Shock!

október 28.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Psychotic Waltz: Mosquito

0831pw1Bár rengeteg koncerten voltam már, ha felmerül a kérdés, melyik volt ezek közül a legjobb, a válasz a mai napig egyértelmű: az 1997-es Psychotic Waltz az E-Klubban, kétség sem férhet hozzá. Annak ellenére, hogy mindössze 15 éves voltam akkor, nem az ifjúkori lelkesedés, netán az összehasonlítási alap hiányának eredménye mindez, hanem azé – és bárkit kérdezel, aki akkor ott volt, meg fog erősíteni –, hogy kibaszott zseniális volt az egész! Tisztán emlékszem rá, hogy a koncertre – amit a plakátokon (igen, akkor még volt ilyen) úgy hirdettek, mint „az 1996-os év metal lemezének szakmai kategóriagyőztese" – 1500 forint volt a jegy, amit ráadásul minden különösebb grafika nélkül egy rózsaszín, E-Klub logós papírra nyomtattak.

megjelenés:
1994. július 25.

kiadó:
Zardoz

producer: Scott Burns & Psychotic Waltz

zenészek:
Buddy Lackey - ének, fuvola
Dan Rock - gitár, billentyűk
Brian McAlpin - gitár
Ward Evans - basszusgitár
Norm Leggio - dobok

játékidő: 45:10

1. Mosquito
2. Lovestone Blind
3. Haze One
4. Shattered Sky
5. Cold
6. All The Voices
7. Dancing In The Ashes
8. Only Time
9. Locked Down
10. Mindsong / Darkness

Szerinted hány pont?
( 42 Szavazat )

A bulin aztán a Waltz három órán keresztül muzsikált, kényszerűségből beiktatva egy improvizatív Buddy Lackey-fuvolaszólót is, ugyanis valami gikszer miatt elszállt a cuccuk. A látvány pedig totálisan a retinámba égett: a hippikinézetű, csodabogár Dan Rock és a másik gitáros, a lóhajú, folyamatosan headbangelő Steve Cox, a hórihorgas, baseballsapkás, deszkás kinézetű bőgős, Phil Cuttino, mellette a kígyómozgású, kopasz Buddy Lackey, hátul pedig a dobok mögül szinte ki sem látszó, de marha energikus Norm Leggio. Öt full különböző fazon, öt egyéniség, akikben ránézésre semmi közös sincs, mégis úgy muzsikáltak együtt, amire nincsenek szavak. Ez a sokszínűség, eklektikusság, határok nélküliség adta a Psychotic Waltz erejét színpadon és lemezen egyaránt, és ennek köszönhető, hogy minden idők egyik legjobb, a szó szoros értelmében véve progresszívnek nevezhető metal lemeze is az övék, ez pedig nem más, mint a mai napig utolsó (bár 2012-re ígérték a folytatást, még semmi hír róla, szóval tessék belehúzni!), 1996-os Bleeding. Minden nagy dolognak megvannak persze a gyökerei, az előzményei, így a negyedik Waltz-mestermű is egyértelműen levezethető a korábbi anyagokból, ráadásul esetükben egyértelműen nem csak üres közhelyek puffogtatása, ha azt mondjuk, a banda folyamatosan fejlődve és építkezve jutott el odáig, hogy valami igazán különlegeset alkosson.

