Shock!

április 24.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alice Cooper: Trash

0722alice1Alice Cooper manapság azon veteránok sorát gyarapítja, akik számára minden afféle jutalomjátéknak számít: Vincent Furnier már a '70-es években vastagon többet ért el, mint amiről a legtöbb rockelőadó egyáltalán álmodni mer, akárhová megy, érdekli a közönséget, és ha néhány évente kiad valamit, az is szinte garantáltan jól sikerül. Vagyis ma már semmit sem kell bizonyítania, a '80-as években azonban távolról sem ez volt a helyzet: Alice a legmélyebb mélypontról kapaszkodott fel az évtized derekán, majd két előtanulmányt követően letett az asztalra egy olyan albumot, amelynél még a hajmetal-érában sem nagyon született direktebb, hatásosabb slágergyűjtemény. Huszonöt éves a Trash, amely olyan máig örökzöld sikerdalokat adott a világnak, mint a Poison, a House Of Fire, az Only My Heart Talkin' vagy a Bed Of Nails.

megjelenés:
1989. július 25.
kiadó:
Epic
producer: Desmond Child

zenészek:
Alice Cooper - ének
John McCurry, Guy Mann-Dude, Joe Perry, Richie Sambora, Steve Lukather, Kane Roberts, Jack Johnson, Mark Frazier - gitár
Hugh McDonald, Tom Hamilton - basszusgitár
Bobby Chouinard, Joey Kramer - dobok
Alan St. John, Paul Chiten, Steve Deutsch, Gregg Mangiafico - billentyűk

játékidő: 40:11

1. Poison
2. Spark In The Dark
3. House Of Fire
4. Why Trust You
5. Only My Heart Talkin'
6. Bed Of Nails
7. This Maniac's In Love With You
8. Trash
9. Hell Is Living Without You
10.
I'm Your Gun

Szerinted hány pont?
( 51 Szavazat )

Alice Cooper a '70-es évek első felének egyik legsikeresebb, legfontosabb amerikai rockelőadója volt, ám mindez szinte nyomtalanul szertefoszlott a következő évtizedre. Az énekes alkoholizmusa, súlyos mentális problémái (Vincent Furnierre kissé a magánéletben is „ránőtt" zenei alteregója, Alice Cooper), pár rossz személyi döntés, illetve a fentiek eredőjeként készült gyengébb albumok gyakorlatilag kinyírták a karrierjét. A visszakapaszkodáshoz először ki kellett józanodnia, majd meg kellett találnia a megfelelő társakat: Kane Roberts, a Rambo-fazonú gitáros tökéletes szerzőpartnernek bizonyult, és a vele megírt, Beau Hill által producerelt 1986-os Constrictor lemezzel az énekes gyakorlatilag feltámadt.

A Péntek 13 sorozat hatodik részének betétdala, a He's Back (The Man Behind The Mask) – annak ellenére, hogy legalább annyira volt szintipop, mint rock – révén Alice ismét bekerült a rádiókba, és amikor néhány év kihagyás után ismét turnéra indult, hirtelen azon vette észre magát, hogy ismét ezrek gyűltek össze a régi időket felelevenítő véres, látványos horrorszínházi előadásokra. Az óriási turnécsapat (Cooper és Roberts mellett Kip Winger basszer, Paul Taylor billentyűs és Ken Mary dobos) új életet pumpált a régi klasszikusokba, az 1987-es Raise Your Fist And Yell pedig folytatta a jó szériát. Miután azonban utóbbi körei is lefutottak, Alice úgy érezte: itt az idő újabb szintet lépni. „Hirtelen felbukkantak az olyan bandák, mint a Bon Jovi, akik megint nagy show-t adtak a közönségnek: visszatért a rockba a csillogás, a tündöklés, a nagy díszletek a nagy dalokkal, a himnuszokkal. Oké, ott volt a menő imázs, de emellett sok gitár is, nekem pedig nagyon bejött ez a vonal, azonnal értettem, mi a lényege. És hogy miért? Mert ezek a csapatok gyakorlatilag azt hozták vissza, amit annak idején én is csináltam a '70-es években."

0722alice8A Kane Robertsszel készített két lemez újfent a térképre helyezte Alice-t, aki ismét elképesztő összegeket zsebelt be a megasikeres turnékkal, ezek az albumok azonban valójában nem számítottak szuper-kelendőnek: egyenként olyan 350-400 ezer példányban fogytak az Egyesült Államokban, ami akkoriban mérsékelt sikernek minősült egy nagykiadónál dolgozó, főáramba szánt előadó esetében. Minderről persze nem az énekes tehetett, és pláne nem a lemezekből hiányzott az erő: Cooper szerint a zenekartemetőként elhíresült MCA kiadó bénázta el a dolgot, és valójában sokkal többet is el lehetett volna adni az anyagokból. „Az MCA-nek igazából fogalma sem volt róla, mit kellene kezdeniük Alice Cooperrel. Amikor kimentem a rádiókhoz interjúkat adni, mindig az fogadott, hogy még csak meg sem volt nekik az aktuális single vagy pláne a lemez. Ez így egyszerűen nem mehetett tovább. A szerződésem épp lejárt, és meg is újították volna, az Epic azonban épp ekkoriban keresett meg, és nyilvánvalóvá tették, hogy elmennek velem egészen a falig."

