Shock!

Minden idők leghosszabb időn át készült, legdrágább rockalbuma – ebben nagyjából konszenzus uralkodik a Chinese Democracy kapcsán, de körülbelül itt ki is merülnek a közös nevezők. Mi is volt valójában ez az album? W. Axl Rose megalomán szólólemeze, amivel a nevét leszámítva semmi gond nem volt? Netán értelmezhetetlen, elhibázott, dagályos katyvasz? Egyáltalán, értékelhető-e a körítés, a notórius késések, a folyamatos botrányok, az állandó és követhetetlen tagcserék nélkül? Nem ígérünk egyértelmű választ a fenti kérdésekre, de megjelenésének tizenötödik évfordulója alkalmából megpróbáltuk felgöngyölíteni a rocktörténelem egyik leghírhedtebb projektjének történetét.

A Guns N' Roses első periódusának dicstelen végét számtalanszor körbejártuk ezeken a hasábokon, így ezt illetően elegendő a távirati stílusra szorítkozni ezen a ponton. A Use Your Illusion I-II turnéi 1993. július 17-én értek véget Buenos Airesben, ezután a zenekar tetszhalálba merevedett. Bár több kísérlet is történt W. Axl Rose, Slash és Duff McKagan egy helyiségbe terelésére, ezek sosem jártak hosszabb távú sikerrel. Slash és Duff súlyos drog- és alkoholproblémái éppúgy nem segítették a problémák megoldását, mint ahogy az egyre inkább magába boruló Axl kezelhetetlensége sem.

Az egyik legkomolyabb szöget Gilby Clarke egyoldalú kirúgása jelentette a koporsóba Axl által Paul „Huge" Tobias rovására, amit csak tetézett Slash Snakepitjének It's Five O'Clock Somewhere lemezének megjelenése. Képbe került egy időben Zakk Wylde is egyfajta kompromisszumos megoldásként, de végül nem jutottak egyről a kettőre: 1996-ban még egy utolsó nekifutás erejéig megkísérelték feltámasztani a bandát, de Slash végül megunta a reménytelen vergődést, és az év végén hivatalosan is kilépett a zenekarból. A következő év során Matt Sorum, majd az egészségügyileg rendbejött, megtisztult Duff is követte példáját. Axl eközben teljesen átrendezte a jogi-pénzügyi hátteret, majd 1997 folyamán megszerezte a Guns N' Roses névhez fűződő összes jogot. A korábbi felállásokból egyedül Dizzy Reed billentyűs maradt mellette.

Tulajdonképpen már ebben a korai fázisban is reménytelennek tűnik összeszedni, ki mindenki fordult meg a zenekar háza táján. A Nine Inch Nailsből ismert Robin Finck gitáros viszonylag hamar bekerült a képbe Paul Tobias mellé a gitárszekcióba, mint ahogy korábbi zenésztársa, a multihangszeres/sampleres Chris Vrenna is. A doboskérdés sokáig tanácstalanságot eredményezett – állítólag Dave Abbruzzessét, Joey Castillót, sőt, még Igor Cavalerát is megkörnyékezték ekkoriban, hogy dobolja fel a következő Guns-lemezt –, de végül Josh Freese lett a megoldás valamikor 1997 derekán. A Vandalsben startolt, de keresett sessionzenésszé vált, boszorkányos képzettségű ütős bevallottan komoly lökést adott a formálódó zenei anyagnak. Már ő ajánlotta Duff utódjául a The Replacements korábbi basszerét, Tommy Stinsont, Vrenna posztját pedig Chris Pitman vette át. Összeállt az új Guns N' Roses első szilárd felállása.

Amiről a sajtóban, a rajongótáborban és a hátországban természetesen már ekkoriban is folyamatosan ment az agyalás, hogy egyáltalán Guns N' Roses-e ez. Bizonyos, hogy a névváltás – pontosabban Axl nevének használata – a legkomolyabb szinteken is felmerült, az énekes azonban végül nem volt hajlandó szakítani a múlttal. Stinson: „Axl elég punk rockosan állt ehhez a kérdéshez: azt mondta, a többi faszkalap kilépett, a név az enyém, szóval viszem tovább a Guns N' Rosest. Talán furcsán hangzik, de akkor és ott egyből azt mondtam: haver, veled vagyok."

Ilyen alapozással és nevekkel senkit sem lephetett meg, hogy már a stúdióból érkező első pletykák is modern megszólalású, indusztriális hatásokkal flörtölő lemezről szóltak, de jellemző módon senki sem erősített meg semmit. A színfalak mögött eközben lázasan folytak a munkálatok: Axl és társai egymás után fogyasztották el a producereket és segítőgurukat, akiket az egyre jobban elszaladó költségek miatt hétről hétre idegesebb Geffen ültetett a nyakukra. Más szakemberek a csapat környékéről sodródtak a Guns környékére, így például a nem sokkal később az A Perfect Circle-ben saját jogon is rocksztárrá váló Billy Howerdel: „A szerepem leginkább talán ProTools-hangmérnökként írható le. Úgy kerültem a képbe, hogy Robin Finck hangzásain dolgoztam, ugyanis ismertem a Nine Inch Nails-időkből, és megkeresett. Mondta, hogy a Guns N' Rosesszal játszik, érdekes hangzásokat szeretnének, én meg segíthetnék a programozásban. Ebből fejlődött ki úgy két és fél év közös munka, eközben pedig elég jól összebarátkoztam Axllel. Teljes éjszakákat töltöttem vele a stúdióban, mert mindig akkor dolgozott. A többiek nappal finomítgatták a részeiket, aztán este tíz felé befutottam én, elköszöntem tőlük, még később megjelent Axl, és reggelig melóztunk. Egy idő után én is sajátomnak éreztem a projektet, és szívesen végig is vittem volna, de aztán túl sok időt emésztett fel, és jött a lehetőség az A Perfect Circle-lel is, amire egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Így aztán '99 szeptemberében kiszálltam a dologból."

A munka akkor kapott újabb lendületet, amikor 1998 derekán Sean Beavan került a csapat mellé zenei rendezőként. A majdani album gerincét képező dalok alapjainak javát vele rögzítették a következő két év folyamán. 1999-ben már az is kiszivárgott a sajtó felé, hogy az ekkoriban időközönként „két hónap múlva most már tényleg érkezik!" jelleggel beharangozott új album címe Chinese Democracy lesz Freese egyik szerzeménye alapján. Josh: „A Chinese Democracy dalt én hoztam, a zenét is, a szöveget is, mindent. Mindig vicces volt később bekapcsolódni egy-egy beszélgetésbe a lemezről és bedobni, hogy én írtam a dalt, mert mindenki csak lesett, hogy mi a francról beszélek. Sokan nem is vették komolyan, de nem zavart. Magát a nótát nagyon szeretem: mindössze három akkord az alap, semmi különös nincs benne, de nagyon erőteljes a groove, kellően koszos és rockos. Kedvelem az egyszerűségét."

