökéletesebben talán nem is passzolhatna jobban a hanganyaghoz. Ráadásul Voorman volt olyan pofátlan, hogy a gombafejűek fényképei közé önmagát és aláírását is elrejtette. Eredetileg egyébként mind a négyen azt akarták, hogy Abracadabra legyen az új lemez címe, aztán miután Lennont (Beatles On Safari) és Ringót (After Geography – A Stones Aftermath albumát cikizve) is leszavazták, végül Paul Magic Circle ötletéből pattintották ki a Revolvert. A teljes sztoriról persze azt is illik tudni, hogy Amerikában már korábban megjelent egy „Yesterday"... and Today című válogatáslemez, amelyen már három friss szerzemény is hallható volt (I'm Only Sleeping, And Your Bird Can Sing és Doctor Robert), amelyeket egész egyszerűen lehagytak a Revolver tengerentúli kiadásáról. A fiúk ettől annyira felháborodtak, hogy elkészítettek egy hentesruhákban pózoló lemezborítót, ahol véres kisbabákat tartanak a kezükben. Ezt a botrányos kiadást aztán rögtön be is tiltották az Államokban, de a zenei anyagnak inkább csak jót tett az extra figyelem, ugyanis azokra a forradalmi változásokra, amik a Revolveren hallhatók, egyszerűen nem állt még készen a világ.

Taxman – A zenekar történetében először indul útjára a legfrissebb korong egy meglehetősen szókimondó, mellébeszélést nem tűrő George Harrison-szerzeménnyel, amelynek szerzője kendőzetlen lázadást kezdeményez a brit politikával szemben. Nem nehéz kibogarászni, hogy George szavainak célkeresztjében az akkori adótörvények álltak, és már az első verszak is csak azt bizonyítja, hogy a csapat olyan felfoghatatlan magasságokba került abban az időben, hogy szinte bármit megtehetett és kimondhatott, mindenféle következmények nélkül. „Let me tell you how it will be, there's one for you, nineteen for me” – abba most nem mennék bele, miféle adókulcsok terhelték „szegény" fiúkat akkoriban, és mennyi nem volt még elég nekik a húszas éveik derekán, de a vagyonuk 95 százalékos lefölözése azért még ezen a szinten is durván hangzik (nem véletlen a dalszövegben hallható, a halott szemeire helyezett érmékre kirótt adó megemlítése sem).

0605b3

Az Adóbehajtó egyébként zeneileg sem mutat fel semmi újdonságot a korábbi lemezek egyszerűbb, egységesebb dalaihoz képest, de nyílván a hangszerelésen már hallatszik a nagy léptékű fejlődés. Nem lehet kérdés, hogy Lennon és Harrison fajsúlyos szeptim akkordokat ontó ritmusgitárjai ugyanúgy megihlették a következő években megjelenő utódokat (Jimi Hendrix, Jimmy Page), mint ahogyan a jóval későbbi generációt is. Legalábbis a papírforma szerint így kellene lennie, azonban a dalt indító riff – és maga az indiai zenék hangulatát idéző szóló is – valójában McCartney kezei alól csendül fel (egy Epiphone Casino jazzgitárral ráadásul), mert állítólag George képtelen volt pontosan feljátszani a részeit. A szerzőt egyébként többek között a '60-as években futó Batman tévésorozat betétdala is inspirálta a mindössze két nap alatt felrántott Taxman megírására, s ugyan a szöveg néhány sorába Lennon is besegített, a társszerzőség megemlítéséről végül lemondott. Érdekesség, hogy Harrison a '90-es években, egy japán turné alatt kicserélte a szövegben hallható Mr. Wilson és Mr. Heath neveket Mr. Clintonra és Mr. Bushra, valamint hozzácsatolt egy friss mondatot is: „Ha túlsúlyos vagy, adózni fogsz a kövérségedért!" Az meg csak egyszerűen a pofátlanság teteje, ahogyan a The Jam nevezetű, a '80-as években nagy sikereket elért viccbrigád gyakorlatilag újra eljátszotta ezt a nótát más szöveggel (Start). S ha azon jó ízlésű „szerencsések" közé tartozol te is, aki a klipjüket is láthatta az egykor szebb napokat megélt MTV-n, bizonyára neked sem ismeretlenek a hányinger kellemes percei.

Eleanor Rigby – A közérthetőbb indítás után pedig már ugrunk is a mélyvízbe. Az Eleanor Rigbyhez hasonló drámai szerzeménnyel akkoriban még nem sűrűn szembesülhetett a világ, pláne nem úgy, hogy az a föld leghíresebb zenekarának legfrissebb lemezén hallható másodikként. Amellett, hogy messze nem ez volt az elvárás a fiúk dalait illetően, még a hagyományos beatzenekaros felállás hangszereit is a stúdió mélyére süllyesztették porfogónak – mintha csak végleg leszámoltak volna a múlttal. A romantikára vágyakozó tinilányok alighanem már itt kikapcsolták és végigkaristolták a lemezjátszó gyémánttűjével a bakelitlemezt, hogy rögtön utána rohanjanak a szobájukba letépni a Paul McCartney-posztereiket, ugyanis ettől a daltól már nem igazán kapták meg azt a könnyed szórakozást, amire vágytak. Már a szimfonikus vonósoktett-hangszerelés (négy hegedű, két brácsa, két cselló) is elriaszthatott minden romantikus lelkületű ősrajongót – nem beszélve az időskorban elérkező magányról szóló tartalomról. Pedig gondoljunk csak bele, a fiúk itt még csak huszonakárhány évesek...