Főleg, miután Cooper közölte velük, kivel szeretne dolgozni a következő nagylemez anyagán. „A rádió kulcsfontosságú, különösen az autórádió: a legtöbb amerikai kocsijában a gyújtással együtt azonnal bekapcsol a zene is, és én magam is annak alapján döntöm el, jó-e egy lemez, hogy feljebb akarom-e tekerni a hangerőt a kocsiban vagy sem. Ha igen, akkor nincs kérdés, jó az album. Amikor akkoriban beültem a Corvette-embe, és bekapcsoltam a rádiót, folyamatosan a Bon Jovi meg az Aerosmith dalai szóltak. Imádtam a Dude (Looks Like A Lady)-t meg a Bon Jovi nagy slágereit – utóbbiak közül a You Give Love A Bad Name-et egyenesen hihetetlennek találtam. Aztán ott volt a Heaven's On Fire a KISS-től meg az I Hate Myself For Loving You is Joan Jett-től, szintén nagy kedvenceim. És egy idő után rádöbbentem, hogy tíz általam olyannyira kedvenc dalból legalább nyolcban Desmond Child is társszerző volt. Onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy ő kell nekem. Azt mondtam: fel kell vennem a kapcsolatot ezzel a fickóval, mert olyan zenét csinál, amit én is hallani szeretnék a rádióban Alice-től. Ő írja a legfogósabb, legjobb dallamokat a világon."

Mivel mindez még az internet és a mobiltelefonok kora előtti világban történt, cseppet sem bizonyult egyszerű feladatnak felhajtani Childot. A kiadón keresztül egy idő után sikerült ugyan becserkészni, ám körülbelül mindent elárul Alice '80-as évek elején történt lecsúszásáról és mélyrepüléséről, hogy Desmondot győzködni kellett a közös munka értelméről. A dalszerzőnek halványan rémlett valami, de igazság szerint nem nagyon volt már képben azt illetően, ki is valójában Alice Cooper, és finoman szólva sem tudta elképzelni, mire is mennének ők ketten együtt... „Kábé mintha egy másik bolygón éltünk volna: Alice karaktere nagyjából a totális ellentéte volt mindannak, ami őt akkoriban érdekelte. Ilyen földanya-típusú pozitív dolgokkal foglalkozott, ahol minden csodálatos és harmonikus volt", emlékezett vissza az énekes. „Amikor először megkerestem, hogy írjunk közösen dalokat, teljesen összezavarodott. Igazi kultúrsokk lehetett számára az első találkozás, de azért tudok én kellően elbűvölő is lenni, ha éppen arra van szükség, így meggyőztem. De rá kellett beszélnie saját magát is arra, hogy tényleg jó ötlet ez az egész... És előre közölte, hogy semmiféle sátánista dologban nem szeretne közreműködni. Az tök jó, mondtam, mert én sem, éppen ezért soha nem is játszottam sátánista nótákat... Desmondban ugyanaz a kép élt rólam, mint az emberek többségében, miután csak a horrorsztorikat hallotta Alice Cooperről. Aztán persze egy idő után rájött, hogy nincs velem semmi gond."

0722alice5Amilyen nyögvenyelősen indult a munka, a páros olyan gyorsan ráérzett egymás hullámhosszára. Mivel Alice korábban mindig gitárosokkal dolgozott, Child zongorás munkamódszere totális újdonságot jelentett számára, ám már az első közös zenéléssel töltött napon megszülettek egy Poison című dal alapjai, amelyről egyből mindketten tudták, hogy briliáns darab. Innentől fogva tényleg nem kérdőjelezte meg senki, hogy van-e értelme összeereszteni a sokk rock nagyágyúját az olajsima pop metal himnuszok keresztapjával. Cooper: „Azt mondtam Desmondnak: annyit kell tennünk, hogy beleinjektáljuk Alice hangját, hozzáállását és szövegvilágát abba a zenébe, amit ő ír, és így megszülethet az a lemez, amit már egy ideje el akarok készíteni. És az elejétől fogva baromi könnyen jött minden. Akármikor előrukkolt egy dallammenettel, egyből előjöttem a hozzá passzoló szövegsorral. Órákig, napokig ültünk egymás mellett, és sorra írtuk a dalokat. Nagyon élveztem vele a közös munkát." Az persze az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy Desmonddal a kormányrúdnál Alice nem a Slayerrel vagy a Possessed-del akar versenyre kelni: „Desmond kicsit olyan szerepet töltött be nálam, mint Bob Ezrin a '70-es évek elején. Ahogy Ezrin felbukkant, egyből ráhelyezett minket a megfelelő vágányra, ami rengeteget segített például abban, hogy bekerüljünk a rádiókba, és ez ekkoriban is roppant fontos volt Alice-nek. Sokan már elfelejtették, hogy annak idején, a csúcson a rádiók folyamatosan nyomták a dalaimat. Aztán amikor visszasüllyedtem az undergroundba, annak nagyrészt az volt az oka, mert szövegeket írtam meg riffeket, nem pedig kiemelkedően jó dalokat. Desmond viszont ismét kihozta belőlem az igazán erős nótákat. Ez gyakorlatilag a régi Alice új, már az 1990-es éveket előrevetítő produkcióval."