A stúdióban zajló tumultuózus jelenetekre jó példa, hogy 1999 tavaszán még Brian May is képbe került a bandánál mint vendég – ám az általa felvett gitárrészeket végül nem is használták fel... May: „Axl a házában dolgozott, én meg odafent, a hegytetőn a stúdióban a hangmérnökével. Csak ritkán jött le, de néha bejelentkezett, olyankor igen lelkesen nagyon sokat beszélt, majd megint eltűnt." Ahogy Axl utóbb felidézte: „Sean Beavannel össze-vissza vagdostuk Brian különböző felvételeit, hogy tényleg összesűrítsük az egészet egy változatba. Mindent egy végül kidobott felvételben elcsípett hang köré építettünk, és ugyan Brian nyilvánosan nagyon baráti hangot ütött meg, akkor és ott sajnos nem volt túl elégedett azzal, amit visszahallott. Emlékszem, ott állt mellettem, kissé döbbenten meredt a nagy stúdiós hangfalakra, és csak annyit mondott: de hát én nem is ezt játszottam! Semmiképpen sem akartunk kiszúrni vele, egyszerűen csak a saját dolgunkat csináltuk, és minden körülmények között kiálltunk a döntéseink mellett."

1999 őszén határozottan megmozdultak a dolgok a banda körül, elterjedt, hogy most már tényleg a kanyarban a lemez érkezése – olyannyira, hogy emlékszem, a Szervita téri Fotex Records várható újdonságokat listázó tábláján például hetekig kint volt novemberi megjelenéssel. Mindez végül egyetlen dalra korlátozódott: egészen pontosan 98 hónappal azután, hogy új számok – azaz nem feldolgozások – jelentek meg Guns N' Roses név alatt, Axl a világ elé tárta az Oh My Godot, amely Arnold Schwarzenegger aktuális akciófilmje, az End Of Days zenealbumán kapott helyet. A dal címe szinte kísérteties módon éppen az a sor volt, amellyel annak idején az Appetite For Destruction nyitánya, a Welcome To The Jungle is elkezdődött, a kör tehát véletlenül még szimbolikusan is bezárult. Az új számnak – mint ahogyan azt már jó előre sejteni lehetett – nem volt túl sok köze a Guns N' Roses korábban megismert jellegzetes hangzásához: a karcos, komputerizált megszólalású gitáralapok, az intenzív ritmusok inkább a Nine Inch Nails és a Marilyn Manson felé mutattak, és ugyan Axl reszelős, hisztérikus hangja a régi volt, a maga módján egyébként egyáltalán nem rossz Oh My God nem igazán nyerte el a csapat régi híveinek tetszését.

2000 legelején aztán még jobban megszaporodtak a hírek az énekest illetően. Először egy újravett Appetite For Destructionről suttogtak – mint kiderült, Axl valóban rögzítette a friss bandával a '87-es debütöt, de elsősorban azért, hogy ráérezzenek az anyag velejére, publikálni sosem akarta. Aztán az énekes végül élő telefoninterjút adott az amerikai MTV-nek, majd a Rolling Stone magazin bombát robbantott azzal, hogy leközöltek vele egy pár hónappal korábban felvett nagyinterjút. Ezzel egyidejűleg el is oszlatták azokat a nevetséges pletykákat, amelyeket Axl évekig tartó hallgatása és elvonulása kreált: a frontember nem hízott el extrém módon, és nem is kopaszodott meg. (Igen, tudom, hogy ez utólag röhejes, de a lakossági internet kora előtt jártunk még.) A cikkben az énekes nyíltan beszélt róla, miért kell annyit várni a lemezre: „A késés egyik oka, hogy megtanultam alkalmazni a '90-es évek rockzenéjének technológiáját. Alapról kellett elsajátítanom, miként kell bedolgozni ezeket az elemeket, mert nem akartam, hogy pusztán csak komputerrel előállított dolgok szóljanak a dalokban. Slash kerek perec megmondta nekem, hogy ő nem szeretne ennyire keményen dolgozni."

Ugyanígy az is szóba került, miért tartotta meg a nevet: „A zenekart már azelőtt is Guns N' Rosesnak hívták, hogy azok a srácok bekerültek volna, és mások is játszottak előttük a Guns N' Rosesban. Fontolgattam, hogy megválok a névtől, de végül semmilyen szempontból nem tűnt helyénvalónak. Nem vagyok olyan, aki kinyír valamit, majd szépen odébbáll. Ez nem egy Axl Rose-lemez, még akkor sem, ha elsődlegesen olyan, amilyennek én akarom. Mindenki hozzáteszi a magáét a dalokhoz. Én irányítom, hogy milyen legyen a végső felépítmény. Ez az egész csak a régi nóta, amit már gyerekkorban megtanítanak mindenkinek: sose vásárolj közösen autót a haverjaiddal, mert mindenki belepofázik a vezetésbe, de senki sem tudja majd irányítani a járművet. A régi felállással pontosan ezt történt: mindenki ide-oda rángatta a kormányt, aztán szépen belevezettük a szakadékba a kocsit. Mindenki menjen és hallgassa meg a többiek szólóalbumait: szerepelnek rajtuk remek ötletek, de egy Guns N' Roses-lemezen nem működtek volna." Ezzel Doug Goldstein, a banda akkori menedzsere is egyetért: „Ha Slashen múlik a dolog, a GN'R az AC/DC receptjét követi: minden egyes alkalommal leszállították volna az Appetite-ot. Axl inkább a Beatlest tekintette példának, akik sosem készítették el kétszer ugyanazt az albumot."

Axl már több mint hat éve nem jelent meg a nyilvánosság előtt, amikor 2000 júniusában ismét színpadra lépett Los Angeles egyik klubjában, meglepő módon éppen Gilby Clarke egy koncertjén, és egy kicsit zenélgetett régi kollégájával – ironikus módon éppen azzal, akinek eltávolításával annak idején elindította a klasszikus Guns N' Roses agóniáját. A színfalak mögött közben tovább folytak a kavarások. Harmadik gitárosként bekerült a zenekarba a bizarr fazonú csodabogár, az amerikai underground körökben kultikus figurának számító Brian Patrick „Buckethead" Carroll, Freese-t pedig a Primusból ismert Bryan „Brain" Mantia váltotta a dobok mögött. Mantia: „A zenéért annyira nem rajongtam, Axlért és a kisugárzásáért azonban nagyon is. Emlékszem, először az MTV-n láttam valami tollboában, spandexnadrágban. Meg láttam a videót, ahol bekiabál a tömegnek, hogy látjátok azt a csávót? Lerendeznétek? Nem? Jól van bazmeg, akkor majd én! – és ezzel fejest ugrott a közönségbe. Csak lestem: baszki, ez a csávó durva! Mi a francot művel? Aztán Bucket bekerült a zenekarba, és jelezte, hogy Josh Freese kilépett, mesélt rólam Axlnek, érdekelne-e a meló. Volt bennem némi aggodalom, de annyira nem foglalkoztam ezzel: azt mondtam, majd beszélek neki a Wu-Tang Clanről. Így is tettem, és szerintem bejött neki a dolog, mert mindig is rengeteg különféle muzsikát hallgatott. Én meg a magam naiv egyszerűségében közeledtem hozzá, ez pedig bevált. Aztán elkezdtem megismerkedni a régi zenéikkel, és rájöttem, hogy lényegesen mélyebb, mint hittem. Steven Adler például úgy dobolt, mint Alex Van Halen: nem pusztán a groove-ot tette oda, hanem nyomta a cineken a gitárrészeket vagy a basszustémát. Tehát volt mondjuk két hatütemes rész, de A-B-C-D-F körökkel. Akkor mondtam azt, hogy baszki, ez bonyolult... Imádtam Steven zsíros játékát. Áradt belőle a szeretet, ha érthető, mire gondolok: hogy tudja, ez az ő zenéje, és szívét-lelkét beletette. Matt Sorum metronómszerűbben nyomta, ott inkább az volt a szempont, hogy oké, jól fog kinézni a hajam, jó szögben lógnak a láncaim? De nem ellene beszélek, biztos vagyok benne, hogy remek arc, csak Adler stílusa jobban tetszett, mert üvöltött a témáiból, mennyire imádta ezt az egészet."

