Shock!

április 04.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Jeff Loomis: Zero Order Phase

Így egy évvel a megjelenés után épp ideje, hogy írjak Jeff Loomis szólólemezéről, főleg, hogy nem meglepő módon konkrétan rommá hallgattam. De mivel a mai napig nem koptak meg a dalok, tökéletesen friss maradt a zene, és vélhetően ez a továbbiakban is így fog maradni.

megjelenés:
2008
kiadó:
Century Media / EMI
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Az két másodperc után nyilvánvalóvá válik, hogy ki az igazi zenei agy a Nevermore-ban és elsőre ráfogható, hogy a Zero Order Phase nem más, mint Nevermore-light dalok gyűjteménye, azaz kb. csak az ének hiányzik róla. De csak elsőre, és csak annak, aki nincs tisztában Loomis hatásaival, és habár azonnal felismerhető, hogy ez nem más, mint vegytiszta Jeff Loomis dalgyűjtemény, az eddig tőle hallottakon túlmutatnak ezek a szerzemények.

Kompakt, kerek egység ez így, és kétlem, hogy csalódást okozna a shredder rajongóknál, főleg azoknál, akik Marty Friedman korai lemezeit szeretik; néhol üvölt, hogy ki az egyik örök kedvenc, ám ez abszolút nem baj. Annak idején nálam a MF-től a Dragon's Kiss volt az alaplemez ebben a műfajban (illetve még most is az), ahol tökéletes egységet alkottak a tökös metal dalok, a virtuóz, egyéni és abszolút megjegyezhető gitárszólók és ezredszerre is izgalmas tudott maradni a zene. Simán párhuzamba állítható a két lemez, pontosan ugyanezt érzem Jeff albumánál is, és ugyanazért vagyok képtelen megunni, mint annak idején a Dragon's Kiss-t. Annak ellenére, hogy értelemszerűen gitárszólókra épül a lemez, karcosan, ízig-vérig metalosan (helyenként deatheses) riffel Loomis, ami talán nem egészen megszokott ebben a műfajban, de Jefftől joggal elvárható. Ha a lírai dalok működnek, az egész lemez fog – örök igazság –, és ez totálisan helytálló, mind az Azura Haze, mind a záró Departure jellegzetesen lélekfacsarós, noha ez utóbbinál éreztem egyedül, hogy valami finom énekdallam hiányzik innen. Persze hallani helyenként Nevermore-os visszakacsintásokat, és némelyik riff vagy szólórészlet után konkrétan odaképzeli a ember az egész zenekart, de ez korántsem meglepő, az lenne kellemetlen, ha ez nem így lenne, így is rengeteg Jason Beckeres és Marty Friedmanos finomság búvik meg a dalokban.

Vendégek nélkül nem élet az élet: a Watchtoweres Ron Jarzombek a Jato Unitban, az egykori Nevermore-tag, ma Cannibal Corpse gitáros Pat O'Brien a Rage Against Disorderben engedi el magát, és egy jazz muzsikust (Michael Manring) is hallhatunk a Cashmere Shivben, ahol a lemez producere, Neil Kernon is szerepel. Nem lehet elmenni az atomóra pontosságú, és mégis izgalmas, karakteres dobolás mellett, amit Mark Arringtonnak köszönhetünk, aki Van Williams előtt az egészen korai időkben volt a Nevermore tagja, és valami szenzációsan jól dobol.

Energia, szív és lélek, talán ez a három szó jellemzi a legjobban a Zero Order Phase-t, és most már bátran ki merem jelenteni, hogy abszolút időtálló lemez, és őszintén remélem, hogy lesz még folytatása. Elsősorban a gitárzenék szerelmeseinek ajánlott lemez, és persze azoknak, akik imádják ennek a hórihorgas, szőke srácnak a stílusát. Teljesen mindegy, milyen évet írunk, ez a lemez beírta magát az örök kedvencek közé és elfogultság nélkül adom meg a maximális pontszámot.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.