0605b4

Attól függetlenül, hogy a dal nagyrészt Paul szerzeménye, azért a többiek is hozzájárultak néhány ötlettel: Az „Ah, look at all the lonely people" sort például George találta ki, illetve Ringo fekete humorral átszőtt javaslatait is felhasználták több helyen a szövegben. A klasszikus avantgárd hangszerelés pedig nyilván George Martinnak köszönhető, de az ötlet ugyancsak McCartney-tól származik, akire – Lennon szerint – akkori barátnője, Jane Asher Vivaldi-rajongása volt nagy hatással. Mint ahogy az lenni szokott a híres daloknál, természetesen a konteók szerelmesei sem maradhattak aktuális téma nélkül, ugyanis a '80-as évek elején rábukkantak egy Eleanor Rigby feliratú sírra valahol Liverpool külvárosában (Woolton, Szent Péter-templom), amelynek közelében még egy McKenzie névvel ellátottra is felfigyeltek (McKenzie atya a másik szereplő a dalban, aki első körben még Father McCartney volt – Paul édesapja –, csak ezt később elvetették). Ezek után persze mindjárt el is indult a találgatás, hogy Paul esetleg tudott valamit, hiszen a temető még ráadásul pont azon a környéken is található, ahol a fiúk felcseperedtek. A szerző persze mindezt tagadja (állítása szerint az Eleanor a Help! című filmben szereplő színésznő után jött, a Rigbyt pedig egy ruhaüzlet cégtáblájáról csórta), azonban ez nem akadályozta meg a mindenre elszánt rajongókat, hogy később szobrot is állítsanak Eleanor Rigby emlékének, ami a mai napig a Liverpoolba látogatók zarándokhelyévé vált a sírkövekkel egyetemben. A staccattóban ritmizált, melankolikus dallamokkal megkomponált nóta már megjelenése pillanatában is a magányos emberek himnuszává vált, s ez – valamint a több ezer feldolgozás – is csak azt bizonyítja, hogy a Beatles még a mai napig is felülmúlhatatlan. Csodálatos dal, ami nem csak a Revolver, de a zenekar egyik legszebben ragyogó ékköve is egyben.

I'm Only Sleeping – A klasszikus zenét pedig mi mással is lehetne szebben ellenpontozni, mint pszichedelikus rockkal. Lennon szerzeménye talán az első, amely szélesebb körben is megismertette a nagyközönséggel ezt a zenei stílust, bár akkoriban a nótát sokan összemosták a négyes egyre közismertebb füvezésével és a tudatmódosító szerek különleges hatásaival. Tény, hogy a szám valami hihetetlenül hatásosan fejezi ki a bódultságot és az álmosságot, azonban a szerző valójában csak egyik kedvenc időtöltését zenésítette meg, ami nem volt más, mint az ágyon történő heverészés, semmittevés, gondolkodás, akármitcsinálás. Viszont a hangulatot oly mesterien sikerült elcsípni a legvégső verzióban, hogy a hallgató tényleg gondolhat itt akármire. A szóbeszéd szerint Lennon állítólag a végtelenségig képes volt egy ágyon heverészni, és kábé annyira volt jellemző rá a fizikai lustaság, mint amennyire távol állt tőle az intellektuális katatónia.

0605b5Harrison visszafelé játszott, nyávogó szólója és az ásítás-effektek (az megvan, amikor John rászól McCartney-ra, hogy ásíts, Paul? – ez „véletlenül" rajta maradt a mesterszalagon) is csak fokozzák a bágyadt hangulatot, de azt a végső levertséget felidéző atmoszférát leginkább a zseniálisan kidolgozott, búgó vokálokkal érték el, amitől annyira egyedivé válik a kompozíció. A hangszerelés – ahhoz képest, hogy éjt nappallá téve pöcsörésztek vele – is a legvégsőkig lecsupaszított: John csupán egy akusztikus gitárt penget és Paul basszusát is a legsimulékonyabbra keverték. Ringo – visszalassított – cintányérja és visszafogott játéka pedig majdhogynem észrevehetetlen. A visszafelé játszott szóló nagyrészt a csapat akkori hangmérnökének is köszönhető, ugyanis egyik éjjel a stúdióban elindított egy szalagot George-nak, amit fordítva fűzött be a lejátszóba. A szólógitárosnak ez egyből be is indította a fantáziáját, és gyorsan fel is tekert egy szólót, amit aztán végül hangról hangra kidolgozott, megfordított, majd ugyanezt visszafelé is eljátszotta egy fuzz effektel. George Martinnal öt órán keresztül csűrték-csavarták, lassították, gyorsították, mígnem megbékéltek a végső verzióval. John ezután született békehimnuszainak gyökerei egyébként már ebben a kompozícióban is benne voltak, hiszen később elhíresült kijelentése („Minden ember nyomorúsága abból származik, hogy képtelen egyedül üldögélni egy csendes szobában"), tulajdonképpen összekapcsolható ezzel a témával. Összesen huszonnégy órát töltöttek a felvételekkel, beleértve az aprólékos kísérletezéseket, hangzáskialakításokat is, amitől végül is ez a páratlanul egyedülálló, álomszerű materia megszületett.