Ez persze még mindig nem jelentette azt, hogy véget ért a cirkusz. A sajtóban ekkor már 9 millió dollár eltapsolásáról cikkeztek, de a lemez még mindig sehogy sem állt. 2000 derekán Beavan is távozott, és ekkor lépett először keményen a csapat torkára Jimmy Iovine, az időközben az Interscope-pal és az A&M-mel fuzionált Geffen vezérigazgatója. Ahogy Axl hosszú évekkel később felidézte az ekkoriban szokásos munkamenetet: „Jimmy valakivel lejött a stúdióba, egy hónapig dolgoztunk, minden remekül ment. Aztán valaki a kiadó részéről, még magasabb polcról elkezdte presszionálni Jimmyt miattunk, ő pedig ránk helyezett nyomást emiatt. Értjük, hogy az üzlet így működik, különös tekintettel erre a szegmensre, de ilyenkor egy újabb hónap után mindig elmérgesedtek a dolgok, és akadályozták a produktív munkavégzést. A harmadik hónap után ismét kértük Jimmyt, hogy csatlakozzon. Utána mindenki elégedetten távozott, hogy aztán újból és újból megismétlődjön a fenti forgatókönyv. Tom Whalley, az Interscope Geffen A&M igazgatója bevonta a munkába producerként Roy Thomas Bakert, az A&R főnök Mark Williams pedig mások mellett Marco Beltramit javasolta a vonósok miatt. Jimmy pedig ötletekkel állt elő a gitársávokra meg az EQ-ra meg a dobtémákra nézve."

Nem csoda, hogy ilyen háttérrel néha hosszas leállások követték a termékeny periódusokat, és az így is hosszú évek óta gyúrt dalokat sokadszorra is szét-, majd összeszerelték. Mantia: „2000 környékén jártunk, már nyakig ültek a lemez munkálataiban, amikor beléptem. Josh szinte az összes dalt feldobolta. Technikailag elképesztő dobos, de az én stílusom hip-hoposabb, funkosabb. Én is jó technikával játszom, de teljesen másképp. Axl először azt mondta, vegyem fel a nótákat. Josh azonban olyan, mint Keith Moon volt: az egyik nótában például mennek a tizenhatodok, és a fillnél tovább megy a lábdob nyolcadokkal. Na, én nem így játszom, és Axl egyből mondta is, hogy így túl szellős a dolog, szóval inkább próbáljam meg a saját stílusomba átültetni Josh témáit. Közöltem, hogy oké, de azt felejtse el, hogy mindent lekottázok, szóval bevittünk egy rakás CD-t a Sonyhoz, és találtunk egy zseniális csókát, aki megcsinálta helyettem. Öt partitúra állt előttem Josh összes témájával. Először nekiálltam pontosan ugyanazt játszani, amit ő, csak a magam módján, de a vége felé már nem figyeltük annyira a kottákat. Egy idő után a saját dolgaimat vittem bele a dalokba."

A csapat környezetének épelméjű része Bucketheaddel sem tudott zöld ágra vergődni. Az csak egy dolog volt, hogy Carroll több forrás által is megerősítetten csak egy kesztyűbáb segítségével volt hajlandó kommunikálni a külsősökkel... Doug Goldstein menedzser: „Nem mondanám, hogy Bucketheaddel rossz lett volna a közös munka, inkább úgy lehet legjobban szavakba önteni a lényeget, hogy mindenki a fejét vakargatta. Közölte, hogy nem tud szólózni, ameddig nem építünk neki a stúdióban egy tyúkólat, hogy abban játsszon. Nyilván senki sem szokott hozzá az ilyesmihez, ugyanakkor azt kell mondanom, hogy addigra már teljesen edzett voltam az anomáliákat illetően. Az sem feltétlenül hagyományos menedzseri feladat, amikor azzal hívnak fel, hogy valaki átpasszírozta a nagyzongorát az ablakon, és most ott lóg az utca fölött... Ilyenkor az ember megoldja a problémát: kerít egy szállítócéget, hogy visszavigyék a helyére. Szóval nem volt azért olyan nehéz Buckettel dolgozni. Oké, ha tyúkól kell neki, hát megkapja... Mert amúgy meg kedves srác, csak rendkívül, tényleg nagyon-nagyon-nagyon visszahúzódó és félénk." Tom Zutaut, a csapat felfedezője, akit a Geffen az ezredforduló környékén szintén visszaterelt a bandához, hátha sikerült kitaposnia belőlük valami érdemit: „Buckethead teljesen érzelemmentes személyiség. Csak azzal lehet belőle érzelmeket kiváltani, ha szétszabdalhat dolgokat és folyik a vér. Szóval lefejezett egy rakás gumicsirkét, és kidekorálta velük a stúdiót..."

Az eredeti felállású Guns ekkor már hihetetlen összegeket tartalmazó ajánlatokat kapott akár egyetlen alkalmi koncertért is, ám mégsem a klasszikus csatarend állt színpadra egy szilveszteri Las Vegas-i fellépés erejéig és 2001 januárjában, a Rock In Rio III fesztivál egyik főzenekaraként, hanem Axl új csapata. A közel 250 ezer néző melegen fogadta őket, az énekes pedig természetesen most sem hazudtolta meg önmagát, amikor a színpadról a maga jellegzetesen finom modorában elküldte korábbi zenésztársait melegebb égtájakra. A közel háromórás fellépés – Axl hangjának hiányosságai mellett – mindent összevetve jól sikerült, az új Guns N' Roses fogadtatása felülmúlta a várakozásokat, így elfogadták a nyáreleji nagy európai rockfesztiválokra szóló meghívásokat, a Geffen emberei pedig bejelentették, hogy a rengeteg halasztgatást követően, 2001 nyarán ezúttal már tényleg a boltokba kerül a Chinese Democracy, amelyről egyébként már Rióban is eljátszottak néhány dalt.

