Shock!

június 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ratt: Detonator

0716ratt1Az 1989-es esztendő több szempontból is válaszút elé állította a Ratt legénységét. A '80-as évek közepének egyik leghatalmasabb L.A. metal-alakulatának kénytelen-kelletlen szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az a nyerő formula, amit Beau Hill producer segédletével kiötöltek az első két – tegyük hozzá, briliáns – Ratt-albumon, az évtized második felére totálisan kiüresedett. A hanyatlás csúfos jelei először az 1986-os Dancing Undercover lemezen ütötték fel fejüket, a két évvel későbbi Reach For The Sky dalai hallatán pedig végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat kreatív szekciója alapos vérfrissítésre szorul. Noha e korongokra is írtak pár kiváló témát Warren DeMartiniék (Dance, Body Talk, Way Cool Jr., I Want A Woman), az unalomba fulladástól nem sikerült megmenteni őket. A korabeli európai rocksajtó természetesen ízekre szedte mindkét alkotást, a német Metal Hammer például nem fukarkodott a négyes osztályzatokkal sem (ott anno hetes skálán értékeltek). Nem mintha ez bármit is számított volna, hiszen odaát Amerikában a nem túl acélos tartalom ellenére is pillanatok alatt platinalemez lett a hármas és a négyes sorszámú anyag, de ettől függetlenül a csapat tagjai érezték, hogy lépni kell.

megjelenés:
1990. augusztus 21.
kiadó:
Atlantic / Warner
producer: Sir Arthur Payson & Desmond Child

zenészek:
Stephen Pearcy - ének
Warren DeMartini - gitár
Robbin Crosby - gitár
Juan Croucier - basszusgitár
Bobby Blotzer - dobok

játékidő: 42:12

1. Intro To Shame
2. Shame Shame Shame
3. Lovin' You's A Dirty Job
4. Scratch That Itch
5. One Step Away
6. Hard Time
7. Heads I Win, Tails You Lose
8. All Or Nothing
9. Can't Wait On Love
10. Givin' Yourself Away
11. Top Secret

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

A paradigmaváltás Beau Hill lapátra tételével kezdődött, és Desmond Child csapatának felbérlésével hágott tetőfokára. Természetesen heves reakciókat váltott ki a belengetett kooperáció mind a szakma, mind a hívek körében, lévén a legtöbben attól tartottak, hogy Child és emberei olyasfajta gitárszegény, agyonpolírozott pop metal irányba kényszerítik majd a brigádot, mint Alice Coopert a Trash albumon. Child nagy valószínűséggel Jon Bon Jovi közreműködésének köszönhetően kapta meg ezt a melót, aki a Ratt '85-ös Invasion Of Your Privacy turnéján való szereplés óta köztudottan baráti viszonyt ápolt Stephen Pearcy-ékkel. Amúgy kölcsön kenyér visszajár módon Joviék Jersey Syndicate elnevezésű túrájának távol-keleti állomásain a Ratt is fellépett, mint különleges vendég, és a lemezkészítés alatt szintúgy összeértek a szálak, de erre térjünk vissza később.

Habár a hazai pályán, Los Angelesben rögzített Detonatornak elméletileg a legcukrosabb tejszínhabmetalnak kellett volna lennie, hiszen a Desmond Child / Sir Arthur Payson producerpáros irányítása mellett az a Mike Shipley végezte a keverést, aki Mutt Lange jobbkezeként a Def Leppard tükörsimára csiszolt hangzását épp akkoriban fejlesztette tökélyre a Starship Love Among The Cannibals albumán, illetve a dalkovácsolásba Child mellett a popdallamok királynője, Diane Warren is beszállt, Istennek hála, mégsem a papírforma érvényesült. Az 1990. augusztus 21-én boltokba került ötödik Ratt-opusz egy vitalitásának, erejének teljében lévő Rattet mutatott, és noha a Child-féle gigantikus hangzásbéli elképzelések azért éreztették hatásukat, a csapat meghatározó stílusa nem szenvedett csorbát az affér következtében. A lemez összes dalát társszerzőként jegyző Child megvilágításában új értelmet nyertek Warren DeMartiniék elképzelései, a jó öreg Desmond tulajdonképpen egyfajta katalizátorként hozta ki az ötösből a legjobbat. Elképesztően erős dallamokat, refréneket faragtak minden kidolgozásra került ötlethez, a fogósság maximalizálása mellett mindazonáltal sikerült a korai éra karcosságából is visszanyerniük valamit. A korszellem az akkoriban menőnek számító blues-gyökereket a Ratt esetében éppúgy felszínre hozta, mint a legtöbb hajbandánál, de ez sem vált a hátrányukra, sőt, ebben az eleve riffesebbre vett kontextusban kimondottan üde színfoltot jelentett az összkép szempontjából.

