Shock!

november 13.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nick Cave And The Bad Seeds: Murder Ballads

0621nickcave1Nem ismerem Nick Cave-et. Pedig már nem is emlékszem pontosan, mióta hallgatom a zenéjét, olvasom a szövegeit, vagy éppen a könyveit, és mégis, szinte semmit nem tudok róla. Nem tudom, hogy melyik Nick Cave az igazi. A könyvtáros és tanár szülők gyereke, aki – minden bizonnyal ennek a háttérnek is köszönhetően – egy rendkívül olvasott és intelligens személy, vagy az a gyakorló heroinista, aki széles jókedvében olykor véresre veri a fejét a cintányérokon, vagy nemes egyszerűséggel csak összeesik a színpadon, miközben The Boys Next Door (később The Birthday Party) névre keresztelt bandájával az ausztrál poszt-punk színtér ikonikus alakjává válik? A templomi kórusban éneklő kiskamasz, vagy a hitét vesztett, és azt megtagadó művész, aki végül eljut odáig, hogy egy teljesen sajátos Isten-hitet alakítson ki magának?

megjelenés:
1996. február 5.

kiadó:
Mute Records
producer: Victor Van Vugt, Tony Cohen & The Bad Seeds

zenészek:
Nick Cave - ének, billentyűk
Blixa Bargeld - gitár
Martyn P. Casey - basszusgitár
Mick Harvey - dobok, gitár, billentyűk
Conway Savage - billentyűk
Jim Sclavunos - dobok
Thomas Wydler - dobok

játékidő: 58:43

1. Song Of Joy
2. Stagger Lee
3. Henry Lee
4. Lovely Creature
5. Where The Wild Roses Grow
6. The Curse Of Millhaven
7. The Kindness Of Strangers
8. Crow Jane
9. O'Malley's Bar
10. Death Is Not The End

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

A Berlin felett az égben a Bruno „Hitler" Ganz által alakított angyalnak éneklő nyugat-berlini művészlélek, vagy a Grinderman projektben röhejes harcsabajszot viselő, egyszerű csávó? Állami kitüntetések és egyetemi díszoklevelek büszke tulajdonosa, vagy az a már-már sztereotíp, zakóba-nyakkendőbe öltözött – kezében elmaradhatatlan cigarettájával feszítő -, egzaltált művész-intellektuel, aki szép lassan eljut odáig, hogy egyszerű, letisztult, ám gazdagon meghangszerelt dalokat írjon szerelemről, halálról, bűnről és bűnhődésről, ilyesmiről? Az énekes, a zenész, a szövegíró, a forgatókönyvíró, az író, az előadóművész, a színész, a festő, a költő? Mindez együtt, vagy egyik sem? Tényleg nem tudom.

Nem az év legjobb férfi előadója

Talán csak az biztos, hogy nem az a könnyen eladható figura, akit a Music Televison jelölne a „legjobb férfi előadó" díjára. Illetve dehogyis nem, hiszen '96-ban pontosan ez történt, amit csak azért vontak vissza, mert Nicholas Edward Cave levelet írt a csatorna potentátjainak, azt kérve, hogy ugyan, felejtsék már el ezt a rossz viccet. A dalt, ami miatt ez a kétes megtiszteltetés érte, továbbra is szerette ugyan, és később sem tagadta meg soha, de azt azért kijelentette, hogy lényegében semennyire nem tükrözi sem az új lemez irányvonalát, sem pedig a már akkor több évtizedre visszanyúló életműve egészét.

Igaza is volt, a jó Nickről mindenki tudta, hogy egyszerűen nem MTV-kompatibilis, igazából talán még maga az MTV is, de ez persze nem akadályozta meg abban, hogy unásig játssza a Where The Wild Roses Grow-t (mert nyilván erről beszélek), ami ezáltalán pusztán kereskedelmi szempontból minden idők legsikeresebb Bad Seeds dalává vált (különösen jól mutatott ilyen-olyan Bravo meg Summer Hits válogatásokon), és húzta magával a Murder Ballads-ot is, a Nick Cave And The Bad Seeds kilencedik stúdiólemezét, ami sok szempontból az életmű teljesen különálló darabja.

0621nickcave5

Gyilkos balladák

Mert bár az ausztrál őrült-zseni igazából mindig is imádott a halálról, a nőkről és persze halott nőkről énekelni, talán soha nem tette azt annyira lecsupaszítva, könyörtelenül és mi tagadás, sokszor kifejezetten naturalistán, mint itt. Sajátosan bizarr humorára jellemző, hogy később többször azt nyilatkozta, szerinte éppen ez a legkomolytalanabb lemezük, ami voltaképpen nem is sokkal több egy fanyar stílusgyakorlatnál, amit egy általa nagyon kedvelt vidéken, a gyilkos balladák területén vitt végbe. Ezek a témájukban jobbára erőszakos haláleseteket feldolgozó balladák pedig igen nagy múltra és népszerűségre tekinthettek vissza az angolszász irodalomban és zeneművekben, így aztán bőven volt hová visszanyúlni ihletért. (Ha nagyon akarom, akár még Arany János balladáinak egy része is szépen beillene a sorba.)