Igazából keveseket lepett meg, hogy Axl végül mindössze néhány héttel az első fellépés előtt az összes európai koncertet lemondta. A zenekar az év végére újabb európai koncertdátumokat hirdetett meg, de végül természetesen ezeket is lemondták, és csak 2002 nyarán keltek útra, néhány távol-keleti és észak-amerikai dátum erejéig. Itt mutatkozott be a banda új gitárosa, a Paul Tobias helyére állított Richard Fortus, ám a harmincöt tervezett buliból csak tizenhat valósult meg. Az érdeklődéssel nem volt gond, a zenekar teltházas arénákban nyomta a régi számokat és közöttük néhány újat is (a Chinese Democracy, a Madagascar, az ekkor még The Blues néven futó Street Of Dreams és a Riad N' The Bedouins többször előkerült, és kalózfelvételeik is hozzáférhetővé váltak), de Axl erősen hullámzó énekesi teljesítménye mellett Buckethead fazonja, megjelenése is roppant erősen megosztotta a közönséget. Persze mindez semmi sem volt ahhoz képest, hogy az énekes ott folytatta legendás késéseit, ahol 1993-ban abbahagyta.

Senki sem tudja, mekkora szerepet játszott Axl teljes megborulásában, hogy a hátországban nagyjából ekkorra tett szert tényleg totális kontrollra személyes menedzsere és „pótanyja″, Beta Lebeis, illetve fia, Fernando, meg a hozzájuk csapódott slepp. Egyes vélekedések szerint minden rossz nekik tudható be, mások úgy látják, épp ők akadályozták meg a helyzet totális eszkalálódását. A lényeg, hogy Axlnek végül odáig sikerült feszítenie a húrt, hogy a philadelphiai koncerten meg sem jelent – a felhergelt, teltháznyi közönség pedig néhány óra várakozás után szétverte a First Union Center környékét. Mantia: „Axl attitűdje miatt léptem be a csapatba, meg a zenekart övező, a Led Zeppelinre emlékeztető aura miatt. És végig imádtam ezt. Mindenki csak szörnyülködött, hogy jézusom, Axl már két órája késik, én meg ültem ott egy jégkrémmel: srácok, kit érdekel? Lehet, hogy nem is fogunk fellépni! Annál jobb, nem? Amíg megkapjuk a fizetésünket, ki nem szarja le? Folyamatosan káosz vett körül bennünket, és baromira bejött. Bármikor benne volt a pakliban, hogy Axl zseniális lesz a színpadon, de az is, hogy kiakad valamin és balhét csinál. Imádtam. A philadelphiai esetre színtisztán emlékszem: a hotelben ültem, hívogattam a turnémenedzsert, hogy menjek-e már, egyáltalán lesz-e koncert... Épp előtte játszottunk a Madison Square Gardenben, és gyilkos buli volt: kinéztem oldalra, ott nyomult Beyoncé, Jay-Z meg Chris Rock, mindenki imádta. Erre Phillyben Axlnek nyoma veszett, és senki sem tudta, mi történik éppen. Aztán az előttünk fellépő Mix Master Mike felesége hívott, hogy mi lesz már, mert Mike másfél órája tolta ugyanazt a DJ-szettet, és a közönség elkezdte ledobálni a színpadról... Aztán befutott a hívás, hogy Axl nem jön, mindenki menjen haza, ez az utolsó koncert."

Ezután évekig tartó lebegtetés, pletykaözön és ígérgetés következett. Menet közben Zutaut és Baker távozott, és 2003-ban Caram Costanzo ült be a produceri székbe. Turnéra azonban nem indultak, és a folyamatos lebegtetések miatti bizonytalan légkörbe bőven belefért, hogy sokan reálisnak hitték, amikor 2003. szeptember 26-ra leleményes hazai csalók jegyeket kezdtek el árulni a zenekar budaörsi koncertjére... A banda folyamatosan dolgozott, ám a teljesen elszabadult költségek miatt a Geffen végül 2004-ben közölte Axllel, hogy innentől egy vasat nem adnak neki a Chinese Democracyre, a további játszadozást lesz olyan kedves a saját pénzéből megvalósítani. A kiadó ezután törölte a megjelenési ütemtervből a lemezt, és inkább – az énekes heves ellenkezése mellett – a zenekar Greatest Hits válogatását dobta piacra. A kollekció hatalmas sikere – napjainkig több mint 12 millió példányban kelt el világszerte, és több mint 630 hetet töltött a Billboard Top 200-on – fényesen igazolta: a Guns N' Roses legendáriuma továbbra is él.

Axlnek a kiadó mellett saját embereivel is meg kellett harcolnia: a művészember Buckethead megunta a felesleges tétlenkedések és végeláthatatlan sessionök maratonját, és elköszönt a csapattól. Mantia: „Bucketnak sok volt a kavarás, ő ugyanis vérbeli zenész, abban az értelemben, hogy kizárólag a zenélés érdekli. Mindig azt kérdezgette: miért kell ennek ennyire nyögvenyelősen haladnia? Miért nem tudjuk simán csak megjelentetni a lemezt? Állandóan azt feleltem neki, hogy ez itt a műsor része, de nem érzett rá." Ha másra nem is, hát arra jó volt Buckethead távozása, hogy Axl lemondhassa a Rock In Rio tavaszi lisszaboni kiadására belengetett headlineri fellépésüket. A lemez reménytelen gyűrögetése közben tovább folytatódott, ezúttal már a nullához konvergáló kiadói támogatással. Stinson: „A kiadónál rengeteg változás történt, és Jimmy Iovine tényleg elég keményen bekavart a munkálatokba. Ha Axllel dolgozol, muszáj alkalmazkodnod bizonyos tényezőkhöz, és szerintem egyszer sem sikerült megcsípnünk ehhez a megfelelő embert. Még talán Sean Beavannel jártunk hozzá a legközelebb – a lemezre került dalok többsége az ő keze alatt öltött formát. A legfőbb problémát az jelentette, hogy nem kaptunk túl sok segítséget az albumhoz. A Geffen és az Interscope fúziója mindenképpen megváltoztatta a helyzetet – onnantól kezdve valamiért rettenetesen lelassult a folyamat."

Egyes dalok ekkoriban – változó minőségben, nem végleges verziókban – már stúdiós formában is elkezdtek kiszivárogni a netre. Bekerült a köztudatba a New York Times értesülései alapján a lemezre elköltött 13 millió dolláros varázsszám is. Bár sosem erősítették meg hivatalosan, okkal feltételezhető: az apadó kassza is nagyban közrejátszott benne, hogy a zenekar 2006-ban világ körüli turnéra indult, Buckethead posztján Ron „Bumblefoot" Thallal. Az érdeklődés óriásinak bizonyult – az első európai menet harminckét buliján több mint 700 ezren nézték meg őket –, Axl notórius késései azonban nem ritkultak. Mindennek mi is tanúi lehettünk május 31-én, ahol szintén csaknem három órát sikerült késnie a Papp László Sportarénából... A buliról leírtam a véleményemet akkor, nem ismétlem meg, a lényeg, hogy a késés megbocsáthatatlan, Finck önálló megmozdulásai rettenetesek voltak, Bumblefoot pedig minden zsenialitása ellenére látványosan nem illett a bandába. Fortust viszont már aznap este örökre szívembe zártam. Amikor meg épp dalokat játszottak, elementáris formát mutattak, Axlt is beleértve. Szóval került bőven a mérleg mindkét serpenyőjébe, de az mindenesetre biztos, hogy örökre emlékezetes este maradt...