0831pw6

A csapatot még 1986-ban, a kaliforniai El Cajonban alapította Buddy Lackey (akit azóta már Devon Gravesnek hívnak, de nekem mindig Buddy marad), Dan Rock és Brian McAlpin, a tolószékes gitáros, valamint a Norm Leggio – Ward Evans ritmusszekció. Abszolút hobbicsapatról és baráti társaságról volt szó, a srácok közül ugyanis egy környéken (sőt, többen egy utcában is) laktak, és még a sulis évek alatt haverkodtak össze. Kezdetben még Aslanként futottak, nevüket pedig C.S. Lewis Narniájának oroszlánjától kölcsönözték. Buddy Lackey: „Mindig is gitáros voltam, 12 éves koromban én akartam lenni Jimi Blackmore. Egy rakat dalt megírtam fejben, de sosem találtam olyan énekest, aki el tudta volna énekelni a témáimat. 14 évesen már háromlemeznyi nótám állt készen, sőt szövegeim is voltak, és még az első két lemezborítómat is megrajzoltam. Kényszerből kezdtem csak el énekelni, de mivel apukám is énekes volt, szerencsére tőle megörököltem az alapokat, amivel elkezdhettem. Nem igazán ismertem a fatert egyébként, de a véremben volt az éneklés. Végül 17 éves koromban egy cimborám felhívott, hogy nem énekelnék-e a bandájában. Ez nem a Waltz volt, csak valami gimis csapat. Nemet mondtam, de végül csak rábeszélt. Utáltam ezt a bandát, de az énekesi karrierem itt kezdődött. 17 éves voltam, és egy csomó kiégett, drogos harmincassal zenéltem együtt. Innen kerültem gyakorlatilag a Waltzba. Elkezdtem írni a saját zenéimet, gyakorolni, majd megismerkedtem a srácokkal, és láttam, hogy ez a csapat igazán működőképes. 1982-ben egy új srác érkezett az osztályba, itt indult a közös sztorink. Pont előttem talált magának helyet matekon, lehet, azért, mert én voltam az egyedüli hosszú hajú. Dan Rocknak hívták, és kiderült, hogy gitározik. Jammeltünk kicsit Alice Cooper I'm Eighteenjére, és mutogattuk egymásnak az ötleteinket. 16 évesen aztán elköltöztem, illetve eléggé beleborultam a Jethro Tullba, úgyhogy elcseréltem a cuccom egy részét egy Yamaha fuvolára, és minden Jethro Tull-dalt megtanultam ezen is, amit csak tudtam, de persze továbbra is a gitár maradt a fő hangszerem. Suli után minden nap gyakoroltam és felvettem a dalaimat egy kazettás magnóval. Aztán visszahallgattam őket, és feljátszottam a második gitár- és éneksávokat is, mivel már ekkor is imádtam dalokat felvenni. Pár évvel és néhány bandával később egyszer csak azt vettem észre, hogy sokkal inkább énekesként keresnek meg egyes csapatokba, semmint gitárosnak. Nem sokkal később egy barátom hívott el, hogy nézzem meg Dan bandáját, az Aslant. Hihetetlenül jók voltak. Az énekesük mondjuk nem volt valami jó választás, de vele is sütött a produkció. Meghívtak, hogy énekeljem el a Maiden Trooperjét, és persze igent mondtam. A lényeg, hogy megtalálták az új énekesüket, én pedig az új bandámat."

0831pw4

A zenekar felvett egy demót (ez a Metal Blade által 2004-ben piacra dobott Into The Everflow újrakiadáson teljes egészében hozzáférhető), mivel azonban mozgolódott ekkor egy másik brigád is ezzel a névvel, átváltottak a kissé komplikáltabb, ám mégis karakteresebb Psyhotic Waltzra. Brian McAlpin: „Úgy gondoltuk, Norm felvehetne egy celofán ruhát, Buddy rózsaszín tütüt, rakhatnánk a színpadra egy ugróasztalt és hívhatnánk magunkat Psyhotic Waltznak. Aztán egyszer csak beütött, hogy tulajdonképpen tényleg hívhatnánk magunkat Psychotic Waltznak." 1988-ban már ezen a néven érkezett egy újabb demo, majd két évre rá napvilágot látott első lemezük A Social Grace címmel. Az ezen hallható muzsikára tökéletesen illett az őrült valcer megnevezés, a cucc ugyanis meglehetősen nyakatekert zenét rejt, amely – az akkoriban használt kifejezéssel élve – leginkább techno-thrashként aposztrofálható, bár már ezen is jelen vannak a banda későbbi anyagain kidomborított eltérő zenei hatások is. A folytatás 1992-ben érkezett Into The Everflow címmel, és bár a csapat ezzel is megmaradt underground státuszban, a szakma felkapta rájuk a fejét, a maroknyi, ám annál elkötelezettebb rajongótábor száma pedig lassú növekedésnek indult.

