Shock!

június 16.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Elton John: Goodbye Yellow Brick Road

0526elton1Ezekben a napokban búcsúzik az öreg kontinens színpadaitól Elton John, háta mögött egy csaknem hat évtizedes életművel, amely előtt az a minimum, hogy nekünk is méltóképpen kell tisztelegnünk. Távolról sem volt ugyan nyílegyenes ez az út, de a csúcspontjai olyan magasságokban vannak, amelyeket legtöbbünk elképzelni is alig képes, és akkor a könnyűzene szinte minden területén kimutatható hatásáról még nem is beszéltünk. A legfontosabb mégis az, hogy 2019-ben Elton John ugyanúgy világsztárként köszön el, ahogy világsztár volt már bő negyvenöt évvel ezelőtt is, amikor a Goodbye Yellow Brick Road végleg a sztratoszférába katapultálta. Ez a név védjegy, semmiféle extra bemutatásra nem szorul, és ezt még a szép számú ellentábor is kénytelen elismerni. A valaha élt leghatalmasabb pop-/rocksztárok egyikének színpadi búcsúja alkalmával a gigantikus diszkográfia talán legismertebb darabját vesszük górcső alá.

megjelenés:
1973. október 5.

kiadó:
MCA / DJM
producer: Gus Dudgeon

zenészek:
Elton John - ének, zongora
Dee Murray - basszusgitár
Davey Johnstone - gitár
Nigel Olsson - dobok

játékidő: 76:20

1. Funeral For A Friend / Love Lies Bleeding
2. Candle In The Wind
3. Bennie And The Jets
4. Goodbye Yellow Brick Road
5. This Song Has No Title
6. Grey Seal
7. Jamaica Jerk-Off
8. I've Seen That Movie Too
9. Sweet Painted Lady
10. The Ballad Of Danny Bailey (1909-34)
11. Dirty Little Girl
12. All The Girls Love Alice
13. Your Sister Can't Twist (But She Can Rock 'N Roll)
14. Saturday Night's Alright For Fighting
15. Roy Rogers
16. Social Disease
17. Harmony

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

„Elton John a legnagyobb! Nála vadabbul senki nem tud rátámadni a zongorára, és senki nem tudja rockosabban alkalmazni. Csodálatos volt, hogy a rock'n'roll irányt választották a klasszikus zene helyett, és egybeforrasztottak egy rakás különböző zenei stílust. Csoda... És a Benny And The Jets! Ahogy felvették, az a minőség, az a hangzás... emiatt kezdtem el akarni a színpadot. (A zongoratájékom) alapvetően Elton John támadásaiból fejlődött ki. De az is fantasztikus, ahogy énekel. Ha meg akarod tanulni, miképp énekelj egy csomó különféle stílusban, akkor próbálj meg úgy énekelni, mint ő. A bluestól kezdve bármit. Bármit." (W. Axl Rose)

Mégiscsak lehet abban valami, ha A Világ Legveszélyesebb Zenekarának frontembere mond ilyesmiket valakiről, tulajdonképpeni mesterének kiáltva ki őt. Túl a direkt zenei hatásokon, az analógiát az is szépen hizlalja, hogy a '70-es években talán éppen Elton Hercules John (született Reginald Kenneth Dwight) volt az a színpadokon, akinek a '90-asokban Axl Rose és a Guns N' Roses számított. Öntörvényű, fékezhetetlen, a zsenialitást a génjeiben őrző művész, egy korszak romba döntője, és egy másik letéteményese, végletekig megosztó személyiség, akit – pusztán tehetsége okán – mindeközben egyszerűen minden akkori és jelenlegi pályatársnak muszáj volt elismernie. Tudjuk is le ezzel a szimpla hozsannázós köröket, illetve a mindenki számára elérhető, hatalmas terjedelmű biográfia csócsálását, beszéljünk inkább arról, hogy az őrült '80-as éveknél miért számítottak még bolondabbnak a '70-esek, és hogy milyen szerepet is játszott mindebben a Royal Air Force hajdani repülőszázadosának legidősebb gyermeke, a Royal Academy Of Music zongorista hallgatója.