E turné közben, a magyar koncert után néhány héttel cserélte le Mantiát Axl Frank Ferrerre. Brain visszaemlékezése tökéletesen jellemzi a szóban forgó korszak hangulatát: „Minden turné másmilyen volt, a káosz jelentette a közös pontot. Sosem tudtad, mi történik majd a következő napon. Néha elképesztően jó koncerteket játszottunk, máskor förtelmesen rosszak voltunk. Végig megmaradt a hullámvasút-feeling, ettől maradt végig érdekes. Ha Axl bármiért úgy érezte, nincs kedve fellépni, nem jött. Pontosan tisztában volt vele, hogy zavargás robbanhat ki, pontosan tudta, hogy egyetlen ilyen húzással akár az egész turnét is földbe állíthatja, de abszolút nem érdekelte. És mindezt a csúcsligában... Néha éjfél után kezdtünk, amiért persze máris rárakódtak a költségekre a helyekre kirótt bírságok. Már önmagában ez is totális elmebaj. De ha Axlnél épp összeállt a kép, egyszer sem lazulta el, soha nem kamuzott. Előfordult, hogy éjjel 1-kor kezdtünk, de szó szerint mindent beleadott a koncertbe, és így is hajnali 4-ig játszottunk. Mi már szinte elaludtunk, de ő még mindig teli tüdőből ordított. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy helyénvaló volt, amit művelt, de élveztem azokat az éveket. Rengeteg sztorim van, hihetetlen élményekkel gazdagodtam. Pusztán csak dobolni biztos kibaszott unalmas lett volna, azt bárhol lehet..."

Thal és Ferrer természetesen a lemez munkálataiba is belefolyt a következő hónapokban, hiszen még nem tették hozzá elegen a magukét az anyaghoz... Bumblefoot: „Amikor beléptem, a zene már majdnem teljesen kész volt, ráadásul annyira teljes és összetett, hogy csak megpróbáltam megtalálni a legjobban passzoló megoldásokat. Élőben az elejétől kezdve nyomtuk a nóták egy részét, olyan hatot-hetet ismertem közülük, mire bekerültem a stúdióba, ott azonban rengeteg olyan elem tűnt fel, ami korábban nem. Rengeteg minden felvonult a számokban, tényleg nem voltak üres helyek: akárhová is fülelsz, valami mindig történik, egy érdekes dob- vagy basszustéma, loop, billentyűs rész, ütőhangszeres elem, ének, háttérvokál, nagyzenekar, ezerféle szintis megoldás, meg persze a rengeteg különböző periódusban foglalkoztatott különböző gitáros számtalan gitársávja. Caram Costanzo szerencsére végig terelgetett, nagyrészt neki köszönhető, hogy valamit én is hozzá tudtam tenni a végeredményhez. Ketten bevettük magunkat a stúdióba, csináltuk a dolgunkat, aztán leült Axllel, és eldöntötték, mi működőképes, mi nem az, mit tartanak be, mi szól majd csak a háttérben, és mit tolnak előtérbe."

Mindez papíron is kemény diónak tűnik, ám még Thal – technikai szempontból vitán felül a Guns N' Rosesban valaha megfordult legvirtuózabb zenész – is rettentően megszenvedett a feladattal: „Napi tizennégy órákat melóztunk egy-egy dalon, mindegyikhez egyenként hoztam vagy száz különböző ötletet: hol játékosabbat, hol feszesebbet, hol technikásabbat, néha wah-pedálos dolgokat, fretless témákat, máshol melodikus részeket, megint máshol majdnem indusztriális, robotikus megoldásokat, bármit – a lényeg az volt, hogy különbözőek legyenek. Az volt ebben a legnehezebb, hogy zeneileg már így is fullon volt minden dal, és nem akartam összeakadni már rögzített részekkel. Előálltam mondjuk egy dallammal, aztán szembesültem vele, hogy ott már fut egy vonós betét, netán egy szintetizátoros elem valamelyik magasabb tartományban, valamilyen ritmusszekciós elem a mélyebb regiszterekben, és egy ponton a kettő ki fogja oltani egymást. Komoly kihívást jelentett megtalálni mindennek a maga helyét, hiszen eleve ahhoz szoktam hozzá, hogy a kezdetektől benne vagyok a dalszerzésben, mindent ismerek az első pillanattól kezdve. Itt azonban egy javarészt teljesen kész anyaghoz kellett hozzátennem a magamét."

A turné 2006 második felében és 2007-ben is folytatódott, Európa után Észak-Amerikával és a csendes-óceáni térséggel, a szokásos késésekkel, halasztásokkal és koncertlemondásokkal, cserébe viszont néha Izzy Stradlin vendégeskedésével a bulikon. Ismét megsokasodtak a hírek a most már tényleg hamarosan megjelenő albumról: ezt az érzést erősítette, hogy 1999 óta először Axl két dalban is hallatta a hangját nagy cimborája, az ekkoriban az egyik fix Guns-előzenekarnak számító Sebastian Bach Angel Down című szólóalbumán. Aztán 2008 elején valami történt: év elején a Dr. Pepper üdítőcég bedobta a köztudatba, hogy Slash és Buckethead kivételével mindenkinek ad az Államokban egy doboz italt, amennyiben idén megjelenik az album. Axl szokásától eltérően reagált a hírekre, mondván, részéről semmi akadálya ennek, a saját italát majd megosztja Bucketheaddel. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy most már valószínűleg tényleg megérkezik az album, az év derekán pedig kiderült: szeptemberben, a Rock Band 2 videójátékba bekerül egy friss téma, a Shackler's Revenge. Így is történt, az év októberében pedig végre kiderült: november 23-án most már végre tényleg megjelenik a Chinese Democracy. És ezúttal tényleg így is lett.

Mivel a költségek teljesen elszaladtak – Michael Jackson Historyját leszámítva egyetlen lemez sem emésztett fel több pénzt a könnyűzene történelme során, mint ez –, óvatos vagyok, és inkább nem mondom, hogy minden cent hallatszik a megszólaláson. Az azonban biztos, hogy a lemez a maga idejében is döbbenetesen szólt, és ma is döbbenetesen szól: kristálytisztán, erőteljesen, rétegzetten, egészen csodálatos megoldásokkal, nagy hangerőn éppúgy kivételes élményt ad, mint fülessel. Persze az is üvölt belőle, hogy éveken keresztül, nem egy időben rögzítették nemhogy a dalokat, de még a dalok egyes szegmenseit sem – ugyanakkor mégis van egy egységes hangulati íve. És olyan szinten komplex és összetett, annyi aprósággal zsúfolták tele, hogy tényleg a mai napig fedezek fel benne új részleteket, nüanszokat. A hangszeres teljesítményekről éppúgy csakis szuperlatívuszokban tudok szólni, mint a nóták hangszereléséről vagy Axl énekteljesítményéről. Persze bőven akadt elég idejük perfektre csiszolni mindent...