Bár csak két év telt el közöttük, a második lemez fényévekre volt az elsőtől: a thrashes dolgok teljesen háttérbe szorultak, helyüket pedig átvették az egyéb hatások, a pszichedelia, a varázslatos dallamok, a billentyűk és a keleti ízek. A csapat sokszínűségét talán az jelzi leginkább, hogy koncertjeiken Beatles-, Ozzy-, valamint Ian Gillan-korszakos Black Sabbath-feldolgozásokat is játszottak, ezek a hatások pedig mind érezhetőek is voltak a zenéjükben. Az Everflow sem volt persze könnyen emészthető lemez, mégis egyre többen ébredtek rá a banda zsenialitására: több szaklapban is hónap lemeze címet nyertek, sőt, 1992-ben még a San Diego Music Awardson is jelölést kaptak a legjobb hard rock zenekar kategóriában. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a hármas korongot underground körökben már kifejezetten felfokozott érdeklődés várta.

0831pw3A felvételeket Los Angelesben kezdték meg Scott Burns producer irányításával, aki leginkább death metalban utazott, és olyan csapatokkal dolgozott korábban, mint az Atheist, a Cynic, a Cannibal Corpse, a Deicide, a Sepultura vagy a Death. Tehát nem álltak távol tőle az agyas muzsikák, mégis egész más közegben mozgott. A Record Plant és Madhatter stúdiókban zajló lemezfelvétel nem is ment zökkenőmentesen, de nem Scott miatt: a művészlelkű Buddy igencsak megszenvedett néhány nyakatekert énektémával, ezen pedig annyira felpaprikázta magát, hogy majdnem sutba vágta az egész lemezt. Szerencsére kevésbé forrófejű társainak sikerült lehiggasztaniuk, így a felvételek végül befejeződhettek, a végeredmény pedig produkciós szempontból is igen meggyőzőre sikeredett. A kiváló hangzású lemezhez (a karakteres gitársoundra és a finoman búgó basszusgitárra külön is érdemes odafigyelni) az első két anyag vizuális oldaláért felelős régi cimbora, Mike Clift helyett egy ekkor még totál ismeretlen grafikus készített borítót. Dan Rock: „Mike Clift régi cimboránk, de az új borító nem az ő munkája, mivel most eléggé el van foglalva más dolgokkal, úgyhogy megkértük Norm régi barátját, egy bizonyos Travis Smitht, aki nagyon király komputeres grafikákat csinál, hogy segítsen nekünk. Nagyon kreatív, nagyon király és mindent beleadott a melóba."

A banda státuszát jól érzékelteti, hogy bár Európában ekkor már volt egy stabil rajongói bázisuk, otthonukban, az Egyesült Államokban még lemezszerződést sem sikerült összehozniuk, így odaát nem is jelent meg a Mosquito címet kapott lemez. „Otthon csak nagyon keveset játszunk, és akkor is csak Kaliforniában, mivel az Into The Everflow környékén sajnos elveszítettük a bázisunkat", mondta ekkoriban Buddy. „Átjöttünk Európába felvenni a lemezt, aztán két turnét is lenyomtunk, így eltűntünk pár hónapra, ami alatt sajnos elterjedt az a pletyka, hogy feloszlottunk, így a helyünket átvették az új punk bandák. Az volt a baj, hogy nem csináltunk egy nagy bulit otthon, ahol elmondhattuk volna mindenkinek, hogy pár hónap múlva visszajövünk. Most azon is rajta vagyunk, hogy hazai pályán is újra felépítsük a bázisunkat."