0716ratt6Ezt megerősítendő, a War In D képében DeMartini egy várakozással teli, feszült blues-intróval rúgja be a lemezt, majd a jellegzetesen fifikás és intenzív riffből kibontakozik a Shame Shame Shame, ami azóta a legnagyobb Ratt-klasszikusok egyikévé nemesült. A világéletében slendrián módon éneklő Pearcy Child útmutatásai következtében szinte megtáltosodott, ez világosan hallatszik a Shame verzéiben és refrénjénél. A dalban Michael Schenker színez pár helyen, igaz, nem túl feltűnően, de ez nem is csoda, hiszen az elemében lévő Warren DeMartini gitárja uralja az egész nótát, meg úgy összességében a teljes anyagot. Az akkor 27 éves Warren olyan elképesztő ízzel és érettséggel játszott a Detonatoron, ami párját ritkította még 1990 körül, a hangszer aranykorának időszakában is. A pentaton-alapú bluesos rockgitározást szerintem azóta sem volt képes senki ennél izgalmasabban elővezetni, talán ezt olyan szakmabeli rajongók is megerősítenék, mint a Slayerben domborító Exodus-főnök Gary Holt, Phil Demmel a Machine Headből, vagy éppen Nuno Bettencourt. A lemez egyik slágerének a blues riffekben lubickoló Lovin' You's A Dirty Job sikamlós témáját szánták, ennek megfelelően egy MTV-kompatibilis klip társaságában kislemezen is kiadták, ám valamiért mégsem harapott rá annyira a közönség, amennyire kellett volna. A potenciál mindenesetre megvolt benne, de ezt a többi szerzeményre ugyanígy rá lehetne sütni. Még a legkevésbé simulékony Scratch That Itch slide gitáros, sleaze-es perceiből is kerekedhetett volna kereskedelmi siker, nem is beszélve az olyan cuccokról, mint a minden ízében sláger One Step Away, vagy az eleve rádióknak szánt, Diane Warren-féle Givin' Yourself Away, ami a csapat történetének egyetlen lírai pillanata, nem mellesleg Pearcy énekesi ténykedésének csúcsa.

Persze a Ratt fő ereje a Detonator dallamcentrikusságától függetlenül sosem a vokális megoldásokban, hanem mindig is a karakteres riffekben rejlett, és 1990 táján sokkal jobban álltak e tekintetben, mint a kultikus Invasion Of Your Privacy óta bármikor. Az orbitális Can't Wait On Love jó példa erre, ami az óriástermetű gitáros, az akkortájt már komoly drogproblémákkal harcoló Robbin Crosby tollából származik. Elképzelésem sincs, hogy eme altestet támadó, eszelősen dögös téma miért nem lett übersláger, holott minden adott lett volna ehhez: agyból kitörölhetetlen refrén, ökör módjára húzó riffek, betegesen jó szólók. A legjobb riff díjáért az utolsóként feltett Top Secret is komoly esélyekkel indulhatott volna, ilyen gonosz témát az első lemez óta először itt préselt barázdák közé DeMartini, aki egy felfoghatatlanul nagy szólót ugyancsak produkált 2:14-nél.

0716ratt2Azért rafinált témákban a maradék három nóta sem szűkölködött: a Hard Time például egy olyan groove-on alapul, mint a kvintett valaha írt egyik leghatalmasabb kreálmánya, az 1985-ös Lay It Down. Elképesztő lüktetés jellemzi, Bobby Blotzer dobos nagyon érezte ezeket a tempókat. A ZZ Top-os motívummal útjára induló All Or Nothing megírásából Eddie Van Halen egyik közeli barátja, Terry Kilgore (később David Lee Roth gitárosa) is kivette a részét, a slide gitár pedig tovább erősíti a téma alapból jelentékeny blues-érzését. Ritmikailag is gyilkos darab, ezek azok a vérbeli rock & roll ütemek, amiket tényleg csak amerikai bandák voltak képesek hitelesen megformálni. Utoljára hagytam a Heads I Win, Tails You Lose elemzését, ami egy érdekes duettet rejt: a refrénben maga Jon Bon Jovi segíti ki Stephent, amin simán lehet élcelődni, mondván, vak vezet világtalant, de az igazság az, hogy baromi hatásos ez így. Maga a dal is méregerős, a laza funkriffektől kezdve egészen a szóló utolsó hangjának lecsengéséig minden a helyén van. A Ratt egyébként még abban az évben visszaadta a kölcsönt Jonnak, hiszen Robbin Crosby gitározott amaz ezzel párhuzamosan készített Blaze Of Glory albumán.