A Goodbye Yellow Brick Roadra ráfordulva Elton John már mindenképpen volt Valaki a zenei térképen, de még közel sem vált azzá a bolygószintű szupersztárrá, akinek ma ismerjük. Azokat a bizonyos kapukat az 1972-es Honky Château és a Rocket Man (I Think It's Going To Be A Long, Long Time) rúgta be, és ha engem kérdezel, azóta sem született a Château-hoz fogható mestermű a műhelyben. A globális sikerhez vezető út már akkoriban is azonnal dúdolható slágerekkel volt kikövezve, és az utód Don't Shoot Me I'm Only The Piano Player (rajta a Crocodile Rockkal) egyből fel is repítette hősünket az amerikai eladási listák élére. A Don't Shoot... a hatodik szólólemeze volt mindössze öt év alatt, és a felfokozott nemzetközi helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint hogy még ugyanebben az évben megjelent a Goodbye Yellow Brick Road is, amely ráadásul dupla albumra sikeredett. Utóbbi lépés már annak idején sem számított üzleti szempontból kockázatmentesnek, de a megszületett dalok egyszerűen kikövetelték maguknak a helyet a lemezen.

0526elton2

Tulajdonképpen elég is lenne annyit elmondani az anyagról, hogy itt szerepel a címadón kívül a Candle In The Wind, a Bennie And The Jets és a Saturday Night's Alright For Fighting, a Funeral For A Friend/Love Lies Bleeding döbbenetes nyitányáról már nem is beszélve. Ezeket a dalokat nagyjából mindenki ismeri, és korlátlan mennyiségű imádatot vagy éppen gyűlöletet képes rájuk pazarolni, bármennyiszer is szólaljanak meg a rádióban. E nóták nem csupán az éppen aktuális koncertprogramban éltek túl minden korszakot, de egészen valószínűtlen irányból érkezett zenekarok is előszeretettel dolgozzák fel őket – elég talán, ha példaként csupán a Dream Theatert, Kid Rockot vagy a Queens Of The Stone Age-et megemlítem. Mellesleg idáig úgy 30 millió eladott példánynál jár a lemez világszerte, szóval ezen a ponton akár tényleg be is lehetne fejezni ezt az írást, de ahogy Elton Johnnak akkoriban, nekem is túl sok jó sztorim van a fiókban ahhoz, hogy ne osszam meg azokat a Nagyérdeművel (igen, Nagy Andor, rád is gondolok!).

Természetesen az őrület már azelőtt megkezdődött, mielőtt a produkciós csapat akár egyetlen hangot rögzíthetett volna. A pedáns angol menetrend szerint dolgozó társulat a Rolling Stones Goats Head Soupjának hatására az egzotikus Jamaicát jelölte ki a felvételek helyszínéül, de Jaggerékkel ellentétben az időzítés nem is lehetett volna szerencsétlenebb. A George Foreman – Joe Frazier bokszmeccs másnapján landoló repülőből kilépve azt kellett látniuk, hogy a fővárost szó szerint ellepték az emberek, így esélyük sem nyílt kimozdulni a hotelszobából, illetve a stúdióból (utóbbit szögesdróttal vették körül, és géppuskás katonák őrizték). A dalok vázai lényegében itt, Elton kingstoni szállodai szobájában, egy elektromos zongorán álltak össze mindössze két-három nap (!!!) alatt, végleges felvételek készítésére azonban már nem került sor. Csak a Saturday Night... első változatát rögzítették az urak, majd a végeredmény visszahallgatása után pánikszerűen el is hagyták az országot. A balul sikerült akciónak tökéletesen adekvát módon állít emléket a későbbi lemez hetedik dala...

0526elton4

Gus Dudgeon producer irányítása alatt visszatért tehát a csapat a már bevált franciaországi Chateau d'Hierouville-be, ahol nemcsak ezt a tizenhét tételt, de még számos extra anyagot is rögzítettek, amelyek később kislemezek B oldalán és különféle remaszter kiadások bónuszaiként végezték. Mondom, bolond idők jártak... A szövegírás privilégiuma természetesen ezúttal is Bernie Taupiné maradt, a módszer szintén a klasszikus megoldást követte: a szöveg és a zene egymástól függetlenül, külön-külön születik meg, majd a főhős és Dudgeon fésülték össze azokat kerek egésszé. Összességében elmondható, hogy a Goodbye Yellow Brick Road zenében és szövegben is határozott elmozdulást mutat a korai időszakhoz képest. Egyrészt döbbenetes, megállíthatatlan módon beindult a totális slágergyár, másrészt zeneileg az album példátlan merészséggel terjeszkedik egyszerre millió irányba. Jó példa erre a Bennie And The Jets, amely nem véletlenül hódította meg annak idején első ízben a zömmel a fekete lakosság ízlését reprezentáló R&B-slágerlistákat is.