A közös munkába a páros később további vendégeket is bevont. Egy jónevű session-gitáros és dalszerző, John McCurry gyakorlatilag a kezdetektől fogva ott mozgott Cooper és Child körül – már a Poisonhoz is hozzátette a magáét –, de a főállású slágergyárosok közül Diane Warren is hozzátette a magáét a Bed Of Nails című dalhoz, amelyben egyébként a régi harcostárs, Kane Roberts is megvillant szerzőként. Ha pedig már olyannyira szerette a lemezeiket, Jon Bon Jovi és Richie Sambora is hozott pár ötletet a Hell Is Living Without You című power-balladához. Child eközben még bizonyos elfekvő ötleteket is leporolt Alice számára: a House Of Fire című darab alapjait korábban Joan Jett-tel közösen írta, az énekesnő azonban végül nem használta fel a dalt. Alice számára azonban tökéletesnek bizonyult.

Ilyen körülmények között persze nem lehet meglepő, hogy az album nem hagyományos zenekari munkában készült: az Epic által biztosított tekintélyes büdzséből gazdálkodva a páros nem kevesebb, mint tizenegy stúdióban rögzítette a dalokat, és nem is fix zenészekkel, hanem session-muzsikusokkal, illetve sztárvendégekkel. Utóbbiak között Jon Bon Jovi és Richie Sambora mellett ott volt Steve Lukather, illetve az Aerosmith négyötöde is Brad Whitford kivételével. Alice: „Jon Bon Jovi tökéletes választás volt a Trash magas szólamaihoz, és neki is jól jött ez az egész, mert szerintem kicsit szeretné utcaibbá tenni az imázsát. Az emberek mára kezdik elfelejteni, hogy a Bon Jovi egy igazi rock'n'roll csapat. Amikor Jonnál vendégeskedtem, minden nap hajnali ötig nyomultunk a New Jersey-i bárokban: minden éjjel ott nyomták napfelkeltéig. Szóval kicsit más szögből láthattam, micsoda rock'n'roll állatok ezek a srácok... Richie Samborát eredetileg csak egy igazán rövid szólóra hívtam meg, de végül nem is lehetett felállítani, miután végighallgatta a többi nótát: itt nem játszhatnék még egy szólót? Nem gitározhatnám fel újra ezt a dalt? Nem lenne ez itt jobb másként? Folyamatosan ilyesmiket kérdezett... Ezek a srácok nem a pénzért csinálják ezt az egészet, nekik tényleg lételemük a rock'n'roll! Igaz, hogy tízezreket szórakoztatnak egy-egy koncertjükön, de utána ugyanolyan szívesen leugranak a sarki kocsmába játszani az ott lévő százötven embernek! Megtiszteltetésnek vették, hogy a segítségüket kérem, mert az én anyagaimon nőttek fel."

0722alice9

Az Aerosmith tagjait Alice a '70-es évek eleje óta ismerte, ám óriási különbséget jelentett akkori önmagukhoz képest, hogy most mind az énekes, mind Steven Tylerék színjózanok voltak: „Joe Perryvel pedig már '83 tájékán is megpróbáltunk közösen dolgozni, de akkoriban éppen mindketten leszokóban voltunk, ő a heroinról, én a piálásról. A testünk minden ízében remegett, a csuklóink betonmerevek voltak, és még megfogni is alig tudtunk egy gitárt, nemhogy még játszani is rajta... Az pedig számomra is hatalmas megtiszteltetés volt, hogy egy dalt Steven Tylerrel közösen énekelhettem el, bár iszonyú nehéz munka volt. Minden korábbinál jóval magasabbra kellett mennem, és még így is csak az alsó hangokat értem el, de Steven még ekkor is egy egész oktávval fölöttem járt!" Alice legutóbbi turnébandájának tagjai is már csak beugró vendégként emelték a témák fényét: Kane mellett a közben saját jogon is sztárrá vált Kip Winger is felbukkant a stúdióban, de a teljes anyag feljátszása esetükben már fel sem merülhetett, hiszen a saját ügyeik épp eléggé lefoglalták őket. Alice: „Nekem tetszik ez az ugródeszka-szerep, amit betöltöttem Kane-nél és Kipnél. Mindig azt mondom, hogy nálam érettségiztek le... Tudtam is, hogy előbb-utóbb a maguk albumaikkal foglalkoznak majd, hiszen Kip folyamatosan írta a zenéit a buszon, akárcsak Kane. Szóval nem jelentett nagy sokkot számomra, amikor bejelentették, hogy most akkor szeretnének a saját ügyeikkel foglalkozni. Így aztán a felvételekhez olyan arcokat hoztunk Desmonddal, akiket mindketten nagyon bírtunk. John McCurry jó cimbora, az alapvető nótákban ő nyomta fel a gitárokat, aztán igazi nehézsúlyú arcok jöttek be mellé a képbe: Steve Lukather, Richie Sambora, Joe Perry... Ez igazán nagyszerű, mert totális gitárfüggő vagyok."