Talán feltűnt, hogy Crosby nevét alig említettem eddig, de ennek nyomós oka van: a szőke baltásember ugyanis jól dokumentált heroin-függőségéből kifolyólag csupán marginálisan volt képes részt venni az album elkészítésében. Az egykori vezéregyéniség és fő dalszerző mindjárt a munkálatok kezdetét követően egy rehabilitációs klinikán kötött ki, ezért mindössze két dal megírásában vállalt szerepet, de a gitárok feljátszásában is csak minimális mértékben tudott közreműködni. Ugyan a turnéra valamennyire összedrótozták, ám ekkor újabb problémák léptek fel: Robbin a tisztítókúra ellenére sem volt olyan állapotban, hogy a tőle korábban megszokott színvonalon játssza a gitárszólamokat. Emiatt több változtatást és áthidaló megoldást is végrehajtottak DeMartiniék, például elhagyták a Back For More akusztikus bevezetőjét, egyéb nehezebb részeket pedig Warren vállalt át, egy idő után azonban már így sem volt tartható a helyzet. Crosby a túra oszakai állomásán állt utoljára egy színpadon társaival, a hátralévő amerikai koncerteken pedig Michael Schenker ugrott be a helyére, aki az MTV Unplugged műsorában is fellépett a csapattal.

Habár a Detonator a Ratt addigi történetének legértettebb, legletisztultabb munkája volt, a nép már nem volt rá annyira vevő, mint sokat kritizált elődjeire. Egészen biztos, hogy a zenekar komoly bukásként élte meg akkor, hogy a korong nem érte el a platina-státuszt, bár azt azért halkan hozzá kell tenni, hogy így is elment belőle majd' 900 ezer példány. Az Atlantic kiadó viszont nagyon hihetett a Detonatorben, mert egy évvel később a retrospektív Ratt'N'Roll gyűjteményre egyenesen öt dalt emeltek át róla, amiből szép lassan elcsorgott 700 ezer kópia, tehát igazán nem mondható, hogy rossz mérleggel zárta volna pályájának első fejezetét a brigád. Egyébként eme kompiláción szerepelt egy Nobody Rides For Free című kiváló tétel, amit Steve Caton dalszerzőtől szerzett meg a négy főre olvadt Ratt, és eredetileg a Keanu Reeves-fémjelezte Point Break-mozi filmzene albumához rögzítettek, amolyan hattyúdalként.

0716ratt5Ahogy az egész Los Angeles-i korszak leáldozott, úgy széledt a szélrózsa minden irányába a Ratt legénysége: Stephen Pearcy a Cinderellás Fred Coury és pár friss arc társaságában megalapította a két lemezt megért Arcade-ot; Juan Crucier basszer a keverőpult másik oldalán kezdett dolgozni, Warren DeMartini beszállt a '94-ben újraindított Whitesnake-be, majd szólóalbumokat készített, eközben Bobby Blotzer dobos pedig a kérészéletű Contraband projekt (Schenker, a Shark Island-frontember Richard Black, Tracii Guns az L.A. Guns-ból, illetve a Vixenes Share Pedersen zenélt itt) lezárását követően szőnyegtisztítási biznisz rögös ösvényére lépett; Crosby néhány elvetélt próbálkozást követően még mélyebbre süllyedt a heroin világába, HIV-fertőzés, fedél nélküliség, AIDS-diagnózis, egyszóval megállíthatatlanul rohant a szakadék felé, amit egy aranylövés képében sikerült is elérnie 2002-ben.

A Pearcy-DeMartini-Blotzer-trió 1997 körül látta elérkezettnek az időt a visszatérésre, egy piacot szondázó demós kiadványt (Collage) követően a Vince Neil Band hajdani basszerével, Robbie Crane-nel kiegészülve le is szerződtek John Kalodner sonys labeljéhez, a Portrait kiadóhoz. A társszerzőkkel – Jack Blades, Marti Frederiksen, Taylor Rhodes, Mark Hudson, Steve Dudas – készült '99-es cím nélküli album azt a bluesos receptet követte, amit a Detonatoron kezdtek meghonosítani, csak éppen jóval pőrébb, valóságosabb, rockosabb formában. Noha sokan már a kezdetekkor párhuzamot vontak a Ratt és az Aerosmith között, a rokonság zenei szempontból ironikus módon csak ezen a hatodik anyagon volt érezhető, valószínűleg a közreműködő szerzőbrigád okán. A korong persze nem lett sikeres – hogy is lehetett volna a Limp Bizkit és Marylin Manson korában –, mindenesetre az új évezredhez való nekifutásnak kiindulópontként megtette. Pearcy váratlan kiszállása azonban felborított mindent, ekkor kezdődött az a Ratt-örökséghez méltatlan szappanopera, ami a mai napig tart: az elmúlt másfél évtizedben több Ratt is működött szimultán, Blotzer, Pearcy és Crucier egyaránt próbálta aktuális zenekarát Rattként eladni, melyek folyományaként bírósági perek kerekedtek, viszont még így is sikerült elkövetniük együtt egy baromi erős lemezt 2010-ben, Infestation címmel. Jelen pillanatban nem látszik, hogy ennek valaha is születhetne folytatása, és a négy megmaradt individuum képes lenne rendezni sorait, bár a Dokken sokadik újjáalakulásának fényében már tényleg semmi sem elképzelhetetlen. Biztos van az a pénz...

