Shock!

október 25.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

AC/DC: The Razors Edge

0926acdc1Malcolm Young betegsége és Phil Rudd botrányos ügyei miatt az utóbbi néhány év aligha vonul majd be a történelembe az AC/DC legfényesebb korszakaként, azt ugyanakkor igazából még a fentiek fényében is csak kevesen kérdőjelezték meg, hogy az ausztráloknak így is van jövője, hiszen a zenekar olyan intézmény, amely messze túlnőtt a tagokon. Mára már szinte feledésbe is merült az a korszak, amikor a kisiklásnál sokkal rosszabb elszürkülés veszélye fenyegette a bandát néhány gyengébb lemeznek köszönhetően – ebből a kreatív gödőrből pedig egy elvonókúrával, egy hosszabb pihenővel, egy sztárproducerrel és egy kiváló új dobossal másztak ki. Thunderstruck, Moneytalks, Mistress For Christmas, Are You Ready: huszonöt éves az AC/DC egyik legnagyobb sikerlemeze, a The Razors Edge.

megjelenés:
1990. szeptember 24.

kiadó:
ATCO / Atlantic
producer: Bruce Fairbairn

zenészek:
Brian Johnson - ének
Angus Young - gitár
Malcolm Young - gitár
Cliff Williams - basszusgitár
Chris Slade - dobok

játékidő: 46:32

1. Thunderstruck
2. Fire Your Guns
3. Moneytalks
4. The Razors Edge
5. Mistress For Christmas
6. Rock Your Heart Out
7. Are You Ready
8. Got You By The Balls
9. Shot Of Love
10. Let's Make It
11. Goodbye & Good Riddance To Bad Luck
12. If You Dare

Szerinted hány pont?
( 61 Szavazat )

Az AC/DC a Back In Blackkel a világ leghatalmasabb rockzenekarai közé emelkedett, de az ausztrálok a '80-as években még ezzel együtt sem élték éppen legjobb éveiket. Az 1981-es For Those About To Rock We Salute You lemezt még vitte a lendület, de elég feszült körülmények között készült el, és alighanem túl korán is érkezett elődje után. A zenekar ezután ráadásul olyannyira besokallt a külsős arcoktól, hogy a soron következő, 1983-as Flick Of The Switchet saját producerelés mellett készítették el, és bizony hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy ez lett a legjobb munkájuk. A helyzet még rosszabb lett, miután nem sokkal később – máig tisztázatlan körülmények között – kirúgták Phil Rudd dobost: a már Simon Wrighttal rögzített 1985-ös Fly On The Wall hallatán a rajongótábor egy tekintélyes része a régi mágia végérvényes szertefoszlásáról beszélt, és nem véletlenül, ezt az anyagot mai füllel is a banda abszolút mélypontjának tartom. A zenekar továbbra is sikeres maradt, de érezhetően csillapodott körülöttük az őrület.

A Young fivérek valószínűleg akkor döbbentek rá, hogy nem jó ötlet producer nélkül dolgozni, amikor a Maximum Overdrive film hivatalos soundtrackjének készülő gyűjteményes anyagra, az 1986-os Who Made Who-ra felvett új szerzeményeket ismét a '70-es évek producerpárosával, bátyjukkal, George Younggal és Harry Vandával vették fel. A lemez kiváló címadó száma óriási sláger is lett, és ezek után nem lehetett kérdés, hogy a következő sorlemezt ismét velük csinálják meg. Ez lett az 1988-as Blow Up Your Video, amely kétségtelenül előrelépést jelentett a két F betűs műhöz képest, és jobban is futott azoknál, konkrétan több fogyott belőle, mint a Flick Of The Switchből és a Fly On The Wallból összesen. Viszont az aktuális turnén a banda még így is több jegyet adott el, mint amennyi a lemezből elcsorgott, és ez az akkori zeneipari modellben nem számított éppen normálisnak az ő szintjükön. A zenekar eleve furcsa helyzetben is találta magát, hiszen ez volt az a lemez, ahol a turné egy részén nélkülözniük kellett a főnök, Malcolm Young társaságát és játékát, aki egy rehabilitációs intézet vendégszeretetét volt kénytelen élvezni alkoholizmusa miatt (helyére az unokatesó, Stevie Young ugrott be, aki ugyebár ma is ritmusgitározik az AC/DC-ben, az ismert okokból kifolyólag). Ilyen alapozás után nem lehetett meglepő, hogy a banda 1989-et totálisan kivette szabadságnak, és nem csináltak semmi láthatót.