Love You To – A szitár a popzenében már egy évvel ezelőtt is megbotránkoztatott egy fél világot, amikor ugye George Harrison pofátlanul elpötyögtette rajta a Norwegian Wood főmotívumát, de úgy látszik, mindez nem taszította különösebb érzelmi válságokba, ugyanis a Love You To-ból gyakorlatilag már minden „nyugati" instrumentumot száműzött, és a főszerepet ezúttal teljes mértékben megkapták a hindu hangszerek. Lennon nem is szerepelt a felvételen, Paul csupán némi vokállal segített, és Ringo is csak egy tamburint ütögetett az ismeretlen indiai muzsikusok mellett, akik tamburán, szitáron és tablán működtek közre. Utóbbira azért felkértek egy ismertebb zenészt is Anil Bhagwat személyében: „Egy közös barátunk felhívott, hogy nincs-e kedvem George-dzsal közösen dolgozni, de azt csak később tette hozzá, hogy Harrisonnal. így aztán az az érzés, hogy egy Beatles-lemezen zenélhetek, úgy vágott pofán, mintha csak egy Rolls Royce parkolt volna le a házam előtt. Amikor aztán az Abbey Road stúdió bejáratához érkeztem, már nem is lepődtem meg azon, hogy mindenhol csak gyönyörű fiatal lányokat látok, akik napi élelemmel felpakolva várták a pillanatot, amikor a fiúk befejezik a melót, és kilépnek végre az ajtón."

Arról nincs infóm, hogy a szerző viselt-e turbánt a felvételek alatt, de semmi esetre sem vitatható, hogy életének új értelmet adtak a több ezer éves távol-keleti bölcsességek, amelyeket úgymond megpróbált átültetni a nyugati popkultúrába. A dal filozofikus és pszichedelikus tartalma mellett pedig egy szerelmi vallomás is volt egyben, hiszen Harrison akkori (első) felesége, Pattie Boyd is nagyban „hozzájárult" a sajátos mondanivaló megszületéséhez. Illetve még a hallucinogén drogokról (LSD) sem érdemes megfeledkezni, hiába mond mindez ellent a meditáció, elmét megtisztító és tökéletes harmóniát teremtő fogalmának. A sorokból persze némi hedonizmus és „élj a mának!" üzenet is egyértelműen kihallható, hiszen ezek nélkül talán nem is nagyon beszélhetnénk keleti filozófiáról. A dal munkacíme egyébként Granny Smith néven futott eredetileg, ami valójában annak a zöld almafajtának a neve, amiből később a zenekar által alapított Apple Corps hanglemezcég legendás logója is lett, és ami a csapat hangmérnökének, Geoff Emericknek köszönhető.

0605b6

Here, There And Everywhere – Ez pedig egyértelműen az a pillanat, amikor a csajoknak a szívcsakrájuk tájéka élettel teli zöldes-rózsaszínű fényben kezd el ragyogni, és a korábban letépkedett McCartney-poszterek is maguktól másznak vissza a hálószoba csupasz falaira. Az érzelmekben, a romantikában és a bizsergetően simogató dallamokban mindig is a basszusgitáros járt élen, s bár a többiek ezt gyakran nehezményezték is, ez a nóta még a nyálas dalokat legjobban kritizáló Lennonnak is kimondottan tetszett (nem mellesleg Paul egyik örök kedvence is), aki egy alkalommal még a Revolver legtökéletesebb pillanatának is kinevezte. A romantikus ballada a Revolver végső simításai környékén készült el, és épphogycsak felkerült a lemez gyökeresen más jellegű kompozíciói mellé. Pault egyébként a Beach Boys egyik dala inspirálta, amelynek szerzőjét (Brian Wilsont) a tavalyi Beatles-korong, a Rubber Soul késztette arra, hogy megírja a saját nótáját (God Only Knows). Kölcsönös seggnyalásnak hangzik, de legalább őszinte. McCartney: „Ültem a medence mellett John házában, az egyik napernyő alatt a gitárommal, és vártam, hogy végre kikecmeregjen az ágyból. Mire emberi állapotba hozta magát, addigra meg is születtek az akkordok, és nagyjából a teljes nótát is összeraktam. Nem sokkal ezután már indultunk is a stúdióba véglegesíteni."

Szerencse, hogy Lennon nem ébredt fel előbb, mert akkor talán nem is jött volna létre ez a ritka szép kompozíció. A felvételen szinte csak a szerző szerepel, a többiek csak némi vokállal és csettintésekkel működnek közre. Azok névsora pedig, akik kedvenc dalukként jelölték meg e balladát, majdhogynem végtelen, és persze az is félelmetes, ahogyan például a fiúk játszogatnak a különböző stílusokkal a Revolveren. Mintha csak egy harminc évet összefoglaló csapat válogatását hallgatná az ember. Ha valamire lehet azt mondani, hogy sziruposságtól mentes, örökzöld szerelmes nóta, akkor a Here, There And Everywhere az.

Yellow Submarine – A nóta, amellyel általában a világ cinikusabbik fele beazonosítja és általánosítja a The Beatlest. A mai napig rejtély, miért alakult ez így, miért pont ez a dal lett a zenekar egyik leghíresebb és egyben legelcsépeltebb pillanata is. Mindenesetre aki ezt a dalt még a mai napig is komolyan tudja venni, annak tuti, hogy már egy driver-frissítés sem képes rendbe rakni a fejében a dolgokat. Eleve viccnótának készült, Ringo éneklésnek még távolról sem nevezhető danolászásával, amit ráadásul olyan hangfekvésben énekel, hogy úgy szól, mint aki éppen most kapott egy balegyenest Muhammad Alitól.