Érdekesség, hogy Cooper eredetileg csak dalszerzőként akarta bevonni a munkába Childot, ám Desmond annyira magáénak érezte az anyagot, hogy egy idő után egyértelműen kinyilvánította: ő szeretne lenni a producer is. Alice és a kiadó meggyőzéséhez végül elegendőnek bizonyult egyetlen dal, a Poison rögzítése: ugyan Child beteges aprólékossága miatt csak a háttérvokálokkal majdnem egy héten át bíbelődtek, a végeredmény után egyértelműnek tűnt, hogy teljesen felesleges más zenei rendezőt bevonni a munkába. Az elkészült lemez végül mindenki ízlésével találkozott: a kiadó is egyből tudta, hogy kincset toltak a kezébe, így 1989. július 25-én, hatalmas reklámkampány kíséretében dobták piacra a Trash címet kapott anyagot. A felvezető single-nek választott Poison pedig gyakorlatilag napok alatt meghódította az egész világot.

0722alice4Ezen persze nincs is mit csodálkozni: a lemezen is nyitásként szereplő dal minden szempontból tökéletes. Mivel mára teljesen beivódott a köztudatba, az ember nem igazán gondol bele, hogy a roppant szimpla felépítésű Poison igazi mestermunka: lehet fikázni Childot, hogy mindenkinek egyenhangzást kreált ekkoriban, akivel csak dolgozott, és az is tény, hogy nettó popzenéről beszélünk szolid torzított gitárokkal, a szám harmóniamenetei, melódiái azonban egyenesen zseniálisak, a sejtelmes, fülledt hangulatról nem is beszélve. Ezt aztán tényleg soha az életben nem felejti el többé, aki egyszer meghallotta... Cooper érces hangja emellett sajátos elegyet alkotott a Desmond kreálta finom dallamokkal, és a Trash dalai már csak emiatt is mindenképpen eltérnek mondjuk a Bon Jovi vagy az Aerosmith ekkortájt arató világslágereitől. A Poison száz százalékos slágerbomba, de emellett is emblematikus Alice Cooper tudott maradni – ha ez nem nagy attrakció, akkor nem tudom, mi az... Nálam jobban senki sem szereti Kane Robertset meg Kip Wingert, de akkor is tény, hogy ők bizony sosem tudtak ekkora sikerszámot tolni Alice alá.

Ami pedig a folytatást illeti, sok lemezre rámondjuk, hogy minden dala sláger, a Trash esetében azonban tényleg igaz a megállapítás. Desmond keze nyoma minden pillanatban érződik a dalokon – a tíz számból kilencből társszerző volt –, márpedig szereted a fickót vagy sem, egyszerűen nem lehet elvitatni, hogy kevés nála professzionálisabb dallamkovács taposta valaha ezt a bolygót. Márpedig Child alighanem ezekben az években volt a legjobb formájában: ennek következtében a lemezen csak úgy sorjáznak egymás után a kivédhetetlenül ragadós dallamok. És a legjobb, hogy lehet legyinteni, mondván, egyszerű vonalvezetésű dalokról van szó, az ábra azonban bonyolultabb ennél: a Trash tényleg egész pályás letámadással operál, a refrének, sőt, a verzék elől sincs menekvés, viszont emellett is rengeteg apróság, hangszerelési finomság bújik meg a dalokban. Arról nem is beszélve, hogy a maga idejében ez az anyag produkciós szempontból is igazi csúcskategóriának számított.

