Shock!

október 31.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deftones: Adrenaline

deftones_c2013. április 13-án, 43 éves korában elhunyt Chi Cheng, a Deftones basszusgitárosa. Végzete a legtragikusabb sorsú zenészek sorába juttatta: 2008. november 4-én a kaliforniai Santa Clarában elszenvedett autóbalesetét, majd az életmentő agyműtét végrehajtását követően már soha többé nem ébredt fel az éberkómából, bár az orvosok szerint egészen biztosan érzékelte a körülötte zajló eseményeket, többek között családja, zenésztársai, vagy éppen a rajongók gyakori látogatását, csak éppen kommunikálni nem volt képes velük. Ez a momentum talán a legfélelmetesebb az egész tragédiában, mi pedig emlékezzünk most úgy, hogy felidézzük a történet legelejét is, azaz azt az utat, ami az idén éppen nagykorúvá váló Adrenaline lemez kiadásához vezetett.

megjelenés:
1995. október 3.
kiadó:
Maverick / Warner
producer: Terry Date & Deftones

zenészek:
Chino Moreno - ének
Stephen Carpenter - gitár
Chi Cheng - basszusgitár
Abe Cunningham - dobok

játékidő: 47:06

1. Bored
2. Minus Blindfold
3. One Weak
4. Nosebleed
5. Lifter
6. Root
7. 7 Words
8. Birthmark
9. Engine No. 9
10. Fireal
11. Fist (rejtett bónusz)

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Nem messze attól a gimnáziumtól, ahol négy vidám évet töltöttem, áll egy tűzfal, tipikus szalagházi rész hátsó udvara, sokszor oda vonultunk el cigizni suli előtt a haverokkal. Az említett falat istentelenül telefirkálták feliratokkal, amiket néhány ismeretlen - minden bizonnyal nagy zenebarát - művész készített. A művek hűen követték a változó időket, kezdetben Iron Maiden, Metallica és Anthrax, majd később már míves Pantera feliratok váltakoztak egy hatalmas Sepu logóval. Na, itt láttam meg '96 végén két friss bejegyzést, amit alig-alig tudtam hova tenni: Korn és „Deftone". A Metal Hammer (akkor még az volt) Friss vér rovata kelt segítségemre, ami felvilágosított róla, hogy ez a két csapat jelentheti majd a fémzene jövőjét (igazság szerint volt ott egy harmadik is, valami Limp Bizkit), és igazán érdemes lesz rájuk odafigyelni. Ez később markánsan be is igazolódott, mint ahogy az is, hogy az ismeretlen, ám az idők szavát igen hamar meghalló festőművész az utóbbi csapat nevét bizony elbaszta, lemaradt az „s" betű a végéről. A hiány nem sokkal később pótlásra került, majd rövid idővel később megjelentek az első Korn pólók is az ifjú fémrajongókon, és érezni lehetett, valóban nagyon komoly őrségváltás van készülőben. Ekkora már senki nem írta volna el a Deftones nevet sem.

Eleinte még senki nem hívta ezt az egészet a borzalmas elnevezésű nu metalnak, sokkal inkább adidas metalnak (így se jobb), vagy éppen kornmetalnak (ez meg épp a legborzalmasabb), de én sosem értettem igazán, hogy a Deftones hogy a csudába kerülhet egy kalapba a Limp Bizkittel vagy a Papa Roach-csal. Mára pedig, amikor a kaliforniai négyes a Korn mellett a nu metal egyetlen nagy túlélője maradt, és ráadásul már teljesen mást is csinálnak, pláne érdekes a dolog. Az viszont biztos, hogy én azon falfirka sugallatára szereztem be az Adrenaline-t, ami mindmáig a kedvenc 'tones lemezem is maradt a kettes számú Around The Fur mellett. Minden bizonnyal nem ez a legjobb munkájuk, egészen biztosan nem a legváltozatosabb és legkreatívabb, de a cím tökéletesen fedi a lényeget: az erő és lendület majd szétfeszíti a korongot, egy végtelenül éhes és agilis banda képe rajzolódik elénk, aki nagyon be akarja bizonyítani, hogy nem csak a Korn képes a pincébe hangolni a gitárokat és a bőgőt, és korszakalkotó teljesítményt nyújtani. A hihetetlen közlésvágy persze nem is lehet meglepő, hiszen a kvartett bő hét évet várt arra, hogy végre kiléphessen a fényre.