0831pw5A Mosquito végül annál a Zardoz Musicnál jött ki Európában, amelynek feje Ralph Hubert, a Mekong Delta bőgőse és lelke, mellesleg pedig az Into The Everflow producere volt, és ismét komoly változást hozott. A Psychotic Waltz zenéje annak ellenére is gyökeresen módosult, hogy a karakter és a hangulat változatlan maradt. Waltz volt ez, ehhez kétség sem férhet, csak máshogy. Brian: „Minden lemezünk más és más. Sokan hasonlítottak minket korábban a Dream Theaterhez, amit sosem értettem. Ha meghallgatod a Mosquitót, szerintem egyértelmű, hogy teljesen mások vagyunk. Ők a technikásabb vonalat viszik, nálunk pedig a hangulat, az érzés a lényeg." Buddy: „Persze ezt ne úgy képzeld el, hogy akartunk egy zenei kinyilatkoztatást, hogy látjátok, ez teljesen más, mint a Dream Theater. Egyszerűen csak azt a zenét játsszuk, ami jön belőlünk. Láttam csapatokat, akik semmi igazán extrát vagy technikásat nem csinálnak, mégis megérintették a lelkemet. Ilyen például a Jane's Addiction is, akik lemezen is lenyűgöztek, de mikor láttam élőben, mennyire bemozdulnak a zenéjükre az emberek, az valami fantasztikus volt. Ez hatással volt rám, ezért van az, hogy bár ugyanúgy megvannak a riffek az új lemezen, de szellősebben." Brian: „Jó látni, hogy az emberek éneklik a dalokat, így ők is a részévé válnak az adott nótának, és valamit vissza is adnak a zenekarnak. Nem olyan sűrű ezúttal a zene, nincsenek annyira halmozva a riffek, így több tere van az embereknek is énekelni." Ward Evans: „Szeretnénk, ha két hét után nem unnának rá az emberek a lemezre, hanem akár még egy év múlva is találjanak rajta újdonságokat." Norm Leggio: „Igazság szerint a régi időkben mindent megtettünk, hogy technikailag a legtöbbet hozzuk ki magunkból a dalokban. Folyamatosan gyakoroltunk és együtt fejlődtünk. Az új daloknál azonban más volt a cél." Dan: „Szeretünk mindenfélét bepakolni a metal groove-okba. Ha jazzes, ha funkos, akkor is jöhet, sőt az egyik dalunkban még némi szamba is akad. Van, hogy megírok egy dalrészt, aztán Brian ír valami totál mást, végül mikor megmutogatjuk egymásnak az ötleteinket, kiderül, hogy olyan, mintha azért születtek volna, hogy egy dolog különböző részei legyenek."

Tény, hogy a váltás ezúttal is igen komoly volt. Ha meghallgatjuk a korongot nyitó, zaklatottan hullámzó címadót, rögtön világossá válik, hogy a korábban hangsúlyosan jelenlévő thrashriffek gyakorlatilag teljesen eltűntek. Helyettük elszállós, szellős dallamok, nyúlfarknyi, az első dalban konkrétan négy kitartott hangból álló pszichedelikus „gitárszóló" és mindenféle effekt, zaj hallható. A csapat már a lemez megjelenése előtt bejelentette, hogy nem kívánnak gitárszólókat használni refrének helyett, azaz szakítanak a jól bevált rock dalszerkezettel, a végeredmény azonban sokakat így is sokkolt. Buddy: „Több helyről is hallottuk, hogy az új lemezzel a népszerűséget hajszoljuk, de ez nem igaz. Egyszerűen saját magunk miatt váltottunk, nem azért, hogy gazdagok legyünk. Úgy nézek ki, mint akit felvet a pénz? Azért csináltuk, mert egyszer csak azt mondtuk: elegünk van ezekből az összepasszírozott riffekből, abból, hogy olyan a hangzásunk élőben, mint egy vastag falnyi szar. Több teret akarok, néhány akkordot, azoknak viszont legyen helyük rendesen megszólalni. Nekünk ez egyszerűen zene, nem arról szól, hogy próbáljuk meg, hátha ettől gazdagok leszünk. Persze amikor azt mondom, hogy néhány riff úgy szól, mint egy vastag falnyi szar, a koncertekre gondolok, és nem a lemezverziókra. Ma is imádjuk az első két albumot, de néha, amikor azokat a dalokat élőben játsszuk, egyszerűen úgy érezzük, hogy nem szólnak jól. Nincs elég tér, nem hallod rendesen a riffeket, mert túl sűrűek a nóták."