0926acdc10

A háttérben persze eközben is ment minden a maga útján: Malcolm visszatért a fedélzetre, és céltudatosabb volt, mint valaha, Angus tele volt remek ötletekkel, Brian Johnsonnak azonban mindenféle magánéleti zűrjei akadtak, mert éppen egy válást kellett levezényelnie, és nem igazán volt képes érdemi módon belefolyni a dalszerzésbe. Mindennek tetejébe Simon Wright megunta a tétlenséget, és egy idő után közölte a többiekkel: kapott egy jobb lehetőséget. Angus: „Simon szerintem sosem érezte magát igazi csapattagnak. Ha azt mondom, hogy az egész együtt töltött idő alatt két szót hallottam tőle, az már sok. A turné elején azt mondta: sziasztok, a végén meg azt, hogy viszlát. Egy szót nem lehetett kihúzni belőle, annyira visszahúzódó volt, és mindig kívülállónak érezte magát, hiszen mi, többiek már nagyon régóta együtt játszunk. És mindig is Ronnie James Dio volt a mániája, állandóan róla beszélt, amikor bekerült hozzánk. Aztán megunta, hogy várnia kellett ránk, és egy nap bejelentette: beszáll a DIO-ba. Szerintem az is nagyon zavarta, hogy nem sztárolták, amikor átköltözött Amerikába..."

Mivel Wright stílusát az AC/DC táborának jelentős része sem kedvelte – bizony, kettő-négy és kettő-négy között is van ám különbség! –, mindenki tudta, hogy pótolható emberről van szó. A kérdés mindössze annyi volt, ki ül majd a helyére. A zenekar mintegy negyven potenciális jelentkezővel és esélyessel tárgyalt ekkoriban, köztük olyan muzsikusokkal is, mint például Simon Phillips (nem vicc!), de végül a brit Chris Slade lett a befutó, aki leginkább Manfred Mann mellől, illetve a The Firm szupergroupból volt ismerős a közönség számára, de emellett ezer és ezer neves arccal dolgozott David Gilmourtól kezdve Gary Numanen át egészen Gary Moore-ig. Angus: „Christ Mal látta még Manfred Mann csapatában, és állatira tetszett neki, így egyből eszünkbe jutott, miután Simon elment. Komoly érv volt mellette, hogy ugyanolyan kőkeményen ütött, mint Phil Rudd, és hasonló stílusban is játszott." Slade-et a csapat eleve új dalokkal tesztelte, mert kíváncsiak voltak rá, mit tud hozzátenni a hangzásukhoz, és ugyan az eredeti elképzelések szerint csak a lemezfelvételekre szerződtették volna le, menet közben nyilvánvalóvá vált, hogy a párosítás tökéletes. Így aztán tartósan is maradt.

0926acdc7

Ennyire persze ne szaladjunk még előre, hiszen a zenekar a felvételi munkálatokhoz is komoly váltást eszközölt. Angus és Malcolm először ismét George-dzsal és Harryvel szeretett volna dolgozni, de bátyjuk ugyanúgy lebeszélte őket erről, mint annak idején, a Highway To Hell előtt: egyrészt nem is ért rá, másrészt úgy látta, a Blow Up Your Video jó lépés volt a megfelelő irányba, de nem elég határozott. Ő maga javasolta testvéreinek a kanadai Bruce Fairbairnt, aki a korábbi években zsinórban gyártotta a multiplatina sikerlemezeket a Bon Jovi, az Aerosmith vagy a Loverboy zenei rendezőjeként. Angus: „Igazság szerint baromira féltünk az amerikai producerektől, mert rendszerint a kommerszebb dolgokat erőltetik, a balladákat, meg ezeket. Ehhez képest Malcolm már az első megbeszélésről is azzal repült haza Kanadából, hogy Fairbairn a mi emberünk, ő ugyanis azzal kezdte, hogy esze ágában sincs megváltoztatni a hangzásunkat. Ráadásul nagyon szerette a régi AC/DC-t a mocskos, nyers hangzás miatt, és üzleti szempontból sem volt nehéz megállapodni vele, mert mindenképpen velünk akart dolgozni. Mesélte, hogy korábban egy sor zenekar jött hozzá azzal, hogy úgy akarnak szólni, mint az AC/DC, neki pedig végre nem kellett kopíroznia, hiszen ott volt az eredeti, és pontosan megtapasztalhatta, milyen is az!"

A lemezanyag szinte teljesen készen állt, mire megkezdődött a munka Vancouverben, illetve Dublinban, kivéve a szövegeket. Mivel Johnson továbbra sem volt megfelelő passzban ahhoz, hogy ezen agyaljon, a két Young végül kézbe vette az ügyet, és megírták a sorokat – így végül ez lett az első album, amelynek dalaihoz az énekes egyetlen betűt sem tett hozzá. Ez a tendencia azóta is kitart, de Brian saját bevallása szerint sokkal inkább megváltásként élte ezt meg, mintsem kudarcként: „Addigra egyszerűen kifogytam a szavakból. De már korábban is mindig nyomasztott a felelősség, hogy határidőre le kell szállítanom egy teljes albumnyi jó szöveget. Szóval igazság szerint megkönnyebbülést éreztem, amikor Angusék átvették tőlem a feladatot..." A csapat pedig valóban remekül megtalálta a hangot a producerrel, így a munkálatok oldott légkörben folytak. Angus: „Totálisan figyelmen kívül hagytuk a lemeztársasági elvárásokat és a külső tényezőket, Bruce Fairbairn pedig tökéletes partnernek bizonyult mindehhez. Ha az Államokról meg Kanadáról beszélünk, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az ottani producerek ilyen mogul-szerű arcok, akik inkább üzleti okokból csinálják ezt az egészet, nem pedig szerelemből. Ehhez képest Bruce már az első megbeszélést is azzal kezdte: azt szeretné, ha úgy szólna az AC/DC, mint amikor 17 évesek voltunk. Semmit sem akart megváltoztatni, csakis azon volt, hogy nekünk minél jobban tetsszen a végeredmény."