0605b10

Ellentétben azzal, hogy Lennon-McCartney dalról beszélünk, a gyerekes dallamvezetés valójában Paul műve, azonban a szövegbe még Donovan is besegített, aki a felvételen is közreműködik több, akkori sztárral egyetemben (Marianne Faithfull, Pattie Harrison, Brian Jones). Érdekesség, hogy a The Rolling Stones fiatalon elhunyti gitárosának csak azt engedték meg, hogy poharakon csörömpöljön – pedig híres volt arról, hogy szinte minden hangszert meg tudott szólaltatni. A különleges effektekkel, lánccsörgetéssel, bugyborékolással és konzervdobozon keresztül történő bekiabálásokkal is csak azt próbálták elérni, hogy a dal valójában úgy szólaljon meg, mintha egy tengeralattjárón játszódna (Ringót a bejárati ajtóhoz zavarták, hogy kiabáljon messziről). A számtalan hangeffekt között hallható kattogó pénztárgép egyébként szerepel a Pink Floyd Money című szösszenetében is, amelynek manapság kialakult eszmei értékére legfeljebb csak tippelni tudok. Két évvel később aztán film is készült e megosztó, de mégis roppant sikeres kompozícióból (ezzel döntötték meg Amerikában Elvis addigi rekordját), de nyugodt szívvel kihagyható – leszámítva persze a benne hallható zenét. Gyerekfejjel persze nekem is tetszett ez a világhírű melódia, de ma már többnyire léptetem, ha éppen Revolvert van kedvem hallgatni – vagy pedig nagyon részegnek kell az embernek lennie ahhoz, hogy önfeledten, akusztikus gitárral a kézben bömböje a bugyuta refrént, hasonlóan illuminált barátok társaságában. Igazából persze a tartalom sokkal többet jelent egy gyermekdalnál, sokkal inkább a fiúk Beatlemánia miatt kialakult, elefántcsonttoronyba kényszerült, a külvilágtól teljes mértékben elszakított életéről szól. Ez utóbbiakra számos szó és szókapcsolat is utal: Submarine = Élet nagy nyomás alatt, Sea of Green = tengernyi zöldhasú bankjegy, satöbbi...

She Said, She Said – Végre egy dal, amely nem kapcsolódik semmilyen ponton Paul McCartney-hoz, ugyanis még mielőtt elkezdőttek volna a felvételek, a basszer egy heves vita után fogta magát és kirohant a stúdióból. Mindennek persze megvoltak már az előzményei is, hiszen Paul volt az egyedüli a bandából, aki nem különösebben rajongott a keményebb drogok használatáért. E pszichedelikus nóta pedig gyakorlatilag egy LSD-trip tapasztalataiból született, Lennon jóvoltából, aki – a zenekar többi tagjával együtt – meginvitálta egy partira a már akkor is híres színészt, Peter Fondát: „A fiúk akkoriban béreltek egy hatalmas házat Beverly Hillsben, de a rajongók egyből kiszúrták és megrohamozták őket. A helyzet már odáig fajult, hogy a rendőrségnek kordonokat kellett felhúzniuk, és helikopterekkel biztosítani a helyszínt. A káoszban nekem végül mégis sikerült valahogy bejutnom a bulijukra, ami végül egy LSD-utazással végződött egy óriási medencében. Közben volt szerencsém végignézni, hogyan zenélnek, komponálnak, alkotnak befüvezett állapotban. Iszonyatosan lelkesek voltak, legfőképpen John, akiből csak úgy dőltek a hihetetlenül szellemes megjegyzések. És mindenhol csak csajok voltak. A medencében, az asztalok alatt, de volt, hogy az ablakon is bemásztak, ahol éppen a befüvezett Ringo billiárdozott fordítva tartott dákóval... Elképesztő volt a hangulat." Lennon: „Ott volt nálunk az Easy Rider, Peter Fonda és egyszer csak előállt a sztorijával, hogy ő egyszer gyerekkorában hason lőtte magát, amitől majdnem el is patkolt. Aztán elmondta, hogy tudja, milyen halottnak lenni. Én meg: figyelj, haver, nem akarunk erről hallani, oké! Szórakozzunk inkább... Ettől úgy érzem magam, mintha meg sem születtem volna soha (You're making me feel like I've never been born). Baromi félelmetes tud lenni egy ilyen sztori, amikor be vagy állva. Aztán ott is hagytuk Petert, mert végtelenül untatott minket, és nem akartuk megtudni a parti kellős közepén, hogy milyen érzés meghalni."

0605b8A dal története tehát nagyjából ide vezethető vissza, és mivel Paul nem szerepelt a felvételen, a basszusgitárt is Harrison játszotta fel. Az előtérbe tolt ritmusgitároknak és a Hammond orgonának köszönhetően talán a Revolver legrockosabb hangzású nótájáról beszélhetünk, amely egyedi szövegvilágával és atmoszférájával tipikus Lennon-szerzemény. Én azért kíváncsi lennék ötven év elteltével Paul jelenlegi véleményére is, bár valószínűleg ennyi idő elteltével, hozzám hasonlóan ő is megszerette.

Good Day Sunshine – Nem lehetett véletlen, hogy a korong B-oldalát ismét McCartney szerzeményével indították, hiszen ezzel a dallal egy csapásra véget vetettek a betépett atmoszférának. Az sem lehetett túlságosan meglepő, amikor az érdeklődő és csodálkozó nagymama hirtelen benyitott az unokája szobájába, amikor ez a dal megszólalt a lemezjátszó tűje alól, hiszen a '40-es, '50-es éveket idéző ragtime/jazz szellemiség minden, csak nem kiszámítható momentum egy Beatles-lemezen. A szerző által feljátszott és kiemelt zongoramotívum az elejétől a végéig elkíséri a nótát, ami leginkább egy bárban szólalna meg a legtermészetesebben valamikor a második világháborús időkben, mintsem egy koncertteremben. Vidám, tavaszköszöntő, pozitív hangulata miatt szinte bármikor jól esik hallgatni, bár a kevésbé nyitott hallgatók már nem biztos, hogy eljutottak idáig a követhetetlen stíluskavalkádban. A zongoraszólót egyébként George Martinnak köszönhetjük, aki lelassított szalagra rögzítette a játékát, amit később felgyorsított a dinamikusabb hangzás érdekében. Gitár pedig hallhatólag nem is szerepel a felvételen, Lennon és Harrison is csupán háttérvokálokkal, illetve tapsolással működött közre.