Komolytalanság ide, fanyarság oda, a Murder Ballads ötvennyolc perce bizony nagyon nem jelent könnyű hallgatnivalót, és minél jobban elmerülünk a Cave munkái esetében mindenkor a zenével minimum megegyező jelentőségű, de sokszor inkább még annál is fontosabb szövegekben, annál jobban fog folytogatni a mérges légkör. Persze ez egyetlen Nick Cave-szimpatizánsnak sem lehetett újdonság: 1996-ra már túl voltak a From Her To Eternity és a The Firstborn is Dead punkból és goth rockból kinőtt zaklatottságán és útkeresésén, a Your Funeral... My Trial és a Tender Prey súlyos és rendkívül sötét kilátástalanságán (azaz számomra az életmű legnagyobb darabjain) a The Good Son kényszerű megváltódásán, a Henry's Dream vízióin és a karrier addigi összegző érvényű alkotásának tartott, szerelembe menekülő Let Love In-en is. Ez utóbbin olyan emblematikus darabokkal, mint a Red Right Hand, vagy a később a Metallica által is feldolgozott Loverman. És így érkeztünk el a Murder Ballads-hez, amely mára több mint egymillió példányban kelt el világszerte, ami azért nem is rossz teljesítmény egy szimpla stílusgyakorlattól.

„Búcsúzunk, ó, örök Öröm-mezők! Üdv, Alvilág!"

0621nickcave2Már a nyitó Song Of Joy majd' mindent felvonultat abból, milyen borzalmak is várnak ránk az elkövetkezendő szűk órában. Nem, ez a szám - a címével ellentétben - a legkevésbé sem az öröm és a vidámság dala, Joy sokkal inkább annak a szerencsétlen nőnek a neve, akit – lányaival együtt - egy ismeretlen gyilkos halálra szabdal egy végzetes éjszakán, amikor is doktor férje éppen beteglátogatóban van. A történetet egyébként utóbbi elbeszélésében ismerhetjük meg, amint a földönfutóvá lett férfi bebocsátást kér egy jószándékú idegentől éjszakára, cserébe pedig elmeséli a történetet egykori családjáról, és az ismeretlen gyilkosról, akit azóta is hiába keres a rendőrség, és aki azóta is hullákat hagy maga mögött, vérükkel John Milton Elveszett Paradicsomából vett idézeteket kanyarítva a falra.

Ez már idáig sem éppen egy szokványos dalszöveg, de az egészben az a legzseniálisabb, hogy a szokás szerint sokkal inkább narráló, mint éneklő Cave egy pillanatra sem mondja ki, hogy a gyilkos nem más, mint maga az ismeretlen mesélő, pusztán a burkoltan egyre fenyegetőbbé váló hangnem utal rá, meg persze az, hogy az elbeszélés is mindvégig Milton idézeteivel van tele. És akkor ott van még a balladisztikus homályból mind jobban kiteljesedő kamarazene, amit egyébiránt egyfajta „Bad Seeds-light", mindössze négy fő ad elő, ráadásul igen különös leosztásban. A bandában ugyanis hiába zenél két dobos is (Jim Sclavunos és Thomas Wydler), a dobok mögé ebben a dalban az örök gitáros-társ Mick Harvey került, Cave pedig zongorán, orgonán és Hammond-orgonán is muzsikál – miközben a csapat hivatalos billentyűse, Conway Savage nem szerepel. Martyn P. Casey viszont nagyon is, sőt az egész számnak éppen az ő erekben lüktető vérként pulzáló basszusa ad keretet. Mindezt ráadásul majd hét percen keresztül, egyre nyomasztóbban teszik.

Stagger Lee a Vérvödörben

Ilyen felütés után még a lemez leggroteszkebb dala, a Stagger Lee is szinte üdítően hat, Blixa Bargeld recsegő gitárjaival, Wydler rumbatöközésével, meg az egésznek azzal a hülye szövegével, ami már annyira túlzóan mocskosszájú, hogy tényleg egy pillanatra sem lehet komolyan venni. Pedig hát alapból nagyon nem könnyed darab lenne ez sem, sokkal inkább az egyik legismertebb folk/country téma sokszázadszori feldolgozása, bár sokkal inkább kifordítása. A kemény fekete bűnöző archetípusát jelentő Stag Lee Shelton a legenda szerint azért lőtte agyon a barátját még 1895 karácsonyán, mert egy részeg éjszakán azt leverte a fejéről imádott kalapját.