A Spark In The Dark pörgősebb tempójú szám a Poisonnál, egy fokozattal kevésbé nyilvánvaló is, de a Child-féle dallamvilág és hangszerelés és Alice vészjósló, mégis poénra vett horror-színháza sajátos vegyüléket alkot benne. A Why Trust You is ezt a lendületesebb iskolát hozza a benne lévő megarefrénnel, ám himnikusság szempontjából egyik sem vetekedhet a kettő közé ékelt House Of Fire-rel: a Joe Perry gitárjátékával ékesített dal igazi stadionénekeltető darab, amely azonnal talpra állítja az embert bődületes kórusaival. Nem véletlenül lett ebből is kislemez... Slágerpotenciál szempontjából mindjárt a Poison után következik az album dalai közül, karöltve a Bed Of Nailsszel, amely azonban egyúttal a Trash legkarcosabb, leggitárcentrikusabb tétele is. Ami persze nem meglepő, hiszen itt Kane Roberts is társszerző volt. Ennek megfelelően akár még a Raise Your Fist And Yellen is el tudná képzelni az ember, Child azonban itt is még áramvonalasabbra, még megnyerőbbre varázsolta a végeredményt. Ha csak egy kedvencet választhatnék a lemezről, alighanem ez lenne az, kicsit rá is nő az utána következő This Maniac's In Love With You-ra, pedig egyébként utóbbi is ott van a maga staccato témáival és ízig-vérig alice-es szövegvilágával.

0722alice7Cooperről gyakran elmondják, hogy nincs sok hangja, amivel nem igazán van értelme vitatkozni, bár ettől még persze nagyon lehet szeretni ezt a rekedtes, fából faragott orgánumot. A neves vendégekkel felvett dalokban eléggé alul is marad a meghívottakkal szemben, bár ez akár koncepció is lehetett: az nem meglepő, hogy a Steven Tylerrel közös Only My Heart Talkin' balladában az Aerosmith frontembere leénekli a színről Alice-t, de nincs ez másképp a címadó laza, vagány rock'n'rolljában sem, ahol az egyébként szintén nem a Pavarotti-ligában futballozó Jon Bon Jovi is dominánsabb nála. A záró I'm Your Gunban, a lemez leggyorsabb témájában pedig Kip Winger teszi oda magát, bár az ő szerepe némileg kisebb, mint Tyleré vagy Joné. Az említett számok egyébként mind perfekt stílusgyakorlatok, bár nem hallgathatom el, hogy az Only My Heart Talkin'-t hiába klipesítették, a lemez másik lírája, a Hell Is Living Without You szerintem sokkal erősebb. Előbbi egyébként a lemez egyetlen dala, amelyben nincs benne szerzőként Child keze, miközben utóbbit négyesben írták Bon Jovival és Samborával, és a jó Richie mellett Steve Lukather is gitározik benne. Ezzel azért tényleg nehéz lenne versenyre kelni... Ha pedig már a hangszeres vendégeket említjük, a címadóban az Aerosmith ritmusszekciója, Tom Hamilton és Joey Kramer tolja az alapokat.

Mint a fentiekből is látszik, a Trashnél nem létezik popmetalosabb pop metal: az album ebből a szempontból jóval közelebb áll mondjuk a Bon Jovi Slippery When Wetjéhez, mint a Billion Dollar Babieshez vagy a Welcome To My Nightmare-hez. Ez a leplezetlenül kommersz megközelítés persze sok ősrajongónál kiverte a biztosítékot, ami azonban a réven elveszett, az bőven visszajött a vámon: a Trash új generációkkal, sőt, új közönségrétegekkel ismertette meg Alice Cooper nevét. Ő maga pedig az első pillanattól fogva nyíltan felvállalta a lemez irányultságát: „Semmi gond nincs azzal, ha valami rádióbarát. A '70-es években én is tele voltam Top 10-es albumokkal. Miért lenne önmagában rossz attól valami, hogy kommersz? Egy kommersz lemez is pontosan annyira jó, amennyire jóra megcsinálod. Nem is értem, mi ezzel a gond. Mindenki próbál bejutni a rádiókba, és ez a lemez ettől még nem úgy szól, mint mondjuk Tiffany, hanem mint Alice Cooper. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az én verzióm a kommerszre. A Poison, a House Of Fire vagy akármelyik új nóta totális, száz százalékos Alice. Ilyenek a mi slágereink. Aztán persze ha az ember éppen fut, akkor akármit is csinál, működni fog. A Guns N' Roses például akármit kihozhatna most, egyből fogyna."

0722alice2Akár megbocsátottak neki a '70-es évek hívei, akár nem, az eredmények Cooper megközelítését igazolták: a Trash az amerikai listák huszadik helyén kezdett (az énekes a Welcome To My Nightmare 1975-ös ötödik helyezése óta csak rosszabb eredményeket produkált ennél, sőt, a '80-as évek első felének két albuma, a Zipper Catches Skin és a DaDa fel sem került a Billboard Top 200-ra), Nagy-Britanniában pedig egyenesen a második helyig verekedte magát a Poison elképesztő rádiós diadalát követően. A dal világviszonylatban nézve is az év egyik leghatalmasabb slágere lett: az Egyesült Államokban a hetedik helyre került (1972-ben a School's Out ugyanezt a helyet csípte meg), Angliában pedig egyenesen a másodikra. Ilyen alapozás után nem meglepő, hogy a Trash mindössze egy hónap alatt átlépte az 500 ezres eladási példányszámot Amerikában.