0428deftones2A kezdet kezdetén adva volt három sacramentói jóbarát, aki a bulikon kívül leginkább a gördeszkázást imádta, egészen odáig, míg egyiküket, Stephen Carpentert el nem csapta egy autó, természetesen éppen a fenti testgyakorlás közepette. Steph igen komolyan megsérült, olyannyira, hogy hónapokra tolószékbe kényszerült, amikor is nemigen hódolhatott már kedvenc időtöltésének, ezért aztán új hobbi után nézett. Ez pedig nem más lett, mint a gitár, amin lényegében autodidakta módon tanult meg játszani, a korszak nagy thrash bandáinak, de mindenekelőtt az Anthrax-nek a hatására, hogy aztán az őt elsodró vétkes sofőrtől kapott kártérítési összeget arra fordítsa, hogy magának és az éppen kialakuló bandájának is megfelelő felszereléseket szerezzen. Na, ez a sztori aztán vagy tényleg így történt, vagy sem, Stephen több interjúban is nagy hangon mesélt saját kitüntetett szerepéről a banda indulásakor, Abe Cunningham dobos viszont puszta mítosznak állította be a történetet, nem feledve megemlíteni azt sem, hogy Steph azért igencsak szeret ám nagyot mondani. A lényeg azonban az, hogy a három említett cimbora nemsokára a Stephen javaslatára Deftones névre keresztelt zenekar teljes tagságát alkotta, és igen hamar rádöbbentek, hogy egy basszusgitáros beszerzése halaszthatatlan dolog lesz. Annál is inkább, mivel mind a korszellemnek, mind pedig a kaliforniai metal színtér előírásainak a brutálisan mélyre hangolás és az ebből következő basszusorgia felelt meg. A jelentkezők közül hamar ki is választottak egy igen érdekes, ázsiai felmenőkkel rendelkező csendes fickót, bizonyos Chi Chenget, akit a triumvirátustól eltérően leginkább a szellemi élet foglalkoztatott, mind a keleti filozófiáknak és vallásoknak, mind pedig a költészetnek nagy rajongója volt. (Sőt, maga is foglalkozott versírással, összegyűjtött művei egy spoken word lemezen, a 2000-es The Bamboo Parachute-on kerültek kiadásra.) Ezzel pedig ki is alakult a Deftones örökös tagsága.

Az igencsak türelmes srácok évek hosszú során át küzdöttek a demó-klubkoncertek-kisbuszban sínylődés-rajongóknál alvás-egyre nagyobb neveknek nyitás-egyre jobb helyekre bekerülés-megint demó körforgásban, miközben hírük-nevük egész Kaliforniában ismertté vált, és olyan barátokra tettek szert, mint a Korn. Akik végül 1994 októberében a világra szabadíthatták saját magukról elnevezett debütáló lemezüket, és ezzel kábé rekordsebességgel rúgtak be minden elképzelhető kaput maguk körül, egy csapásra múlt idővé téve az itt-ott még pislákoló grunge őrületet, a kifulladóban lévő kalipunk bulit, és a kicsit mindig is mondvacsináltnak tűnő ipari metal-forradalmat. A kiadók pedig azonnal keresgélni kezdtek a Korn baráti környezetében, hogy kiket lehetne a következő nagy dobásként eladni a jónépnek. Szokás szerint nagyon jó ritmusban, elsőként Madonna kapcsolt, és seperc alatt le is igazolta Chinóékat kiadójához, a Maverickhez, de ekkor még talán ő maga sem tudta, milyen jó vételt is csinált.