0926acdc2

Amelyet aztán a Thunderstruck kislemez vezetett fel, és végül 1990. szeptember 24-én jelent meg The Razors Edge címmel (igen, így, aposztróf nélkül, mielőtt valaki belém kötne). Angus: „A cím ötlete egy régi angol paraszti szólásból származott: akkor mondták ezt, ha egy csodás, meleg nyári napon hirtelen megjelentek a távolban a fekete felhők, és egyből mindennek baljós színezete lett. Nekem egyből megtetszett a dolog, már csak azért is, mert akkoriban lett vége a hidegháborúnak, és mindenki azt gondolta: ó, leomlott a berlini fal, innentől kezdve minden csak móka és kacagás lesz, meg folyamatos, nagy buli. Aztán persze elég gyorsan kiderült, hogy nem így történt, mi pedig már akkor is azt akartuk mondani, hogy a világ nem tökéletes, és soha nem is lesz az."

Talán a pihenő tette, talán nem, de ha valaki utólag végighallgatja a '80-as évek AC/DC-sorát, és beteszi utánuk a The Razors Edge-et, lehetetlen, hogy ne hallja a különbséget. És ez bizonyosan nem kizárólag Fairbairn érdeme volt, hiszen a producer bevallottan nem szólt bele a dalokba, mert egyszerűen nem volt rá szükség: inkább arról van itt szó, hogy a csapat a Back In Black óta nem írt ennyire erőteljes, átütő témákat, amelyek tökéletesen érvényesültek is a producer által kreált modernebb, dinamikusabb megszólalással. Angus: „A riffekkel mindig valami különlegeset keresünk, és mindig rá kell jönnünk, mennyire nehéz előrukkolni valami olyasmivel, ami jól szól, egyszerű, viszont nem úgy kemény, hogy tufa. Ez alapvetően a ritmusokon múlik. Így aztán ha lehetséges, kicsit mindig bluesosabbra, ritmusosabbra szoktuk venni a figurát, hogy a riffek eljuttassák valahová a hallgatókat. Azt persze mi sem tudjuk, pontosan hová... A legfontosabb a jó ritmus. A dalnak be kell mozdítania, ez az első követelmény. Én a magam részéről egyébként jobban szeretem a gyorsabb nótákat. Ha valami lassabb, hangulatosabb, abban kell lennie valami extrának... És persze a lényeg az, hogy a dal tényleg dal legyen, ne csak riffek egymás után. Kell, hogy legyen egy íve, és természetesen szólhon. Manapság a legtöbb dal olyan hatást kelt, mintha csak ürügyül szolgálna ahhoz, hogy valaki lejátszhasson egy riffet. Ha pedig valahol a szólógitáros írja a dalokat, az az általános, hogy az énekes csak az időt tölti ki a trükkjei között..." Nos, ez a dalcentrikusság az, ami annyira erőssé teszi ezt a lemezt: miközben még az egyébként korrekt módon sikerült Blow Up Your Videón is akadtak üresjáratok, a Fly On The Wallnak meg mondjuk a háromnegyede töltelék, addig a The Razors Edge elejétől végéig üt.

0926acdc11Mindjárt itt van például a lemez nyitószáma, a Thunderstruck, amely nem véletlenül lett első kislemez, és helyből egy új rajongói réteget hozott az AC/DC-nek – még úgy is, hogy a csapat ekkor már veteránnak számított, és mindenki biztosra vette, hogy egyetlen újabb daluk sem kelhet versenyre a '70-es évek Bon Scott énekelte slágereivel, illetve a Back In Black témáival. Nos, ez a dal helyből megtette, méghozzá valami egészen briliáns módon, olyan felépítéssel, amihez foghatót sosem lehetett még hallani a zenekartól – ennyit arról, hogy a Young Művek mindig ugyanazt játssza... „Csak úgy matattam a gitáron a bal kezemmel", idézte fel a vezérmotívum születését később Angus. „Teljesen véletlen módon született a téma, és egyből azt gondoltam róla: nem rossz, így felvettem. Malcolmmal eleve így dolgozunk: rögzítjük az ötleteinket, aztán megmutatjuk őket egymásnak. Ő meg azt mondta, van egy jó riffötlete, ami tök jól szólna a témám alatt, így aztán összeraktunk a kettőből egy dalt, de beletelt pár hónapba, mire minden a helyére került benne. Szövegileg pedig minden a címen állt vagy bukott, de aztán feljött ez a mennydörgéses ötlet, és jól csengett. Az AC/DC úgyis az erővel egyenlő, ez volt a kiindulópont..." Az Angus jellegzetes kis trükkjére fokozatosan felépülő, a feszültséget mesteri módon adagoló, hipnotikusan fogós ááá-zós kórussal operáló dal kis túlzással jobb, mint a banda szinte teljes előző hét éve...