And Your Bird Can Sing – Nem túlzok, ha az And Your Bird Can Sing esetében egyik kedvenc Beatles-dalomról beszélek. A pozitív, életigenlő melódiák Paul előző dala után is ugyanúgy folytatódnak, csak ezúttal Lennon stílusában, aki még mindig képes a hagyományos módszerekkel is elképesztő dalokat komponálni. A több sávra felénekelt vokálok itt például egyszerűen lenyűgözőek. A '60-as években ezek a megoldások enyhén szólva is forradalminak hatottak. Hiába léteztek mellettük olyan, gazdag énekdallamokban szintén kiemelkedő csapatok, mint például a már említett Beach Boys, az ő szerzeményeikben közel sem volt meg az a mágia, mint a gombafejűeknél. Annak ellenére, hogy ismét kimagasló színvonalú dalról beszélünk, Lennon utólag nagyon nem volt vele elégedett, és egyszerűen csak pompás díszbe csomagolt ostobaságnak nevezte. Alighanem persze ez az utálat sokkal inkább a szövegekre vonatkozhatott, mint a zenére, ugyanis a mondandó valóban egy picit kaotikus és semmitmondó. A „bird" tudvalevő, hogy az angol szlengben „lányt" is jelent, esetünkben pedig ez a bizonyos lány a zenekar jóbarátjának és kollégájának számító, Mick Jagger barátnője, aki ugye történetesen Marianne Faithfull (igen, ő nyöszörgött nagymamaként abban a bizonyos Metallica-klipben harmincegy év múlva). A dalszöveg bizonyos mondatai tehát őrá is utalnak – olyanok, mint például a „green" –, ami személyre alkalmazva nyilván féltékenységet és irigységet takar, de az egykori arrogáns munkacím is eléggé beszédes volt ahhoz, hogy tényleg ne legyen rá büszke a szerzője: You Don't Get Me.

Ha pedig valaki még ez a dal után is azt merészeli állítani, hogy a későbbi metal- és rockzenekarok védjegyszerűen elterjedt ikerszólóit egy bizonyos Ritchie Blackmore-hoz és társaihoz vezethetjük vissza, ez a dal talán a legjobb példa arra, hogy szembesülhessünk azzal, kik voltak azok, akik talán az első alkalommal ismertették meg a nagyközönséggel is ezt a fajta technikát. Az élőben feljátszott, kétszólamú terces gitárszólót Harrison és McCartney követte el, ami lényegében a nóta fő motívumát és gerincét is alkotta, és szintén radikális dolognak számított, hiszen ilyet sem hallottunk tőlük még soha korábban.

For No One – Két dolog történhetett a felvételek előtt: vagy kitakarították előző éjjel az Abbey Road stúdiót, és megtalálták a romok között a franciakürtöt meg a klavikordot, vagy Paul McCartney-nak végérvényesen elment az esze, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a zenekar populáris múltját örök időkre le óhajtja zárni egy olyan – szimfonikus zenékben is gyakorta alkalmazott hangszereket felvonultató szerzeménnyel –, mint például a For No One. Ha McCartney reformáló viselkedésén túltesszük magunkat, utóbbi még rendben is van, de ezúttal még a gitárokat is száműzték, az azokat használó Lennonnal és Harrisonnal egyetemben, sőt, Ringo is csupán a tamburint és a maracast ütögette, ahogyan éppen kedve volt, mert hallhatólag sok mindent nem tudott hozzátenni a kompozícióhoz. Ellenben a szigetország egyik legkiválóbb franciakürt-játékosa, Alan Civil csodálatos szólóval ékesíti Paul szólónótáját, amelyben a szerző egy klavikordon is közreműködik, hogy még autentikusabbá – mondhatni barokk hangulatúvá – varázsolja ezt az egyébként is drágakő-szépségű csodát. Civil egyébként, amikor először meghallotta a szám címét, azt hitte, hogy ez egy For No. 1. elnevezésű nagyzenekari darab lesz, sőt, Anil Bhagwattal ellentétben ő még csak elragadtatva sem volt attól, hogy egy Beatles-lemezen szerepelhet. Mikor végzett (a végül a számára is elég nagy kihívást jelentő, negyedhangra eső szólójának kidolgozásával), felmarkolta a tiszteletdíját, és elhúzott.

0605b9

A dal keletkezése a Svájcban található Klosters melletti síparadicsom faházának fürdőszobájához köthető, ugyanis Paul itt dobta össze, amikor éppen akkori barátnőjével, Jane Asherrel teleltek arrafelé, és tulajdonképpen a tartalom is a kettejük viharos viszonyát és zűrös magánéletét boncolgatja. Munkacíme nem véletlenül volt Why Did It Die, hiszen McCartney elvárta volna Jane-től, hogy ő legyen a tökéletes beatle-társ, aki majd mindenhova követi őt, azonban a lánynak volt saját élete és színészi karrierje is, amelyet még a híres és gazdag pop/rocksztár miatt sem adott fel. A kissé keserű és melankolikus tartalom ellenére újabb csúcskategóriás remekműről kell, hogy beszéljünk, hiszen a dallamvezetés és a struktúra ismét mestermunka, és ezek után már tényleg nem csoda, ha McCartneyt még a leghozzáértőbb szakértők is a földkerekség legnagyobb komponistájai között kezdték el emlegetni. Ilyen dalokkal egyszerűen képtelenség volt „versenyezni" 1966-ban.