0428deftones1

Az viszont biztos, hogy semmit nem bízott a véletlenre: a srácok kaptak egy remek stúdiót a Seattle-i Bad Animals képében, egy annál is remekebb producert, a már százszor is bizonyított, és éppen pályája csúcsára induló Terry Date-et (a döntés jogosságához elég ide kanyarintani az Adrenaline-t közvetlenül megelőző két Date-munkát: Prong - Cleansing és Pantera - Far Beyond Driven), és egy nagy rakás pénzt a felvételekhez. A lemez ehhez mérten szól is, mint az atom, még mai füllel hallgatva is magával ragadó, de akkor egyszerűen ablakokat lehetett törni vele ripityára. Jelzésértékű amúgy az a mód, ahogy a négyes Terry Date mellett tette le a végső voksát, a kiadó ugyanis azt a Ross Robinsont erőltette körömszakadtáig, aki a Korn farvizén előretörve szép lassan az új hangzás pápájává kezdte kinőni magát, Carpenterék azonban nem kértek a dologból, mondván, akkor aztán tényleg soha nem mosnák le magukról a Korn-kópia bélyeget, meg egyébként is, ők valami fémesebb hangzásra vágynak. Azt, hogy a kiadók akkoriban is mennyire szerettek belepofázni a dolgokba, jól jelzi, hogy azért csak kikevertettek egy számot Ross-szal, amin azonban a zenészek annyira berágtak, hogy kizárólag jelöletlen trackként voltak hajlandóak lemezre rakni, Robinson borítón való szerepeltetése nélkül (ez a tényleg elég kornos ruhába öltöztetett Fist volt), és karrierjük során soha nem is dolgoztak Robinsonnal, Date-tel ellenben a 2007-es Saturday Night Wristig minden egyes lemezükön.

A hangzás és a körítés persze önmagában szart sem érne, ha a lemez tíz dala nem lenne olyan hatalmas energiabomba. Az album gerincét a beavatottak (és a kiadó fejesei) által már korábban hallott (Like) Linus demón is szerepelt Root, 7 Words és Engine No. 9. adja, meg persze az újonnan írt hatalmas nyitódal, a Bored. Aki ez utóbbinak a szaggatott gitárriffjét meghallotta, nem egykönnyen felejtette el! De ettől eltekintve is minden rendben van a dallal, a refrénig folyamatosan építkező, visszafojtott energiát sugárzó dalszerkezet, a szépen szóló basszusfutamok és a fifikás dobjáték pedig Chino egy darabig merengősen tiszta, majd toroktépően agresszív énekdallamaival karöltve mindent visznek! Tökéletes nyitódarab, mindmáig a kedvenc 'tones himnuszaim között foglal helyet, ami egyben azt is megmutatta, hogy a banda hatásai azért nagyon másfelé keresendők, mint mondjuk a Kornéi, náluk tizedannyi szerepe sem volt a hiphopnak, ellenben sokkal markánsabban jelen voltak a thrash gyökerek, vagy épp az Alice In Chains szeretete.

0428deftones4A kettes Minus Blindfold már inkább egy újszerű darab, zaklatott, üveghangokkal telepakolt őrület, szövegileg nem egy hatalmas eresztés, deszkás/bringás/generációs szakadékokról mesél, viszont zeneileg ez is nagy kedvencem, ahogy például a ritmusszekció együtt lélegzik, az nagyon tetszetős. A Chi ragadós basszus-bevezetőjével induló One Weak egy fokkal visszafogottabb és szürkébb, Chino is inkább tiszta hangokkal próbálkozik, és az első hallgatások során enyhén szólva nem tartozott a kedvenceim közé, de aztán ezt is megszerettem, és mai fejjel azt mondom, hogy itt találhatóak meg először a Deftones hármas-négyes lemeztől kezdődő enyhe stílusváltásának magvai. A négyes Nosebleed nagy koncertfavorit volt a maga idejében, aztán kicsit kikopott a programból, ami nem is csoda, ez ugyanis egyértelműen Korn hatásra született (kissé bizony kópia), mind az atom mély hangzás, mind a fel-le ugrálós ritmus, de leginkább Chino agresszívan idegbeteg szövegköpködése Jonathanéket idézi, ami akkoriban jó kis kapcsolódási pontot jelenthetett a többi bandához, manapság viszont tutira semmi pénzért nem írnának ilyesmit. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a leállós középrész ebben is üt, Cheng basszusa tényleg nagyon szépen szól.