0831pw7A kettes Lovestone Blind sem hagyományos felépítésű, hiszen rögtön a szólóval nyit, majd érkeznek Buddy hipnotikus dallamai. Az effektezett ének örvényként szippantja be a hallgatót, majd egyfajta feleletként ismét Dan érkezik egy újabb utazós szólóval. A lüktető zenei alapra érkező ének-gitár felelgetés a nóta végéig meghatározó. A Waltz esetében a dalok szövegei sokszor költőiek, elvontak és közel sem egyértelműek, a hármas Haze One azonban azt írja le, milyen a csapat egy-egy koncert utáni estéje. Bár témája alapján az ember leginkább egy bulizós, rockos témát várna, ez is ábrándozós, nyugis szerzemény, amelyben a finoman búgó bőgő mellett az állandó szintiszőnyegnek is komoly hangulatfokozó szerep jut. A csapat köztudottan nem vetette meg a füvet, és gyanítom, hogy ez a nóta is a hatása alatt született, illetve a címe is erre utal. A dal végén Dan Rock azért egy hagyományosabb, tekerős szólót is megereszt, de csak az előtérbe kevert sejtelmes szinti hangjai mögé bújtatva. Buddy: „Rengeteget gondolkodom a szövegeimen, ennyi az egész. Sokat füvezek, de nem hiszem, hogy ennek bármi köze is lenne a dologhoz. Nem is tudom, egyszer csak előjönnek a szövegek, ennyi az egész. Sokszor, mikor épp írom őket, nem is tudom, mit jelentenek, de aztán, ha kész vagyok, valahogy mégis összeállnak. Csak néhány jól csengő szót keresek, amik passzolnak egymáshoz, aztán egyszer csak összeáll egy szöveg. Néha, mint például a Haze One esetében tudom, miről fogok írni. Van a nótában az a sor, hogy 'Burn the candles down, as we're pulling out of town, pass the Haze One around'. Minden este ezt csináljuk, hidd el nekem."

A Shattered Sky akusztikus gitárokkal és fuvolaszóval indít, erre érkeznek Buddy merengő dallamai, majd a szigorú riff, utána viszont visszatér a dal elejének hangulata. Buddy az egész anyagon gyakran énekel úgy, mintha épp hipnotikusan mantrázna: a dalok sok esetben hullámzóak, örvénylőek, az ének pedig csak erősíti ezt a hatást. A Shattered Sky is ilyen, dallamait hallgatva szinte látom magam előtt, ahogy kopasz fejét lehajtva, ringatózó mozdulatok közepette, nagy átéléssel énekel a mikrofonba. A Waltz villantások helyett egyértelműen a hangulatra épített a Mosquitón: annak ellenére, hogy maximálisan képzett zenészek alkották a csapatot, harmadik lemezük dalai sok esetben kifejezetten egyszerű megoldásokat tartalmaznak. Egy cél lebegett csak a szemük előtt: a dalok éljenek, lélegezzenek, működjenek. Ezt pedig maximálisan sikerült is elérni. Dan: „Nem is akarok úgy tenni, mintha érteném, hogy és miért jönnek az ötleteim. A lényeg, hogy jönnek. Hallasz dolgokat, gondolatokat, ötleteket, dallamokat. Hogy kerültek a fejedbe? Hogy generálod őket? Vagy egyáltalán, hogy magyarázol el egy dallamot az álmaidból? Van erre pár teória, de lehetetlen őket bizonyítani."