Némi hangulati rávezetés után technicizált módon, mégis gyönyörűen megdörrenő gitárral indul a címadó dal, és minden igaz rá, amit a szerző Freese a fentebb citált interjúban elmondott: szimpla, de húz, mint az ökör, elsőre a fülbe ül, Axl elementáris, Finck és Buckethead váltott gitárszólója briliáns – ez például egy tökéletes Guns-dal a 21. századra, a Not In This Lifetime turnén is bárki hallhatta, mennyire működőképes Slashsel és Duff-fal is. A Shackler's Revenge már egy fokkal elvadultabb, a konzervatívabb GN'R-fanok általában nem szokták szeretni, de én az Oh My God hallatán először valami ilyesmi anyagot vizionáltam a Chinese Democracy soha meg nem jelent '99-es verziójaként. Egy amúgy roppant fogós, húzós rocknótáról beszélünk indusztriális környezetbe ágyazva, ahol a tempóban meg az attitűdben, Axl dallamaiban maximálisan benne van a régi Guns, csak éppen teljesen másképp szólal meg. Bumblefoot ufószólója is abszolút ehhez az érzésvilághoz igazodik, de egyébként ahhoz képest, hogy csupán bő három és fél perc, ebben is rengeteg minden történik, érdemes figyelmesen kagylózni.

A Better egy szebb világban a lemez nagy slágere lehetett volna, és itt sem tudok mást mondani, mint a címadónál: mindenki hallhatta az újjáalakuló turnén is, mennyire nem lóg ki a régi dalok közül. Felelősségem teljes tudatában jelentem ki, hogy ez a mechanikusan, gépiesen menetelő, ám a szívfacsaró, rekesztős énektémáknak köszönhetően az énekesre olyannyira jellemző, keserű melankóliával átitatott szerzemény szerintem Axl valaha írt egyik legjobb dala. Már a 2006-os bulin, élőben először hallva is libabőröket eredményezett nálam, ami azért nem gyenge mutatvány, és a hatás azóta sem csökkent. A verzék melankóliáját elkeseredett, kirobbanni készülő, de végig a penge élén visszatartott dühvel felcserélő refrén szintén óriási, mint ahogy itt is hatalmasat alakít a szólókat jegyző Finck és Buckethead kettőse. Ha készül hozzá videó és a kiadó megnyomja kicsit a rádióknál, elképzelhető, hogy talán minden másképp alakul ezzel a lemezzel, mert a dallam tényleg levakarhatatlanul ragadós, igazi sláger az egész.

A Street Of Dreamsről tizenöt éve azt írtam: simán odafért volna egy soha meg nem jelent, harmadik Use Your Illusionre. Most sem tudok mást mondani erről a dús megszólalású, nem kevés musicales-esztrádos elemet rejtő, teátrális és monumentális Axl-témáról. Érdekes, hogy ebben ugyan épp nem ő zongorázik, a billentyűs témák azonban a rá olyannyira jellemző Elton John- és Billy Joel-hatásokat tükrözik. Ez a darab is túlélt a koncertrepertoárban, nem véletlenül – a hangszerelése valami csodálatos, és a dallam meg a szintén nem kicsit melankolikus hangulat is pazar. Finck és Buckethead itt megint olyan gyönyörűeket gitározik, hogy ahhoz még igazából Slash sem tudott sokat hozzátenni a modern koncertváltozatokban, pedig azt gondolnánk, neki inkább terepe lenne ez a világ... Az If The World ezzel ellentétben már nem nagyon ment volna el klasszikus Gunsnak loopos-sampleres-elektronikus-effektezős vonulatával, a melankólia azonban itt is kitart. Kicsit álmos-álmodozós-szállós, de érzelmileg ezzel együtt is súlyos darab ez, amelynek a repülős verzék hátán a tízpontos refrénre felfejlődő, gépiesen pumpáló gitárok adják meg az igazi dinamikát. Százszázalékos Axl-szólómű, de dalként szintén perfekt, és Buckethead akusztikus, keleties motívumokkal játszadozó szólója újfent lebilincselő.

A There Was A Time szintén egyértelmű UYI-vonal modernebb köntösben, egyben számomra a Chinese Democracy legjobbja is a Better mellett. A szám szövege Axl legendásan bonyolult szerelmi életébe enged betekintést, e minőségében épp olyan tökéletesen felépített érzelmi hullámvasút, mint '91-ben a November Rain, a Breakdown vagy az Estranged volt. Utóbbival egyébként nem kevés konkrét hasonlóságot is mutat, mégis teljesen önálló arca van. A verzék énekdallamai libabőrösek, mint ahogy Finck és a vödörfejű szólómenetei is – néha ez is előkerült a Not In This Lifetime turnén, de igazán játszhatták volna még többet, mert az egész lemez egyik leginkább régigunsos tétele. A Catcher In The Rye már inkább Beatles-, Queen- és Pink Floyd-hatásokat tükröz, nem véletlenül ehhez játszotta fel utólag kihajított gitárrészeit Brian May. Egyszerre játékos, kimondottan érdekes, nem nyilvánvaló felépítésű, zongorás alapú tétel, ahol Bumblefoot, Paul Tobias és Finck felelt a megint parádés szólófutamokért. Nem mondom, hogy annyira klasszik Guns, mint a Street Of Dreams vagy a There Was A Time, de azért némi szódával ezt sem olyan nehéz odaképzelni arra a bizonyos hármas Illusionre.

A Scrapedre mindez nem áll. Takkra három és fél percével pedig a lemez legrövidebbje, és ugyan Axl ordításai, rekesztései, dallamai összekeverhetetlenek, mégis egy modernebb, groove-osabb, mélyebben megdörrenő rocktémáról beszélünk. Némileg talán elfelejtődött a megjelenés óta, pedig remek tempója van, mindig is szerettem. A Riad N' The Bedouins szintén a kísérletezősebb vonal a maga buja, izgalmas ritmusaival és tempóváltásaival. Az izgága, kevésbé jellemző verzék után befékezett refrén már vegytiszta Guns, Bumblefoot hatalmas gitározásával. Nem nyilvánvaló darab, de megéri a törődést, ennyi év után is újszerűen hat.

Hármas számú favoritom az anyagról a lassú, kimért, súlyos Sorry, ahol mintha 21. századi környezetben jammelne egymással a Guns N' Roses, a Pink Floyd és a Black Sabbath. Utóbbi persze nem újdonság, hiszen a klasszikus érából a Paradise City riffje egyértelműen a Zero The Heróból eredt, de ugyanígy például a Locomotive (Complicity) énektémái is leplezetlenül ozzysak voltak. Soha senki nem fogja megerősíteni, engem azonban soha senki nem fog lebeszélni róla, hogy ezt a szöveget Slashnek írta Axl – még ha ezzel együtt vagy ennek ellenére ez is elő-előkerült a visszatérő turnén. Maga a dal pedig, céltáblájától függetlenül fantasztikus a maga kimért tempójával, egyszerre gunyoros és csalódott kicsengésével, Buckethead elsőrangú gitározásával. Az I.R.S.-ben tovább búsongunk-szomorkodunk, de jellemzőbben gunsos, zongorás fajsúlyú hangszereléssel, a témát azonban egyértelműen Axl viszi a hátán, ahogy repertoárja teljes skáláját bejárja a négy és fél percben. Újabb lebilincselően erős dal, ez is simán UYI III-várományos.