Mivel a turnét úgy szervezték le, hogy addigra a lemez már kifuthatta magát, Coopert szerte a világon óriási tömegek várták, immáron az őt korábban inkább csak tiszteletteljes messzeségből figyelő kontinentális Európában is. Ezen a turnén – a lemez populárisabb jellegéhez igazodva – Alice eléggé visszavett a brutális show-elemekből a legutolsó, a nagy nézettség mellett hatalmas botrányokat is kavaró körutakhoz képest, és újfent óriási turnébandát hozott össze Al Pitrelli és Pete Friesen gitárosokkal, Tommy Caradonna basszerrel, Derek Sherinian billentyűssel és Jonathan Mover dobossal: „A lemezt feljátszó társaság nem tudott volna eljönni turnézni, szóval felhívtam Steve Vait: hé, tudom, hogy te épp foglalt vagy, szóval légy oly kedves, és mondd meg nekem, ki a második legjobb! Ő pedig Al Pitrellit javasolta. Aztán amint leigazoltam, rámcsörgött David Lee Roth, akiről kiderült, hogy szintén pályázott Alre, de én gyorsabb voltam... Pete Friesen Torontóból meg a régi gitárosom, Dennis Dunaway mai verziója, már-már ijesztő, mennyire úgy néz ki, mint ő. És az összes klasszikust tökéletesen játssza, azokat a nótákat is, amiket soha az életben nem szedtünk elő a koncerteken. Konkrétan ha tévesztek, ő jelzi, hogy ez és ez nem jó... Tommy Caradonnát Lita Fordtól hoztam el, a billentyűsömnek pedig inkább a fogorvosomnak kellene lennie azzal a névvel, hogy Sherinian! A dobos pedig Jonathan Mover, aki azelőtt a Marillionban játszott. Valahol vicces, hogy a lehető legjobb kinézetű arcok kerültek a csapatba, de hát nem tehetek róla, hogy ők játszottak a legjobban is a jelentkezők közül!"

0722alice3A lemez a Poison után még három óriási slágert fialt: a Bed Of Nails ugyan „csak" a huszadik helyen, ám ismét Top 20-as lett az Egyesült Államokban, de a rádiók vad rotációban nyomták a House Of Fire-t és az Only My Heart Talkin'-t is. Nem volt ez másképp Magyarországon sem: az ekkoriban már nálunk is fogható MTV-n, illetve a Petőfin is napi rendszerességgel adták a dalokat, természetesen főműsoridőben is. Ugyan ekkoriban még csak általános alsóba jártam, mindegyiket imádtam, az első számok közé tartoztak, amiket kifejezetten vártam, hogy felbukkanjanak valahol. Bár az még nyilván senkiben sem merült fel, hogy nekem is ott kellene lennem Alice első magyarországi koncertjén, amelyet 1990. július 22-én tartottak az MTK Stadionban, a turnéműsorhoz és a lemez sikeréhez igazodva egyenesen nyolc dallal a Trash anyagából. A '89-es lemez ilyen szintű túlreprezentáltsága persze már akkor sem tetszett mindenkinek, pedig utólag szerintem tökéletesen érthető, főleg Európát tekintve, ahol a '70-es évek klasszikusai azért korántsem számítottak soha olyan megkerülhetetlen, minden háztartásban fellelhető alapműveknek, mint a tengerentúlon. Az ugyanakkor nem meglepő, hogy Alice újonnan támadt népszerűségét mindenki igyekezett kiaknázni: az énekes régi kiadója, a Warner egy The Beast Of Alice Cooper című válogatást hozott ki a '89-es karácsonyi piacra, tele csupa régi klasszikussal, ami akár még indokoltnak is tűnhetett, hiszen a Trash által behozott új rajongótábor számára ezek a dalok ismeretlenek voltak. Az MCA által gondozott Prince Of Darknessnél arcátlanabb kasszacsörgetősdit azonban álmodni sem lehetett volna, hiszen erre a Constrictor és a Raise Your Fist And Yell slágerei mellé egyetlen élő Billion Dollar Babiest passzíroztak fel...