A Fire Your Guns már tipikusabb, tempósabb, szárazan megszólaló riffekkel operáló dal, amely inkább csak átvezetés a lemez második slágerbombájához, a Moneytalkshoz, a zenekar történetének egyik legfogósabb szerzeményéhez. Nem akarok túlzásokba esni, és azt mondani, hogy a banda itt került a legközelebb az MTV-s sláger kategóriájához, hiszen ez a pattogós ütemű szám is védjegyszerű AC/DC, viszont tény, hogy szimpla, ám kiirthatatlan dallamokkal, hatalmas arénarefrénnel látták el, és ebben az időszakban valahogy minden az efféle számokról szólt – nem véletlenül robbant akkorát a nóta az Egyesült Államokban. Ha már itt tartunk, nem hagyhatom ki, hogy a majdani MTV-s nyomatásnak köszönhetően én is ezt a számot hallottam először a bandától, és mondanom sem kell, teljesen lenyűgözött. (És úgy, hogy 10-11 éves fejjel nyilvánvalóan nem rendelkeztem a bandáról semmiféle háttérinformációval, az idén visszahozott Chris Slade egy szemmel sem tűnt kisebb fazonnak a klipben tarkopasz fejével és nagy grimaszaival, mint Angus vagy Brian.)

0926acdc8

A címadó szám ismét nem annyira nyilvánvaló: a lemez címéhez méltó hangulatot hozza, baljós, veszélyes atmoszférát hordoz magában kimért tempójával és furcsán elkent vokáljaival, refrénjeivel, sőt, még Angus szikrázó, tízpontos szólója is ehhez igazodik. Nekem ez az egyik örök kedvenc szólóm tőle, de itt jegyezném meg azt is, hogy az AC/DC-vel kapcsolatos második leghatalmasabb tévhit, miszerint Brian Johnson nem tud énekelni, ugyanis nagyon is tud, és mesterien bánik ezzel a bizonyos reszelős orgánummal, kiválóan működik a hangja ebben a témában is. (Az első számú tévedés, hogy Phil Rudd nem tud dobolni, de ez most nem tartozik ide.) Nálam mindenesetre óriási kedvenc ez a dal, akárcsak az ezt követő Mistress For Christmas, amely tökéletesen érvényesül a címadó borultabb pillanatai után, lévén ez is egy visszafogottabb zenei feszültséget adagoló darab, viszont sötétségnek nyoma sincs benne, ehelyett inkább hamisítatlan AC/DC („Get a date with the woman in red / Wanna be in heaven with three in a bed"). A számhoz egyébként valamilyen furcsa módon Donald Trump, illetve akkori felesége, a tévés Marla Maples bulvárinváziója szolgáltatta az alapötletet, szóval ki tudja, lehet, hogy aktuálisabb, mint valaha...

A Fire Your Gunshoz hasonlóan alapvetőbb Rock Your Heart Out inkább csak megbújik a nagyágyúk között a lemezen, noha ennek is nagyon jó a tempója – ennek ellenére az előzmények és az Are You Ready között semmiképpen sem csúcspont. Utóbbi a Moneytalkshoz hasonlóan szintén az AC/DC kommerszebb módon stadionrockos énjét villantja fel, és legalább annyira tökéletes, mint az: szintén visszafogottabban gördül előre, a nyers boogie-zúzda helyett inkább hangulatos melódiákkal éri el a kívánt hatást, az akár zseniálisnak is nyugodtan titulálható bridge és az együtténeklős refrén pedig első hallásra az agyba ül. Jobban belegondolva nem is nagyon értem, miért tűntek el mára a banda koncertprogramjából ezek a nóták, mert biztos vagyok benne, hogy egy szemmel sem aratnának kisebb sikert a bulikon, mint a többi alapmű...

