Shock!

február 22.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Psychotic Waltz: Bleeding

0724pw11997. június 26. napja olyan dátum, amelyre a mai napig könnybe lábadt szemmel gondolnak vissza a magyarországi progmetal-rajongók. Mármint az a pár száz ember, aki ott volt anno az E-Klubban a Psychotic Waltz háromórás, legendás fellépésén. Akkoriban még egész más volt a koncertek marketingje, így a városban szép számmal lehetett találni a nagyméretű, rózsaszín alapra nyomtatott plakátokból (le is kapartam magamnak egyet, majd az azóta jobb létre szenderült MCD Zeneáruházban dedikáltattam a tagokkal), amelyek szerint 1996 legjobb metallemezének szakmai kategóriagyőztese lép fel a Népligetben. Nem vagyok benne biztos, hogy húsz évvel ezelőtt komolyabb hírértéke lett volna annak, hogy egy korong megnyeri a Metal Hammer szerkesztői szavazását, de tény, hogy Lénárd Laciék az év terméséből a Psychotic Waltz negyedik nagylemezét, a Bleedinget találták a legjobbnak, teljes joggal.

megjelenés:
1996. július 1.

kiadó:
Intercord / Bullet Proof

producer: Dan Rock

zenészek:
Buddy Lackey - ének, fuvola
Dan Rock - gitár, billentyűk
Brian McAlpin - gitár
Phil Cuttino - basszusgitár
Norm Leggio - dobok

játékidő: 41:38

1. Faded
2. Locust
3. Morbid
4. Bleeding
5. Need
6. Drift
7. Northern Lights
8. Sleep
9. My Grave
10. Skeleton
11. Freedom?

Szerinted hány pont?
( 71 Szavazat )

A koncertre az akkoriban is kifejezetten olcsónak számító 1500 forintos vételáron lehetett megvenni a szintén rózsaszínű jegyet, a buli előtt pedig egy átváltási bakinak köszönhetően a Waltz CD-it egy ezresért osztogatták, szóval némi kis amatőrizmustól sem mentes, igazi underground esemény volt ez. Magát a bulit pedig sosem fogom elfelejteni, ahogy azt sem, micsoda kincsnek számított az egyik rajongó által készített, kézikamerás, mai szemmel szinte nézhetetlen felvétele, amit féltő gonddal másolgattunk egymásnak a következő években. Nehéz persze egy olyan koncertről, CD-ről és zenekarról írni, amely mindhárom kategóriában örök Top 5-ös, sőt, dobogós nálam, annak ellenére is, hogy a Bleeding óta, azaz éppen húsz éve (döbbenetes, hogy ennyi idő telt el!) a Waltz némi kérészéletű koncertezést leszámítva semmit sem csinált. Az viszont egyértelmű, hogy csak a Death Angellel való első találkozásom (a bécsi No Mercy fesztiválon) és a Slayer 2002-es viharos bulija volt rám akkora hatással, mint anno, 15 évesen ez a '97-es koncert. A Bleedingnél jobb lemezt pedig konkrétan nem tudok mondani (csak olyanokat, amelyek ugyanennyire jók, épp csak más módon), és ha a jótündér megkérdezné, melyik zenekartól szeretnék még legalább egyszer új stúdióanyagot hallani, egyértelmű, hogy senki más nem rúghatna labdába ebben a versenyben, csakis a Waltz.

A Klasszikushock rovat lényege, hogy olyan lemezekről írunk benne, amelyek a metal szubkultúra fontos anyagai voltak, emellett pedig személyes kedvenceink is. Mindez természetesen jelent egyfajta, néha visszafogott, néha pedig teljesen nyílt lelkesedést is az adott albumok irányában, a Bleeding esetében azonban meg sem próbálok mértéktartó lenni. Ez ugyanis egy minden ízében tökéletes mestermű. A lemezt rögzítő ötös (Buddy Lackey – ének, fuvola, Dan Rock – gitár, Brian McAlpin – gitár, Norm Leggio – dob és Phil Cuttino – basszus) nem a Waltz eredeti felállása, de mindössze egy helyen tér el attól, hiszen az első három, szintén klasszikussá érett korongot Ward Evans bőgőssel vették fel. Ward a harmadik nagylemez után került ki a csapatból, döntően azért, mert összeveszett Dan Rockkal. Mivel a zenekart egy városban lakó cimborák alkották, egyértelmű volt, hogy Wardot is helyi erővel pótolják. A csapat eredeti tagsága, illetve később a fentebb említett koncertet adó MK2 tagjai, azaz Phil Cuttino és a tolószékes Brian helyén játszó Steve Cox gitáros is mind-mind egy környéken laktak. „Mindig is jó barátok voltunk, ráadásul elég közel is lakunk egymáshoz", mondta Ward a Shock!-nak pár éve. „Norm és Phil gyakorlatilag a szomszédom, gyakran lógtunk együtt, Steve Cox pedig szintén ugyanabban az utcában lakik, mint én."