Alice végül 1990 végén fejezte be a Trash turnéit, a lemez pedig ekkorra egyszerűen újraindította a karrierjét. Az album végül platinalemez lett Amerikában – elsőként a Welcome To My Nightmare óta, és mindezidáig utolsóként Alice diszkográfiájában –, világszerte összesen pedig több mint 3 millió példányban kelt el. A turné végére azért mindenesetre valamennyire maga Cooper is úgy érezte, hogy kicsit túlcukrozta a lemezt, így a folytatáshoz már csak egy dalnál vette igénybe Desmond Child tehetségét (helyette inkább Jack Pontira és Vic Pepére hagyatkozott fő segéderőként), producernek pedig Peter Collinst, a Rush és a Queensryche munkatársát kérte fel. Az 1991 júliusában kiadott Hey Stoopid persze még gitárcentrikusabb, harapósabb jellegével együtt is tele volt potenciális slágerbombákkal meg sztárvendégekkel, ám így is sokkal több kísértett benne a régebbi Alice-hangulatokból, mint a Trash dalaiban. Az idők azonban ekkortájt már változni kezdtek, és a lemez eredményei messze alulmúlták az elődéit, pedig pusztán zenei szempontból szerintem talán még jobban is sikerült a '89-esnél (bár igaz, azzal szemben akad rajta néhány töltelék is). Világszerte több mint egymillió persze még így is simán elment belőle...

0722alice10

Az idén 66 éves Cooper ma már nincs annyira reflektorfényben, mint huszonöt évvel ezelőtt, és nem kell nagy jóstehetség, hogy kijelentsük: soha nem is lesz már. Viszont ha kiad valamit, arra gyakorlatilag mindig érdemes odafigyelni, és ahogy arról pár éve Bécsben végre én is meggyőződhettem, élőben is maximálisan mindent belead a produkcióba. A Trash sok hardcore Alice-fanatikus számára felér egy árulással, tisztában vagyok vele, hogy rengetegen nem szeretik, és ma már ő is csak a Poisont tartja róla műsoron állandó jelleggel – én viszont a kiskori emlékeimet félretéve is úgy gondolom, hogy ez a lemez a lehető legtökéletesebb annak, ami. Vagyis igazi slágergyűjtemény, amolyan igazi beléptetős album, amelyet meghallgatva 2014-ben is totálisan érthető, miért tudta ismét a csúcsra katapultálni Alice Coopert, és hogyan fordította instant sikerdalai révén emberek tízezreit a rockzene felé. És ahogy céloztam rá, még kommersz jellege ellenére is minden számából kikacsint valahol a horror nagymestere, legyen szó csak egy szövegsorról, dallamfoszlányról vagy akkordmenetről.

 

Hozzászólások 

 
+6 #18 notreadam 2016-08-17 11:35
Én a Trash/Hey Stoopid kettősre szavazok, ez a két album nagyon meghatározó volt számomra, különösen a Stoopid.
Egyébként szerintem a Brutal Planet is egy Q'va jó album tőle, hatalmas dalokkal.
Idézet
 
 
+4 #17 london 2015-08-22 16:35
`88 szilveszteri(ha jnali) musorban leadtak a bed of nails klippet a magyar teven, majd kisvartatva megismeteltek. Az allam leesett mar a szolo elott, s onnantol kezdve nem volt kerdes miert rajongok. Nalam ehhez a datumhoz kapcsolodik a RocK(Metal) szeretete.
Ha nem lett volna Alice lehet mast hallgatnek ma. Szoval lehet fikazni a hajbandakat, lirakat, pop slagereket, de ha nem lett volna slageresebb, befogadhatobb(e lsore) iranyvonal, sokan nem szerettek volna bele a Metalba.
Par honap es novemberben remelhetoleg eloben is eltolja a mester a Motley bucsuternejan, Londonban :)
Idézet
 
 
+3 #16 DanielJackson 2014-07-25 08:08
Annak idején nagyon sokszor hallgattam ezt a nagylemezt, és jó sokszor buliztunk is rá. És a hazai Cooper-koncert is ott volt a szeren!
Idézet
 
 
+4 #15 SDMF 2014-07-25 00:12
Erdemes meghallgatni Kane Roberts 2. szololemezet (Saints and Sinners). Lenyegeben ugyanaz a szerzogarda (Child, Ponti, Warren, Jovi, Sambora) producer szinten Desmond Child. Egyenes folytazasa a Trash lemeznek, azonos szinvonalu dalokkal.
Idézet
 
 
+2 #14 Kidlacee 2014-07-24 17:50
Nekem a kedvenc lemezem tőle,bakeliten van meg nekem is.A mai napig hallgatom.Pont múlt héten voltam a barba negra trackba Where is Cooper? Alice Cooper tributeon és nagyon jó volt.A számok 60%-a erről a lemezről ment és valami hihetetlen jól eljátszották.
Idézet
 
 
+14 #13 queensryche999 2014-07-22 18:45
Tömören: Ádám megint remekelt. A lemez kiváló. Dezmondkát pedig szeretjük.
Idézet
 
 
+6 #12 ddrum777 2014-07-22 17:32
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - zombee:
Érdekes viszont, hogy a Poison mellett olyat is megírt, mint Sisqo-tól a Thong Song 2000-ben, jól otthagyta a hajmetált.