0926acdc4

Az anyag hátralévő öt dala már nem ennyire különleges, viszont mindegyik kiváló a maga nemében: a Got You By The Balls és a Shot Of Love AC/DC-sen dülöngélő, szennyes blues rock, előbbi kimértebb, utóbbi tempósabb, a Let's Make It pedig védjegyszerű johnsonos slágertéma, a banda mércéjével nézve még akár édeskésnek is merem nevezni a dallamvilágát, de semmiképpen sem pejoratív értelemben. A Goodbye & Good Riddance To Bad Luck is alapjáratosabb téma, de kellemes, az If You Dare pedig egy hagyományosabban bluesos darab az anyag végére, egészen kiváló minőségben. A lemez természetesen marha jól is szól, Fairbairn valóban nem változtatta meg a banda összekeverhetetlen megszólalását, viszont ezzel együtt is beleinjektálta azt a jellegzetes pluszt, amit mondjuk az általa jegyzett Aerosmith-albumokban is annyira lehet szeretni. Ez persze már nem jött be minden puristának, a Shock!-stáb legnagyobb AC/DC-istája, Nagy Andor kolléga például pont a Fairbairn-féle szuperszonikus sound miatt nem kedveli annyira a The Razors Edge-et, mert szerinte nem passzolt a bandához. Ezt természetesen el tudom fogadni, de nem értek egyet a hasonló vélekedésekkel.

A Thunderstruck látványos klipje és a dal megzabolázhatatlan ereje helyből megtette hatását: a londoni Royal Albert Hallban felvett, újszerű kameraállásokkal és azzal a bizonyos jellegzetes ketreces színpaddal kábító videó azonnal az MTV legjátszottabb felvételei került az Atlanti-óceán mindkét partján. „A videóban szereplő rácsok funkciója nem az volt, hogy a közönséget távol tartsák a zenekartól, hanem hogy a nézőket védjék tőlünk!", nevetett egy ekkori interjúban Angus. „Már azelőtt be kellett mennünk a színpadra, hogy a nézőket kiterelték volna a felvételhez, szóval elég furcsa volt a dolog. Azt mondták: Mr. Young, be kell lőnünk a kamerákat, szóval legyen olyan kedves megmutatni, merre halad majd! Konkrétan úgy kellett megmutatnom, merre fogok ugrálni, mintha az idegenvezetőjük lennék. Viszont éppen ezért lett tök izgalmas és friss a klip, mert az utóbbi időkben azt vettem észre, hogy nem igazán lehet megmondani, miben tér el egy videó egy reklámtól..."

0926acdc3

Ilyen felvezetés után a The Razors Edge helyből hatalmasat szólt: a Billboard-lista második helyére került, amikor pedig novemberben a Moneytalksot is megklipesítették, a lemez szabályosan beszakította a tetőt, és olyan mértékben kezdett el fogyni a boltokból, mint az AC/DC egyetlen produkciója sem a Back In Black óta. A Moneytalks egyenesen a zenekar történetének leghatalmasabb slágere lett az Egyesült Államokban (a listák 23. helyéig jutott), az ezzel párhuzamosan elstartolt világ körüli turné pedig mindenütt teltházakat vonzott. (Az észak-amerikai turné első körére ugyanakkor sötét árnyékot vetett, hogy az 1991 januárjában tartott Salt Lake City-i koncerten három rajongót is agyontapostak a tömegben.) A tavasszal klipesített Are You Readyvel a zenekar újabb sláger produkált, és további non-stop turnézás következett először Európában, ismét Észak-Amerikában, majd megint Európában, a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon, majd az ugyanezen márkanév alatt lefutott fesztiválturnén. Itt természetesen headlinerként játszott az AC/DC, előtte pedig olyanok léptek színpadra, mint a Metallica, a Mötley Crüe és a Queensryche, illetve egyes állomásokon a The Black Crowes – vagyis még a műsornyitó szintet is többszörös platinalemezes sztárelőadók jelentették... Az már persze más kérdés, hogy az AC/DC máig tisztázatlan okokból nem igazán jött ki a fekete albumot turnéztató Metallicával ezen a körúton.

A szóban forgó turné Angusékkal, James Hetfieldékkel, Vince Neilékkel és Geoff Tate-ékkel Budapestet is elérte – 1991. augusztus 22-én játszottak a Népstadionban közel 50 ezer nézőnek –, ám a turné leghíresebb buliját még annak ellenére sem Donington jelentette, hogy ez a buli utóbb kijött videón. A Monsters Of Rock-kör ugyanis 1991. szeptember 28-án elérte az épp a széthullás felé menetelő Szovjetuniót, ahol mindössze két nappal a kitűzött dátum előtt személyesen az akkori pártfőtitkár, a hetekkel korábban egy igen veszélyes puccskísérleten is átesett Mihail Gorbacsov engedélyezte hosszas huzavona után a koncert megrendezését a Moszkvához közeli Tusino katonai repülőtéren. A koncert, amelyen az AC/DC volt a főzenekar, előtte pedig a Metallica, a The Black Crowes, a helyi E.S.T. és a Pantera játszott, azóta is a valaha összehozott legnagyobb tömegrendezvények közé tartozik: még a legszerényebb becslések szerint is legalább 800 ezren vettek részt rajta, de egyes saccolások az 1,2 milliós nézőszámot sem tartják kizártnak. Brian: „Ameddig egy szintben álltunk, a tömeg simán csak tömegnek látszott, de amikor felmentünk a színpadra, már láttuk, mennyien vannak. És akkor bizony egy kicsit remegni kezdett a lábunk. Be voltunk szarva, ez az igazság. Egyébként a helyszínen még öltözők sem voltak, csak ezek a nagy katonai sátrak a járópallókkal, ezekben mászkáltunk ide-oda, meg néha hátramentünk a sátrak mögé hugyozni. És minden egyes ilyen alkalommal ott termett mellettem a CNN meg a BBC stábja, és kérdezgetni kezdték, hogy mit gondolok erről az egészről."