A siker miatt az életében beállt gyökeres változások miatt Taupin sem ragadhatott meg a korábbi toposzoknál, de persze ezt sem a szokásos, lineáris módon kell érteni. A szerzőtárs hamar meglátta a felhajtás árnyoldalát, és a mindig is lelkesen parádézó Eltonnal ellentétben az elegáns távozást választotta, már ami a reflektorfényt illeti. Többek között a címadó dal is ebből a vissza-a-gyökerekhez élményből táplálkozott: nincs a szövegben megbánás, csupán a sikerre ítélt ember eredendő naivitásának kifigurázása, hogy lehetséges-e megtalálni az arany középutat a tornádó szeme felé tartva is (nem az). Mindez pedig nyugodtan megfeleltethető egy Judy Garland tribute-nak, az Oz, a nagy varázsló világába átültetve, hogy mégse legyen annyira áthallásos a dalszöveg. Szintén beszédes a Saturday Night..., amelyben Taupin lincolnshire-i tinédzser éveit idézi meg, és amit szándékosan vettek nagyon is „angolosra". A brit táncos mulatók nosztalgikus világa, ahol a verekedések mindennaposak voltak ugyan, mégis hatalmas kontrasztot képez az amerikai kultúrával és mentalitással szemben, amely a korabeli John/Taupin-dalok legelemibb ihletforrása volt.

0526elton5

„Goodbye Norma Jean / Though I never knew you at all / You had the grace to hold yourself / While those around you crawled" – magukért beszélnek ezek a sorok is, egyben nyitányául szolgálnak az egyik legőrültebb sztorinak, ami dallal valaha megesett. A Candle In The Windről van szó, illetve Marilyn Monroe-ról, az ő tragikus életútját övező értetlenségről, ami a ragyogás mögött elkísérte (maga a címadó kifejezés egyébként egy Janis Joplin-biográfiából származik). Nem véletlenül bújt elő aztán a téma a szekrényből bő két évtizeddel később, amikor Diana hercegnő temetésén a dal átdolgozott szövegű változatát énekelte a jóbarát Elton, aki nagyon is át tudta érezni az állandó médiajelenlét nyomasztó, sokakat halálba kergető hatását. Utóbbi előadást a becslések szerint 2,5 milliárd ember követte világszerte, amelyből a Diana, Princess of Wales Memorial Fund alapítvány is jócskán profitált, megérdemelten. Ebben a változatában a dal soha többé nem is hangzott el élőben, de a kapcsolódó kislemez harmadszor is (immár Guinness-rekordot jelentő) csúcsra repítette ezt az egyébként nem is túlságosan slágeresélyes, lírai szerzeményt (amely másodszor egy ausztrál koncertfelvételen futott be). A single öt hétig uralta az angol, tizennégy hétig az amerikai slágerlistákat, és 11 millió eladott példányt fialt csak a tengerentúlon, amellyel a Candle In The Wind a zenetörténelem egyetlen gyémánt státuszú kislemeze.

Az emblematikus dalok tömegéből szintén kiemelkedik a már említett Bennie And The Jets, ahonnan az egyébként finoman szólva is sutára sikerült borító ötlete is ered. Egy glam rock homage-ról van itt szó, amelyben egy női színpadi ruhákban fellépő, szemüveg-fetisiszta fickó játssza a főszerepet, aki amúgy David Bowie-módra kreál magának egy második személyiséget: ő Bennie, az androgün rockisten. A futurisztikus, Helmut Newton és Kubrick által inspirált szöveg és az a bizonyos elképesztően hatásos zongoraakkord a dal elején azonnal sikerre ítélte a szerzeményt, és ahogy olvashattuk, többek között a fiatal Axl Rose-t is végzetesen beindította. Az R&B-listás helyezésre Elton különösen büszke volt, hiszen stílusában itt Frankie Vallit, a The Four Seasons legendás frontemberét idézi. Extra érdekesség, hogy az Egyesült Királyságban a nóta meg sem jelent kislemezen, csupán a Candle In The Wind single B oldalára fért fel. Az Államokban ezzel szemben Elton a Soul Train nevű tévéműsor kevés fehér előadóinak egyikeként léphetett fel vele, és onnantól kezdve természetesen már a siker sem maradt el.