Hát, Nick Cave verziójában Stagger sokkal inkább egy szexuális vadorzóvá válik, és egészen másféle indokok mozgatják. De erről többet talán nem is mondanék el, hacsak annyit nem, hogy a dal végét atomjaira szagató, „törött üvegcserepek csikorgása a kavicson"-hatású Bargeld üvöltések ellenére ez lett az egyetlen olyan tétel a Murder Balladsról, ami azóta is majd' minden egyes Bad Seeds koncerten felbukkan, néha egészen könnyed verzióban, máskor pedig még az eredetinél is betegebben. Pedig ahhoz még hozzátartozott a, hát hogy is mondjam, meglehetősen forró hangulatú klip is.

0621nickcave8

Kismadarak és vadrózsák

A Henry Lee és a már említett Where The Wild Roses Grow vitathatatlanul az album központi, testvér-darabjai. Mindkettő erősen elüt a lemez egészének hangulatától, hiszen mindkettő jóval finomabb tétel: a Henry Lee egy akusztikusba hajló, valóban szép duett, melyet a jó Nick aktuális szerelmével, a brit alter-ikon PJ Harvey-val ad elő, utóbbi pedig egy grandiózusabb, hegedűvel és csellóval kísért mű, melyet hősünk kifejezetten az ausztrálok üdvöskéje, Kylie Minogue számára írt. Elmondása szerint már hosszú évek óta próbált dalt írni honfitársának, ám csak itt állt össze végérvényesen a kép, Minogue kisasszony pedig később olyanokat nyilatkozgatott nagy hálásan, hogy Nick adott újabb lökést a karrierjének. Minden bizonnyal igaza is volt, hiszen az Ahol a vadrózsák nőnek a '96-os év egyik legismertebb slágere lett, de ezt a dolgot már tényleg nem ragoznám tovább, mert csak félreviszi a történetet.

A két dal ellenben abban is rokon, hogy mindkettő tradicionális folk hagyományokon nyugszik: a Henry Lee alapja a Young Hunting című skót ballada, a másiké pedig az ír Yeats költeményein alapuló Down In The Willow Garden. És az is közös bennük, hogy mindkettő főszereplője a vízben végzi: az elhagyott szerelme által szívenszúrt Henry a százlábnyi mély kútba kerül, a torz lelkű hódolója által fejbevert Elisa „Vadrózsa" Day pedig a folyóba. Ez utóbbi történet drámai erejét a Rocky Schenck által rendezett zseniális klip is kiemeli, amit akkoriban napjában átlagosan tízszer le is adtak az MTV-n, hadd lássa mindenki, ahogy Nick barátunk véres kezeit mossa a patakban, a csábos Kylie pedig hol a mezőn andalog, hol a vízben lebeg.

0621nickcave6

Isten gyermekeinek sorsa a halál

A kettő közé ékelődő Lovely Creature kicsit tán üres dalocska, leginkább csak Katharine Blake goth/folk rock énekesnő háttérdanolása miatt maradhat meg bennünk, a The Curse Of Millhaven azonban már igazi remeklés. A megveszekedett őrültként ránk rontó, energikus dal később kedélyes-játékos dilinyósságba vált át, ami nem is csoda, hiszen ez a Millhaven városkáját (Peter Straub amerikai írótól kölcsönzött helyszín) rendre terrorizáló, zöld szemű, szöszi hajú Loretta dala, aki hiába igazi pszichopata szörnyszülött, még csak tizenöt éves. Ebben a dúsan hangszerelt darabban egyébiránt vendégzenészek sokasága szerepel, így az a multiinstrumentalista Warren Ellis is, aki később nem csak hogy maga is hivatalosan Bad Seeddé vált, hanem évek óta Mr. Cave legfőbb szerzőtársa is egyben.

De nem jut szép sors a The Kindness Of Strangers főhősének, az Arkansasból elvándorolt szegény lánynak, Mary Bellowsnak sem, akit végül ágyához láncolva találnak meg, holtan, pedig ő semmi mást nem akart, csak a tengerhez eljutni. A finomabb hangulatú, tanmese-szerű („Ne bízz az idegenekben!") zongorás darabot igazán hátborzongatóvá a háttérben hallható konstans női sírás teszi, ami egyébként attól az Anita Lane-től származik, aki maga is egykori Bad Seeds-tag, főállásban pedig Cave bátyó örök múzsája. Ehhez képest a bluesos Crow Jane inkább már csak laza átvezető a totális őrület himnuszához, az O'Malley's Barhoz.