A Lifter visszafogott verze-szétrobbanó refrén felépítésével és kicsit klisés megoldásaival tipikus korai Deftones, csak sajnos a rosszabbik fajtából, viszont a Root megint odabasz, nem is kicsit! Az a delejes basszustéma, ami mindvégig ott kísért hátul, egyszerűen hideglelős, és ezt követi le szépen a fő gitártéma is, amit ugyan már százezerszer alkalmaztak mások, korábban és ezt követően is (rohadjak meg, ha például a Guano Apes nem erre építette fel az első lemezének nagy részét), de akkor is hibátlan dolog! A lemez legnagyobb slágere azonban akkor sem ez, hanem a következő, örök kedvenc 7 Words, azzal a tipikus Deftones-hullámzással, a refrén káromkodó őrületével, a remek gitártémával és Chino sokszínű, visszafogott/ultraagresszív/rappelő (ebből csak a még éppen elfogadható mennyiségű) énektémáival, a Bored-hoz hasonlóan tökéletes himnusz, nem is csoda, hogy éppen ebből a kettőből lett single és klip is. (A lemez címe is eredetileg 7 Words lett volna, azonban ezt később valamiért elvetették.) Az adrenalin-löketet ezután már nem is nagyon lehetett volna tovább fokozni, így ügyes ritmusérzékkel a saját magukhoz képest egész merengős tételt jelentő Birthmarkot pakolták be következőnek, aztán persze a dal felétől ez is hatalmasokat robban, a négyes ekkoriban még képtelen volt igazán visszafogni magát agresszió terén.

0428deftones3A stílszerűen kilences sorszámot viselő Engine No. 9 is ott van a legismertebb Deftones darabok között, újabb koncertfavorit (ami azóta is az maradt), a lemez legrapesebb szövegelésével és egyik legjobb refrén megoldásaival, ami nyilván nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ez lett a leggyakrabban feldolgozott és számos filmben felhasznált darabjuk, az átiratok között találhatunk Live, Suicide Silence és (természetesen) Korn darabokat is. A lemezt végül a Fireal majd hét perce zárja, a lemez legdepresszívebb témája (kábé a Minerva előszele), viszont én mindig is imádtam az ilyen visszafojtott energiát magában tartani képtelen, robbanásveszélyes elegyeket, a középrész váltásától pedig - ahogy Chino azt énekli, hogy „I want to be much than more/While I watch you" – szinte észrevétlenül a korong legjobb énektémájával találjuk szembe magunkat. Számomra ezért ez is van ott a legnagyobb darabjaik között, mintegy elrejtett gyöngyszemként.

A lemez megjelenését követően a négyes nyilván folytatta szépen tovább a folyamatos koncertezést, mindenhol tudatosította azt is, hogy imádják ugyan egymást a Korn tagjaival, de azért nem az ő seggükből bújtak elő, hiszen az egész kornosnak hívott hangzáskép és stílus egy komplett színteret jelent már Kaliforniában. Mindeközben klipjeiket folyamatosan nyomatni kezdték a zenetévék, és nem váratott magára sokáig az említett 1997-es kettes lemez kiadása sem, ami ugyanazon összetevőket vegyítette, mint az első anyag, csak éppen még ütősebb, kiérleltebb, egyszerre komplex és slágeres formában, és egyre inkább a hihetetlen sikerek irányába lökdöste a bandát (pláne, mikor legeslegjobb daluk, a My Own Summer felbukkant a Mátrixban is). A diadalmenet pedig azóta is töretlen, és szép állomása volt, amikor a csapat lemezei közül másodikként (az első természetesen a fő műnek tekinthető, 2000-es White Pony volt) elérte a platinastátuszt az Adrenaline, amelynek borítóján egyébként – az általános vélekedéssel ellentétben - nem egy szexuális segédeszköz és nem is egy kürtös csiga háza található (ez utóbbit hittem én is sokáig), hanem egy olyan ketyere, amivel kisbabák különféle váladékát távolítják el.

A Deftones jó ideje a csúcson üldögél tehát, amely örömteli tényen nagy valószínűség szerint a kezdeti sikerek eléréséhez igen nagymértékben hozzájáruló basszusgitáros tragikus halála sem fog változtatni – és ez tán így is van rendjén. Nyugodj békében, Chi Cheng!

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
0 #10 Irish 2014-10-08 07:29
Thanks for finally talking about >Deftones: Adrenaline
Idézet
 
 
+1 #9 cápaidomár 2014-10-07 02:19
Király!