0926acdc9

A zenekar Tusino után még lefutott egy ausztrál és új-zélandi kört, majd mintegy százhatvan koncert után úgy vonulhattak pihenőre, hogy karrierjük egyik leghatalmasabb dobásán voltak túl. A The Razors Edge összesen 77 héten át szerepelt a Billboard Top 200-as listáján, és végül 1990 legsikeresebb rocklemeze lett, miután világszerte több mint 10 millió példányban kelt el (ennek több mint fele az Egyesült Államokban talált gazdára, de jellemző, hogy az album eladásai egyedül Németországban is megközelítették az egymilliót, Kanadában és Ausztráliában pedig további mintegy fél-félmillió fogyott belőle). Ez a lendület még a későbbiekben is kitartott: az 1992 októberében megjelent, remekbe szabott AC/DC Live koncertlemezt is milliószámra vásárolták, és amikor a zenekar legközelebb 1993 derekán megtörte a csendet, újabb világslágert produkáltak. A Last Action Hero filmzenealbumhoz odaadott Big Gun nem csak felvette a versenyt a The Razors Edge legjobb dalaival, de ugyanakkora sláger is lett, nem kis mértékben az Arnold Schwarzenegger vendégszereplésével felturbózott videó révén.

Ezen a számon a banda Rick Rubinnal dolgozott, és a mindenki kedvére való végeredmény után nem volt kérdéses, hogy a következő lemez is vele készül majd el. Miután azonban megkezdődtek a munkálatok, még sor került egy elég komoly változásra a csapatban. Chris Slade: „Az utolsó közös koncertünket Új-Zélandon játszottuk, emlékszem, szabályos módon, vízszintesen esett az eső, és nem túlzok. Lenyomtuk a két és fél órát, és a végén egyszer csak felbukkant Phil Rudd. Egyből beindult az agyam: nocsak... Mert Phil nem egy beszédes arc, és aznap nagyon felszabadultan dumálgatott mindenkivel. Aztán utána mindenki hazautazott, és a srácok egy idő után elkezdték gyártani a demókat. Angus és Malcolm Londonban zenélt, és mivel általában dobgéppel dolgoztak, én meg ott laktam egy órányira, megkérdeztem, nem akarják-e, hogy besegítsek. Igent mondtak, és tök jól ment minden, egy hónapig ott zenéltem velük, de lehet, hogy hat hét is volt. Aztán kicsit később Malcolm felhívott, és azt mondta: figyelj, nem csináltál semmi rosszat, és olyan sincs, amit esetleg elmulasztottál volna, de kipróbáljuk Philt. Beállt a nagy csend. Én meg: oké, Mal, de akkor én most megyek. Ő meg erre azt felelte: nem, nem, nem, csak ki akarjuk próbálni, és nem is tudjuk, egyáltalán képes-e még megfelelően játszani... Én erre azt válaszoltam, hogy ha valami nem romlott el, azt nem kell megjavítani, szóval kilépek. Mal továbbra is hangsúlyozta, hogy félreértem őket, de én akkor már döntöttem. Ha nem végeztem elég jó munkát ahhoz, hogy amikor Phil besétált, közöljék vele: bocs, de jól megvagyunk Slade-del, akkor ennyi volt. Másnap a menedzserünk is felhívott, és neki hivatalosan is bejelentettem, hogy kilépek. Phil pedig visszament. Őszintén szólva totálisan kikészültem a dologtól. Olyannyira, hogy utána három évig nem is nyúltam dobverőhöz. Egy igazi nagy tökönrúgás volt számomra ez az egész. Szerintem és mások szerint is nagyszerű munkát végeztem, aztán ez lett belőle... Így aztán három évre elmentem egy művészeti suliba. De utólag visszatekintve azt kell mondanom, hogy ha a fiamról lenne szó, azt tanácsolnám neki egy hasonló helyzetben: várjon, mert úgyis visszamennek hozzá. És hogy őszinte legyek, szerintem ők is így tettek volna, csak a hülye büszkeségem közbeszólt. És mivel ők is nagyon büszkék, utána már nem volt visszaút. Azzal pedig az igazat megvallva nem nagyon lehetett vitába szállni, hogy Phil majdnem a kezdetektől fogva ott volt velük. Gyakorlatilag együtt nőttek fel, és ezzel nem lehet versenyezni. Főleg, hogy egyébként egy marha jó dobosról is beszélünk."