A halál nem a vég

0621nickcave4Az az igazság, hogy az egész Murder Ballads ironikus módon éppen ennek az iszonyatosan hallgatópróbáló tételnek köszönheti a létét. Nick Cave: „Még a Henry's Dream idején született meg az O'Malley's Bar, amit egyetlen anyagunkhoz sem tudtunk felhasználni. Kénytelen voltunk hát írni köré egy egész lemezt." Viszont ez a jó negyedórás (!), sokszor szándékoltan hamis és disszonáns hangokal teli, az „énekből" az összeomlás végére mormogásba-motyogásba váltó muzikális kínzóeszköz volt az állítólagos oka annak is, hogy rengeteg vásárló dühödten vitte vissza a boltba a Where The Wild Roses Grow miatt megvásárolt lemezt. Képzelem, milyen képet vághattak, mikor először (és minden bizonnyal, utoljára) meghallották ezt a már-már free jazz beütésű nyomasztást, amely egyébként egy begőzölt vallási fanatikus talajt vesztett vérengzéséről szól O'Malley kocsmájában, természetesen egyes szám első személyben és a lehető legnagyobb részletességgel előadva.

Valóban igen kedélyes téma ez is, de a jó hír az, hogy ennél súlyosabb már nem lesz, mivel a lezárás egy Bob Dylan-feldolgozás, amely arról biztosít minket, hogy a halál nem a vég – mintegy feloldva mindazon borzalmakat, amelyeket korábban készakarva ránk zúdítottak. A záródalt egy egész helyre kis kompánia adja elő: újra felbukkan a női szakasz, azaz PJ Harvey, Anita Lane, és bizony, még Kylie Minogue is. Ezen felül a Bad Seedek közül sem csak Cave bácsi danolászik, hanem Blixa Bargeld és Thomas Wydler is, ráadásul - a tortára habként - érkezik még minden idők legrohadtabb fogazatának büszke tulajdonosa, a piában pácolt hangú Shane MacGowan is, akit a The Pogues-ból ismerhet az igényes hallgatóság. Bizisten, szükség is volt arra, hogy ezek kórusban harsogják, hogy Death Is Not The End, mert nem elképzelhetetlen, hogy az O'Malley's Bar lecsengtével néhány túlzottan is érzékeny hallgató hirtelen felindulásában eret vágott volna magán.

Pedig ők ezáltal nagy csomó jó dologról maradtak volna le, például a Bad Seeds következő lemezéről, a megint tökéletesen másmilyen, kifejezetten szép, akusztikus jellegű dalokat rejtő The Boatman's Callról, meg persze az azt követőekről is. A sor végén azzal a Skeleton Tree-vel, amit – még ha nem is teljesen direktben, de azért mindent áthatóan – tinédzser fia halálára írt a főhős, és ami éppen emiatt zseniális, ám rendkívül szívbemarkoló hallgatnivalót jelent - még a tőle megszokottakhoz képest is. A jó hír azonban az, hogy június 21-én ismét élőben láthatjuk-hallhatjuk a Papp László Sportaréna színpadán ezt a valóban beskatulyázhatatlan előadót, és még ha a Murder Balladsról valószínűleg kizárólag a Stagger Lee is fog csak felcsendülni, azért talán nem árt, ha a vadrózsás dalon túl is ismerjük a legnagyobb példányszámban elkelt Nick Cave And The Bad Seeds lemez háttértörténetét.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 19EmpEroR75 2018-06-22 18:47
Egy apró helyesbítés (vagy csak egy verzió, ahogy én tudom):

"A két dal ellenben abban is rokon, hogy mindkettő tradicionális folk hagyományokon nyugszik: a Henry Lee alapja a Young Hunting című skót ballada, a másiké pedig az ír Yeats költeményein alapuló Down In The Willow Garden" - Yeats valóban (az egyik) forrás, de a "Where The Wild Roses Grow" c. dal eredetije a "Down In The Willow Garden" (vagy másik címén "Rose Connelly"), egy Appalache-hegység környéki tradicionális ballada, ami ír gyökerekkel rendelkezik. Ennek rokona egy Yeats-vers, a "Down by the Salley Gardens" (hogy a balladának és a Yeats versnek közös-e a gyökere, jó kérdés, mert a történetnek számos verziója ismert mind az ír, mind az Appalache-i folklórban).

Az album egyébként Cave életművének egyik legfényesebb pillanata, igazi remekmű, ami 22 év távlatából sem veszített fényéből. Köszönöm az időutazást Andor!
Idézet
 
 
+7 #2 mthomka 2018-06-21 18:43
Szuper lemez, nemrég hallgattam meg újra. Az összes stúdiólemezük megvan, szerintem a The Good Son - Henry's Dream - Let Love In - Murder Ballads négyessel volt a Bad Seeds a csúcson.
Idézet
 
 
+5 #1 absi 2018-06-21 17:37
Remekmű egy brilliáns keretbe (Joy és O'Malley) foglalva
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.