Doctor Robert – Lennonéknak hála, itt ismét visszakerülnek a gitárok jogos használóik kezébe, és az olyan hagyományosabb jellegű, „vissza a rákenroll gyökereihez"-típusú dalocskákkal is, mint amilyen például a Dr. Robert, csak az album változatosságát erősítik. Ez alkalommal újra egy teljes beatzenekar muzsikál és John kompozíciója talán a kettővel előrébb hallható, szintén alapra vett And Your Bird Can Singhez áll a legközelebb. Lennon egy harmóniumot is megszólaltat a totál lebegős hangulatú középrészben, ami nem véletlenül lett olyan, amilyen, hiszen a tartalom itt is erősen kapcsolódik a szintetikus drogokhoz. Ezért is némileg meglepő, hogy Paul végül mégis részt vett a felvételeken, sőt, amit például a prekórusban odapakol háttérvokál címszó alatt John vezető szólama alá, az minden, csak nem nyafogás.

Robert doktor személyéről azóta számtalan teória született. Lennon csak annyit mondott, hogy a nóta önmagáról és az ő beteges, drogos időszakáról szól, McCartney viszont vele ellentétben meg is nevezte az igazi dokit, aki állítólag valóban létezett dr. Robert Freymann néven, Manhattanben praktizált, és rengeteg celebnek „segített" a központi idegrendszert stimuláló amfetaminokkal (konkrétan speeddel) átvészelni a zűrös időszakokat. Bárhogy is értelmezzük a dal üzenetét, a többnyire felszólító és kijelentő módban megfogalmazott vers már több mint burkolt felszólítás a drogfogyasztásra. Néha az én agyamon is átfut, hogy vajon hány Robert nevű orvos élhet világszerte, aki még a mai napig is magáénak tudja érezni és tökéletesen tud azonosulni Lennon félreértelmezhetetlen dalszövegével...

0605b11

I Want To Tell You – Harrison immár három nótával szerepel egy Beatles-lemezen, amire eddig soha korábban nem volt példa, azonban ez nem azt jelenti, hogy a két fő dudás kifogyott volna az ötletekből, csupán azt, hogy George egyre jobban fejlődik, és egyre inkább színesíti az amúgy is változatos lemezek színvonalát. Bár az I Want To Tell You pont nem tartozik a legismertebb Beatles-dalok közé, azért nem mondhatjuk el róla, hogy tölteléknek szánták. Elsőre hamiskásnak hallható melódiáinak is megvan a saját egyedisége (valójában ez is egy indiai zenékben alkalmazott skála), és igazából ezek a végtelenségig kidolgozott, szűkített és nónakkordokra komponált, disszonáns harmóniák adják meg a dal sava-borsát, amelyeket nem mellesleg ugyancsak összemostak az LSD hallucinogén és frusztrációs hatásaival. Nem lehetett egyszerű ezt így felénekelni (pláne betépve), az akkor még nem létező stúdiótrükkök nélkül, de mint ahogy korábban is, ezt is tökéletesen megoldották a fiúk.

Mivel a szerző a felvételek alatt sem tudta, hogy mi legyen a címe a dalnak, Lennon poénból gyorsan el is nevezte Granny Smith Part Friggin' Two-nak (a Love You To almás munkacíme után), amelyet később Geoff Emerick is megváltoztatott átmenetileg Laxton's Superbre, egy másik almafajtáról. Aztán ez később ismét megváltozott I Don't Know-ra egy Harrisonnak sokadszorra feltett kérdés után, hogy mi is legyen a dal végleges címe. Ő viszont valószínűleg már akkor sokkal büszkébb volt a nóta zenei mondanivalójára és sajátos akkordjaira, mint a tudamódosító szerek által inspirált – de ennek ellenére mégis kirívóan intelligens – szövegre (ami egyébként hindu perspektívából nézve is egészen más értelmet ad). Ez a szerzemény is csak egy újabb bizonyíték a srácok határtalan kreatívitására és nem utolsósorban arra, hogy itt már egyértelműen pszihedelikus rockról kell, hogy beszéljünk.

0605b12Got To Get You Into My Life – Paul szerzeményével kapcsolatban akár élhetnék egy durva hasonlattal is, hiszen míg a csapat nagyrésze a tudatmódosító szerekkel megtömött pipákat szívogatta, úgy McCartney közben inkább a fúvós hangszereket kezdte el egyre sűrűbben fújogatni a jointok szippantása helyett. A Got To Get You Into My Life is szinte minden eddig megismert jellegzetességen túlmutat. Mintha csak egy utcai karneválra vonult volna fel a csapat egy őket követő fúvós szekcióval, akik alapjaiban határozzák meg a nóta szerkezetét, s ami lényegében a soul, a gospel és leginkább talán a „motown sound" jellegzetességeit hordozza magában. A felvételeken első alkalommal résztvevő fúvós vendégek egészen sajátos atmoszférát teremtenek, nem is beszélve McCartney énekteljesítményéről és „együtt kiabálós", egymondatos refénjéről, amelyre tanítanivalóan épül fel a kompozíció. Az ünnepi hangulatba ágyazott tartalom persze egészen mást takar, hiszen a szerző ebbe is belevitte a romantikát – vagy talán inkább egy friss, kibontakozó szerelmet, ami Jane-nel ápolt, viharos kapcsolata ismeretében könnyen el is képzelhető. A valóság viszont az, hogy a „szerelmes szavakat" egészen pontosan a marihuánához címezték. Ezt később Paul is megerősítette, illetve arról is beszélt, hogy valójában ő is többször kipróbálta a szert, amelynek hatására könnyedén meg is született az ebben a tudatban immár félreértelmezhetetlen dalszöveg. Ez is olyan meghatározó dal, amely nélkül nem lenne Revolver a Revolver.