0724pw3

A Waltz tehát igazi baráti társaságként, akár úgy is mondhatnánk, szomszéd kölkök bandájaként indult, 1985-86 környékén, még Aslan néven. Első körben két EP-vel (az 1986-os Aslannal és az 1988-as Psychotic Waltzcal) jelentkeztek, majd 1990-ben a leginkább technikás thrash lemezként aposztrofálható A Social Grace-szel még egész másfelé indultak el, de a kettes sorszámú, a Mekong Delta agya, Ralph Hubert producer közreműködésével felvett Into The Everflow dalain már egyértelműen hallani lehetett, hogy leginkább talán a betépett hippi figurát hozó Dan Rock és a művészlélek Buddy Lackey hatására eltolódnak egy dallamosabb irányba. Az 1994-es Mosquito esetében már sokkal inkább ezek az elemek domináltak, a thrash pedig szinte teljesen eltűnt, azaz ez lett az a cucc, amelyen már markánsan kialakult és ki is teljesedett a Psychotic Waltz stílusa. Egészen a Mosquitóig a csapat borítóit Mike Clift, régi barátjuk készítette, aki emellett a dobos Norm Leggio lemezboltjában is melózott. Szomorú hír, hogy tavaly decemberben Mike-ot kerékpározás közben elütötték, a kórházban pedig életét vesztette.

A Mosquitóval 1994-ben tehát rátaláltak tehát arra a hangzásra, amit két évre rá tökéletesítettek, elkészítve saját definitív lemezüket, a Bleedinget. Azt pedig, hogy milyen is a Bleeding, legjobban talán úgy tudom érzékeltetni, ha elmesélem, 1997-ben milyen arcok álltak a színpadon az E-Klubban, a Waltz ugyanis meglehetősen heterogén társaság volt. A rendezői jobbon Dan Rock Mickey Mouse-pólóban, bozontos fejjel, a békés hippi életforma megtestesüléseként gitározott vigyorogva, mellette, középen az elvont, kopasz énekes Buddy Lackey adta elő tekergőző kígyómozgását, míg a színpad bal oldalán a tipikus amerikai sportolónak kinéző, deszkás-stílusú, baseballsapkás Phil Cuttino és a tolószékes Brian helyére az utolsó két turnén beugró, igazi metalhead Steve Cox játszott. Mögöttük pedig a fifikás, neve alapján valószínűleg olasz származású dobos, Norm Leggio hozta az összetett, de mégis végtelenül alázatos, finom dobtémákat. És ahogy a zenekart alkotó arcok is meglehetősen vegyes képet mutattak, úgy a zene is ezerszínű volt. Norm: „Amikor megírtuk az első lemez In This Place nótáját, Buddyt hetekig nem láttuk. Mikor aztán végre előkerült, mondtuk neki, hogy ezt hallgasd meg, bazmeg! Mire ő: úristen! És végül valami mágikusat énekelt rá. Nagyjából így születnek a dalaink. Soha nincs előre kitalált koncepció, soha nincs meghatározva, hogy miképp kellene játszani. Olyan dalok születnek, amik nekünk tetszenek, amik a szívünkből jönnek. Nagyon nagy szerencsénk, hogy működik az összhang a zenekaron belül, ami annak köszönhető, hogy nagyon régóta zenélünk együtt. Dannel már 15 éves koromban is együtt játszottunk feldolgozásokat, de ő Buddyval még korábban nyomult egy rövid ideig egy másik bandában, illetve Briannel is dolgozott már együtt. Én meg Warddal szintén toltam feldolgozásokat. Ez egy nagyon régi, és egy egész életre szóló kapcsolat közöttünk, amivel egy csomó nagyszerű dolgot elértünk."