A záró hármas abból a szempontból meglehetősen érdekes, hogy a lemez végére teljesen eluralkodik az önmarcangolós-elmélkedős-melankolikus érzés. A keserű, elanyátlanodott hangvételű Madagascar a Chinese Democracy egyik legbizarrabb felvonása, ahogy klasszikus Axl-féle megoldásokat egyesít a maga filmzenés-hangjátékos megközelítésével. A maga módján nagyon fogós, de bizonyosan nem sláger – ugyanakkor bőven rejt felfedeznivalót magában ennyi év után is. A This I Love-ot viszont meggyőződésem, hogy a Don't Cry meg a November Rain mellett emlegetnénk, ha 1991-ben jön ki, ez ugyanis egy tökéletes Axl-ballada minden ezzel kötelezően együtt járó sallanggal és elemmel. Kimondottan nehéz énektémákat rejtő, valószínűtlenül monumentális mű, maradéktalanul benne van az énekes bonyolult szíve-lelke, Finck pedig Slash fénykorához méltó szólót karcolt bele. Aki szerint ez egy rossz lemez, valószínűleg soha nem adott igazi esélyt például ennek a nótának... A végére pedig már csak a Prostitute marad, ami a filmzenés jelleggel a Madagascar rokona, de annál azért lendületesebb, sodróbb, rejlik benne egy határozott légies-elszállós érzés, Axl pedig még egyszer leénekli benne a csillagokat az égről a lemez fináléjában.

Az album iránti érdeklődés persze óriási volt, a marketingkampány azonban furcsán féloldalasra sikerült: klippel kísért, hagyományos felvezető single-t nem jelentettek meg, Axl nem adott interjúkat, nem jelent meg sajtóeseményeken, és nem indultak turnéra sem. A szkepticizmussal vegyes érdeklődés persze még így is a tetőfokára hágott, még ha nem is vetekedhetett mondjuk az év másik két nagy rockmegjelenése, az AC/DC Black Ice-a és a Metallica Death Magneticje eredményeivel. A Chinese Democracy a Billboard-lista harmadik helyén nyitott 261 ezer példányos első heti eladással, míg a másik három legnagyobb piac közül Nagy-Britanniában és Németországban a második, Japánban pedig a harmadik pozícióban kezdett. Az amerikai visszazuhanás azonban kőkemény volt: az eladások a második hétre majdnem 80 százalékkal csökkentek. A Best Buy áruházlánc egy exkluzív megállapodás keretében 14 millió dollár értékben – tehát nagyjából a készítési költségek javát lefedve – 1,3 millió példányt vásárolt meg a Chinese Democracyből, vagyis a Geffen a pénze egy részét visszakapta, ám az üzlet a hozzáértők szerint messze nem bizonyult olyan hatékonynak, mint például az AC/DC hasonló fogása a Wal-Marttal a Black Ice-ra.

A hátország a későbbiekben sem pörgött fel. A Better hónapokig ígérgetett klipje soha nem készült el, Axl pedig csupán 2009 februárjában adta az első interjút, és nyilvánvalóvá tette, hogy a kiadó nem az ő szájíze szerint intézte a Chinese Democracy megjelentetését és promócióját. Már a lemez csúszását okozó akadályokat firtató kérdésre is beszédesen válaszolt: „Nem szeretném elviccelni, de könnyebb lenne felsorolni, mi ment simán. Nehézségek százaival szembesültünk. Fel kellett építenem a stúdiómat, meg kellett találnom a megfelelő zenészeket. A megfelelő producert egyáltalán nem találtam meg. A lemezkiadó teljesen magára hagyott és semmiben sem támogatott. Aztán jött a keverés, a maszterelés meg a megjelenés. De mindezt félretéve, a lemez jól sikerült, és ennél többet nem is kívánhatnék. Kétségtelenül lehetett volna élvezetesebb ez a folyamat, de most végre megjelent. A művészet a legfontosabb szempont, ez mutatja, ha nem is az irányt, de a célt mindenképpen. És akárki akármit mond, művészileg vagy a hangszeres játékot tekintve, lemezen és élőben is minimum csodaszámba megy ez az egész. Mondhat bárki bármit, a régi Gunsszal szándéktól függetlenül képtelenség lett volna elérni mindezt."

Mint utóbb kiderült, a színfalak mögött késhegyig menő konfliktusok folytak a Chinese Democracy marketingjét illetően. Axl: „Sajnos a rendelkezésemre álló információk alapján nincs okom azt gondolni, hogy az Interscope odaállt a lemez mögé vagy megerőltette magát az album érdekében. Ezzel most nem azt mondom, hogy semmit sem tettek. De úgy vélem, nem számít, ki mit mond az ő részükről, Jimmy Iovine jóváhagyása nélkül ott gyakorlatilag semmi sem történhet. Több mint öt éven át folyamatosan kértem tőlük, hogy álljanak elő egy marketingtervvel, de semmit sem kaptam. Teljes levezetést kértünk minden érintett fél promóciós költségeire és tevékenységeire nézve, de sajnos csak roppant kevés információ jutott el hozzám, vagy még annyi sem. Meggyőződésem emellett, hogy a booklet előzetes tervezetének kiszivárgásában, az előrendelések korai kiszállításában és az említett, még nem végleges booklet használatában az Interscope is érintett volt, és ezen a téren minden félrecsúszott. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy más előadókért nem teszik oda magukat keményen. Épp, hogy nagyon is megdolgoznak érte, ha valamit tényleg el akarnak adni, akár jó, akár nem. Nálunk azonban leginkább úgy éreztük, a falnak hajították az albumot, hátha megtapad, de nem végezték el az igazi alapozó munkát ehhez, inkább úgy tekintettek rá, hogy ha nem jön össze, fordítsuk a magunk előnyére, utolsó negyedév van, sikkasszuk el, írjuk le, a picsába ezzel az egész púppal a hátunkon, talán sikerül mindenkit átverni. Mindent megígértek, de a megjelenés hetét követően gyakorlatilag semmi sem történt a lemezzel, vagy legalábbis semmit sem tapasztaltunk, ami ennek ellenkezőjére utalt volna. Vagyis, ha az Egyesült Államokat nézzük, elsősorban nem kiadóként tekintek rájuk, hanem barátságos, de egyébként gyilkos uzsorásokként. Persze szerencse, hogy legalább ennyi megtörtént, de sokkal többet is tehettek volna az albumért, ha kissé kreatívabbak."

Ahogy utólag kiderült, nemcsak a booklet került ki nem végleges állapotban a nyilvánosság elé, Axl szíve szerint pár simítást még a lemezanyagon is elvégzett volna. Jimmy Iovine azonban egy ponton megálljt parancsolt a másfél évtizede tomboló agyviharnak, és kicsavarta a kezéből a kormányt. Stinson: „Axl hozzáállása, szenvedélye végig töretlen maradt. Mindig azt mondta: ha majd úgy érzem, hogy készen vagyunk, akkor készen vagyunk. Zenekarvezetőként kurvára minden az ő felelőssége volt: ha jó a lemez, ha nem, ha sikeres, ha nem. Bármin is kellett átvergődnie, hogy végül eljusson idáig, tiszteletben kellett tartanunk. Sosem fordulhatott volna elő, hogy valamelyikünk közli vele: haver, túl sokat pepecselsz. Kizárólag ő tudta, mit hall a fejében, és kizárólag ő tudta, mire van szükség ahhoz, hogy végső formába öntsük az elképzeléseit. Komoly csalódást jelentett, hogy Jimmy Iovine az utolsó pillanatban kitépte a kezéből a lemezt, bassza meg. Nem tudom persze, változtatott volna-e bármit is azon, hogy tekint a közönség a végeredményre, amennyiben nem így történik, de Axl bizonyosan másképp állt volna a lemezhez. Már tényleg csak egy hajszálnyira volt tőle, hogy azt mondja: igen, készen vagyunk, mehet, amikor Iovine közbeavatkozott. Ez szerencsétlenül jött ki."