0831pw8A Cold az első tempósabb, direktebb darab, amiben szinti nincs is, a szöveg pedig egy hideg reggel képeit írja le. Riffjeit és a végén hallható duplázós dobtémát tekintve nyomokban még hordoz valamit az első anyag hagyományosabb, thrashes világából, de csak nagyon halvány, árnyalatnyi szinten. Az All The Voices maximálisan előrevetíti Dan Rock későbbi Darkstar projektjének anyagait. Dobra, szintetizátorra és énekre épül, a gitár csak aláfestő szerephez jut benne, előtérben egyértelműen a csilingelő szintetizátor áll. Meglehetősen borult és elvont, de hát a csapat csodabogarától (aki ráadásul sokáig olyan szakállat viselt, amely csak arca bal oldalát fedte), nem is várható más. Norm: „Dan gyűjti a levágott lábujjkörmeit és a köldökszőrét. Tudod, ami akkor marad a köldöködben, mikor este leveszed a pólódat, sőt még a kád lefolyójában összegyűlt hajcsomóit is összeszedi. Biztos fél, hogy egyszer majd megkopaszodik." Dan: „Ez csak egy rövid időszak volt, ma már nem gyűjtöm ezeket a dolgokat. Tényleg..." Mint ebből is sejthető, miközben az elszállós zenei világ, valamint Buddy szövegei leginkább egy művészcsapatot festenek le, az igazság az, hogy Waltzéktól sosem állt messze a hülyeség. A debüt A Social Gracet például olyan arcok emlékének ajánlották, mint a Monty Python Graham Chapmane, a Muppet Show bábzsenije, Jim Henson, a többek között Csőrike, Tapsi Hapsi és Szilveszter hangjaként ismert Mel Blanc, valamint Cliff Burton.

A Dancing In The Ashes sűrű, zúzós, de szintén masszívan lüktető darab, Buddy pedig a refrént leszámítva szinte végighadarja, a dal azonban mégis magával ragadó és fogós. Hagyományosabb, könnyebben befogadható szám, am jól is esik a sok pszichedelia után, Dan szólója pedig ebben is remek. Az Only Time aztán elnyújtott gitárhangjaival ismét csak masszív fű- és Pink Floyd-szagot áraszt, majd a Lockdown újra hagyományosabb vizekre evez, lévén egy riffelősebb, szintimentes darab komoly húzással és szavalós énekkel. A másfél percnél elővezetett sika riff, majd később az elszállós szóló után berobbanó, voivodos káosz-rész alapján egyértelmű, hogy ebben a csapatban tényleg nincsenek határok, bármi jöhet, ha hozzátesz valamit az adott dalhoz. A lemezt a hatperces Mindsong zárja, amely derékig gázol a '70-es évek pszichedeliájában, később azonban a funkos ritmusokra helyeződik át benne a hangsúly. Rejtett trackként felkerült még Dan tollából egy kétperces instrumentális tétel is a lemez végére, a horrorfilm-zenék világát idéző Darkness, ami vélhetőleg nem több egy zenei gegnél, tökéletesen illik azonban a Mosquito hangulatához.

Ma már egyértelmű, hogy a Mosquito sem csinált még csak minimális szinten sem sztárt a zenekarból, de mai fejjel egyébként is érthetetlen, miként gondolhatta komolyan bárki is, hogy egy ennyire ezerszínű lemezzel az ötös „eladta magát". Ez a téma azonban annyira terítéken volt, hogy a zenélésbe belefáradt Ward Evans helyére érkező Phil Cuttinót is macerálták vele: „Ha úgy gondoltam volna, hogy a csapat a sikert próbálta hajszolni a Mosquitóval, nem szálltam volna be. Én mondom, mikor ezeket a dalokat hallgatom, ugyanazt az érzést kapom tőlük, mint a régiektől. Ha az az egyéni hangulat nem lenne itt még mindig, akkor én sem lennék itt." Pontosan máig sem tudni, pontosan miért is távozott a zenekarból (és ezzel hosszú évekre a zenebizniszből is, hiszen csak a 2010-es újjáalakulás kapcsán kezdett el újra muzsikálni) Ward, az érintettek ugyanis nem teregették ki a szennyest. Dan: „Olyan volt ez, mint egy válás. Ward boldogtalan volt, mi is boldogtalanok voltunk, ezért elköszöntünk egymástól, és most mindenki boldog." Cuttino amellett, hogy Norm és Ward szomszédjában lakott, már az egész korai, demós időkben is a srácok körül legyeskedett. Buddy: „Philt már az egész korai időkből ismertük. Gyakorlatilag régi rajongónk volt, akit még a demós, kazettacserélgetős korszakban ismertünk meg. Mikor egy rajongó bekerül a bandába, az mindig extra lelkesedést hoz magával. Ward ezzel szemben mindig nagyon szomorúnak tűnt az utóbbi időben. Sajnálom, hogy ez történt, mert Ward régi barát és remek basszusgitáros, de ha ennyire boldogtalan a bandában, akkor nincs értelme vele folytatni vele."