0724pw2A nyitó Faded rögtön olyan húzós, röfögő bőgőzéssel, illetve egy erre berobbanó, gyors riffel és kétlábgépes témával indul, ami alapján egy egyenes vonalú dalt várnánk. A háttérben persze már ekkor is felbukkannak azok a finoman úsztatott dallamok, amik Buddy énekének érkeztével veszik át teljesen a terepet, a dal pedig a gyors, sodró instru-pillanatok és a lassabb, hipnotikus énekre alapozó részek váltakozására épül. Bár progresszív zenéről beszélünk, a Waltz esetében mindez nem terjengős eposzokat jelent, hiszen a Bleeding tételei közül mindössze kettő lépi át a négy percet, és a lemez összességében is alig több negyvennél. A kettes Locust már egy pszichedeliában térdig gázoló, varázslatos darab, a gitárok mögött finoman gurgulázó basszussal. És bár elsőre könnyed, egyszerűbb tételnek tűnik, szépségét – ahogy az egész lemezét is – az adja, hogy tele van apró finomságokkal, amelyek (hogy elsüssek egy mértes közhelyet) századszorra is izgalmassá teszik. A lemezen hallható basszusgitározás csak egyike ezeknek, de épp elég ahhoz, hogy számomra annak ellenére is Phil legyen a nagybetűs PW-bőgős, hogy csupán a negyedik korongra szállt be a zenekarba. És bár a csapat muzsikájában érezni bizonyos elődök hatásait, összességében semmire és senkire nem hasonlít a végeredmény.

Ami a Bleedingen (és már az azt megelőző Mosquitón is) hallható, az a csakis rájuk jellemzők Psychotic Waltz-hangzás. Ennek egyik meghatározó eleme Dan Rock elszállt, de ennek ellenére végtelenül fogós és markáns szólómunkája, melynek nagy erénye, hogy mindig annyit és ott tesz hozzá az adott trackhez, ahol és amennyi kell. Ha mindez csupán néhány kitartott hangot jelent, akkor annyit játszik, ha pedig kicsit komplexebb szóló, netán őrületes tekerés illik az összképbe, akkor azt is szemrebbenés nélkül odapakolja. Lásd a lemez talán legnagyobb slágerét, a soron következő Morbidot, amely zongorával és vonósokkal indít, alattuk pedig csupán színez a kitartott hangokból álló, gitár-bevezető. Később aztán egy komplexebb riff érkezik, Buddy pedig egy pofátlanul fogós refrént kanyarít a dalba. Amellett, hogy az azóta már Devon Graves néven élő fickót karakteres, magas hangja a színtér kiemelkedő énekesévé teszi, szövegei is kiválóak, intelligensek. Ezekben az elmúlás, a vallás és az idegen létformák mellett megférnek a könnyedebb vagy épp szomorkásabb életképek, valamint az is, hogy Nothern Lights címen írjon egy szöveget hollandiai betépéseiről is.

0725pw6Addig azonban még három dal hátra van, köztük a címadó, amelyben ezúttal az első verze alatti akusztikus téma vezeti fel a később érkező meglehetősen egyszerű, de hatásos és hangsúlyos riffelést. A refrén annak ellenére is katartikus, hogy mindössze három szó („we're bleeding") ismételgetéséből áll. Témájához illően kellően baljós és nyomasztó is a szám, Dan vijjogós szólója és színezései pedig tökéletesen illenek is hozzá. A nyitó Fadedhez hasonlóan ismét csak Cuttino vezeti fel a Needet némi dob-támogatással, a dal pedig Buddy kiváló énekdallamai miatt igazán különleges. Bár ahogy írtam, a csapat nem negyedórás giga-darabokban gondolkodott, a megszokott nótaszerkezetekkel így is bátran és nagy kedvvel játszottak. A szokásos verzve-verze-refrén-verze felépítést gyakran sutba dobták, hogy mondjuk kapásból szólóval indítsanak, vagy épp elhagyjanak egy verzét onnan, ahová az ember magától értetődően várná azt. Szigorúan véve a Needben például egyáltalán nincs refrén, helyette fogósságát a hihetetlenül ragadós, varázslatos gitározásnak köszönheti.