0716ratt4

 

Hozzászólások 

 
+8 #4 notreadam 2016-07-18 20:30
Ezt az albumot nagyon nagyon szerettem. A Shame indítása hatalmas, egyébként meg az egész album nagyon erős tele jó dalokkal. Nálam egy10-es!
Idézet
 
 
+8 #3 AntiCimex 2016-07-18 06:49
Egy szemelyes elmenyt en is megosztanek. 2005-ben volt szerencsem Las Vegasban latni a Ratt-et a VH1 Rock Never Stops Tour-on ahol a Firehouse,Quiet Riot is jatszott, a headliner pedig a Cinderella volt.Akkor eppen Jizzy Pearl enekelt a Love/Hate-bol.Pearcy nyegle mozgasa, feeling-es karaktere persze hianyzott, annak ellenere, hogy Jizzy teljesen korrektul enekelt es alapvetoen egyben volt vele a zenekar. Warren jateka pedig tenyleg olyan, ahogy a cikkben is szerepel. Feelinges, izes, a dalok erdeket szolgalo technikai precizitas, lazan, mosolygosan a kigyobor lakkozasu Charvel San Dimas-al.Mindig is az egyik kedvenc gitarosom volt es marad is!
Idézet
 
 
+8 #2 DéeL 2016-07-17 23:11
Pl. a Dokkenhez hasonlóan a Rattet is relatíve későn fedeztem fel és kedveltem meg. Bármilyen furcsa, de nekem a Dancing Undercover a legnagyobb kedvencem. Ami pedig a tagsággal történik azt nem kommentálom Mr. Scary.
Idézet
 
 
+8 #1 queensryche999 2016-07-17 18:09
Fasza lett. Sajnos a poszt lezárásában említett, több tagot is érintő, hosszú ideje fel-felmerülő, és jelenleg megoldhatatlann ak látszó jogi/emberi konfliktus(soro zat) úgy tűnik lehetetlenné teszi a múltbéli sikerek alapján jobb sorsra érdemes zenekar méltó befejezését. A minden várakozást felülmúló 'Infestation' után így elbaltázni egy szép lezárást... szomorú. Jelenleg (elvileg) két zenekar fut párhuzamosan, a Bobby-féle és a Juan-féle. Mint az ovisok, komolyan. Tegyük hozzá, hogy a Bobby-féle formáció tényleg színvonalas, Juan viszont túl sokat akart a frontember-státusszal és sajnos belebukott, hiába vokálozott korábban tényleg nagyon jól mind lemezen, mind koncerten.

És a végére egy személyes vélemény: a "Primadonna Pearcy" kilépése zeneileg csak jót tenne a csapatnak, mert borzalmas, mit művel éneklés gyanánt a koncerteken. A lemezeken odateszi magát, de koncerteken értékelhetetlen . A stúdióban ugyanis megoldható, hogy soronként, sőt a magas részeknél akár szavanként énekelje fel a témákat és ott a technika is. Jó példa erre a tényleg jól sikerült legutóbbi klipes szólódala, az I Can't Take It . www.youtube.com/watch?v=vIVXAAn7Bss
Ezt Ratt lemezen is bármikor megkajálnám.
Nem véletlen, hogy Beau Hill keze is benne van - megint. :)

Szóval simán mehettek volna tovább Pearcy nélkül, ha DeMartini is belemegy. Bobby viszont érthető módon játszani akart, plusz közben Juan is előállt a saját sérelmeivel és ennyi, volt Ratt, nincs Ratt. Sokadjára. Maradnak a régi lemezek. Kár értük. És ha már régi lemezek: Robbin Crosby a '80-as évek glam/hard rock közegének egyik legeredetibb, mégis alig ismert dalszerző gitárosa.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.