0831pw9

Mindaz, amit fentebb a Mosquitóról leírtam, persze csak nagyon keveset mond el a zenekarról, dalaik ugyanis rengeteg finomságot, érdekességet rejtenek, ezért ha nem volt még szerencséd hozzájuk, mindenképp pótold a mulasztást. A Waltz muzsikája Nagybetűs Zene, amit odafigyelve kell és érdemes hallgatni, hiszen még sokadszorra is izgalmas, friss és lélegzetelállító. Ha van olyan zenekar, akik tényleg messze-messze alulértékeltek, ők biztosan ilyenek. Ismerkedésnek legjobb lemezüket, a Bleedinget ajánlom, de ha az már megvolt, a Mosquitót se hagyd ki, ugyanis csak egy hajszállal marad le mögötte.

 

Hozzászólások 

 
#21 Jackson 2016-12-03 14:34
Ez a lemez úgy király ahogy van!!! A Mindsong című dal pedig, félelmetes!!!
Idézet
 
 
-1 #20 Frank 2015-10-14 16:02
For a brief moment only the no cost gem hack was
functioning, but we repaired that too.

My web blog clash of clans
hack android no root no survey: http://raftingtour.com.ua/?option=com_k2&view=itemlist&task=user&id=16877
Idézet
 
 
+2 #19 imi 2015-10-12 19:26
Idézet - faktor69:
Idézet - imi:
Idézet - faktor69:
Azon a bizonyos koncerten én is ott voltam nálam is az az eddigi csúcs a '99-es Kings' X-el karöltve.
Lúdbörzés!
Minden albumuk csúcskategóriás , de nekem talán az Into The Everflow a kedvencem, biztos azért, mert azt ismertem meg először.


hehe :)


???


bocs, BeLANzO-nak akartam írni. én myomtam a Looking for Love-ot az E-ben. igaz a fele halandzsa volt :) meg kaptam utána olyan fülest hogy padlót fogtam... de megérte :)
Idézet
 
 
#18 faktor69 2015-10-11 08:02
Idézet - imi:
Idézet - faktor69:
Azon a bizonyos koncerten én is ott voltam nálam is az az eddigi csúcs a '99-es Kings' X-el karöltve.
Lúdbörzés!
Minden albumuk csúcskategóriás , de nekem talán az Into The Everflow a kedvencem, biztos azért, mert azt ismertem meg először.


hehe :)


???
Idézet
 
 
#17 imi 2015-10-10 21:49
Idézet - faktor69:
Azon a bizonyos koncerten én is ott voltam nálam is az az eddigi csúcs a '99-es Kings' X-el karöltve.
Lúdbörzés!
Minden albumuk csúcskategóriás , de nekem talán az Into The Everflow a kedvencem, biztos azért, mert azt ismertem meg először.


hehe :)
Idézet
 
 
#16 suizidium 2014-09-01 16:42
óóóriási lemez!
Idézet
 
 
+2 #15 loup 2014-09-01 10:28
Nagyon köszönöm az írást.
Emlékeztettek, hogy mit is kellene újra hallgatnom. :)
Idézet
 
 
#14 keviny 2014-09-01 09:30
Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - keviny:
Oh, de meghoztad a kedvem, mindjárt le is porolom a CD-ket. :)

Az a 2012-es anyag meg jöhetne már...