A Drift is jó példa arra, mennyire nem érdekelte a csapatot a megszokott dalszerkezetek használata. Itt a nyitó akusztikus témára rögtön érkezik a szóló, majd két sor után már ugrunk is a refrénre. Az összességében lassan hömpölygő szám után azonnal felráz a csapat hollandiai élményei által inspirált Nothern Lights (Európa elég jól reagált anno az A Social Grace-re, így 1991-ben a legendás Dynamo fesztiválon is szerepeltek, vélhetően ekkor ismerkedtek meg behatóbban a holland éjszakai élettel). Ez a dal szimplán csak arról szól, mennyire betéptek Amszterdamban, és mint egy korabeli interjúból kiderült, a szövegében megénekelt Old Man és Katsu nem más, mint két gigantikus vízipipa neve. Bár címe alapján a Sleep nyugis darab kellene, hogy legyen, röfögő bőgőre és súlyos riffelésre épül, míg az énekdallamokat olyan space-es hangminták támogatják, amelyekből Dan két lemezt is összerakott Darkstar néven, az elsőt még a Bleeding megjelenése előtt, 1995-ben. A srácok elmebetegségét mutatja az is, hogy a tracket a tekerős, villantós gitárszóló közben keverik le. A My Grave a szó szoros értelmében vett akusztikus ballada, ahol Buddy saját temetését énekli meg megindítóan, illetve végre felcsendül benne fuvolajátéka is, amely ugyan ezúttal csak színez, mégis fontos alkotóeleme a Waltz-univerzumnak. Az utolsó előtti Skeleton zsíros, riffelős dal, ami ismét csak király szólóval indít, Buddy pedig majdnem végig effektezett énektémákat hoz benne, de nem csak emiatt lóg ki a korongról, hanem a többi tételt alapjaiban átitató pszichedelia csaknem teljesen nélkülözése miatt is. Természetesen ez az alapvetően metalos megközelítés is jól áll nekik, csakúgy, mint a Skeleton végére beiktatott duplázós, full metal téma.

A záró Freedom? hangulatában meglehetősen vészjósló, a billentyűk hangja számomra pedig leginkább King Diamond horrorsztorijait idézi. Buddy szépen csengő, tiszta hangja aztán pozitívabb irányba tereli a hangulatot, ahogy az emelkedett, oratórikus orgona-rész is. A másik végleteg ismét csak a gitárok jelentik, hiszen a riff végig szigorúan, sötéten dohog, a szóló pedig teljes erővel ránt vissza a sötétbe, szertefoszlatva az optimista hangulatot. Bár a szám címének végén ott a kérdőjel, a zenekar a muzikális megoldásokkal meg is válaszolja a saját maga által feltett kérdést. Érdemes elolvasni ennek és az összes többi dalnak a szövegét is, Buddy Lackey ugyanis valóban ritka igényességgel fogalmaz, a mondanivaló pedig a zenéhez tökéletesen passzol mind minőségében, mind sokszínűségében. Devon: „Szerintem a mi zenénk nem a technikázásra, a villantásokra épül, hanem az érzelmekre, és az emberek, akik minket hallgatnak, érzelmileg kapcsolódnak is a dalainkhoz. És pont ez az, ami szerintem egy csomó prog. metal zenéből hiányzik. Mindig is kilógtunk kicsit a sorból és talán ezért sem futottunk igazán be, még a proggerek között sem. Minket is ezek közé a bandák közé soroltak, de mégsem tartoztunk igazán közéjük. Én legalábbis sosem tartottam magunkat progresszív metal zenekarnak. Én a régi hard rock csapatokon és a NWOBHM-mozgalmon nőttem fel, a '60-as, '70-es évek zenéin, a Sabbathon, Zeppelinen. Dan, Brian és Norm fiatalabb generáció, de ők is régisulis dolgokat hallgattak: Randy Rhoads, KISS, AC/DC, ilyesmik. Persze, vannak borultabb megoldásaink, de sosem akartunk direkt komplexek lenni, inkább érzelmesek, kifejezőek." Norm: „Sosem ültünk össze, és beszéltük meg, hogy akkor most csinálunk egy progresszív lemezt. Egyszerűen csak egy csomó különféle muzsikát szeretünk, és ezt hallod a dalainkban is."