0926acdc5

A rendkívül sikeres The Razors Edge-periódus tehát tulajdonképpen Slade 1994-es távozásával ért véget, a folytatás pedig már nem volt ennyire meggyőző: az 1995-ös, csontszáraz hangzású Ballbreaker bluesosabb, nyersebb anyag lett az 1990-esnél, és noha természetesen nem volt rossz, én határozott csalódásként éltem meg a maga idejében, és nem is hallgattam túl sokat. Azóta persze már bőven kibékültem vele, mint ahogy teljesen jók az azóta kiadott albumok is – nem mintha olyan sok lenne belőlük... –, a tavalyi Rock Or Bust pedig talán egyenesen a legerősebb az utóbbi huszonöt évben. De azt bizony tartom, hogy az AC/DC utolsó tízpontos lemeze a The Razors Edge volt, amely a Back In Black után számomra egyértelműen a Johnson-éra csúcsalkotását jelenti, és ez vélhetően már így is marad. Az meg tök jó, hogy megint Chris Slade dobol náluk.

 

Hozzászólások 

 
#19 Ronin 2020-09-25 17:56
Mikor ez az album megjelent, én már AC/DC fan voltam, és 16 évesen az első NAGY koncertélményem az a bizonyos Népstadionbeli Monsters Of rock volt 1991 augusztus 22-én.
A The Razors Edge albumot szeretem ugyan, de közel sem tartom 10 pontosnak. És érdekes módon több előttem szólóval egetértve értetlenül állok az előtt, gogy a Flick of The Switch album miért van ennyire "lesajnálva". (Nem csak ebben a kritikában, sok más helyen is.) Én nagyon kedvelem azt az albumot, némi túlzással (a Back In Black-en kívül persze) az a kedvenc 80-as évekbeli AC/DC lemezem.A Blow Up Your Video meg azért a szívem csücske, mert az volt az első album, aminek a megjelenését anno tizenévensen már vártam. (Ahogy a Metallicánál ez az ... And Justice For All-ra igaz.)
Idézet
 
 
+3 #18 Steve 2016-11-20 13:59
Első rockzenei kazettáim egyike volt ez az album, valamikor 91-ben szerztem be. Hatására elkezdem begyűjteni a korábbi lemezeiket is. A cikkben emlegetett Flick és a Fly albumokkal nincs semmi bajom, mostanában is sokat hallgatom őket, jobban tetszenek mint a Blow up, de a Razors az örök kedvenc.
Idézet
 
 
+5 #17 kiss gabor 2016-07-02 20:28
Idézet - NOLA:
Nálam is ez volt az elso DC lemez, amit már tudatosan végig hallgattam.
Emlékszem még az alapsuliban, kellett vinni mindenkinek a kedvenc zenéjét zene órára..., én elvittem ezt az albumot, a B oldalra azt hiszem pont a "fekete album" volt feljátszva.
Tisztán emlékszem a tanárno arcára :-),...amíg nem szólalt meg Brian, addig még csak figyelgetett, na de aztán.... :-DDD


En a Ballbreaker albumot vittem be enek orara. Az en enektanarnom egy 60 koruli neni volt, es nem hiszed el de el volt elvezve a DC-tol. Milyen tradicionalis, milyen kimuvelt, milyen igenyes stb...A masik eset volt, amikor a Metallica Loadjat vittem be... Az Aint my bitch-nel kikerekedett a szeme,
elkezdte lekottazni a dob utemeket, meg mondta, hogy ez biztos nem autodidakta dobos...mert nagyon jo...Ennyit arrol hogy Lars nem tud dobolni.
Idézet
 
 
+7 #16 NOLA 2015-09-29 17:05
Idézet - Nagy Andor:
Idézet - NOLA:
Tisztán emlékszem a tanárno arcára :-),...amíg nem szólalt meg Brian, addig még csak figyelgetett, na de aztán.... :-DDD

...aztán letépte a felsőjét, és megvadult őrültként headbangelt végig a tantermen.

:-D ...az nagyon jó lett volna, mert egész szemrevaló nőcike volt..., de sajnos ehelyett az tortént, hogy rogton kivette a kazettát, és "lerikácsolta" a fejem... :-D
Idézet
 
 
+7 #15 Nagy Andor 2015-09-29 15:06
Idézet - NOLA:
Tisztán emlékszem a tanárno arcára :-),...amíg nem szólalt meg Brian, addig még csak figyelgetett, na de aztán.... :-DDD

...aztán letépte a felsőjét, és megvadult őrültként headbangelt végig a tantermen.
Idézet
 
 
+6 #14 NOLA 2015-09-29 14:44
Nálam is ez volt az elso DC lemez, amit már tudatosan végig hallgattam.
Emlékszem még az alapsuliban, kellett vinni mindenkinek a kedvenc zenéjét zene órára..., én elvittem ezt az albumot, a B oldalra azt hiszem pont a "fekete album" volt feljátszva.
Tisztán emlékszem a tanárno arcára :-),...amíg nem szólalt meg Brian, addig még csak figyelgetett, na de aztán.... :-DDD
Idézet
 