A Chinese Democracyből napjainkig összesen úgy 2,5 millió példány talált gazdára, ami 21. századi rocksztenderdek szerint kimondottan erős eredmény – de a ráfordított összegeket, a cirkuszt, a balhékat és mindent összevetve a periódust üzleti szempontból általában még így is kudarcként szokás emlegetni. Pedig távolról sem igaz ám, hogy a zenekar ekkoriban már senkit sem érdekelt: a lemezt megelőző, majd 2009 végétől ismét elindított turnékra összesen közel 4 millió jegy fogyott, holott mindenki tudta, mennyire kiszámíthatatlan a vöröshajú. Mindenesetre a lemezmegjelenés után a Guns N' Roses életében még hét további viharos év következett, mígnem 2015-ben elkezdtek szállingózni a pletykák, és 2016-ban végre ismét összeállt a klasszikus felállás magja. Az eredményeket jól ismerjük: Axl, Slash, Duff és Dizzy az új korszak túlélőiként Fortusszal és Ferrerrel, illetve Melissa Reese-zel letarolta a világot. A Not In This Lifetime minden idők egyik legsikeresebb turnéja lett 5,4 millió nézővel, amelynek utórezgéseit idén nyáron végre Budapesten is megtapasztalhattuk. Vagyis ismét nyerőre fordult a széria, helyreállt az egyensúly. Nem mellesleg a turné a 2008-as album eredményeit is felhúzta, a streamek éves átlaga például megháromszorozódott 2016 után a korábbi évek számaihoz képest.

A Chinese Democracy dalai közül persze több is túlélte a váltást, és megtapadt az utóbbi évek koncertműsorában, az állítólagos további minimum két lemezanyagnyi rögzített szerzemény sorsáról azonban semmit sem tudunk. Eddig hivatalosan három jött ki ebből az eresztésből némi Slash és Duff általi felturbózással, a negyedik, a The General elvileg napokon belül érkezik. De ennyi. Igazság szerint fogalmam sincs, képesek lesznek-e valaha is összerakni egy teljes albumot, vagy hogy lenne-e ennek még bármi értelme, az elvárások úgyis megugorhatatlanok. De azért persze mégis egy bivalyerős új anyaggal lenne igazán kerek a történet... Mindenesetre ma már talán bele sem gondolunk, de azért elég súlyos, hogy a Chinese Democracy megjelenése óta mostanra ugyanannyi idő telt el, mint amennyi a 2008-as lemezt elválasztotta a „The Spaghetti Incident?"-től...

És hogy most akkor milyen is volt a Chinese Democracy? Én tartom a véleményemet, miszerint zeneileg ez nem pusztán csak jó, hanem kifejezetten zseniális lemez, ami ugyanakkor évekkel a megjelenése előtt halálra ítéltetett a körülötte tomboló elmebaj és a hírneve miatt. Bizonyosan szerencsésebb lett volna Axl neve alatt megjelentetni, ugyanakkor azt is megértem, miért nem voltak képesek meglépni ezt a maga idejében. Ebben az esetben talán a világ is másképp tekintene rá. Zutaut szerint a GN'R brand használata üzletileg sem bizonyult kifizetődőnek: „Ha a Chinese Democracy Axl Rose-szólólemezként jelenik meg, alighanem sok-sok millió példány fogyott volna belőle. De amikor felvetettük ezt Axlnek még a stúdióban, egyszerűen nem állt készen erre a váltásra." Stinson: „Szerintem Jimmy Iovine egyszerűen nem adta meg a megfelelő esélyt a lemeznek. Bizonyos fokig még azt is megkockáztatom, hogy elszabotálta a dolgot. Elég sok homokszem került a gépezetbe, és gyakorlatilag mindegyik a kiadóval állt összefüggésben. A lemez kudarca egyértelműen ezeknek tudható be."

Kérdés persze, ennyi év távlatából van-e ennek igazi jelentősége. A résztvevők a mai napig nagyon büszkék a végeredményre. Mantia: „Ha meghallgatom a lemezt, önálló arca van. Olyan, mint az Appetite vagy a Use Your Illusion vagy a The Spaghetti Incident? Nyilvánvalóan nem – de ugyanúgy saját egyéniséggel rendelkezik. Sűrű, elektronikus, mechanikus." Bumblefoot: „Amikor megjelent a lemez, mindenki csak azon csámcsogott, hogy mennyi időbe telt elkészíteni, mennyi pénzt emésztett felé, meg a többi baromságról. Én már akkor is mindig azt mondtam erre, hogy csak várjon ki mindenki húsz évet, mert addigra el fogjuk felejteni mindazt, amit hozzá akarnak kötni. Addigra talán eltelik annyi idő, hogy egyszerűen csak zeneként hallgatják, és akkor talán feltűnik majd, milyen összetett, hogy hány stílusbeli és technológiai irány, illetve zenész érdekes kombinációja. Tizenakárhány év telt el az első mozzanatoktól addig, hogy a lemez felkerült a boltok polcaira – szerintem a rocktörténelem egyetlen másik albuma sem esett át efféle változásokon. Vagyis a Chinese Democracy roppant különleges lemez, minden egyes dalának speciális története van. Nagyon mély album, rendkívül rétegzett: ha adsz neki néhány hallgatást, rengeteg olyasmit vehetsz észre, ami addig nem tűnt fel. Olyan, mint egy kiváló filmnél: ott is feltűnhetnek apró részletek a harmadik megtekintésnél, amiket nem láttál meg korábban. Egy történelmi zenekar történelmi lemeze volt. Hálás vagyok a sorsnak, amiért lehetőséget kaptam, hogy hozzátegyem a magamét." Stinson: „Mindent összevetve óriási lemezt készítettünk. Rengeteg meló volt annyi különböző hátterű embert közös munkára bírni Axl produktumán, ő azonban összeterelt bennünket, a sok retardált, nyeretlen kétévest és rávett, hogy együtt írjunk, együtt zenéljünk. Kizárólag neki, az ő hatalmas tehetségének volt köszönhető, hogy képes volt irányítani ezt az egész folyamatot."

Persze, ahogy a közhely is szól, a zseniket és az őrülteket csupán egy vékony hajszál választja el egymástól, az észjárásukat pedig lehetetlen megfejteni – de épp ettől olyan érdekesek. Szilárdan vallom, hogy minden előítélettől függetlenül ma is érdemes megadni az esélyt ennek az albumnak, ha annak idején esetleg nem csúszott, mert zenei tekintetben igazi mestermunka.