0724pw5Az igényesség nem csak zenei értelemben jellemezte a csapatot, a Scott Burns hangmérnök és a keverést végző Dan Rock, valamint Woody Barber irányításával rögzített Bleeding ugyanis mai füllel is remekül szól, a bookletet pedig az a Travis Smith készítette, aki bár akkor még nem volt igazán nagy név, azóta számos legendás csapattal dolgozott együtt. Az egyes dalokhoz alkotott háttérképei pedig tökéletesen passzolnak a Waltz muzsikájához és a dalok hangulatához. Ahogy azt azonban már sejtheted abból, hogy a mai napig nem készült folytatása a Bleedingnek, a zenekar dolgai sajnos nem úgy alakultak, ahogy megérdemelték volna. A csapások sora Brian kilépésével kezdődött, majd egy kínos jogi hercehurcába keveredtek. Brian: „Egyetlen oka volt a kiszállásomnak, mégpedig az, hogy kisbabám született. Tíz évet töltöttem folyamatos turnézással, és egész egyszerűen otthon kellett maradnom egy időre. A gitározást ettől függetlenül nem hagytam abba, tanítottam, de bandában nem játszottam."

Brian helyét a már említett helyi haver, Steve Cox vette át, majd ezt követően történt, hogy felvettek egy promó-videót a Fadedhez, ami később végzetesnek bizonyult. Norm: „A színésznő, aki a Faded videóban szerepelt, beperelte a bandát, majd személy szerint engem is. Volt akkortájt egy lemezboltom, és a csaj mindenkire ráúszott, akitől pénzt remélt, erről szólt az egész. Phil egy filmes suliban tanult, ő forgatta a klipet. Őt is beperelte persze, a sulit is, meg a céget, amelyik a fehér lámpákat gyártották, amikből a videóban látható ufó lett." Devon: „A színésznő szeme egy olyan rész felvételekor sérült meg, amikor hosszasan nézett fölfelé, egy nagyon fényes pontra (a klipben 3.20-nál látható – K.G.). Az már a saját véleményem, hogy elég hülyén csinálta, mert még a kezével sem próbált árnyékolni, pedig senki nem mondta neki, hogy meredten kell bámulnia a fénybe. Színészként is elég gyenge alakítás volt, hiszen az ember sosem bámul csak úgy bele semmilyen erős fénybe. Mindegy, a lényeg az, hogy megsérült a szeme, ő pedig úgy gondolta, kihúz egy kis zsetont a bandából. Mire véget ért azonban a per, már feloszlottunk, úgyhogy a zenekarral már nem tudott mit kezdeni, de az ügyvédje Normot azért megszívatta. Felhívta azzal, hogy ő David Letterman ügynöke, és fel akarja léptetni a bandát a showban, merthogy Letterman nagy rajongónk. Persze... Norm meg belesétált a csapdába, és a megkérdezésünk nélkül igent mondott, jogilag pedig ez valami olyasmit jelentett, hogy újra volt Psychotic Waltz. Ezt követően Normnak fizetnie kellett, ha jól emlékszem, ötezer dollárt. Ugyanennyit csengetett ki nagyjából a világítást készítő cég és a filmes suli is, szóval a színésznő végül 15-20 ezer dollárt kapott. Végül tehát csak Normot marasztalták el közülünk, de egy kicsit besegítettem, neki a törlesztésbe én is. Volt egy hatalmas lemezgyűjteményem, köztük egy csomó picture disc-kel, olyanokkal, mint az első Metallica vagy az Abigail King Diamondtól, és mikor Bécsbe költöztem, ezeket Normnak adtam, hogy adja el őket a boltjában. Azt mondta, ezzel le is tudtam a részem. Pénzt sajnos nem tudtam neki adni ekkoriban, tőlem lett volna értelme kérnie utoljára."

Mire véget ért a per, a banda már feloszlott ugyan, de az is biztos, hogy ez a huzavona is sokat rontott a csapaton belüli hangulaton. Anno Ward Evans kiszálláshoz is személyes ellentétek vezettek, végül ez volt az oka annak is, hogy Buddy is kiszállt, megpecsételve ezzel a Psychotic Waltz sorsát. Buddy: „Az az igazság, hogy nem jöttünk ki Dannel. Ez volt a fő oka annak, hogy leléptem. Persze mindez legalább annyira az én hibám is, mint az övé, de igazság szerint én voltam az, akinek baja volt vele."