 
+4 #13 Venomádi 2015-09-28 17:30
Ádám, lenne egy kérdésem: neked a 'helyből' volt az első szavad? :D Jó cikk, köszi!
Idézet
 
 
+4 #12 the bandit 2015-09-27 19:42
ez a Flick kontra For Those.... dolog számomra is fura, az én véleményem is az, hogy a Flick-en több az emlékezetes dal (Nervous meg különösen a Guns For Hire), mint a For Those-on. Viszont ott a címadó dal annyira erős és annyira drámai, hogy egymagában elviszi az egész albumot. A Thunderstruck....meg hát....kb. 12-13 voltam én is, amikor a videóval szembesültem, és ahogy Chris a betorzult mimikával csépelte a dobot miközben Angus uralkodott a kifutón...hááááá.......megvettek kilóra...
Idézet
 
 
-7 #11 Fer68 2015-09-27 15:21
MTV/DC... még, hogy a Flick Of The Switch ennél gyengébb lenne? Hallotta valaki már a Risnig Power-t róla? Hogy jöhet ahhoz egy Moneytalks???? vagy a Nervous Shakedown-hoz??? és a Landslide-hoz??? Igen, ez volt az AC/DC 2., sikeresebb poplemeze, amivel már végleg beférkőztek az MTV műanyaggagyigyá rába két Bon Jovi, egy Aerosmith nyálság, és egy Brian Adams sláger közé.... Egyedül marketing szempontból értékelhető teljesítmény, mert még Hollywoodban is "píszí"-vé vált a díszi... de ennek már semmi köze, még a For Those About To Rocjk-hoz sem, nemhogy Bon-hoz! Nem véletlen végkifejlete ennek a PR gyárnak, hogy manapság már a Highway To Hell is csengőhang-disco-slágerré tudott válni... Bon Scott forog a sírjában! .....Moneytalks...
Idézet
 
 
-2 #10 Gábor 2015-09-27 11:45
[quote name="peresztegi istván"]a lemezen két nagyon jó szám van (thunder és fire a többi töltelék)
A Thunder nélkül sztem ez a lemez nem lenne klasszikus.
A Fly lemeznek a hangzása nagyon ótvar, a zenével semmi gondom. A Flick talán a legmetalosabb 'DC lemez, szintén kissé zavaros hangzással. A For Those About pedig jobb mint a Back in Black.
Idézet
 
 
+5 #9 Dead again 2015-09-26 23:48
Mindig is érdekeltek ennek a lemeznek a körülményei, már vártam a cikket. Köszönöm szépen :) Amúgy jó lemez, semmi gondom nincs vele. Gyakran előkerül, ha AC/DC-ről van szó.
Annyi a fura, nálam, hogy a Thunderstruck az a nóta, ami valahogy sose jött be, csak az eleje. Pl. a Let's make it ezerszer jobban bejön. De mondom, ez egy teljesen jó lemez. Megérdemelt helye van a klasszikusok között.
Idézet
 
 
+11 #8 Santoro 2015-09-26 22:14
Tesóm elvitt a Népstadionba, nem lehetek eléggé hálás neki !
Idézet
 
 
-15 #7 peresztegi istván 2015-09-26 21:05
a lemezen két nagyon jó szám van (thunder és fire a többi töltelék)
a fire your guns benne van a top 3 acdc szerzeményben (soha sehol nem játszák azóta)

a back in blackből bon scott halála csinált sikeres lemezt (back in black és hells bells a többi töltelék)
a flick of the switch egy nagyon kiváló metálalbum
csak ajánlani tudom mindenkinek (flick-rising-bedlam)
Idézet
 
 
+11 #6 abdul 2015-09-26 17:28
a moneytalks az első élmény a brigádtól, a doningtoni highway to hell mellett. a reszelős hangú sapkás bácsi meg a kopasz dobos simán jobban megfogott akkor, mint a rohangászó iskolás.

szintén első tíz kazetta egyike, könyvtárból kölcsönzött bakelitről kimásolva. bakelit ugrált kissé, a thunderstruck eleje az agyamban még mindig az alternatív verzióban van meg, az if you dare legvége meg pont nem fért már ki a krómos kazi végére. emellett ez volt az első olyan muzsika otthon, amit apám jelenlétében nem volt szabad hallgatni ("nem emberi hangon énekel ez" - azért fejlődik az öreg, azóta pl. az orphaned landet is szereti).
Idézet
 
 
+5 #5 ddrum77 2015-09-26 16:36
letöltöttem pár számot a 92-es Donongton koncertből, dob nélkül, ma este beszállok egy próba erejéig a bandába
dobosfronton úgyis nagy az átjáróház =)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.