Tomorrow Never Knows – És íme, elérkeztünk az utolsó nótához, ami aztán gátlástalanul és végérvényesen fel is teszi a pontot A PSZICHEDELIKUS ROCK címkével ellátott Beatles lemezre. Természetesen oroszlánrészt ismét Lennon-szerzeménnyel van dolgunk, aki – mondjuk ki – már itt mestere volt a betépett állapotban megélt víziók zenében történő megjelenítésének. Sokan a mai napig állítják, hogy ez talán a legtökéletesebben megalkotott, LSD-utazást előidéző kompozíció, amit ember valaha alkotott, és ezzel szerintem még fél évszázad távlatából sem lehet nagyon vitatkozni. A szövegeket ráadásul Timothy Learynek a tibeti halottaskönyv által inspirált egyik műve ihlette, amelyben ismét csak a meditáción alapuló keleti filozófia keveredik a nyugati LSD-élményekkel. Lennonék a spirituálisan átlényegült egyén élményeit és a tibeti buddhista ceremóniákhoz hasonló atmoszférát ezernyi trükkel próbálták előidézni, úgymint Ringo dobjainak egészen különleges ritmizálása és megfordítása, visszafelé játszott gitárok, fuvolahangzásra torzított mellotronok, vokálok, valamint a számtalan loop és hangeffektus. A véletlenszerűen beúsztatott, sirályok vinnyogására emlékeztető jelenetek is például Paul röhögésének felgyorsított hangmintái, illetve John különleges hangulatú énekhangját is úgy érték el, hogy a Hammond orgona Leslie-speakerén keresztül átküldték, amitől szerinte az egész olyan lett, mintha a Dalai Láma beszélne egy hegy tetejéről.

Lennon eredetileg is valami olyasmit szeretett volna, mintha tibeti szerzetesek énekelnének. Először fejjel lefelé lógatva akarta felénekelni a dalt úgy, hogy közben a többiek forgatják körülötte a mikrofont. A dalt eredetileg Mark I. és The Void címre keresztelték, aztán Ringo egy televízíós interjúban elejtett megjegyzése annyira megtetszett Lennonnak, hogy végül az lett a végleges cím (az A Hard Day's Nightot is a dobos mondataiból kölcsönözték annak idején). A radikális zenei változtatásokkal egyetemben a dal transzcendentális tartalma, annak idején valósággal megrémítette az egyszeri Beatles–rajongókat, akik talán még a mai napig sem barátkoztak meg ezzel a különleges szerzeménnyel, amit az utánuk megjelenő zenészgenerációról viszont meg pont, hogy nem lehet elmondani. Hallgasd csak meg például a pszichedelikus doom császára, a chicagó-i Trouble egyedi verzióját a '95-ös Plastic Green Head albumon!

Amellett, hogy szinte minden egyes szerzemény tartalmazott valamilyen forradalmi újítást, kezdve az első ízben alkalmazott, visszafelé lejátszott hangoktól a popzenében addig soha nem használt hangszerekig, még a stúdiótechnikában is óriási áttöréseket értek el a lemez révén a sokszor csupán a szerencsének köszönhető trükkök kifejlesztésével. Az embert és a művészt egyaránt kizsigerelő, végeláthatatlan turnék sorozatának szerencsére végérvényesen befellegzett, így a szabadidő és az alkotási vágy egyre inkább kiteljesedhetett, és ahogy ez ilyenkor a bohémeknél lenni szokott, a fiúk ettől kezdve maximálisan tojtak mindenféle elvárásra, leszarták, mi fog – vagy éppen mi nem fog - tetszeni a közönségnek, vagy miből lesz éppen sláger. Pozíciójukban egyszerűen mindent megtehettek, és ők ezeket a lehetőségeket öntörvényűen ki is aknázták, ahogy minden önmegvalósító művésznek kellene. A Revolver tehát ebben a tekintetben is óriási értéket képvisel, hiszen a srácok legőszintébb, legbeleszarósabb kinyilatkoztatását és többnyire a két dalszerzőóriás, egészségesnek mondható versengését is hallhatjuk ezekben a kompozíciókban.

0605b7

A romantikának tehát mostantól vége. A Lennonék pupillájában dobogó, kicsi piros szívecskék 1966-ban sokkal inkább csak a spanglik miatt jelennek meg, hiába vonogatják a csajok értetlenül a vállukat az új lemezre préselt „zagyvalék" hallatán, őket ez már nem érdekli. De nem is kell itt már csajozós zenével nyomulni. Elég, ha csak önmaguknak akarnak megfelelni, a világ így is zabálni fog mindent, amit megjelentetnek. Mint ahogyan a statisztikák is megmutatják: a Revolvert minden idők egyik legjobb lemeze között tartja számon a szakma (a Virgin ezres szavazásán is az első helyre került!), mint ahogyan a később érkező generációkra gyakorolt hatása is döbbenetes. Elég, ha csak egy pár nevet említek, akik a Beatles befolyása nélkül nem biztos, hogy hangszert/mikrofont ragadtak volna: Jimi Hendrix, Ozzy Osbourne, Jimmy Page, Mick Jagger, David Gilmour, Ritchie Blackmore, Alice Cooper, Lemmy és ezt a sort természetesen akár még jövő héten is sorolhatnám. Ozzy ráadásul az utolsó Black Sabbath-albumot is a Tomorrow Never Knows záró soraival kezdte.