0724pw4

Annak ellenére, hogy a Psychotic Waltz visszatérését végtelenül lojális, és érdekes módon a banda feloszlása utáni években folyamatosan növekvő rajongótábor követelte, csaknem másfél évtizednek kellett eltelnie, mire végre megmozdultak a dolgok. Első körben Dan Rock még nem vett részt az újraindulásban, de később őt is sikerült meggyőzni, így elméletileg most a legklasszikusabb, azaz az első három lemezt rögzítő felállásban aktív a Waltz. Ugyanakkor kérdéses, hogy ténylegesen mennyire működik a zenekar, ugyanis évek óta mély csend honul náluk, annak ellenére, hogy a visszatérő turné utánra egy lemezt is belengettek, amelynek a fele állítólag már akkor kész volt. Azóta viszont síri csend honol körülöttük. A magam részéről türelmes vagyok: ha tizenhárom évet kellett várnunk néhány visszatérő bulira, öt-tíz évet már fél lábon is kibírok az új nagylemezig. Ismerve a srácokat, úgyis zseniális lesz.

 

Hozzászólások 

 
+2 #17 Equinox 2016-11-14 17:49
Idézet - LiliMiciPanniSá ri:
Nekem a Social Grace az Atyaúristen...asszem az első pesti Death Angel koncerten találkoztam egy sráccal akin saját készítésű PW póló volt...jó olyan ismeretlen arcokkal találkozni akiknek egy zenére dobban a szívük...Mekong Delta és a Target , Coroner mellet a Psychotic Waltz mindig is örök kedvenc marad...előremutató, intelligens muzsika...

Nem arra az első sorokban álló fehér pólós csávóra gondolsz? Én is emlékszem rá.

Akkortájt egyébként volt a Death Angel, a PW/SX/Nevermore és Heathen/Overkill/Destruction 3-4 nap alatt. Külön szabadságot vettem ki, felmentem Pestre, és megnézem a saját mini-Wackenemet.
Idézet
 
 
+1 #16 Draveczki-Ury Ádám 2016-07-26 07:18
Idézet - Balazs Szelinger:
A turnen, igy Bp-en is Brian McAlpin helyett Steve Cox jatszott.

Mint ahogy ez a cikkben is szerepel. :)

Idézet - Omnio:
Emlekszem, hogy a Hammerben a rakovetkezo honapban magyarazkodott LL, hogy ok sem idoben tudtak meg a koncert tenyet, es igy nem kerult bele az aktualis kiadasba az eloadas hire.

Nem volt amúgy miért magyarázkodnia, a koncerten így is több mint ötszázan voltak, ami messze a PW legnagyobb közönsége volt azon a turnén. :)
Idézet
 
 
+2 #15 Omnio 2016-07-25 19:59
Emlekszem, hogy a Hammerben a rakovetkezo honapban magyarazkodott LL, hogy ok sem idoben tudtak meg a koncert tenyet, es igy nem kerult bele az aktualis kiadasba az eloadas hire.

Azt hiszem, hogy Uzsea Norbi irta a koncert beszamolot? Ott is azt irtak, hogy Top5 volt ez a show.
Idézet
 
 
#14 Balazs Szelinger 2016-07-25 18:59
A turnen, igy Bp-en is Brian McAlpin helyett Steve Cox jatszott.
Idézet
 
 
+4 #13 hetfield 2016-07-25 16:26
Még annó kazetán vettem meg az első lemezt a körúton a nyugati felé amikor megjelent, szó szerint rongyosra halgattam :D
Idézet
 
 
+3 #12 Anomander 2016-07-24 22:56
Ez (is) egy csodálatos PW lemez. Sajnos én csak elég későn ismertem meg őket, az emlegetett koncerten sem voltam, de nagyon szeretem hallgatni a zenéjüket. Örülök, hogy lett egy Dead Soul Tribe is, és ha tényleg összeálltak annyira, hogy lemez is legyen, az eléggé remek lenne.
Idézet
 
 
+8 #11 Equinox 2016-07-24 21:21
Mindet nagyon szeretem, talán a Social a kedvenc, aztán Everflow, aztán jönne ez, de mind zseniális ez a lényeg.

A pecsás buli isteni volt, örök élmény.

Szerintem a Northern Lights a legnagyobb slágerük amúgy innen (egyébként a teljes karrierből is, a Lovestone Blind mellett)
Idézet
 
 
+9 #10 LiliMiciPanniSári 2016-07-24 20:30
Nekem a Social Grace az Atyaúristen...asszem az első pesti Death Angel koncerten találkoztam egy sráccal akin saját készítésű PW póló volt...jó olyan ismeretlen arcokkal találkozni akiknek egy zenére dobban a szívük...Mekong Delta és a Target , Coroner mellet a Psychotic Waltz mindig is örök kedvenc marad...előremutató, intelligens muzsika...
Idézet
 
 
+2 #9 Chris92 2016-07-24 13:00
Idézet - ezrrl:
Ahogy a Mosquito rezenciójánál itt is,csak elfogultan tudnék nyilatkozni egy tökéletes zenekar,minden tekintetben tökéletes albumáról...2 örök letaszíthatatla n banda csücsül,a képzeletbeli metáltrónon(szá momra),...a DEATH és a PSYCHOTIC WALTZ.

