Shock!

Nem is állhatna tőlem távolabb a videójátékok világa, így azoknak zenei rendezőit sem ismerem. Hiba? A továbbiakban kifejtem, miért lehetséges, hogy igen. Úgyszólván a zsáner Ennio Morriconéiről sem hallottam volna, ha nincsenek szerencsés véletlenek. De vannak, így meg itt vagyunk. Meg hát az idegen világhoz való tartozást erősíti az is, hogy nem is igazi zenekar a The Protomen. Illetve de, csak nem úgy, ahogy az esetek döntő többségében megszoktuk. Az átlagos zenekarokban általában három és hat ember közötti létszámú többé-kevésbé fix tagság bizonyos hangszerek és ének kezelésével relatív behatárolható keretek között alkot zenét. Még a nevük is a videójátékok világából származik (Mega Man: Proto Man).

Nashville-ből érkeztek (Tennessee), és elvileg huszonöt tag (vagy több is) fordult itt meg az elmúlt húsz évben (hát azt meg hogy?), a színpadon meg félig ismeretlen (vagy egészen az?) alteregók játszanak robotszerkóban. A tagok nevei pedig javarészt álnevek, ilyenek mint K.I.L.R.O.Y. (helló, Styx – zeneileg is van közük Tommy Shaw-ékhoz egyébként), The Replicant, The Merchant, The Keeper, Master Blaster és ilyenek. Ha ez nem indította be a fantáziádat, akkor talán lehet is gyorsan más után nézni. Ám ha igen, akkor szemlélődjünk tovább! Ezek az „ismeretlen" fazonok ugyanis betéve tudják a '70-es, '80-as évek amerikai stadionbandáit, ráadásul tuti slágerszerző vénájuk van, és nem félnek használni sem. Albumokon átívelő sci-fi konceptuális témákban utaznak, és annyi slágeres pillanatot bújtatnak el a nagyívű koncepció során, hogy csak kapkodom a fejem. A nemslágerek pedig szépen megkomponált dallamos rockszámok, ráadásul mindenhol ott van az otthonosság olyan érzése, amit hatásaik kidomborítása okoz.

Konceptuálisan (sci-fi téma ugye) Orwell-féle disztópia az alapja az egésznek, nem csekély heroizmussal, lázadással, elnyomással benne, minden jó sci-fi ilyenekből táplálkozik, az átkötőktől a Szárnyas fejvadász sci-fi hangulata sem idegen (The Calm, The Trainyard, A Show Of Force). Zeneileg jön a legnagyobb csavar a már említett otthonosság szellemében: klasszis AOR-előadók egész sora jutott eszembe hallgatás közben, és olyan színvonalon, hogy az említettek legnagyobbjaival említhető egy lapon, amit itt leművelnek. Már a nyitó sláger is meglepő, a Hold Back The Night, ahogy a zepes groove-ra (képzeld el, hogy Immigrant Song ez csak évtizedekkel később – nem olyan nehéz) briliáns női ének érkezik, majd egészen más irányt vesz, űrös, filmzenés betéttel, majd heroikus, Lou Gramm-ihletésű férfiének jön kontrasztnak. A Foreigner- és Shadow King-hatások nemcsak itt jönnek elő, hanem állandó elem mindenhol az ilyesmi (No Way Back, címadó), zeneileg is.

Néha feltűnik Meat Loaf is – azaz jobban mondva Jim Steinman – hangszerelése (Light's Last Stand) egyértelmű hatásként – ez nyilvánvaló is, egyébként a banda is elismeri hatásként Steinmant, a rockoperás felfogás miatt nem is lehet másként. Sőt, ha még nem lenne elég a jóból: a '70-es évek közepéről származó, Bruce Springsteenre hasonlító (Born To Run) fúvósokat is hallunk a Light's Last Standben. A hard rock, sőt, akár még a maidenes heavy metal területéről csipegetett riffek (Buried In The Red, címadó) már olyan szinten számítanak habnak a tortán, hogy nem győzök ámulni, hogy ilyen is van. Mondtam már, milyen briliáns az ének?

Lehet ilyen elemekkel tévedni? Ugye, hogy nem? Persze lehetne ez az egész túl szerteágató katyvasz is, de ezek az arcok olyan zenét szereznek és játszanak, hogy mind a tíz ujjam megnyalom utána. A fő ok pedig az, hogy a lemez tele van fogós dallamokkal, jól kevert, egymáshoz nagyon jól simuló ötletekkel. Az Act III eteti magát, miközben kimaxolja a slágerfaktort – ettől működik ilyen valószerűtlenül. A keményebb számoknak igazi éle van, kevesebb a popos megoldás, pedig maximálisan felhasználóbarát a fogalmazásmód. Az album harapósan szólal meg, ez az a csipetnyi keménység, amelyet sok (tizenkettő egy tucat) AOR-lemezből mindig is hiányoltam, de itt még ezt az extra fűszert is megkapjuk.

Fentebb persze nem véletlenül emlegettem Morriconét sem, mivel időnként van egy spagettiwestern-hangulata is a dolognak, és maximálisan jól áll ez is. A filmzenés lezárás (The Fate Of Thomas Light) a legjobb példa erre, de messze nem az egyetlen: The Dream is kis átkötő, mégis balladaként is megáll a saját lábán szívbemarkoló énekkel („Emily, don't cry for me / I know you never meant for this"). A prominens basszussal támogatott The Good Doctorban még Nick Cave hatása is feltűnik, fantasztikus ez a merengős téma, nem kimondottan sláger, de betonbiztosan működik. A gitárszólózást sem viszik túlzásba, de éppen akad néhány, inkább színesítésnek. Mivel 2026-ot írunk, a synthwave-es borító rockzenében (a Calling Out zeneileg is ilyesmivel flörtöl, briliáns női énekkel) már senkit nem botránkoztat meg, nem is hat már futurisztikusan az ilyesmi. Sőt, inkább csak stíluselem, a robotemberes felfogáshoz abszolút illik is, a kék tónus meg amúgy is régi kedvenc.

Nem tudom, hol voltak eddig, azt sem, hogy én hol voltam eddig (az első lemezük 2005-ös), de egy biztos: a vak véletlennek van neve. Ez pedig a RateYourMusic nevű site, amelyet tizensok éve használok meglehetősen nagy sikerrel, így most behúzhatunk még egy strigulát egy olyan csapat neve mellé, amelyet e platform nélkül nem ismertem volna. Protomenék Amerikában sikeresek... Mit mondjak, nem vagyok meglepve: ennek egészen egyszerűen nem szabad elsikkadnia. Egy óra és tizenöt dal úgy megy le, hogy üresjárat nincs, max egyik-másik intróba bele lehet kötni, ha valaki nagyon akarja, de minek tenné? Mivel ez egy sci-fi trilógia harmadik eleme, az előző két lemezt is muszáj most már meghallgatnom, mert ezt habzsolni kell. Egyszerűen gyönyörűség egy-egy ilyet felfedezni. Ugye, szerinted is?