A Livin' La Vida Locát meg a Who Let The Dogs Outot is ő írta. :)


Ezen nincs mit meglepődni, meg számonkérni. Ez is egy szakma. Zenészeknél is van, aki a jazz-pop-rock-metal zenei körforgásban bárhol felbukkanhat, és mindenhol minőségi, amit csinál. Max. csak a kisbetűs résznél említik, mint stúdiózenészt.
Idézet
 
 
+5 #11 bogar 2014-07-22 15:52
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - zombee:
Érdekes viszont, hogy a Poison mellett olyat is megírt, mint Sisqo-tól a Thong Song 2000-ben, jól otthagyta a hajmetált.

A Livin' La Vida Locát meg a Who Let The Dogs Outot is ő írta. :)


A Livin' La Vida Locába nem nehéz odaképzelni a gitárriffet egyébként! :-)
Idézet
 
 
+8 #10 zebraman 2014-07-22 15:51
Igen, a Trash nekem is túl szirupos, de a Poison-House of Fire-Bed of Nails-Spark in the Dark-Hell is Living Without You nagyon tetszik, de inkább a Hey stoopid-ra szavaznék. Tetszett a Constrictor is, bár elég vérszegényen szól, jó lenne egy remaster belőle.

Tudjátok, melyik albumát bírom még nagyon a Welcome...mellett? A Special forces-t. Annyira furcsa, annyira szokatlan tőle, de nagyon jó dalok vannak rajta.
Idézet
 
 
+8 #9 Draveczki-Ury Ádám 2014-07-22 14:37
Idézet - zombee:
Érdekes viszont, hogy a Poison mellett olyat is megírt, mint Sisqo-tól a Thong Song 2000-ben, jól otthagyta a hajmetált.

A Livin' La Vida Locát meg a Who Let The Dogs Outot is ő írta. :)
Idézet
 
 
+4 #8 zombee 2014-07-22 14:31
Érdekes viszont, hogy a Poison mellett olyat is megírt, mint Sisqo-tól a Thong Song 2000-ben, jól otthagyta a hajmetált.
Idézet
 
 
+7 #7 zombee 2014-07-22 14:26
Idézet - bluevoodoo:
Desmond Child az a slágergyáros, aki a legjobban tudja nyúlni saját magát, lásd pl. a Bed Of Nails, amire gyakorlatilag rá lehet énekelni a Jovi You Give Love A Bad Name-jét, ami egyébként eredetileg Bonnie Tylernek íródott If You Were A Woman And I Was A Man címmel. Ezzel együtt zseniálisan jó dalszerző a fickó, és nagyon nagyot dolgozott ezen a lemezen.


Ezt nagyjából az összes slágergyárosra rá lehet húzni, hogy nyúlja magát. Csak ő jótól nyúlt.
Idézet
 
 
+8 #6 bluevoodoo 2014-07-22 14:24
Desmond Child az a slágergyáros, aki a legjobban tudja nyúlni saját magát, lásd pl. a Bed Of Nails, amire gyakorlatilag rá lehet énekelni a Jovi You Give Love A Bad Name-jét, ami egyébként eredetileg Bonnie Tylernek íródott If You Were A Woman And I Was A Man címmel. Ezzel együtt zseniálisan jó dalszerző a fickó, és nagyon nagyot dolgozott ezen a lemezen.
Idézet
 
 
+16 #5 TattooedAngel 2014-07-22 14:16
Jó volt olvasni ezt a cikket, főleg azért, mert Alice Cooper ezen érájának köszönhető, hogy megszerettem a rockzenét. 8 évesen megláttam a TV-ben a Poison klipjét, mellette volt még Hey Stoopid, Lost in America, és itt meg is pecsételődött a sorsom! :) 20 éve a metal fogságában.
Amúgy nekem a Hey Stoopid egészében jobban tetszik a kevésbé slágeres megközelítés miatt.
Apropo, a The Last Temptation is 20 éve jelent meg, szerintem az egyik legalulértékelt ebb Alice lemez. Arról nem terveztek írni?
Idézet
 
 
+12 #4 zombee 2014-07-22 11:40
Ebből nekem is van otthon egy eredeti példányom.
Idézet
 
 
+16 #3 bpeter 2014-07-22 11:22
Megvan bakeliten! :)
Idézet
 
 
+6 #2 bogar 2014-07-22 11:10
Annak idején azért egy darabig ment a téma, hogy a Poison és a Sweet Child O' Mine gitárdallama eléggé hasonlít.

Erről a lemezről nekem a Bed of Nails a csúcs. Libabőr az a dal!
Idézet
 
 
+13 #1 Wendiii 2014-07-22 10:35
Az első rocklemez volt, amit életemben hallottam, és a mai napig előszedem néha.
Alice pályáját én valahol a Hey Stoopid körül hagytam el, azóta nem is tudom, hogy mennyi és milyen albumot adott ki. Viszont addig bezárólag számomra az összes albuma klasszikus. Még az olyanok is, mint az Easy Action vagy a DaDa is. :)
A cikk meg szokás szerint mestermű.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.