Köszönöm az írást.

A fiúk ígérgetik az új albumot,a FB-on kb.havonta 1x aktívak.


Február környékén írták, hogy már nyolc számot megírtak, már csak két-három hiányzik. Talán 2017-re megkapjuk. Addig is itt van nekünk a mostani négyes tökéletes lemezek, amúgy szerintem messze a Bleeding a legdallamosabb és legkommerszebb megközelítésű lemezünk, miközben szintén tele van izgalmas megoldásokkal.
Idézet
 
 
+1 #8 Jézus 2016-07-24 12:29
Az összes Buckethead-lemez kritikájára lehet számítani?
Idézet
 
 
+1 #7 Erő 2016-07-24 12:14
Zeneileg a legtöbb, mi adható! UFO beautiful!
Idézet
 
 
+1 #6 suizidium 2016-07-24 12:11
Ez a zenith a rockzenében gyerekek. Használja mindenki egészséggel!!
Idézet
 
 
+2 #5 ezrrl 2016-07-24 11:06
Ahogy a Mosquito rezenciójánál itt is,csak elfogultan tudnék nyilatkozni egy tökéletes zenekar,minden tekintetben tökéletes albumáról...2 örök letaszíthatatla n banda csücsül,a képzeletbeli metáltrónon(szá momra),...a DEATH és a PSYCHOTIC WALTZ.

Köszönöm az írást.

A fiúk ígérgetik az új albumot,a FB-on kb.havonta 1x aktívak.
Idézet
 
 
+3 #4 keviny 2016-07-24 10:19
Valakinek kölcsönadtam a koncert DVD-t, és azóta se láttam... :(

Amúgy nemrég írták a facebook-on, hogy új próbaterembe költöztek, szóval ezekszerint próbálnak... :)
Idézet
 
 
+3 #3 Zoli 2016-07-24 09:10
Ott voltam a koncerten és a dedikáláson is. A plakátot csak véletlenül szúrtam ki a Rákóczi téren a villamosból, hammerben azt hiszem nem volt hirdetve, azért voltak "kevesebben". Maga az előadás nekem is benne van az 5 legjobb koncertben. Lényegében teljesen elszállt mindenki a zenétől, valamiféle transz volt a levegőben.
Ami még megmaradt bennem, hogy az egyik gitáros a hangfal tetején ülve játszott, lábát lóbálva. PW cd-t nem, de Darkstar picture discet vettem, azt 1500 ft-ért adták...
Idézet
 
 
+10 #2 Zsoziedo 2016-07-24 08:37
Jómagam ott voltam azon szerencsések között, akik látták a pályájuk csúcsán lévő PW-t, akkor nem gondoltam volna, hogy többször nem látom őket nálunk és nem lesz több lemez. Amúgy ismerve az PW lemezről lemezre történő progresszivitás átt, nagyon izgalmas kérdés lehetett volna, hogy milyen irányba mozdulnak el az 5. lemezükkel, hiszen a Bleedingen azt a zenei stílust és hangzást tökélyre fejlesztették, azon az úton annál jobbat már nem lehetett volna csinálni.
Hasonló dilemma ez, mint a kortárs Paradise Lost-nak volt a Draconian után és tudjuk, hogy ők hogy döntöttek.
Véleményem szerint e két lemez /Draconian és Bleeding/ minimum az évtized, de talán nem túlzás ennyi év távlatából kijelenteni, hogy az egyetemes rock-metál történelem legjobbjai között van.
Számomra időrendben az utolsó katartikus zenei élményt mint album a Bleeding okozta. /persze akkortájt még a sokkal elmélyültebb zenehallgatás volt az általános/
Köszönjük Nekik a mai napig tartó /szerintem egy életen át is/ fantasztikus zenei utazást.
Idézet
 
 
+3 #1 mrataxi 2016-07-24 08:10
Sajnos a legendás koncerten nem voltam ott, de a pecsás bulit ki nem hagytam volna!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.