0526elton3

És ez még csak négy dal volt a végül lemezre került tizenhétből, bár az is igaz, hogy a túlnyomó többség ezek alapján azonosítja be az albumot. Minden bizonnyal azért megemlítik még a Funeral For A Friend/Love Lies Bleedinget is, amely tíz percnél hosszabb versenytávja ellenére is slágerré avanzsált, és amelynek első részét Elton állítólag a saját temetésére írta. Amúgy November Rain-módra kerekedik ebből egy kifejezetten sötét, borús, dühös folytatás egy megbukott kapcsolatról, Taupin eleven húsba maró szövegével. Az akkor még újdonságnak számító szintetizátorfutamokat itt a hangmérnök (!) Dave Hentschel követte el, de a lemez nyitányában máris hangsúlyos gitárokkal támadó Davey Johnstone szerepe is feltétlenül megsüvegelendő. Az ekkoriban véglegesedő tagságú Elton John Band fájóan korán távozott tagja, Dee Murray bőgős, és az alapember Nigel Olsson dobos is emlékezetes teljesítményt nyújt – nem is lehetett másként, hiszen ahogy a John/Taupin szerzőpáros, úgy csapatként a zenekar is csúcsformáját futotta ekkoriban. Mindezen túl pedig, ahogy mondani szokás, a lemezen még rengeteg felfedezésre váró csemege található, amelyekre még most sem késő rácsodálkozni.

A rejtett kincs címre nyugodtan pályázhatna például a Grey Seal, benne Taupin egyik leggyűlöltebb dalszövegével, ami így természetesen egyben John egyik titkos kedvence is. A Jamaica Jerk-Off pontosan az, amiről a cím mesél, a szintén definitív címmel ellátott, egyszálzongorás This Song Has No Title pedig legendás amerikai előadók (David Ackles, Randy Newman) előtt tiszteleg, de nem csupán emiatt remek. Az All The Girls Love Alice komplett összeesküvés-elméleteknek szolgált táptalajul, miszerint a dal valójában Elton egyik ismerőséről, egy bizonyos Alice Cooperről szól, akinek Taupin később írt is dalszöveget a From The Inside lemezére. A valószínűsíthető igazság ellenben az lehet, hogy Alice egy fiatal lány, akit más nők taszítanak a tragikus végzet felé. A dal egyszersmind az első olyan Elton-nóta, amelyben egy felvállaltan homoszexuális karakter a főszereplő. A Your Sister Can't Twist (But She Can Rock 'N Roll) ehhez képest nem akar mást, mint lezárni a Crocodile Rock-érát, és természetesen ez sem tud kevesebb lenni egy odabaszós elton 'n' rollnál...

Huszonegy hónap az angol, csaknem két év az amerikai slágerlistán – már csak ezek az elképesztő számok megmutatják a Goodbye Yellow Brick Road esszenciális jelentőségét Elton John pályafutásában. Még beszédesebbek azonban azok a dalok, amelyek közel fél évszázaddal ezelőtt már slágerek voltak, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy ötven év múlva is azok lesznek. Kalapemeléssel kívánunk a főhősnek boldog, kiegyensúlyozott nyugdíjas éveket!

 

Hozzászólások 

 
#4 Goodbye 2019-05-28 10:20
Nem metal, de minőségi rockzene. Ez az album a kedvencem tőle. A Pinball Wizard feldolgozása is zseniális. Kár, hogy visszavonul, de megérdemel pár nyugodt évet.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2019-05-27 21:34
Nem metal, de a rockzene (bizony ez rockzene) egyik vitán felüli klasszikusa. Engem a Dream Theater terelt eme lemez felé a Love Lies Bleedin in the sanddel (Change of Seasons EP). Nem tudok semmit hozzátenni, zseniális lemez és alkotó(k)
Idézet
 
 
#2 mthomka 2019-05-27 20:11
Nem metal, de attól még lehetne jó. De nem az.
Idézet
 
 
#1 Takács Attila 2019-05-27 14:59
De hát ez nem is metal.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.