Tavaly októberben Devon épp azon dolgozott, de elég lassan haladnak náluk a dolgok...


Jaja, nagy ritkán feldobnak valami infót a facebook oldalukra. Gondolom hobbi szinten megy a dolog, szóval én már annak is örülök, hogy veszik a fáradtságot és lemezt készítenek. Akármikor is jelenik meg, várom szeretettel. :)
Idézet
 
 
+5 #13 BeLANzO 2014-09-01 07:41
Idézet - faktor69:
Azon a bizonyos koncerten én is ott voltam nálam is az az eddigi csúcs a '99-es Kings' X-el karöltve.
Lúdbörzés!
Minden albumuk csúcskategóriás , de nekem talán az Into The Everflow a kedvencem, biztos azért, mert azt ismertem meg először.


URAMISTEN! Doug Pinnick komótosan kijött a színpadra a kapucnit a fejére húzva és belekezdtek a Groove Machine-ba! Erre 600 fanatikus úgy vonyított mit a fába szorult féreg!
Meg az milyen volt már amikor rázendítettek a "Lookig For Love"-ra erre egy srác felugrott a színpadra elkapta a mikrofont és tök jó hangon elkezdte énekelni a nótát. Jötte a biztonságiak Doug meg csak intett a fejével, hogy "Hagyátok már hát ök jól nyomja!". Aztán ő tolta le az egészet.
Micsoda koncert volt!
Ja, és ebben az évben volt még életem másik legnagyobb koncertje ugyanitt a Savatage "Wake Of Magellan" lemezbemutató, katarzis...
Idézet
 
 
+4 #12 faktor69 2014-08-31 19:21
Azon a bizonyos koncerten én is ott voltam nálam is az az eddigi csúcs a '99-es Kings' X-el karöltve.
Lúdbörzés!
Minden albumuk csúcskategóriás , de nekem talán az Into The Everflow a kedvencem, biztos azért, mert azt ismertem meg először.
Idézet
 
 
+6 #11 BeLANzO 2014-08-31 18:44
A középiskolában (Miskolc) az elmebeteg padtársamnak megvolt a Social Grace bakeliten. Suli után felmentünk hozzá és vagy ezt hallgattuk vagy a Control And Resistance-t a Watchtower-től...
A koncert előtt mondtam is a barátaimnak, hogy bármivel kezdhetnek csak az "I Of A Storm"-mal nem mer akkor meghalok.
Norm beütötte a 4/4-et és én már akkor visítottam! A második verzénél már nem volt hangom úgy üvöltöttem...
Idézet
 
 
+4 #10 pumpika666 2014-08-31 12:47
óriási kedvenc a cucc! mind a 4 pwaltz lemez tipikusan az a lemez, amit fülessel érdemes egyszer legalább meghallgatni, anno az everflow lemez is így kapott el, teli vannak apró finomságokkal a dalaok mind a 4 lemezen, amik hangfalakon annyira nem jönnek elő
Idézet
 
 
+4 #9 Hetfield 2014-08-31 12:30
Még kazettán lett meg az első lemez, azóta is hibátlan amit művelnek!
Idézet
 
 
+2 #8 iLane 2014-08-31 11:50
Shadow Theory valóban teljesen méltó PW-pótlék lemez. Rongyosra hallgattam, sok számról meg se mondanám, hogy nem PW lemezről van.
Idézet
 
 
+7 #7 csferi 2014-08-31 10:44
Bár Devon méltatlanul elfeledett, The Shadow Theory lemeze már 2010-es keltezésű, még mindig merem ajánlani azoknak, akik nem ismerik és Waltz-os zenére vágynak! Szerény véleményem szerint még a Deadsoul Tribe-nál is sötétebb, misztikusabb, ötletesebb és PW-osabb muzsika hallható azon az albumon.:)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.