Egy biztos: a Beatles egyik legjobb lemezével kapcsolatban nem lehet csupán egy fejlődésben lévő zenekar alkotásáról beszélni, hiszen a később kialakuló műfajok formálásában is óriási szerepet töltött be. A Revolver nélkül egyszerűen nem lenne a pszichedelikus, az alternatív, a progresszív, a grunge, a hard és a „kitudjamégmilyen" rock olyan, mint amilyenné az idők múlásával vált. És ha netán te is szeretnéd egyszer úgy istenigazából átérezni az album megfoghatatlan dimenziókból született dalainak lényegét, ne sajnáld egyszer némi extra segítséggel kiélesíteni az érzékeidet, és ezáltal visszanyerni az örökzöld dalok, a valódi zene meghallásának képességét.

 

Hozzászólások 

 
+2 #11 Zsolti 2017-08-16 09:49
Idézet - Final Command:
úgyhogy nekem Beatles = Yellow Submarine, sorry.

Pedig még annyira sem jellemző rájuk, mint a Metallicára a Nothing Else Matters. Érdemes mélyebbre ásni, ezerszínű a Beatles-életmű és pont a Revolvertől kezdve válik igazán innovatívvá és zseniálissá.
Idézet
 
 
+3 #10 BruceStark 2017-07-19 16:00
Az univerzum legnagyobb albuma!
Idézet
 
 
+4 #9 Final Command 2017-06-07 07:33
A Yellow Submarine-nel való azonosításban gondolom szerepe van a később azonos címmel kijött lemeznek, és egész estés rajzfilmnek, amit a magyar TV a 70-es 80-as években 1-2 évenként leadott,és amit én gyerekként eléggé rühelltem.
Aztán volt egy évekig futó gyerekműsor Papírsárkány címmel aminek ez a dal vol a főcíme, úgyhogy nekem Beatles = Yellow Submarine, sorry.
Idézet
 
 
+7 #8 Jóvanakkó 2017-06-06 22:11
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - valarmorgulisz:
Ez talán egy elfogadható hely, hogy megkérdezzem a Shock csapatától:

-Az Oasis akármelyik lemezéről, hogy hogy nincs egy fia kritika sem? Értem én, hogy emberileg nem biztos, hogy a legjobb fej banda a világon, de zeneileg azért más a szitu. Szóval?

Minden érdemük elismerése mellett, de nem hinném, hogy lenne Oasis-klasszikunk a jövőben. Tudtommal nincs a stábban olyan, aki igazán szeretné őket.


Kár, pedig a (What's the Story?) Morning Glory simán lehetne...
Idézet
 
 
+7 #7 Jóvanakkó 2017-06-06 22:06
Simán felvállalom, hogy szeretem a Beatlest. Nekem ők voltak a belépő a rockzenébe. Sokféle zenét hallgatok a rockzenén belül (néha egy kicsit kívül is), de a Beatleshez időnként vissza-vissza térek, ráadásul a Revolver az egyik kedvencem tőlük. Jó lett a cikk!
Idézet
 
 
-3 #6 Szálasihónaljszőre 2017-06-06 11:15
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - valarmorgulisz:
Ez talán egy elfogadható hely, hogy megkérdezzem a Shock csapatától:

-Az Oasis akármelyik lemezéről, hogy hogy nincs egy fia kritika sem? Értem én, hogy emberileg nem biztos, hogy a legjobb fej banda a világon, de zeneileg azért más a szitu. Szóval?

Minden érdemük elismerése mellett, de nem hinném, hogy lenne Oasis-klasszikunk a jövőben. Tudtommal nincs a stábban olyan, aki igazán szeretné őket.

Teljesen meg tudom érteni. G.ciszar csapat :)
Idézet
 
 
+8 #5 Draveczki-Ury Ádám 2017-06-06 09:46
Idézet - valarmorgulisz:
Ez talán egy elfogadható hely, hogy megkérdezzem a Shock csapatától:

-Az Oasis akármelyik lemezéről, hogy hogy nincs egy fia kritika sem? Értem én, hogy emberileg nem biztos, hogy a legjobb fej banda a világon, de zeneileg azért más a szitu. Szóval?

Minden érdemük elismerése mellett, de nem hinném, hogy lenne Oasis-klasszikunk a jövőben. Tudtommal nincs a stábban olyan, aki igazán szeretné őket.
Idézet
 
 
+3 #4 LiliMiciPanniSári 2017-06-06 09:25
kösz a nagyszerű írást...sokan sokféleképpen feldolgoztak Beatles dalokat...az egyik kedvencem a Realm-Endless War albumán található Eleanor Rigby...lehet, hogy lesznek akik szentségtörésne k gondolnak egy ilyen átiratot...szerintem teljesen rendeben van...
Idézet
 
 
-1 #3 valarmorgulisz 2017-06-06 06:09
Ez talán egy elfogadható hely, hogy megkérdezzem a Shock csapatától:

-Az Oasis akármelyik lemezéről, hogy hogy nincs egy fia kritika sem? Értem én, hogy emberileg nem biztos, hogy a legjobb fej banda a világon, de zeneileg azért más a szitu. Szóval?
Idézet
 
 
+6 #2 BruceStark 2017-06-05 10:47
Köszönöm!
Idézet
 
 
+12 #1 blckstr 2017-06-05 07:25
Micsoda album, úristen! Megunhatatlan csoda, amely minden hallgatásra egy újabb arcát mutatja meg.Egy hibátlan életmű mérföldköve, minden pillanata tökéletes. Najó bevallom kicsit szeretem a Beatles-t :) Köszönöm a cikket Feri, bízom benne hogy hamarosan sorra kerül a Sgt, Pepper, a fehér album illetve az Abbey Road is!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.