Tök jó ez a cikk (is)! Gratulálok. Innéttől kezdve vagyok Shokmagazinos. Mennyivel jobb itt a légkör...

Valószeg ezzel egyedül vagyok, de nálam pont, hogy a lemez közepe alszik be, az első három, és az utolsó három (Birthmarkkal az élen-micsoda kurva jó szám) viszont kegyetlenül odabasz. Bemutatkozásnak több mint remek, de az utána következő az, amit azóta se tudtak űberelni. Pedig a legutóbbi Koi no yokan (asszem így írják) is 10/10.

Számomra az Around the Fur minden idők legjobb hanzásu lemeze. A legjobb témák, a legjobb arányok, kellően természetes, nyers, mégis kristálytiszta, stb.-stb... Úgysem az én dolgom megírni:-)

Tök jók vagytok, csak így tovább!!!
Idézet
 
 
+3 #8 Scud 2013-04-30 09:14
Idézet - revdav11:
Idézet - Scud:
Még annyi, hogy hiába volt a nagy Nu Metal őrület a pincébe hangolt gitárokkal, a Deftones- ék itt standard hangolást használtak még és mekkorát üt így is.


Aztán jöttek a 7-8 húros gitárok. :D

Nagyon jó írás szerintem is egy kiemelkedő albumról!


Tudom, persze. Albumról albumra egyre lejjebb hangoltak Csak arra próbáltam reagálni, hogy jó, hogy szembe mentek a trenddel és nem ZS drop- ban kezdtek metálkodni.
Idézet
 
 
+3 #7 revdav11 2013-04-29 20:37
Idézet - Scud:
Még annyi, hogy hiába volt a nagy Nu Metal őrület a pincébe hangolt gitárokkal, a Deftones- ék itt standard hangolást használtak még és mekkorát üt így is.


Aztán jöttek a 7-8 húros gitárok. :D

Nagyon jó írás szerintem is egy kiemelkedő albumról!
Idézet
 
 
+6 #6 imi 2013-04-29 19:16
Mától a Shock! a kezdőlapom!
Idézet
 
 
+3 #5 Scud 2013-04-29 09:14
Idézet - sbxslade:
nekem a mai napig az adrenaline a kedvenc deftones albumom, ezt hallottam tőlük először; hangzásban, hangulatban ennél szélsőségesebb és elbaszottabb cuccot azóta sem nagyon hallottam, és ez kb. kisgyerekként félelmetesen ijesztő volt.

nagyon örültem egyébként, hogy végre kihoztatok egy cikket egy deftones albumról. egyrészt kurva jó maga az írás is, másrészt az anyag hatalmas klasszikus, annak ellenére, hogy nyilván nem lehet összehasonlítan i a white ponyval vagy az around the furrel.


Totál megfogalmaztad, amit én is érzek, amikor berakom ezt az albumot.
Még annyi, hogy hiába volt a nagy Nu Metal őrület a pincébe hangolt gitárokkal, a Deftones- ék itt standard hangolást használtak még és mekkorát üt így is.
Idézet
 
 
+5 #4 Scud 2013-04-29 09:02
Ezt vártam, tudtam, hogy lesz. :)
Nagyon jó írás, érdemes hozzátok napi szinten "benézni".
Idézet
 
 
+5 #3 Norbi 2013-04-29 07:00
Imádom a Deftones-t.Ennyi:)
Idézet
 
 
+7 #2 Timár Attila 2013-04-28 09:30
Hibátlan írás, gratula!
(Egy pici megjegyzéssel: az Adrenaline hangzása azért még nem tökéletes.)
Idézet
 
 
+12 #1 sbxslade 2013-04-28 08:33
nekem a mai napig az adrenaline a kedvenc deftones albumom, ezt hallottam tőlük először; hangzásban, hangulatban ennél szélsőségesebb és elbaszottabb cuccot azóta sem nagyon hallottam, és ez kb. kisgyerekként félelmetesen ijesztő volt.

nagyon örültem egyébként, hogy végre kihoztatok egy cikket egy deftones albumról. egyrészt kurva jó maga az írás is, másrészt az anyag hatalmas klasszikus, annak ellenére, hogy nyilván nem lehet összehasonlítan i a white ponyval vagy az around the furrel.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.